Kemenes Géfin László
Hazajáró lélek
IX. Késő vándorok éneke
Átírnám, nem lefordítanám,
neki, ha még olvashatná, a másik világban, ha lenne olyan
világ, az öröklét öle/anyaméhe, der Schoß der Ewigkeit,
ő tudja, kinek melyik sorára utalok, ahol biztosan lenne helye,
egyik kedves versét, Exile’s Letter, melyet még
életében legalább egyszer felolvastam neki, bár lehet, hogy
többször is, amikor már kissé fennkölt voltam a sok
konyaktól, hol? az Oxford utcában? Copake-ben? mert E. P.-t oda
is magammal vittem, Levél [önkéntes] száműzetésből,
drága barátom, méltóságos úr [!], Lojang, Csao tartomány,
ma eszembe jutott, hogy valamikor külön kocsmát nyittattál
csak kettőnk számára Tiencsinben a folyó déli hídfője
mellett, aranytallérral, fényes drágakövekkel fizettünk a
dalokért, mulatásért – emlékszel, mennyit nevettünk?
hónapokon át jóformán ki sem józanodtunk – főurak?
fejedelmek? ilyen csekélységek eszünkbe sem jutottak, pláne
hogy a tengerpartról meg a nyugati határszélről néhány
értelmes ember is csatlakozott hozzánk, akikkel kiválóan
eldiskuráltunk, a legtöbb dologban egyetértettünk, s főleg
kettőnk között nem támadt soha semmi félreértés, mert
mindig nyíltszívűek voltunk, és senki sem sopánkodott, hogy
jaj de hosszú volt az a vándorút tengereken, hegyen-völgyön
át – akkor engem áthelyeztek Dél-Huajba, a pálmafák alatt
alig kaptam levegőt, te meg északra kerültél, Hóba, a
végén más sem maradt, csak néhány közös emlék, s amikor
kibírhatatlan lett a távollét, megint találkoztunk, s
elutaztunk Hsziencsengbe, a Nagy Szellemek Hegyéhez, át a
kanyargó folyam hatszor harminchat kacskaringóján, le az ezer
virágtól illatozó, madárdaltól s fenyvesek zúgásától
hangos völgyvidékre, ahol egész sleppjével ezüstszerszámmal
felkantározott paripákon fogadott bennünket a hancsungi
főispán, odajött még hozzám egy, az "igaz utat" követő
csuhás is, ki buzgón tilinkózott egy rubinttal meg jáspissal
kirakott nádpikulán, azután Canghszien híres/hírhedt
örömtanyáin tovább szólt a muzsika, mely oly lágy volt,
mint a főnixjércék burukkolása, a főispán úr is, noha
alaposan feltöltött a hímzett süvege alá, éjen át csak
lejtette a hop-szát arra a zenére, mígnem pirkadatkor
kidőlvén fejét ki-ki valami parfümös ölbe hajtva szunnyadt
el, a nagy jó úrtól ajándékba kapott bársonydzsekim csupa
folt lett a rá kiloccsant drága wix-kibautól, nem
csoda, hogy a reggelinél is mámorban úsztam, pedig nem sokkal
utána szétszóródtunk a szélrózsa minden irányában, én
át a folyón Hankouba, te vissza ahhoz a hídfődhöz, miközben
rettenthetetlen [vérszomjas?] atyád, Ping-csou megbízott
kormányzója vérbe fojtotta a "barbár csőcselék"
felkelését, kiskorúakat is akasztatott, s ki tudná ma már
eldönteni, a toll volt-e hatásosabb, vagy a fegyver,
mindenesetre egyik év májusában, a te közbenjárásodra,
magához hívatott, a köztünk lévő óriási távolság
dacára, s most nem mondom el, milyen keserves volt az a
bumlizás odáig, az utak úgy tekergőztek, mint a
kettéshasított disznó bele, nem tudom, a farkasordító
hidegtől megdermedt kátyúkban hány kocsiküllő roppant
szét, kis híján hányszor fordultam volna vissza, csak a te
hited és bizalmad tartotta bennem a lelket, és micsoda
fogadtatásban volt részem! azt hittem, nem úgy tértem meg,
mint valami hazajáró lélek, mert mindnyájan körbefogtatok,
te is meg az ifjú barátok, elhalmoztatok minden jóval,
kézről kézre adtátok azt a néhány papirusztekercset,
amelyet odakint teleírtam, s tarisznyámban hazahoztam, ittunk
finom borokat, de én sokkal inkább az örömtől voltam
berúgva, hogy nem kell többé útra kelnem, nagy sétákat
tettünk a várban, megint zene szólt, sebet gyógyító síp,
dob, nádi hegedű, sárkánypikkely-hullámok fodrozták a
folyót, smaragdzöld volt a pázsit a parton, a fűzfalevelek
hópelyhekként hullottak alá, érett, hosszú combú lányok
léptek ki keskeny csónakokból, hajuk rőt volt, mályvaszínű
festék csillogott szemhéjukon, belénk karoltak, duzzadó
mellükre tették a kezünk, dúdoltak-danolásztak, a szél
fel-felkapta az énekszót – aztán mégis mindennek vége
szakadt, s az az idő nem tér vissza soha, mert amikor nagy
sokára beszólítottak az udvarhoz (akadémiára? védésre?
