Hendi Péter
Café Stockholm
Én
elment Aradra
Hogyan nevezzem azt a személyt, aki az
elmúlt két hónap hétnyolcadát otthon töltötte
Magyarországon, aztán, dacolva szélviharral és hóeséssel az
autópályákon, hazajött ide, a Genfi-tó vidékére, ahol most
képernyőre pötyögi e szavakat? Nem nevezhetem őt se Gál
Ferencnek, se Erasmus Szabónak. Nemcsak azért, mert ezeket az
illusztris személyeket valamilyen köldökzsinór mégiscsak
Svédországhoz kötötte, de azért se, mert Gál Ferenc
részére egyértelműen Göteborg volt otthon, Erasmus
Szabóról pedig, aki ugye a hetvenes évek végén annak a
tragikus hídomlás-balesetnek áldozatául esett, nos, Erasmus
Szabóról mégsem lehet csak úgy, minden átmenet nélkül
leírni, hogy a múlt héten kapta magát, és elment Aradra.
Jó, hogy feltettem magamnak a kérdést, mert
elvezetett annak felismeréséig, hogy ez idő szerint nincsen
alteregóm. A probléma persze nem halálos, hiszen, istenem,
hányan élnek ezen a földön alteregó nélkül! Szinte észre
se veszik, vagy ha igen, rá se rántanak, és ha nem fogtak
tollat, nem ütötték fel laptopjukat, adott pillanatban elég
csak annyit mondaniuk: Az, kérem, nem én voltam, én olyat
sohasem mondtam, félreértettek, satöbbi... Alteregó esetében
ez nem lehetséges. Ott, kérem, az embernek vállalnia kell
teremtményét, mint ahogy az az amerikai anya is tette, aki azt
üzente a szörnyű bűntett miatt villamosszékbe ültetett
fiának, hogy voltál, vagy, és mindig is leszel az én drága
kis Jackem. De hogy ne húzzuk tovább az időt, nevezzük azt a
személyt, aki az elmúlt két hónap hétnyolcadát... nevezzük
őt egyszerűen Énnek.
Én tehát elment Aradra. Nem azért, mert oda
készült, hanem csak úgy járulékosan. Először is Gyulára
vitte az Erkel Emlékverseny, aminek folytán kilenc napon át
sakkozott, azaz pontosabban csak nyolc napon át, mert szombaton
az ugyancsak Erkel Ferenc emlékének hódoló koncert részére
kellett fenntartani az önkormányzat dísztermét. Így a
sakkozók szabadnapot kaptak, ami persze nem volt ingyen, hisz a
rákövetkező vasárnap két forduló várt rájuk, reggel
kilenctől délután hatig!
A versenyzők nyolcvanfős mezőnyében volt
persze néhány aradi, köztük román is, magyar is, és egy
olyan is, akinek olyasfajta neve volt, mint mondjuk Szabó
Ilonka, de amikor az egyik ellenfele, akit már órák óta
nyúzott, azt mondta neki, hogy "Döntetlent ajánlok", akkor
az ifjú hölgy azt felelte, hogy "Nem érteni magyar". Nem
úgy Georghiu. Neki ugyan nem ajánlottak döntetlent, de amikor
az egyik rendező megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve Ént
elkalauzolni a szülővárosában, akkor ő azt kérdezte
Éntől: Ugyan minek akar maga Aradra menni? Egyszóval
Georghiunak nem volt sok kedve a kiránduláshoz, amiben Én nem
is talált semmi kivetnivalót. Rosszkedve van, mert kikapott,
magyarázta neki a rendező.
