Kemenes Géfin László

Hazajáró lélek

IX. Késő vándorok éneke

Átírnám, nem lefordítanám, neki, ha még olvashatná, a másik világban, ha lenne olyan világ, az öröklét öle/anyaméhe, der Schoß der Ewigkeit, ő tudja, kinek melyik sorára utalok, ahol biztosan lenne helye, egyik kedves versét, Exile’s Letter, melyet még életében legalább egyszer felolvastam neki, bár lehet, hogy többször is, amikor már kissé fennkölt voltam a sok konyaktól, hol? az Oxford utcában? Copake-ben? mert E. P.-t oda is magammal vittem, Levél [önkéntes] száműzetésből, drága barátom, méltóságos úr [!], Lojang, Csao tartomány, ma eszembe jutott, hogy valamikor külön kocsmát nyittattál csak kettőnk számára Tiencsinben a folyó déli hídfője mellett, aranytallérral, fényes drágakövekkel fizettünk a dalokért, mulatásért – emlékszel, mennyit nevettünk? hónapokon át jóformán ki sem józanodtunk – főurak? fejedelmek? ilyen csekélységek eszünkbe sem jutottak, pláne hogy a tengerpartról meg a nyugati határszélről néhány értelmes ember is csatlakozott hozzánk, akikkel kiválóan eldiskuráltunk, a legtöbb dologban egyetértettünk, s főleg kettőnk között nem támadt soha semmi félreértés, mert mindig nyíltszívűek voltunk, és senki sem sopánkodott, hogy jaj de hosszú volt az a vándorút tengereken, hegyen-völgyön át – akkor engem áthelyeztek Dél-Huajba, a pálmafák alatt alig kaptam levegőt, te meg északra kerültél, Hóba, a végén más sem maradt, csak néhány közös emlék, s amikor kibírhatatlan lett a távollét, megint találkoztunk, s elutaztunk Hsziencsengbe, a Nagy Szellemek Hegyéhez, át a kanyargó folyam hatszor harminchat kacskaringóján, le az ezer virágtól illatozó, madárdaltól s fenyvesek zúgásától hangos völgyvidékre, ahol egész sleppjével ezüstszerszámmal felkantározott paripákon fogadott bennünket a hancsungi főispán, odajött még hozzám egy, az "igaz utat" követő csuhás is, ki buzgón tilinkózott egy rubinttal meg jáspissal kirakott nádpikulán, azután Canghszien híres/hírhedt örömtanyáin tovább szólt a muzsika, mely oly lágy volt, mint a főnixjércék burukkolása, a főispán úr is, noha alaposan feltöltött a hímzett süvege alá, éjen át csak lejtette a hop-szát arra a zenére, mígnem pirkadatkor kidőlvén fejét ki-ki valami parfümös ölbe hajtva szunnyadt el, a nagy jó úrtól ajándékba kapott bársonydzsekim csupa folt lett a rá kiloccsant drága wix-kibautól, nem csoda, hogy a reggelinél is mámorban úsztam, pedig nem sokkal utána szétszóródtunk a szélrózsa minden irányában, én át a folyón Hankouba, te vissza ahhoz a hídfődhöz, miközben rettenthetetlen [vérszomjas?] atyád, Ping-csou megbízott kormányzója vérbe fojtotta a "barbár csőcselék" felkelését, kiskorúakat is akasztatott, s ki tudná ma már eldönteni, a toll volt-e hatásosabb, vagy a fegyver, mindenesetre egyik év májusában, a te közbenjárásodra, magához hívatott, a köztünk lévő óriási távolság dacára, s most nem mondom el, milyen keserves volt az a bumlizás odáig, az utak úgy tekergőztek, mint a kettéshasított disznó bele, nem tudom, a farkasordító hidegtől megdermedt kátyúkban hány kocsiküllő roppant szét, kis híján hányszor fordultam volna vissza, csak a te hited és bizalmad tartotta bennem a lelket, és micsoda fogadtatásban volt részem! azt hittem, nem úgy tértem meg, mint valami hazajáró lélek, mert mindnyájan körbefogtatok, te is meg az ifjú barátok, elhalmoztatok minden jóval, kézről kézre adtátok azt a néhány papirusztekercset, amelyet odakint teleírtam, s tarisznyámban hazahoztam, ittunk finom borokat, de én sokkal inkább az örömtől voltam berúgva, hogy nem kell többé útra kelnem, nagy sétákat tettünk a várban, megint zene szólt, sebet gyógyító síp, dob, nádi hegedű, sárkánypikkely-hullámok fodrozták a folyót, smaragdzöld volt a pázsit a parton, a fűzfalevelek hópelyhekként hullottak alá, érett, hosszú combú lányok léptek ki keskeny csónakokból, hajuk rőt volt, mályvaszínű festék csillogott szemhéjukon, belénk karoltak, duzzadó mellükre tették a kezünk, dúdoltak-danolásztak, a szél fel-felkapta az énekszót – aztán mégis mindennek vége szakadt, s az az idő nem tér vissza soha, mert amikor nagy sokára beszólítottak az udvarhoz (akadémiára? védésre? kihallgatásra?), szófogadón felmentem a nagy márványpadlatú terembe, és többrétegű, noha laza stílusomban előadtam a Csang-jang epikus dalfüzért, melyet idegenben költöttem, de a mandarinok már a felénél leintettek, összedugták a fejüket, susmusoltak, kisvártatva a hivatalsegéd kezembe nyomott egy cetlit, helyszűke miatt magasabb tisztségre alkalmatlan, kikotródtam a teremből, s még aznap elbúcsúztam tőled, kíméletes voltál, nem mondtad meg az el-, pontosabban kiutasítás valódi okát, csak már idekint jutott fülembe az ostoba vád – pinabubus –, mi mást tehettem volna, ősz fejjel visszabandukoltam a nyugati hegyvidékre, és ma is bánt az az elválás tőled-tőletek, olyan ez, mint amikor tavasszal vihar rázza meg a barackfát, s a szirmok tétován kavarognak a szélben, tudjuk, hasztalan a szó, s még sincs más, csak a szó, a nem múló törődés szava, így hát sok ezer mérföldre tőled gyorsan borítékba zárom ezt az írást, magam viszem a postára, mert nincs szolgám, akit elküldhetnék, pedig két napja leestem a lépcsőn, és fáj a lábam, noha a szívem még jobban fáj.