kihallgatásra?), szófogadón felmentem a nagy márványpadlatú
terembe, és többrétegű, noha laza stílusomban előadtam a Csang-jang
epikus dalfüzért, melyet idegenben költöttem, de a
mandarinok már a felénél leintettek, összedugták a fejüket,
susmusoltak, kisvártatva a hivatalsegéd kezembe nyomott egy
cetlit, helyszűke miatt magasabb tisztségre alkalmatlan, kikotródtam
a teremből, s még aznap elbúcsúztam tőled, kíméletes
voltál, nem mondtad meg az el-, pontosabban kiutasítás valódi
okát, csak már idekint jutott fülembe az ostoba vád – pinabubus
–, mi mást tehettem volna, ősz fejjel visszabandukoltam a
nyugati hegyvidékre, és ma is bánt az az elválás
tőled-tőletek, olyan ez, mint amikor tavasszal vihar rázza meg
a barackfát, s a szirmok tétován kavarognak a szélben,
tudjuk, hasztalan a szó, s még sincs más, csak a szó, a nem
múló törődés szava, így hát sok ezer mérföldre tőled
gyorsan borítékba zárom ezt az írást, magam viszem a
postára, mert nincs szolgám, akit elküldhetnék, pedig két
napja leestem a lépcsőn, és fáj a lábam, noha a szívem még
jobban fáj.
...c’est
plutôt la brutalité, dans l’ensemble, qui prédomine
chez les ex-communistes – en comparaison la société
balzacienne, issue de la décomposition de la royauté, semble un
miracle de charité et de douceur.
(Michel
Houllebecq)
Párizsban
tegnap [2005. december 6-án] beszopott az ősz
Mester nem zuhant
esztelen Szent Germán útján valamelyik
Borozóban nem csak
szokásos jó szívével volt teli meg a nagy
Pali találkozott
vele aztán később nejestől az a kismiska hozzája
Képest és a
Szegények Maximjának átkeresztelt procc faberak
Ásós drágácska
vendéglőben lett vacsora hol csicsergő Jolanta
Töltött
fésűskagylót kismiska kellően pisiillatú hurkolbászt
Evett a mester pedig
tenger gyümölcsit kanalazta züm züm züm
Minden jó volt csak
a muscadet félédesebb mint az ócskaság
Hegyi karcos de
senki nem hőkölt belé csak amikor dessszert
Gyanánt ott járt
betört és kismiska tudja a nagybüdös magyar
Valóság a
népszabi a csaplár a cikke a bódy a gábor a spicli az
Ügynök a
vamzerekkel kacagón szaladó szarszagú fölföldob
Ott kő kemény
ugaros döngölt ávós dudva muhar gémes kút
Ágas bogas sivatag
lárma bambák csúf ravatal átokváros szégyen
Kezes bárányok
gyermeteg kórság durva kezek minden más
Elvadult táj
gazolás ki űzött aludni akar e föld álom álomba
Kóklerek átmentett
ügyes kellner-had tilinkós álpolgárok lelkek
Temetője behatolnak
a tetszhalottak párizs sem lehet bakonyi
Köd harangok
gyomorrontás káromkodni fütyörészni inkább
Kik messze
kiröpültek sose térjenek haza lalla lalla lalla lalla
Záradék a K.-dossziéhoz, Woody
Creek, Colorado [gépirat a Gonzo Archívumban, 2005. február
17.]. Én, dr. Hunter Stockton Thompson ezennel megerősítem és
igazolom, hogy minden galád híresztelés és rosszindulatú
félreolvasás dacára K. nem vetette meg saját népét, és nem
nézte le a hungó irodalmat in toto et per se. Sőt,
tőle tanultam meg értékelni legalább két költő, Balassi
[sp?] és Petőfi néhány művét, pedig írásaimban sosem
rejtettem véka alá, hogy úgy nagy általánosságban rühellem
a poézist, főleg annak elvetélt vagy inkább korcs amerikai
válfaját, s csak három verselő munkáit forgatgattam
szívesen, főként mostanság, öregedő koromban, s közülük
is egy kraut – Heine, kettő pedig frog –
Villon és Baudelaire; de K. a magyar nyelven írott prózát sem
becsülte alá vagy kicsinyelte le, bár a nagy többséget az ifjúsági
irodalom kategóriájába sorolta, s tudni való, hogy
inkább kedvére volt egy-két nyugat-európai és (sajna)
amerikai regény vagy elbeszélés; csak éppen nem azért
tartotta nagyra egyes [általam nem ismert] írók munkáit, mint
a [szerinte] semmirekellő hungó irodalomkritikusok és
-történészek gyülevész hada; Kemény Zsigmondról (sp?)