Én tehát egyedül ment Aradra. Némi aggályt
érzett amiatt, hogy az autója rendszáma magyar, az útlevele
pedig svéd. Nem fog ez a kettősség a másik oldalon
problémát okozni? Nos, az első probléma a magyar oldalon
vetődött fel, mert Én, hogy ne tűnjön úgy, mintha
megjátszaná a svéd idegent, a budavári önkormányzat által
kiállított személyazonosító igazolványát mutatta fel a
határt őrző ifjú honfitársának, aki rögtön mondta is
neki, hogy ezzel a kártyával ezen az oldalon a dolog nem fog
menni. Be kellett hát vallani a svéd útlevelet, amellyel
kapcsolatban a határőr nem támasztott más követelményt,
csak azt, hogy érvényes legyen. Fair enough, gondolta
magában Én. A román oldalon aztán egy "Bonjour"
kíséretében nyújtotta át az útlevelet, majd a jármű
forgalmi engedélyét. Fogadjunk, hogy most jól
megvárakoztatsz, gondolta magában Én, emlékezvén arra, hogy
tíz évvel korábban, innen vagy száz kilométerre, jó sokáig
kellett várnia, míg az útlevelét visszakapta. Az volt az
érzése akkor, hogy a "Nálam vannak papírjaid, én azt
vissza nem adom" című játék különösen kedves azok
számára, akik ebben az országban egyenruhát hordanak. Én
tehát el volt készülve a legrosszabbra, hogy aztán annál
kellemesebb meglepetéssel gördüljön át Romániába.
Mit lát a Birodalomból autójának izoláló
ablaküvegén át az utazó? Először is azt, hogy hány a
kilométer Aradig. Aztán lát mást is. A szegénységről azt
gondolja, ez rosszabb, mint nálunk, a gyerekekről meg azt, hogy
ők a maguk módján mindenhol boldogok. És arra is gondol az
utazó, hogy mit tesz majd az idő, ha jó irányba halad. Aztán
Én megérkezik Aradra. Naná, hogy elvéti a Centrumot, robog
és robog az úton, mely nyilvánvalóan rossz irányba vezeti,
aztán egy fiatalembertől megkapja az eligazítást.
Megköszöni, mindketten mosolyognak, és amikor Én a Centrum
felé veszi az irányt, arra gondol, hogy nem is tudja, román
volt-e a fiatalember, vagy magyar, hiszen angolul folyt az
eszmecsere. Már amenynyire folyt. Ezt követően Én megérkezik
a Forradalom Útjára. Kiszáll az autóból, és azt mondja
magában, szép lehetett valamikor ez az Arad. Kit kérdezzen
meg, hogy hol a Szabadság szobra? Egy megfelelő személyt,
mondta neki tegnap este Georghiu. Igen, ezen áll vagy bukik
minden ezen a világon. Mindig a megfelelő emberhez kell
fordulni. Én azt is hozzáteszi magában, hogy minden embert
úgy kell megszólítani, mintha megfelelne. Megkérdez egy
fiatal nőt a pénzváltó ablakában, hogy beszél-e magyarul.
Nahát, ez egyből bejött!
Én közelebb volt a vértanúk
emlékművéhez, mint gondolta. Lehetett látni már messziről:
az az, amit keres. Tűzoltó térnek hívják? Georghiu valami
ilyesmit mondott. Ez az a tér, ahol Dávid Ibolyát valamikor
nem hagyták beszélni? Én nem emlékszik pontosan, hiszen a
dolog évekkel korábban történt, és különben is... Arra,
amit az ember a televízióban lát, annak minden részletére
már másnap se igen... Én többször is körbejárja az
emlékművet. Megszámolja az arcokat ábrázoló domborműveket.
Itt van, mind a tizenhárom. Kettőt Gyuláról szállítottak
át, néhány napi fogság után. Látta az emléktábláikat,
amikor egy nehéz partit követően betért vacsorázni a
Kisködmönbe. A Tűzoltó tér másik oldalán, ha csakugyan
így hívják, Én egy újonnan épült diadalkaput is lát. Most
nem megy oda, hogy megnézze. Ez a látogatás a gyászé, nem a
gyász áráé.
És az autóban, vissza Gyula felé, Én azon
kapja magát, hogy sír. Akit éppen kivégezni vittek,
megcsókolta előtte a szomszédját, és utolsónak nem maradt
más, csak egy lecsüngő halott kéz. Ha jól emlékszik, így
olvasta valahol. Én nem zokog, csak a könnyei potyognak.