...c’est plutôt la brutalité, dans l’ensemble, qui prédomine chez les ex-communistes – en comparaison la société balzacienne, issue de la décomposition de la royauté, semble un miracle de charité et de douceur.

(Michel Houllebecq)

Párizsban tegnap [2005. december 6-án] beszopott az ősz

Mester nem zuhant esztelen Szent Germán útján valamelyik

Borozóban nem csak szokásos jó szívével volt teli meg a nagy

Pali találkozott vele aztán később nejestől az a kismiska hozzája

Képest és a Szegények Maximjának átkeresztelt procc faberak

Ásós drágácska vendéglőben lett vacsora hol csicsergő Jolanta

Töltött fésűskagylót kismiska kellően pisiillatú hurkolbászt

Evett a mester pedig tenger gyümölcsit kanalazta züm züm züm

Minden jó volt csak a muscadet félédesebb mint az ócskaság

Hegyi karcos de senki nem hőkölt belé csak amikor dessszert

Gyanánt ott járt betört és kismiska tudja a nagybüdös magyar

Valóság a népszabi a csaplár a cikke a bódy a gábor a spicli az

Ügynök a vamzerekkel kacagón szaladó szarszagú fölföldob

Ott kő kemény ugaros döngölt ávós dudva muhar gémes kút

Ágas bogas sivatag lárma bambák csúf ravatal átokváros szégyen

Kezes bárányok gyermeteg kórság durva kezek minden más

Elvadult táj gazolás ki űzött aludni akar e föld álom álomba

Kóklerek átmentett ügyes kellner-had tilinkós álpolgárok lelkek

Temetője behatolnak a tetszhalottak párizs sem lehet bakonyi

Köd harangok gyomorrontás káromkodni fütyörészni inkább

Kik messze kiröpültek sose térjenek haza lalla lalla lalla lalla

Záradék a K.-dossziéhoz, Woody Creek, Colorado [gépirat a Gonzo Archívumban, 2005. február 17.]. Én, dr. Hunter Stockton Thompson ezennel megerősítem és igazolom, hogy minden galád híresztelés és rosszindulatú félreolvasás dacára K. nem vetette meg saját népét, és nem nézte le a hungó irodalmat in toto et per se. Sőt, tőle tanultam meg értékelni legalább két költő, Balassi [sp?] és Petőfi néhány művét, pedig írásaimban sosem rejtettem véka alá, hogy úgy nagy általánosságban rühellem a poézist, főleg annak elvetélt vagy inkább korcs amerikai válfaját, s csak három verselő munkáit forgatgattam szívesen, főként mostanság, öregedő koromban, s közülük is egy kraut – Heine, kettő pedig frog – Villon és Baudelaire; de K. a magyar nyelven írott prózát sem becsülte alá vagy kicsinyelte le, bár a nagy többséget az ifjúsági irodalom kategóriájába sorolta, s tudni való, hogy inkább kedvére volt egy-két nyugat-európai és (sajna) amerikai regény vagy elbeszélés; csak éppen nem azért tartotta nagyra egyes [általam nem ismert] írók munkáit, mint a [szerinte] semmirekellő hungó irodalomkritikusok és -történészek gyülevész hada; Kemény Zsigmondról (sp?) például azt állította, csak Melville, Mérimée és E. T. A. Hoffmann közé/mellé helyezve lehetséges rájönni titokzatos művészete nyitjára; hogy a joviális mesemondó hamis szerepébe állított Mikszáth (sp?) szenvtelen hangvételével, könyörtelen-szarkasztikus képalkotásával voltaképpen a modern groteszk (Döblin, Witkiewicz) s a nouveau roman előfutárának tekintendő; K. e tételét több káprázatos példával is illusztrálta, engem leginkább megragadott M. egyik abszurd regényéből [avant la lettre] vett idézet: hogy amikor a háromszáz év után feltámadt törökkel harcoló vitézek egyikét, bizonyos Alapi Gáspárt párbajra hívják ki, az kis karcolás helyett végzetes sebet ejt ellenfelén, mégpedig így: Egyetlen könnyed vágással, annyi grace-szal, mint amikor egy almát akar valaki elegánsan kettészelni, a balhalántéktól kezdődve, végig a balszemen, a szájpadláson, széthasította Perjéssy koponyáját, úgy, hogy megnyílt a belseje, mint egy bibliotheka, a szeme pedig kifutott s az irtózatos vágás el nem végződhetvén a koponyán, utat hasított magának be mélyen a vállperecbe és ott átvágta az életeret [e részletet K. le is fordította számomra, amelyet én személyes karácsonyi lapjaimra rányomtatva szétküldtem barátaimnak, for their delectation. Hemingway, Faulkner, eat your heart out. Csak WSB tudta volna így!]. Egyébként K. elmondta, Alapi Gáspár nem fiktív, hanem történelmi alak, s hasonló nevű leszármazottja, aki K. szerint őneki "utolsó barátja", mi több, K. Fehérlófia (sp?) című opuszának [eposzának?] "egyetlen igaz értője és értelmezője", ma is él és virul a dermesztően hideg Montrealban, aki lutheránus püspök helyett magánbuddhista lett; amikor megkérdeztem K.-t, mit jelent az a megjelölés, hogy "utolsó barát", azt felelte, "őutána nem lesz se több, se jobb". Montrealban magam is megfordultam [1985 novemberében], amikor is előadást tartottam a Concordia Egyetemen az akkoriban sorra kerülő Reagan–Gorbacsov-találkozóról, és hát mit mondjak, melléfogtam, azaz nem igazán, mert minden rendű és rangú kacsák, tucattörténészek hamistanúzása ellenére nem Dutch Rea­gan nyerte meg a hidegháborút, hanem Gorbacsov vesztette el, amikor rájött – magától –, hogy a szovjet rendszer menthetetlenül halálra van ítélve. Mert Reagant és kretén bandájának alkotmányellenes bűntetteit semmi se mentesíti; hiába láttam és írtam a napnál világosabban, minden maradt, ahogy volt; semmi sem fordult jóra, hiába dőlt le a berlini fal, mint ahogy a két torony is hiába dőlt össze szeptember 11-én.