például azt állította, csak Melville, Mérimée és E. T. A.
Hoffmann közé/mellé helyezve lehetséges rájönni titokzatos
művészete nyitjára; hogy a joviális mesemondó hamis
szerepébe állított Mikszáth (sp?) szenvtelen hangvételével,
könyörtelen-szarkasztikus képalkotásával voltaképpen a
modern groteszk (Döblin, Witkiewicz) s a nouveau roman előfutárának
tekintendő; K. e tételét több káprázatos példával is
illusztrálta, engem leginkább megragadott M. egyik abszurd
regényéből [avant la lettre] vett idézet: hogy amikor
a háromszáz év után feltámadt törökkel harcoló vitézek
egyikét, bizonyos Alapi Gáspárt párbajra hívják ki, az kis
karcolás helyett végzetes sebet ejt ellenfelén, mégpedig
így: Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint
amikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, a
balhalántéktól kezdődve, végig a balszemen, a
szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy,
hogy megnyílt a belseje, mint egy bibliotheka, a szeme pedig
kifutott s az irtózatos vágás el nem végződhetvén a
koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállperecbe és
ott átvágta az életeret [e részletet K. le is
fordította számomra, amelyet én személyes karácsonyi
lapjaimra rányomtatva szétküldtem barátaimnak, for their
delectation. Hemingway, Faulkner, eat your heart out. Csak WSB
tudta volna így!]. Egyébként K. elmondta, Alapi Gáspár nem
fiktív, hanem történelmi alak, s hasonló nevű
leszármazottja, aki K. szerint őneki "utolsó barátja", mi
több, K. Fehérlófia (sp?) című opuszának
[eposzának?] "egyetlen igaz értője és értelmezője", ma
is él és virul a dermesztően hideg Montrealban, aki
lutheránus püspök helyett magánbuddhista lett; amikor
megkérdeztem K.-t, mit jelent az a megjelölés, hogy "utolsó
barát", azt felelte, "őutána nem lesz se több, se
jobb". Montrealban magam is megfordultam [1985 novemberében],
amikor is előadást tartottam a Concordia Egyetemen az akkoriban
sorra kerülő Reagan–Gorbacsov-találkozóról, és hát mit
mondjak, melléfogtam, azaz nem igazán, mert minden rendű és
rangú kacsák, tucattörténészek hamistanúzása ellenére nem
Dutch Reagan nyerte meg a hidegháborút, hanem Gorbacsov
vesztette el, amikor rájött – magától –, hogy a szovjet
rendszer menthetetlenül halálra van ítélve. Mert Reagant és
kretén bandájának alkotmányellenes bűntetteit semmi se
mentesíti; hiába láttam és írtam a napnál világosabban,
minden maradt, ahogy volt; semmi sem fordult jóra, hiába dőlt
le a berlini fal, mint ahogy a két torony is hiába dőlt össze
szeptember 11-én.
Most mi vár még rám? Legyek én is
buddhista? Vagy kezdjek el toporogni-vánszorogni a taón?
Wei wu wei? Tenni anélkül, hogy tennék? De hát ezt
"tettem" egész életemben, és bölcsebb sem lehetek már,
mint ami vagyok. (Én sem mondhatok mást, mint a Bölcs Láma,
akivel Katmanduban találkoztam hippivándorlásaim során;
az öreg egy italmérésben a vályogpadlatra terített rongyos
szőnyegén ült, erőspaprikával megszórt pörcöt
ropogtatott, és pálinkát kortyolt hozzá. Leültem eléje, és
megkérdeztem: Bátyó, te bölcs vagy? Megtörölte a száját,
farkasszemet nézett velem vagy fél percig. Ha azt mondom,
bölcs vagyok, felelte, akkor nyilvánvalóan nem vagyok az. De
ha azt mondom, nem vagyok bölcs, akkor nem mondanék igazat.)