Közben vezeti az autót, és arra gondol, hogy nem koccint
többé sörrel. Visszatér a tilalomhoz, amelyhez egy ideig
derekasan tartotta magát, ám jött egy verőfényes nap a genfi
teniszklubban, amikor egyszerűbb dolog volt koccintani egy
vidám ausztrállal, mintsem elmesélni neki az egész magyar
történelmet. Én szégyenli ezt a gondolatot. Ezután bizony
nem koccint többé!
És alig telik el három nap, hogy ne mondjuk,
szólal meg harmadszor a kakas, Én azon kapja magát, hogy a
söröspohara valahol a Nagymező utcában már össze is koccant
egy fiatalemberével, aki egyébként nem más, mint egy
barátjának a fia. Bálintnak hívják, nagyon magas, és van
egy regényterve. Én elmondja neki az utazást és a belőle
született nemes elhatározást. Talán hogy idősebb botlásán
épüljön fiatal, vagy csak hogy magának tegyen szomorú
szemrehányást. Néha rájön az emberre az ilyesmi a Nagymező
utcában. Bálint meg azt feleli, hogy hiszen annak már lejárt
az ideje, mert az a tilalom eredetileg úgy szólt, hogy mi,
magyarok nem koccintunk sörrel százötven évig. Ilyen módon a
dolog rendben lenne, feleli erre Én.
Hogyan nevezzem ezt a személyt? Tartok tőle,
hogy ő lesz a következő alteregóm. Itt van már, itt, a
sarkon!
Szerda vagy csütörtök
Először azt hittem, hogy az
időjárással van valami baja. Hogy azért elégedetlen, mert
nem süt a nap. Nyomasztóak lehetnek ezek a felhők, bár engem
nem nagyon zavartak. Hazafelé a síelésből, Mijoux-ban vettem
fel. Lelex, mondta, ahogy leeresztettem az ablaküveget, ami
kilométerben egy tízest jelentett. Nekem körülbelül a
duplája volt még hátra. Aztán, talán mert témát
változtatott, vagy azért, mert egyszerre érteni kezdtem, amit
mond, kiderült, hogy az előttem elhaladó autók hangolták le.
Azért, mert nem álltak meg neki. Itt él, velük együtt, ebben
a csodálatos völgyben – ezt nem ő mondta, csak én teszem
hozzá –, ő ugyan meg nem érti, hogyan lehetséges, hogy nem
állnak meg neki, amikor pedig látásból mind ismerik.
Szokásom védelembe venni a jelen nem lévő
vádlottat. Nem feltétlenül az igazság mellett kardoskodom,
éppen csak azt nem akarom, hogy az ügyész kartárssal
túlságosan elszaladjon a ló. Mert az ügyész is csak ember.
Parttalan panaszkodása, különösen abban az esetben, ha ő
maga a sértett, nem sok jót hoz magamagának sem. Azt mondom
hát a Lelexig-útitársnak, hogy azok a rossz emberek, akik itt
élnek köröttünk, ebben a csodálatos völgyben – ezt nem
mondom, csak hozzágondolom –, szóval, hogy ők azért nem
álltak meg neki, mert nem ismerték meg. Hogy félre ne értsen,
azt is hozzáteszem, hogy nem a köd, a rossz látási viszonyok
zavarták meg az úrvezetőket, hanem az, hogy most egyszeriben
más környezetben látták őt, mint amihez eddig hozzászoktak.