Most mi vár még rám? Legyek én is buddhista? Vagy kezdjek el toporogni-vánszorogni a taón? Wei wu wei? Tenni anélkül, hogy tennék? De hát ezt "tettem" egész életemben, és bölcsebb sem lehetek már, mint ami vagyok. (Én sem mondhatok mást, mint a Bölcs Láma, akivel Katmanduban találkoztam hippi­ván­dorlásaim során; az öreg egy italmérésben a vályogpadlatra terített rongyos szőnyegén ült, erőspaprikával megszórt pörcöt ropogtatott, és pálinkát kortyolt hozzá. Leültem eléje, és megkérdeztem: Bátyó, te bölcs vagy? Megtörölte a száját, farkasszemet nézett velem vagy fél percig. Ha azt mondom, bölcs vagyok, felelte, akkor nyilvánvalóan nem vagyok az. De ha azt mondom, nem vagyok bölcs, akkor nem mondanék igazat.) Mivel tehát csak egy út van, és nincs kiút, most a K. melletti [utolsó] tanúvallomás rögzítése után a magammal való leszámolás kell hogy következzék. Mivel ez jutott ki nekem, itt, ebben a törpülő-butuló-elaljasodó hazában, én, Louisville Kentucky szülötte, az a magasságos nobodaddy tudja hányadszor jelentem ki: tele lett a tököm veled, ó, Amerika the beautiful. De most tényleg és végérvényesen. A legtöbb értelmiseggi begyullad, amikor azt hallja, hogy "biztos halál" meg hogy "teljes bukás" meg "kudarcra ítélt nemzedék"; én nem. Eddig kibírtam – Nixon, Reagan, ÖregBush, s mindegyik sarkában az a töméntelen szemét slepp. Csak most, II. Bush király holdudvarában, nem is a szokásos másnapossággal, hanem egyre krónikusabbá váló émelygéssel ébredni, hát ebből nem kérünk. Rendbe rakjuk dolgainkat, két teherautó rakomány pelenkát küldetünk őfelségének a Fehér Házba, John Holmes márkájú kék eres megavibrátort Laura elsőasszonynak, ópiumos végbélkúpot Cheney hopmesternek, Condinak hajbodorítót, Rumy Rumsfeldnek pedig Hitlerjugend-karszalagját, amelyet elásott a pentagoni kert végében, de Blondi nevű pitbullja kikaparta, és nagy boldogan elvitte a marylandi bolhapiacra; the rest is history. Ez a kutyus különben nem kevesebb, mint három iraki "terrorista" nemi szervét harapta le tavaly a bagdadi Abu Ghraib büntetőintézetben, a gazdi jelenlétében, lásd Seymour M. Hersh idevágó adatait, többek között: [Rumy utasítására] "the male prisoners could be exposed to sexual humiliation", The Gray Zone, New Yorker, 2004. május 24., 41. o. Rumy röhögött, és vállat vont, mondván, jó, jó, ez a művelet a vérszomjas eb részéről szó szerint "túlkapás" volt, mert csak a rohadékok gatyáját akarta, illetve kellett volna neki lerántani, still, a dog is a dog, and the fucking gooks are worse than dogs anyway. Rumy egy sötét akarnok, de nem hülye; Dzsádzs Dabjú király kegyeibe férkőzvén szinte korlátlan hatalomra tett szert, hogy még Colin Powell is nagy ívben elkerüli. Ugyanakkor felfelé bukása olyan volt, mintha Charles Mansont tették volna meg tornatanárnak egy tinilány-javítóintézetben. És ha nem tudnám, hogy Blondi épp aznap Irakban volt Ru­myval, akkor biztosra venném, hogy egyike volt azoknak a dögöknek, amelyek gyönyörű Attila pávámat szétmarcangolták. De a fő gond mégis az, hogy bekövetkezett, amire még én sem gondoltam legvadabb benarkózott pillanataimban sem: hogy Vietnam után a "hazám" még egyszer belekeveredik egy megnyerhetetlen háborúba. Irakot az amerikai hadsereg éppúgy nem képes pacifikálni, ahogy a Bush-gengszterbanda nem képes demokratizálni. Mint őfelsége kikiáltotta: Majd ha az iraki katonaság elég erős lesz, hogy megküzdjön a terroristákkal, akkor azonnal kivonjuk csapatainkat. De hát először is, nincs olyan, hogy "iraki", hanem csak szunnita, síita meg kurd van, s még azokon belül is tucatnyi marakodó klikk. Ha "mi" kivonulnánk, szinte biztos, hogy rögvest egymásnak esnének. Másodszor, ha lenne is ütőképes "iraki" hadsereg, a felkelőkkel nem tudna elbánni légi fedezet nélkül, az pedig nem lehet más, mint az amerikai légierő. De a bombázókat csakis a földről kell irányítani, s az irakiak közül vajon ki mondaná meg, milyen célpontot mikor miért támadjon meg egy raj amerikai F–16-os vagy netán B–52-es? És mindez miért? Mert van egy vakbuzgó barom elnökünk, akit saját maga szerint az amerikaiak istene személyesen bízott meg azzal, hogy győzelemre vigye a nyugati civilizáció értékeit a sötétség hatalmával szemben. Mindegy, most, hogy egy utolsó pillantást vetek életemre, újságírói "karrierem" során többnyire az emberi faj söpredéke: velejükig korrupt politikusok, zugzsurnaliszták, fanatikus baptisták, minden rendű és rangú antiszemiták, pederaszták, neopuritánok, sátánisták, álszent tévéevangelisták, azaz disznók közé keveredtem, s ahogy jó Orwell is megállapította, minden disznó egyenlő, de vannak disznók, melyek egyenlőbbek a többinél. Voltak persze kivételek: leginkább azok, akik nem álltak be semmilyen sorba, akik kívül maradtak, akiket nem lehetett kooptálni, beszervezni, akik inkább hordóban laktak, akik hontalanul pendliztek, vándordervisként csellengtek-csavarogtak, akik a saját bőrüket maguk vitték a vásárra, igen, rájuk gondolok, erre a K.-ra, akinek a dossziéjával nem tudok mit kezdeni, széttépett pávámra, Baudelaire hattyújára, a menekültek millóira, akiket soha sehol nem fogad be senki, aux matelots oubliés dans une île, bekötött szemű túszokra, áldozatokra, legyőzöttekre... Így hát ma, de legkésőbb holnap, oda hatunk, hogy megtegyük a szükséges lépéseket. Mert:

1. Belefáradtunk.

2. A tavaly Hawaiiban eltört láb nem gyógyul be.

3. Többé nem ízlik igazán sem a kók, sem a speed, sem a gomba. A Chivas és a hasis pedig nem elég.

4. Az USA-évszázad napja leáldozott: az amerikai álomnak fuccs.

5. Sex is bullshit; and love is for babies.

6. Feleségemnek, fiamnak csak terhére vagyok. Nem igaz: magamnak vagyok terhére.

7. Jobb a 45-ös Colttal a szájba, mint a 12-es Remingtonnal a mellbe.

Althaea rosea lett vala gyorsan vonuló felhőkkel váltakozó napsugaras reggel [1985. május] csengetés a lány belebegett mint valamely liláskék ködalak mályvarózsaság althaea rosea lilába hajló rózsás szirmok, lehajtotta fejét hosszú nyakát csókra nyújtotta leültek a kanapéra mely mint szarvasbőr, lesimította sötétkék szoknyáját lábait keresztbe rakta aztán vissza egymás mellé althaea rosea, ő lehajolt a lány lábai elé megsimogatta a cipőjét a hajlatnál beledugta az ujját [szereti a szagot] megcirógatta a lány bokáját majd a lábszárán kicsit feljebb húzta a szoknyát csak annyira hogy kilátszott a térde ő megcsókolta mindkét térdét nyalta nyalogatta, nyelvét enyhén horzsolta a feszesen felhúzott harisnya, mutató­ujjával kirajzolta a térdkalács kontúrját a mályvaszín harisnya alatt, nyújtsd ki a lábad mondta, a lány kinyújtotta [na most mi jön], a lábszár lágy lett a bőr alatt a mályva nedve, gyengéden végigtapogatta a lábát rózsásan kifeslő lila sziromzat újra elrendezte a szoknyát, megcsókolta a homlokát lehunyt szeme héját.

– Reggeliztél? – kérdezte. – Nem – felelte a lány –, csak egy kávét ittam [mert rohantam mint egy hülye nehogy elkéssem].

– Akkor kérsz valamit? Egy igazi feketét, kiflit, vajat, dzsemet? Talán gyümölcsöt? Gyümölcslét? – Igen, köszönöm, nagyon kedves... [mondani se kell, sonkás tojást is megennék, nincs otthon semmi, de ez is oké].