Mivel tehát csak egy út van, és nincs kiút,
most a K. melletti [utolsó] tanúvallomás rögzítése után a
magammal való leszámolás kell hogy következzék. Mivel ez
jutott ki nekem, itt, ebben a törpülő-butuló-elaljasodó
hazában, én, Louisville Kentucky szülötte, az a magasságos
nobodaddy tudja hányadszor jelentem ki: tele lett a tököm
veled, ó, Amerika the beautiful. De most tényleg és
végérvényesen. A legtöbb értelmiseggi begyullad, amikor azt
hallja, hogy "biztos halál" meg hogy "teljes bukás" meg
"kudarcra ítélt nemzedék"; én nem. Eddig kibírtam –
Nixon, Reagan, ÖregBush, s mindegyik sarkában az a töméntelen
szemét slepp. Csak most, II. Bush király holdudvarában, nem is
a szokásos másnapossággal, hanem egyre krónikusabbá váló
émelygéssel ébredni, hát ebből nem kérünk. Rendbe rakjuk
dolgainkat, két teherautó rakomány pelenkát
küldetünk őfelségének a Fehér Házba, John Holmes márkájú
kék eres megavibrátort Laura elsőasszonynak, ópiumos
végbélkúpot Cheney hopmesternek, Condinak hajbodorítót, Rumy
Rumsfeldnek pedig Hitlerjugend-karszalagját, amelyet elásott a
pentagoni kert végében, de Blondi nevű pitbullja kikaparta,
és nagy boldogan elvitte a marylandi bolhapiacra; the rest is
history. Ez a kutyus különben nem kevesebb, mint három iraki
"terrorista" nemi szervét harapta le tavaly a bagdadi Abu
Ghraib büntetőintézetben, a gazdi jelenlétében, lásd
Seymour M. Hersh idevágó adatait, többek között: [Rumy
utasítására] "the male prisoners could be exposed to sexual
humiliation", The Gray Zone, New Yorker, 2004. május
24., 41. o. Rumy röhögött, és vállat vont, mondván, jó,
jó, ez a művelet a vérszomjas eb részéről szó szerint
"túlkapás" volt, mert csak a rohadékok gatyáját akarta,
illetve kellett volna neki lerántani, still, a dog is a dog, and
the fucking gooks are worse than dogs anyway. Rumy egy sötét
akarnok, de nem hülye; Dzsádzs Dabjú király kegyeibe
férkőzvén szinte korlátlan hatalomra tett szert, hogy még
Colin Powell is nagy ívben elkerüli. Ugyanakkor felfelé
bukása olyan volt, mintha Charles Mansont tették volna meg
tornatanárnak egy tinilány-javítóintézetben. És ha nem
tudnám, hogy Blondi épp aznap Irakban volt Rumyval, akkor
biztosra venném, hogy egyike volt azoknak a dögöknek, amelyek
gyönyörű Attila pávámat szétmarcangolták. De a fő gond
mégis az, hogy bekövetkezett, amire még én sem gondoltam
legvadabb benarkózott pillanataimban sem: hogy Vietnam után a
"hazám" még egyszer belekeveredik egy megnyerhetetlen
háborúba. Irakot az amerikai hadsereg éppúgy nem képes
pacifikálni, ahogy a Bush-gengszterbanda nem képes
demokratizálni. Mint őfelsége kikiáltotta: Majd ha az iraki
katonaság elég erős lesz, hogy megküzdjön a terroristákkal,
akkor azonnal kivonjuk csapatainkat. De hát először is, nincs
olyan, hogy "iraki", hanem csak szunnita, síita meg kurd
van, s még azokon belül is tucatnyi marakodó klikk. Ha
"mi" kivonulnánk, szinte biztos, hogy rögvest egymásnak
esnének. Másodszor, ha lenne is ütőképes "iraki"
hadsereg, a felkelőkkel nem tudna elbánni légi fedezet
nélkül, az pedig nem lehet más, mint az amerikai légierő. De
a bombázókat csakis a földről kell irányítani, s az irakiak
közül vajon ki mondaná meg, milyen célpontot mikor miért
támadjon meg egy raj amerikai F–16-os vagy netán
B–52-es? És mindez miért? Mert van egy vakbuzgó barom
elnökünk, akit saját maga szerint az amerikaiak istene
személyesen bízott meg azzal, hogy győzelemre vigye a nyugati
civilizáció értékeit a sötétség hatalmával szemben.