Mert eddig úgy gondolták, hogy ő az, aki a péknél kenyeret
vásárol, vagy átmegy a főutcán egyik oldalról a másikra,
esetleg megfordul az újságosnál, vagy a falu bálján nem meri
felkérni azt a nőt, akivel táncolni szeretne, aki vasárnap
esténként kiteszi a szemetet a ház elé, amelyikben lakik,
esetleg a sílifttel utazók jegyeit ellenőrzi, de nem sorolom
fel mindazt a százhuszonhét szituációt, amelyben azok ott, az
előttem elhaladó kocsikban, bizonyára úgy viselkednének
vele, mint olyan valakivel, aki itt él közöttük, és akit, ha
a szükség úgy kívánná, minden további nélkül elvinnének
Lelexbe. Nem megyek bele túlságosan a részletekbe, éppen csak
annyit mondok, hogy azok ott előttem, azokban a szemtelenül meg
nem álló kocsikban, azok ott talán azért nyomták meg a gázt
a fékpedál helyett, mert megzavarta őket, hogy olyan
kontextusban látják, amilyenben eddig még nem, és ugyanezen
oknál fogva némiképpen talán az is mentségükre szolgál,
hogy esetleg nem ismerték meg. Mert ha megismerik, akkor ugye
biztos, hogy felveszik. Ebben lehet valami, mondja az útitárs, talán
mert ösztönösen megérzi a szavaimban rejlő ragtapaszt, de
még akkor is, ha csak én adom így utólag a szájába e
szavakat – tudjuk mindannyian, hogy az írót néha mennyire
elragadja az alkotó fantázia! –, még akkor is biztosak
lehetünk abban, hogy a Lelexig-útitárs nem azért szállt be
az autómba, hogy ott aztán a ki tudja mennyire antagonisztikus
nézeteink – életre szóló sebeket okozva –
összecsapjanak.
És miközben Istennek e csodálatos
völgyében haladunk, ahol ma éppen nem süt a nap, és a
vállaim egy kicsit nedvesek, de mindent egybevéve elégedett
vagyok a mai síeléssel, megkérdem a fiatalembert, hogy mennyi
ideig várt az érkezésemre, és amikor azt feleli, hogy tíz
percet, mindketten egyetértünk abban, hogy azt azért ki lehet
bírni. Persze ha valaki egy emberben, egy közösségben
csalódik, annak jelentősége órákig tartó várakozással is
felér, és nemcsak úgy, hogy közben nem süt a nap, de úgy
is, hogy közben még az eső is esik.
Francis Cabrel énekel a CD-lejátszóról. Ezt
a számát éppen REPEAT-re tettem, mert egy szerelmemre
emlékeztet. Szerettelek, szeretlek, és szeretni foglak, énekli
Francis Cabrel. Talán azért nem értettem olyan jól eddig,
hogy mint mond az útitárs, mert egy kicsit túl hangosan szólt
a lemez. Lehalkítom, és közben megkérdem, megfelel-e neki
Francis Cabrel. És erre, talán mert nem tudja, hogy szükség
esetén egyetlen gombnyomással cserélhetünk Cabrelről Elton
Johnra, Elton Johnról Mahlerra, Mahlerről Dohnányira, de ha
minden kötél szakad, akkor Dohnányiról Rahmanyinovra, esetleg
rögtön Domján Editre és Szécsi Pálra, per pillanat ez van,
hat lemez a tárban, már vagy két hónapja, de holnapra
betehetnék hat újat is; nos, az útitárs azt mondja, hogy
Francis Cabrel neki nagyon is megfelel, s mi több, en plus!
– de lehet, hogy ezt is csak én teszem hozzá, így á
posteriori –, an plüssz, a barátnőjének Francis Cabrel
a kedvence. Szombat este a földön. Ez a lemez címe,
amelyet, ebben is egyetértünk, általában kedvelnek a
barátnők.
Hozzávetőlegesen két kilométer alatt
megbeszéltük mindezt, és a hátralévő nyolcon nem szóltunk
egymáshoz egyetlen szót sem. Mintha csak az történne velem
is, ami hajdanában Svenssonnal, és amit Janne Samuelsson
mesélt el egyszer Erasmusnak. Hogy tudniillik Svensson, miután
megtanult spanyolul, és elrepült egy hétre Spanyolországba,
Madridban beült egy taxiba, és amíg a repülőtérről a hotel
felé haladtak, Svensson azt mondta a taxisofőrnek a vadonatúj
spanyolján: "Én svéd vagyok", aki erre, ugyancsak
spanyolul, azt felelte: "Én spanyol vagyok." És ezt
követően nem volt több mondanivalójuk egymásnak.
Ez persze nem akkor jutott eszembe, amikor ott
haladtunk Mijoux és Lelex között, hanem csak most, amikor a
történetet – történetet! mindig nagyzolok – elmesélem.