A kanapé előtti alacsony üvegasztalra tányérokat, evőeszközt, szalvétát rakott. A lány ragyogó zöldeslila szeme, halvány szirmos arca, fehér nyakán az átlátszó bőr alatt rózsaszín hajszálerek. Kiflit hozott be, kacskaringós vajkagylókat, skót marmaládét. A lány pici ajkait zárva tartotta, ahogy finoman, de élvezettel rágta az ételt; az egész bársonyos-selymes jelenség nem finnyáskodva majszolt, hanem evett [ne zabálj úgy te idióta még a végén felrója majd ezt is] – Minden nálad van? – A lány csak bólintott. – A C is és a H is? – A lány ismét bólintott, s az apró csészében felszolgált feketét egy hajtásra kiitta. – Igen, minden itt van, talán már most tetszik... [szereti ha magázom és tanárurazom, de remélem, a bukszáját is előveszi, mert az egy dolog, hogy én kifizettem az anyagot, de most nincs egy vasam sem, igaz, hogy a Wayne...] – Csak a H-t szedd elő, a C-t későbbre hagyjuk. Kérsz egy italt? – Igen, kérek szépen. Egy konyakot, ha szabad... – Persze hogy szabad. Vagy inkább egy armagnac? Clé des Ducs? – Igen, azt, köszönöm [jaj de sóhernek tetszik lenni, én meg ökör csak bólintok, pedig ott a Hennessy XO meg az elmaradhatatlan Rémy Martin is...]. – A lány egy csöppnyi kortyot ivott a borostyánkő színű italból, nyelvével halkan csettintett hozzá, ő odahajolt a lányhoz és szájon csókolta szájába vette a nyelvét szopogatta érezte az ital mar­maládé kávé ízét elvegyülve az édes nyállal, tövig beszívta a nyelvet fogai közé vette de nem harapta meg a lány teste mégis összerándult [júúúúúj ez fájt bassza­meg, már most kezdi?]. Elengedte a lányt végigsimogatta arcát nyakát szorosan lezárt szemhéját. – Leszedem az asztalt. – Segíthetek? – Nem, nem, csak maradj nyugodtan, igyál meg még egy armagnacot, rá is gyújthatsz, ha akarsz. – Igazán? – mosolyodott el a lány [szerencsére a feleség dohányzik, csak azért engedi meg, na mindegy]. Amikor lehajolt a tányérokért csészéért hagyta hogy háziköntöse szétnyíljon, tudta hogy a lány belátott alája – Elnézést, hogy amikor te olyan szépen fel vagy öltözve én meg csak még mindig így, talán én is öltözzem fel... – Vagy talán én is vetkőzzek le [ezt bírom, mutogatja a micsodáját és akkor még fel akar öltözni] – Igen, hamarosan, míg én berakok mindent a mosogatógépbe te addig szedd elő a cuccot. – Máris – a lány már nyúlt is a táskájáért. Kiszedte a H-t, megtömte a kis pipát, s ő ismét előtte állt, nyitott köntösben. – Vetkőzz le! – A lány szó nélkül letette a pipát, kigombolta és levetette a blúzát, szoknyáját. – Most vesd le a bugyidat de lassan... ÉRTED? Las-san... még las-sab-ban. – Igenis [értem értem hogyne érteném mintha nem tudnám mi a dolgom nézd hogy áll már neki a vége is csillog] – szép lassan lehúzta a mályvaszínű bugyit, ő elvette, értően megszagolgatta, aztán a bal felsőkarjára húzta mint valami karszalagot, végre először szemügyre vette a lány hosszú, telt combjait, a hamvas bőrt a harisnya fölött, vénuszdombján a vörösbarna bolyhot, hirtelen jobb mutatóujját bedugta tövig a pinába, a lány felszisszent – Mi van talán túl szűk a pinád? – szólt rekedten és a középső ujját is bedugta. – Meg száraz is, hm? – A lány nem szólt vissza, csak még inkább széttárta a combját [persze hogy száraz meg se várta hogy felizguljak pedig tudja hogy nem