Mindegy, most, hogy egy utolsó pillantást vetek életemre,
újságírói "karrierem" során többnyire az emberi faj
söpredéke: velejükig korrupt politikusok, zugzsurnaliszták,
fanatikus baptisták, minden rendű és rangú antiszemiták,
pederaszták, neopuritánok, sátánisták, álszent
tévéevangelisták, azaz disznók közé keveredtem, s ahogy jó
Orwell is megállapította, minden disznó egyenlő, de vannak
disznók, melyek egyenlőbbek a többinél. Voltak persze
kivételek: leginkább azok, akik nem álltak be semmilyen sorba,
akik kívül maradtak, akiket nem lehetett kooptálni,
beszervezni, akik inkább hordóban laktak, akik hontalanul
pendliztek, vándordervisként csellengtek-csavarogtak, akik a
saját bőrüket maguk vitték a vásárra, igen, rájuk
gondolok, erre a K.-ra, akinek a dossziéjával nem tudok mit
kezdeni, széttépett pávámra, Baudelaire hattyújára, a
menekültek millóira, akiket soha sehol nem fogad be senki, aux
matelots oubliés dans une île, bekötött szemű túszokra,
áldozatokra, legyőzöttekre... Így hát ma, de legkésőbb
holnap, oda hatunk, hogy megtegyük a szükséges lépéseket.
Mert:
1. Belefáradtunk.
2. A tavaly Hawaiiban eltört láb nem gyógyul
be.
3. Többé nem ízlik igazán sem a kók, sem a
speed, sem a gomba. A Chivas és a hasis pedig nem elég.
4. Az USA-évszázad napja leáldozott: az
amerikai álomnak fuccs.
5. Sex is bullshit; and love is for babies.
6. Feleségemnek, fiamnak csak terhére vagyok.
Nem igaz: magamnak vagyok terhére.
7. Jobb a 45-ös Colttal a szájba, mint a
12-es Remingtonnal a mellbe.
Althaea rosea lett vala gyorsan
vonuló felhőkkel váltakozó napsugaras reggel [1985. május]
csengetés a lány belebegett mint valamely liláskék ködalak
mályvarózsaság althaea rosea lilába hajló rózsás szirmok,
lehajtotta fejét hosszú nyakát csókra nyújtotta leültek a
kanapéra mely mint szarvasbőr, lesimította sötétkék
szoknyáját lábait keresztbe rakta aztán vissza egymás mellé
althaea rosea, ő lehajolt a lány lábai elé megsimogatta a
cipőjét a hajlatnál beledugta az ujját [szereti a szagot] megcirógatta
a lány bokáját majd a lábszárán kicsit feljebb húzta a
szoknyát csak annyira hogy kilátszott a térde ő megcsókolta
mindkét térdét nyalta nyalogatta, nyelvét enyhén horzsolta a
feszesen felhúzott harisnya, mutatóujjával kirajzolta a
térdkalács kontúrját a mályvaszín harisnya alatt, nyújtsd
ki a lábad mondta, a lány kinyújtotta [na most mi jön],
a lábszár lágy lett a bőr alatt a mályva nedve, gyengéden
végigtapogatta a lábát rózsásan kifeslő lila sziromzat
újra elrendezte a szoknyát, megcsókolta a homlokát lehunyt
szeme héját.
– Reggeliztél? – kérdezte. – Nem –
felelte a lány –, csak egy kávét ittam [mert rohantam
mint egy hülye nehogy elkéssem].
– Akkor kérsz valamit? Egy igazi feketét,
kiflit, vajat, dzsemet? Talán gyümölcsöt? Gyümölcslét? –
Igen, köszönöm, nagyon kedves... [mondani se kell, sonkás
tojást is megennék, nincs otthon semmi, de ez is oké].