Mert az a nyolc kilométer Mijoux és Lelex között, az olyan
volt, mint valami kanti szubsztancia. De nem is az, hanem valami
egészen más, mint egy Ding an sich. Teljesen magában
való. Ahhoz mindenesetre semmi köze nem volt, hogy ketten
utaznak Lelexbe. És ezt most nem úgy mondjuk el, mint valami
Úristen elé terjesztett fellebbezést, ó, nem, higgye el
mindenki, hogy ebben a történetben nincsen semmi fellebbezés.
Nem változtattam tervemen, hogy Lelexben
megiszom egy sört Liliane-nél. Pontosabban nem is nála, hanem
a mamájánál meg a papájánál, akik vannak már vagy
nyolcvanévesek. Megállok egy Leffére, mondtam magamban, persze
nem helyesen, hiszen a franciák nem ejtik ki a szóvégi e-t.
Mindegy. Előtte letettem az útitársat Lelex közepén. Itt jó
lesz? Ühüm, felelte, és én bementem Liliane mamájához meg a
papájához egy Leffe-re. Üres volt az ivó, de nem kellett a
szülők keresésére indulnom. Megtapasztaltam már, hogy van
egy csöngő, amelyik megszólal odabenn, mihelyst egy szomjas
lélek kinyitja a bejárati ajtót. Jött is Liliane mamája,
mosolygósan, mint egy operettben, úgy örült, hogy
viszontlát. Hogy ment a síelés? Néha hónapok, évek is
eltelnek anélkül, hogy látnánk egymást, de mostanában, hogy
itt a síszezon, gyakran becsöppenek hozzájuk.
A múlt héten elmeséltem neki, hogy júniusban megjelenik egy
elbeszélésem a Gallimard-nál. Dans la NRF? –
kérdezte elragadtattással. – Meg fogom venni.
Liliane mamája jó hallgató. Én meg imádom,
ha művelt emberekkel társalgok. Kedvet kapok hozzá, és már
el is mesélem neki, hogy az elmúlt éjszaka felvettem
kazettára Orson Welles egyik filmjét a Duna Televízióról.
Hallott Kafkáról? – kérdezem, aztán ahogy a Pert
mesélem, derengeni kezd neki valami. Elcsúszott kicsit a
tévéprogram, mesélem tovább, s közben iszom a Leffe-t,
amelyből a második e-t nem kell kiejteni. Akár egy
kutyát, mondta a regény végén Joseph K., és úgy érezte,
hogy szégyene túléli őt. Idestova negyven éve, hogy ezt a
mondatot elolvastam. Valahol a Balaton környékén, ahol a
Nagyvilág folyóirattal a kezemben autóstoppoltam. Ezt nem
mondom el, miközben a sörömet iszom. Jóból is megárt a sok!
Szerettem volna látni, mondom tovább, hogy hogyan rendezte meg
ezt a mondatot Orson Welles, és hogyan játszotta el Anthony
Perkins. Bien sur, mondja Liliane mamája, pedig nem is
tudja, hogy ott a Balaton partján már negyven éve... De sajnos
nem sikerült, mondom most neki, mert a programcsúszás miatt
lemaradt a felvételről az utolsó negyedóra. Talán megveheti
a kazettát, mondja a nyolcvanéves kocsmárosné. Azt szeretem
benne, hogy olyan segítőkész. Ha egy nap ott integetnék az
úton, biztos, hogy megállna nekem. Annak pedig, hogy ma már
aligha vezet autót, meg hogy talán nem is vezetett soha, annak
az ügyben semmi jelentősége.
Hazafelé Lelexből megint eszembe jut az
útitárs. Megérti-e vajon egy napon, hogy úgy kellene bemennie
a pékhez, átmennie a főutcán, úgy kellene mindent tennie
ebben az életében, hogy abban ő maga is benne legyen? Hogy
aztán megismerjék mindazok, akik ma elhajtottak mellette. Mert
engem most az a gondolat nyugtalanít, és nem is kicsit, hogy
egy napon, hazafelé a síelésből, mit tesz Isten, ha megállok
Mijoux-ban kenyeret venni, és a sors különös szeszélye
folytán összefutok vele ott a péknél, bizony, attól tartok,
hogy nem fogom őt megismerni.