sok kell a kis puncimnak] – Ő kihúzta az ujjait, belenyomta a lány szájába, majd a magáéba tette, szopta mint a nyalókát, aztán ugyanazokkal az ujjakkal elkezdte cirógatni a lány csiklóját [na végre én is sorra kerülök ó ó ó ne olyan erősen ó ó ó ó még még...] – Jaj nagyon jó jaj ne tessék még abbahagyni... – Kuss, ki engedte meg, hogy kinyisd a szádat? – Elnézést [igen ez kell neki hogy én mindenben mint valami cseléd vagy rabszolga] – Ne nézz el hanem gyújtsd meg a pipát! – Míg a lány rágyújtott és mellre szívott egy jókora dózist, ő lerántotta a köntösét, csak a bugyi maradt a karján és leült a lány mellé a kanapéra. – Ide vele – és ő is nagyot szívott a pipán, rögtön kapott egy löketet, a lány hátradőlt csukott szemmel, bársonyos lila szemhéjak szirmok, ő a feje mögéje nyúlt és nyakszirtjét szorosan a tenyerébe vette, a lány kinyitotta szemeit melyek mályvaszín párában úsztak pupillák kitágulva száj szétnyílva. – Minden rendben? – A lány nem szólt, bólintani sem tudott, mert ő hátulról fogta a nyakát [tartsál csak így könyörgök különben szétmállok szétolvadok] – Gyere szépen és vedd be tövig – a lány fejét lassan lenyomta a testén végig a szőrös mellén és hasán, s ráirányította a kemény farkára. A lány azonnal bevette, amilyen mélyen csak tudta. – Na nem megy magadtól? Nagyon belőttél? Majd én segítek, így ni, le-föl, le-föl, hátra, húzd vissza a fogaddal egészen, mit gondolsz a jóisten minek teremtette a fitymát, van kalapja, nincs kalapja... – [jaj ne kéremszépen jaj szédülök mindjárt hánynom kell jaj nem bírom inkább tessék bele a puncimba] Akkor ő kivette farkát a lány szájából – Na oké, ez nemigen akar menni, nem baj, most szépen féloldalt fordulsz, a bal láb fent marad a kanapén, a jobbal meg letérdelsz de úgy hogy a cipődet felrakod az asztalkára – s miközben a lány elhelyezkedett [juj de kurva kényelmetlen hálistennek kezd elmúlni a szédülés csak éppen szét vagyok feszítve mint egy tömésre kész csirke] ő is letérdelt mögéje és elkezdte hosszan nagyon óvatosan cirógatni a lány combját-seggét csak a kitárulkozó telt pina szirmait mályvarózsa-levélkéit kerülte el, odakint felszakadtak a felhők, besütött a nap rá a lány hamvasfehér alsótestére – Ha tudnád milyen kivételesen elragadó látványban van részem – Köszönöm... [hát ha annyira elragadó a látvány akkor tömjön már meg az ég szerelmére ne csak vizsgáljon hátulról mint valami nőgyógyász] Kérem szépen... – Tessék mi van – Kérem szépen tessék hozzám érni – Hát hozzád érek, te kis kuka, nem érzed? – De igen csak ne oda hanem ahová az előbb tetszett... – Hanem a hova? – A kis izémre... [jaj de szereti ha kimondom neki már attól elkezd folyni a micsodája és az enyém is a franc egye meg pedig majdnem mindig beszáradok a H-tól, persze bánja is ő, annál szorosabb vagyok olyankor piszokul tud fájni mégis jobb mint amikor tövig be kell venni a számba] – I-z-é-d-re? Az meg mi a túró? – s ujja egy másodpercre leheletfinoman átsiklott a lány szeméremajkain-csiklóján. – Igen igen kérem szépen, igen, oda tessék... – A lány magasabbra emelte hátsó részét, hogy jobb térde néhány centire a levegőben volt, csak bokájával tartotta magát az üvegasztalon. – Hova pontosan? Már nem emlékszem, és hát az az oda sem sokkal világosabb, mint az a