A kanapé előtti alacsony üvegasztalra
tányérokat, evőeszközt, szalvétát rakott. A lány ragyogó
zöldeslila szeme, halvány szirmos arca, fehér nyakán az
átlátszó bőr alatt rózsaszín hajszálerek. Kiflit hozott
be, kacskaringós vajkagylókat, skót marmaládét. A lány pici
ajkait zárva tartotta, ahogy finoman, de élvezettel rágta az
ételt; az egész bársonyos-selymes jelenség nem finnyáskodva
majszolt, hanem evett [ne zabálj úgy te idióta még a
végén felrója majd ezt is] – Minden nálad van? – A
lány csak bólintott. – A C is és a H is? – A lány ismét
bólintott, s az apró csészében felszolgált feketét egy
hajtásra kiitta. – Igen, minden itt van, talán már most
tetszik... [szereti ha magázom és tanárurazom, de remélem,
a bukszáját is előveszi, mert az egy dolog, hogy én
kifizettem az anyagot, de most nincs egy vasam sem, igaz, hogy a
Wayne...] – Csak a H-t szedd elő, a C-t későbbre
hagyjuk. Kérsz egy italt? – Igen, kérek szépen. Egy
konyakot, ha szabad... – Persze hogy szabad. Vagy inkább egy
armagnac? Clé des Ducs? – Igen, azt, köszönöm [jaj
de sóhernek tetszik lenni, én meg ökör csak bólintok, pedig
ott a Hennessy XO meg az elmaradhatatlan Rémy Martin is...].
– A lány egy csöppnyi kortyot ivott a borostyánkő színű
italból, nyelvével halkan csettintett hozzá, ő odahajolt a
lányhoz és szájon csókolta szájába vette a nyelvét
szopogatta érezte az ital marmaládé kávé ízét
elvegyülve az édes nyállal, tövig beszívta a nyelvet fogai
közé vette de nem harapta meg a lány teste mégis
összerándult [júúúúúj ez fájt basszameg, már most
kezdi?]. Elengedte a lányt végigsimogatta arcát nyakát
szorosan lezárt szemhéját. – Leszedem az asztalt. –
Segíthetek? – Nem, nem, csak maradj nyugodtan, igyál meg még
egy armagnacot, rá is gyújthatsz, ha akarsz. – Igazán? –
mosolyodott el a lány [szerencsére a feleség dohányzik,
csak azért engedi meg, na mindegy]. Amikor lehajolt a
tányérokért csészéért hagyta hogy háziköntöse
szétnyíljon, tudta hogy a lány belátott alája –
Elnézést, hogy amikor te olyan szépen fel vagy öltözve én
meg csak még mindig így, talán én is öltözzem fel... –
Vagy talán én is vetkőzzek le [ezt bírom, mutogatja a
micsodáját és akkor még fel akar öltözni] – Igen,
hamarosan, míg én berakok mindent a mosogatógépbe te addig
szedd elő a cuccot. – Máris – a lány már nyúlt is a
táskájáért. Kiszedte a H-t, megtömte a kis pipát, s ő
ismét előtte állt, nyitott köntösben. – Vetkőzz le! – A
lány szó nélkül letette a pipát, kigombolta és levetette a
blúzát, szoknyáját. – Most vesd le a bugyidat de lassan...
ÉRTED? Las-san... még las-sab-ban. – Igenis [értem értem
hogyne érteném mintha nem tudnám mi a dolgom nézd hogy áll
már neki a vége is csillog] – szép lassan lehúzta a
mályvaszínű bugyit, ő elvette, értően megszagolgatta,
aztán a bal felsőkarjára húzta mint valami karszalagot,
végre először szemügyre vette a lány hosszú, telt combjait,
a hamvas bőrt a harisnya fölött, vénuszdombján a
vörösbarna bolyhot, hirtelen jobb mutatóujját bedugta tövig
a pinába, a lány felszisszent – Mi van talán túl szűk a
pinád? – szólt rekedten és a középső ujját is bedugta.
– Meg száraz is, hm? – A lány nem szólt vissza, csak még
inkább széttárta a combját [persze hogy száraz meg se
várta hogy felizguljak pedig tudja hogy nem sok kell a kis
puncimnak] – Ő kihúzta az ujjait, belenyomta a lány
szájába, majd a magáéba tette, szopta mint a nyalókát,
aztán ugyanazokkal az ujjakkal elkezdte cirógatni a lány
csiklóját [na végre én is sorra kerülök ó ó ó ne
olyan erősen ó ó ó ó még még...] – Jaj nagyon jó
jaj ne tessék még abbahagyni... – Kuss, ki engedte meg, hogy
kinyisd a szádat? – Elnézést [igen ez kell neki hogy én
mindenben mint valami cseléd vagy rabszolga] – Ne nézz el
hanem gyújtsd meg a pipát! – Míg a lány rágyújtott és
mellre szívott egy jókora dózist, ő lerántotta a
köntösét, csak a bugyi maradt a karján és leült a lány
mellé a kanapéra. – Ide vele – és ő is nagyot szívott a
pipán, rögtön kapott egy löketet, a lány hátradőlt csukott
szemmel, bársonyos lila szemhéjak szirmok, ő a feje mögéje
nyúlt és nyakszirtjét szorosan a tenyerébe vette, a lány
kinyitotta szemeit melyek mályvaszín párában úsztak
pupillák kitágulva száj szétnyílva. – Minden rendben? –
A lány nem szólt, bólintani sem tudott, mert ő hátulról
fogta a nyakát [tartsál csak így könyörgök különben
szétmállok szétolvadok] – Gyere szépen és vedd be
tövig – a lány fejét lassan lenyomta a testén végig a
szőrös mellén és hasán, s ráirányította a kemény
farkára. A lány azonnal bevette, amilyen mélyen csak tudta.