Áthajtok az alagúton, viszem magammal nem kis
nyugtalanságomat, és mielőtt elérem azt a pontot, ahol az
útról le kell térnem, még megállapítom, hogy ebben a
történetben – történetben! mit nem mondok már megint? –,
hogy ebben az izében nincsen semmi fellebbezés. Semmi
csihipuhi, amiért ő olyan volt, én meg ilyen... Nem, nem,
higgyétek el, semmi ilyesmi, ez az egész nem több, mint a
puszta tényálladék...
Utolsó ír kávé az Anna
teraszán
Ha Budapestre látogat, Erasmus Szabó –
aki valamilyen csoda folytán mégiscsak túlélte azt a
svédországi hídomlás-balesetet – ritkán ül le az Anna
presszó teraszán. Ez már nem az az Anna, mint hajdanán, nem
az többé a Váci utca se már. Istenem, Pierre!, mondta neki
valaki itt, a Vörösmarty téren, amikor az évfolyamon még
Pierre volt a neve, Istenem, mennyire szeretlek!, hazaviszlek
azzal a taxival, de nem megyek fel hozzád. Egy szerelem szép
kezdeténél talán csak annak szép vége lehet a még szebb.
Erasmus Szabót meg-meglepi az emlék, amikor negyven év
múltán átmegy a Vörösmarty téren. Aztán igyekszik
elkerülni, hogy a Duna-parton megszólítsa egy csinibaba, vagy
ha a Váci utcán jár, egy csinibabapár. Erasmus rühelli azt
az angolt, amelyen megszólítják, és amikor azt feleli, persze
ugyancsak angolul, hogy nem, köszönöm, nem vagyok érdekelt,
akkor jön az a bizonyos why not, amitől Erasmus
egyenesen rúgni szeretne. Gyakran látogat Budapestre, ahol nem
messze lakik a Vörösmarty tértől, gyakran átéli ezt az Akarod?
Nem akarom! Why not? szituációt. Mikor lopódzok végre
olyannyira a tudatukba, hogy emlékezzenek rám, ők is meg az a
fickó is, aki valahol a Pesti Barnabás utca magasságában,
ugyancsak angolul, már messziről a nagy csöcsöket ígéri a
kedves maszkulin járókelőnek, végre mikor fogják azt
gondolni, amikor meglátnak: ezt kár megkérdezni, mert ez nem
akar, csak hazamenni? Ilyen módon szokott Erasmus füstölögni
magában úgy estebéd után a Vörösmarty tér közelében.
Wurlitzernek hívták a zenegépet, amelyen egy
forintért megszólaltak Milly Small, Elvis Presley, Fats Domino
és a Beatles. Az Annában vagy a Greshamben helyezték el az
elsőt? Erasmus már nem emlékszik rá pontosan, de arra igen,
amit Leó úrról mesélt neki Viktor. Igazi úr volt a Leó úr,
és nem csak azért, mert sötét volt a ruhája. A Viktor meg a
Görög és még ketten, akikre azóta ráborult a feledés,
megittak huszonnégy üveg Kőbányai Világost, és tizenegy
órakor, mert akkoriban tizenegykor zárt az Anna, Viktor letett
kétszáznegyven forintot az asztalra, mondván, hogy:
Köszönjük, Leó úr! De a dolog nem maradt ennyiben, mert a
nagyrészt kopasz, mindazonáltal igen jól fésült
fizetőpincérnek nem volt elég a kétszáznegyven. Merthogy ő
harminckettőt számolt. Igaz, ami igaz, Viktorék este hat
körül kezdték az ivást, azt követően lankadhatott néha a
figyelmük, elvégre nem csak a söröket számolták, de Viktor
sem habokra beszélt, amikor azt mondta, hogy: Leó úr, annyi
nem volt! Kétszáznegyvenet huszonnégyért, az annyi, mint egy
tízes darabjáért. Nem voltak kicsinyesek, egy üveg nyolc
forint hetvenbe került. Vagy hét nyolcvanba? Csak hát a Leó