bizonyos izé... – [ó de rohadt pozitúra mindjárt kettémegy a derekam jaj a térdem] – A csiklómat tessék... – Még mindig nem eléggé szemléletes. – A borsómat tessék, a rügyemet, a a a... pöckömet... – Na ez már beszéd, de hát az már volt, most talán valami más jön – és egy hirtelen mozdulattal lejjebb nyomta a lány fenekét, bár a jobb térde fent maradt az asztalkán, és a rózsálló-csillogó szeméremajkak közé lassan benyomta a farkát. Gyöngyház arany napban felfehérlő alabástrom, be-ki, be-ki, kemény mint a pöröly – Na ez hogy tetszik? – Tetszik nagyon [ó istenkém dehogy tetszik fáj mint a franc de magam nem tudok a szegény kis csiklimhez érni másképpen meg mit ér ez a dugózás-dugattyúzás, persze őt nem érdekli] – Ő két kézzel megmarkolta a lány gömbölyű seggét, körme is belemélyedt. – Kérem szépen jaj ez ez... – MI? Talán csak nem fáj? – Nem nem annyira csak... [nem annyira? dehogynem fáj jaj de éles a körme] jaj ó au-au... – Pofa be! – s azzal néhányszor alaposan megpaskolta a lány seggét hogy az alabástrom fehér bőr előbb rózsaszín majd bíborvörös lett. [Azért sem fogok sikítani rohadt perverz szadista állat pedig azt akarja sőt azt is hogy sírjak, jaj de fáj, még tovább veri, jaj ne tessék] – Jaj kérem szépen jaj ne tessék tovább – Micsoda? Megint kinyitottad a bagólesődet? – s még erősebb csapásokat mért a bordó mályvalila hurkákkal befuttatott seggre, miközben a ki-be mozgást egy pillanatra sem hagyta abba. – Jaj ne tessék többet bántani, jaj de fáj jaj jaj jaj – a lány nem bírta visszatartani a sírást, nagy hüppögésekben szakadt ki belőle, szeméből pedig patakzott a könny. Ő abbahagyta a verést – Na nyivákolj csak te bőgőmasina – bal kezével megragadta a lány nehéz selymes haját és maga felé húzta hogy dereka nagy ívben meghajolt a fejük majdnem összeért – Jaj ne tessék jaj ki tetszik tépni a hajamat jaj – majd a lány hasa alatt átnyúlva birizgálni kezdte a csiklóját. A lány fejét félrefordította, nem csókolta meg, hanem a száját orrát bevette a szájába szopta nyalta harapta – Mm-m-m-mm-m-m – nyögött a lány, szemei riadtan kikerekedtek – M-m-m-m-m – néhány másodpercre kiszabadította száját – Jaj jaj au jaj ó au au – [nem ne jaj ne jaj rohadt kínzó hóhér jaj] de ő csak tovább húzta a haját és egyre gyorsabban kezdett mozogni benne, kirántotta a farkát, felnyalábolta a lány alsótestét és arcát-száját-orrát a lány pinájába-seggébe fúrta, szürcsölve nyalta, a lány sikított – Ó igen ez az most most ez az ne tessék abbahagyni – Ő felkapta fejét – De bizony abbahagyjuk – s visszanyomta a lányt a korábbi pozícióba, belemarkolt a hajába és még nagyobb erővel folytatta a mozgást [ó de jó volt micsoda gazember jaj ne ne] – Kérem szépen jaj már ne ne már nem bírom – Na jó akkor most elrobbanunk – és egy nagy kiáltással beleélvezett a lányba, akinek jobb térde lecsúszott az asztal széléről, fejét a kanapé párnáiba temette, hangtalanul sírt, teste elernyedt, s miközben ő kiment megmosni magát a fürdőszobába, a lány szabadon maradt bal kezével gyorsan elélveztette magát, úgyhogy mire ő visszatért, továbbra is csak szipogást-hüppögést hallott, szájába vette a pipát, meggyújtotta benne a maradék H-t, és nagyot szívott rajta. – Nesze – mondta a lánynak –, itt a pipa, neked hagytam a javát...