– Na nem megy magadtól? Nagyon belőttél? Majd én segítek,
így ni, le-föl, le-föl, hátra, húzd vissza a fogaddal
egészen, mit gondolsz a jóisten minek teremtette a fitymát,
van kalapja, nincs kalapja... – [jaj ne kéremszépen jaj
szédülök mindjárt hánynom kell jaj nem bírom inkább
tessék bele a puncimba] Akkor ő kivette farkát a lány
szájából – Na oké, ez nemigen akar menni, nem baj, most
szépen féloldalt fordulsz, a bal láb fent marad a kanapén, a
jobbal meg letérdelsz de úgy hogy a cipődet felrakod az
asztalkára – s miközben a lány elhelyezkedett [juj de
kurva kényelmetlen hálistennek kezd elmúlni a szédülés csak
éppen szét vagyok feszítve mint egy tömésre kész csirke] ő
is letérdelt mögéje és elkezdte hosszan nagyon óvatosan
cirógatni a lány combját-seggét csak a kitárulkozó telt
pina szirmait mályvarózsa-levélkéit kerülte el, odakint
felszakadtak a felhők, besütött a nap rá a lány hamvasfehér
alsótestére – Ha tudnád milyen kivételesen elragadó
látványban van részem – Köszönöm... [hát ha annyira
elragadó a látvány akkor tömjön már meg az ég szerelmére
ne csak vizsgáljon hátulról mint valami nőgyógyász]
Kérem szépen... – Tessék mi van – Kérem szépen tessék
hozzám érni – Hát hozzád érek, te kis kuka, nem érzed?
– De igen csak ne oda hanem ahová az előbb tetszett... –
Hanem a hova? – A kis izémre... [jaj de szereti ha kimondom
neki már attól elkezd folyni a micsodája és az enyém is a
franc egye meg pedig majdnem mindig beszáradok a H-tól, persze
bánja is ő, annál szorosabb vagyok olyankor piszokul tud
fájni mégis jobb mint amikor tövig be kell venni a számba] –
I-z-é-d-re? Az meg mi a túró? – s ujja egy másodpercre
leheletfinoman átsiklott a lány szeméremajkain-csiklóján.
– Igen igen kérem szépen, igen, oda tessék... – A lány
magasabbra emelte hátsó részét, hogy jobb térde néhány
centire a levegőben volt, csak bokájával tartotta magát az
üvegasztalon. – Hova pontosan? Már nem emlékszem, és hát
az az oda sem sokkal világosabb, mint az a bizonyos izé...