úr harminckettőt számolt, nem huszonnégyet. Leó úr, mondta
neki Viktor, annyi nem volt! Kezdett áthidalhatatlanná válni
az ellentét. Ha nem ismerik el, akkor ne fizessék ki,
veszítette el türelmét a pincér, és Viktor elfogadta az
ajánlatot... Ebben maradtak, vagyis még ebben sem, mert Leó
úr láthatóan dühösen azt kérdezte: Kívánja, hogy adjak
száz forintot? Igen, mondta Viktor tömören, de Leó úron nem
tudott kifogni, már le is tette a százast. És még itt sincs
vége a történetnek, mert akkor a Görög, de nem is a Görög,
mert ő sohasem volt olyan szofisztikált, hanem a harmadik vagy
a negyedik az asztalnál, akit nem sokkal később két hónapra
kitiltott a rendőrség az Annából... Olyan is van? –
kérdezte Pierre, a joghallgató csodálkozásával. De még
mennyire! Egy rossz mozdulat, és már meg is történt, felelte
erre Dixi, a drága Dixi!... tehát az a harmadik vagy negyedik,
akit később két hónapra kitiltottak, ő még megkérdezte,
hogy: Leó úr, engem is megsértene száz forinttal? És Leó
úr, mert akkor már nem volt visszaút, neki is fizetett.
Fizetek, mondta Erasmus Szabó az Anna presszó
teraszán, ahová nem nagyon szokott leülni, hiszen annyira más
már ez a hely. Talán az eltelt negyven év teszi, vagy az, hogy
elment ebből az országból, Erasmus nem tud azonosulni se az
elmentekkel, se a visszajöttekkel. Talán a turistáknak, akik
most vannak itt először, talán azoknak a legjobb, de Erasmus
velük se vállalna itt közösséget. Esetleg máshol a
világban, de itt nem.
Ha nagy ritkán leül az Anna presszó
teraszán, Erasmus Szabó egy ír kávét rendel. Már tudja,
hogy ezernégyszáz forintba kerül, kezd már szokásává
válni az is, hogy ezerötszázat fizet. Ma kettőt ivott, mert
az első után megkérdezte a felszolgáló, hogy jöhet-e a
második, és lévén, hogy holnap elutazik, Erasmus azt gondolta
magában: Miért ne? Magyarul: Why not? Tízezret ad a
fizetőnek, akit ma lát itt először, és háromezerből kér
vissza. Talán akkor fut át az agyán Leó úr története,
amikor leszámolják neki a visszajárót, vagy csak a
Vörösmarty téren. Valami kellemetlen dolgot cipel a vállán,
szinte undorodik tőle. Attól, hogy a fiatalember nem köszönte
meg a borravalót. Letette a hétezret, és azt mondta:
Egészség! Erasmus Szabó nem tud a dolog fölött napirendre
térni. Istenem, mennyi ötlete támad! Itt hiányzik kétszáz
forint. De hát nem azt mondta, hogy háromezerből? Igen, de
mivel nem köszönte meg, azt hittem, hogy nem hallotta. Vagy
inkább: egyszerűen csak felemelni a mutatóujjat, hogy
legközelebb... De nem, a legközelebb nem jó, azonnal kell
elintézni. Valahogy így: Ha nem tudja megköszönni a
borravalót, akkor adja vissza! De ez sem az igazi. Annyi
mindent, annyi mindent kellett volna elmondania ennek a
fiatalembernek! Talán még azt is, hogy a köszönömre is lehet
köszönömöt mondani, mint ahogy a svédek teszik. És ejteni
néhány szót a rendszerváltás veszteseiről is meg a
hajléktalanokról... de Erasmus Szabó érzi, hogy vékony
jégen jár, végül is aligha számíthatna az elfogulatlan
bírák szimpátiájára.
És a Lánchídon még azt dörmögi maga elé:
Fiam, ha így folytatod, sohasem lesz belőled anekdotahős!