Keine Messe wird man singen,

Keinen Kadosch wird man sagen,

Nichts gesagt und nichts gesungen

Wird an meinen Sterbetagen.

(Heinrich Heine)

A firkálást abbahagytam,

megölték a költőt bennem;

volt-barátim jóvoltából

volt-íróvá kellett lennem.

Gyászmisét nem mondat senki,

nem morzsol el senki könnyet,

nincs, ki Fehérlófiámnak

sírja fölé hétrét görnyed.

Csak Jolanta búsul, bár őt

nyugton főleg az nem hagyja,

hogy szerelmes verset sem ír

többé néki hű lovagja.

Így szól hát egy őszi reggel:

"Gyere, kössünk egyezséget,

minden nekem írott versért

én leszek a fizetséged!

Szoplak, nyallak, s te is bármit

tehetsz velem itt az ágyban.

Szexért verset kapni: mindig

ez volt titkos kéjhölgy-vágyam!"

Hozzám nyúl "ott", s keménységem

minden kétséget eloszlat.

"Előleget kapsz, jó?" – súgja,

"aztán jön majd a bizonylat."

Jó, legyen, te drága asszony,

tán így megjön régi kedvem

rólad írni, s tán sikerül

ismét poétává lennem.

S ha mégse? Leszek csak néked

költő "belső" használatra.

Így nem kell kiraknom soha

szajrémat a Duna-partra.

Budapest – Groningen – Párizs – Groningen, 2005. október 31 – december 12.

Nyitólap