– [ó de rohadt pozitúra mindjárt kettémegy a derekam
jaj a térdem] – A csiklómat tessék... – Még mindig
nem eléggé szemléletes. – A borsómat tessék, a rügyemet,
a a a... pöckömet... – Na ez már beszéd, de hát az már
volt, most talán valami más jön – és egy hirtelen
mozdulattal lejjebb nyomta a lány fenekét, bár a jobb térde
fent maradt az asztalkán, és a rózsálló-csillogó
szeméremajkak közé lassan benyomta a farkát. Gyöngyház
arany napban felfehérlő alabástrom, be-ki, be-ki, kemény mint
a pöröly – Na ez hogy tetszik? – Tetszik nagyon [ó
istenkém dehogy tetszik fáj mint a franc de magam nem tudok a
szegény kis csiklimhez érni másképpen meg mit ér ez a
dugózás-dugattyúzás, persze őt nem érdekli] – Ő két
kézzel megmarkolta a lány gömbölyű seggét, körme is
belemélyedt. – Kérem szépen jaj ez ez... – MI? Talán csak
nem fáj? – Nem nem annyira csak... [nem annyira? dehogynem
fáj jaj de éles a körme] jaj ó au-au... – Pofa be! –
s azzal néhányszor alaposan megpaskolta a lány seggét hogy az
alabástrom fehér bőr előbb rózsaszín majd bíborvörös
lett. [Azért sem fogok sikítani rohadt perverz szadista
állat pedig azt akarja sőt azt is hogy sírjak, jaj de fáj,
még tovább veri, jaj ne tessék] – Jaj kérem szépen jaj
ne tessék tovább – Micsoda? Megint kinyitottad a
bagólesődet? – s még erősebb csapásokat mért a bordó
mályvalila hurkákkal befuttatott seggre, miközben a ki-be
mozgást egy pillanatra sem hagyta abba. – Jaj ne tessék
többet bántani, jaj de fáj jaj jaj jaj – a lány nem bírta
visszatartani a sírást, nagy hüppögésekben szakadt ki
belőle, szeméből pedig patakzott a könny. Ő abbahagyta a
verést – Na nyivákolj csak te bőgőmasina – bal kezével
megragadta a lány nehéz selymes haját és maga felé húzta
hogy dereka nagy ívben meghajolt a fejük majdnem összeért –
Jaj ne tessék jaj ki tetszik tépni a hajamat jaj – majd a
lány hasa alatt átnyúlva birizgálni kezdte a csiklóját. A
lány fejét félrefordította, nem csókolta meg, hanem a
száját orrát bevette a szájába szopta nyalta harapta –
Mm-m-m-mm-m-m – nyögött a lány, szemei riadtan kikerekedtek
– M-m-m-m-m – néhány másodpercre kiszabadította száját
– Jaj jaj au jaj ó au au – [nem ne jaj ne jaj rohadt
kínzó hóhér jaj] de ő csak tovább húzta a haját és
egyre gyorsabban kezdett mozogni benne, kirántotta a farkát,
felnyalábolta a lány alsótestét és arcát-száját-orrát a
lány pinájába-seggébe fúrta, szürcsölve nyalta, a lány
sikított – Ó igen ez az most most ez az ne tessék abbahagyni
– Ő felkapta fejét – De bizony abbahagyjuk – s
visszanyomta a lányt a korábbi pozícióba, belemarkolt a
hajába és még nagyobb erővel folytatta a mozgást [ó de
jó volt micsoda gazember jaj ne ne] – Kérem szépen jaj
már ne ne már nem bírom – Na jó akkor most elrobbanunk –
és egy nagy kiáltással beleélvezett a lányba, akinek jobb
térde lecsúszott az asztal széléről, fejét a kanapé
párnáiba temette, hangtalanul sírt, teste elernyedt, s
miközben ő kiment megmosni magát a fürdőszobába, a lány
szabadon maradt bal kezével gyorsan elélveztette magát,
úgyhogy mire ő visszatért, továbbra is csak
szipogást-hüppögést hallott, szájába vette a pipát,
meggyújtotta benne a maradék H-t, és nagyot szívott rajta.
– Nesze – mondta a lánynak –, itt a pipa, neked hagytam a
javát...
Keine Messe wird
man singen,
Keinen Kadosch
wird man sagen,
Nichts gesagt und
nichts gesungen
Wird an meinen
Sterbetagen.
(Heinrich
Heine)
A firkálást abbahagytam,
megölték a költőt bennem;
volt-barátim jóvoltából
volt-íróvá kellett lennem.
Gyászmisét nem mondat senki,
nem morzsol el senki könnyet,
nincs, ki Fehérlófiámnak
sírja fölé hétrét görnyed.
Csak Jolanta búsul, bár őt
nyugton főleg az nem hagyja,
hogy szerelmes verset sem ír
többé néki hű lovagja.
Így szól hát egy őszi reggel:
"Gyere, kössünk egyezséget,
minden nekem írott versért
én leszek a fizetséged!
Szoplak, nyallak, s te is bármit
tehetsz velem itt az ágyban.
Szexért verset kapni: mindig
ez volt titkos kéjhölgy-vágyam!"
Hozzám nyúl "ott", s keménységem
minden kétséget eloszlat.
"Előleget kapsz, jó?" – súgja,
"aztán jön majd a bizonylat."
Jó, legyen, te drága asszony,
tán így megjön régi kedvem
rólad írni, s tán sikerül
ismét poétává lennem.
S ha mégse? Leszek csak néked
költő "belső" használatra.
Így nem kell kiraknom soha
szajrémat a Duna-partra.
Budapest
– Groningen – Párizs – Groningen, 2005. október 31 –
december 12.