Kortárs

 

Hendi Péter

Café Stockholm

 

 

 

 

 

Én elment Aradra

 

Hogyan nevezzem azt a személyt, aki az elmúlt két hónap hétnyolcadát otthon töltötte Magyarországon, aztán, dacolva szélviharral és hóeséssel az autópályákon, hazajött ide, a Genfi-tó vidékére, ahol most képernyőre pötyögi e szavakat? Nem nevezhetem őt se Gál Ferencnek, se Erasmus Szabónak. Nemcsak azért, mert ezeket az illusztris személyeket valamilyen köldökzsinór mégiscsak Svédországhoz kötötte, de azért se, mert Gál Ferenc részére egyértelműen Göteborg volt otthon, Erasmus Szabóról pedig, aki ugye a hetvenes évek végén annak a tragikus hídomlás-balesetnek áldozatául esett, nos, Erasmus Szabóról mégsem lehet csak úgy, minden átmenet nélkül leírni, hogy a múlt héten kapta magát, és elment Aradra.

Jó, hogy feltettem magamnak a kérdést, mert elvezetett annak felismeréséig, hogy ez idő szerint nincsen alteregóm. A probléma persze nem halálos, hiszen, istenem, hányan élnek ezen a földön alteregó nélkül! Szinte észre se veszik, vagy ha igen, rá se rántanak, és ha nem fogtak tollat, nem ütötték fel laptopjukat, adott pillanatban elég csak annyit mondaniuk: Az, kérem, nem én voltam, én olyat sohasem mondtam, félreértettek, satöbbi... Alteregó esetében ez nem lehetséges. Ott, kérem, az embernek vállalnia kell teremtményét, mint ahogy az az amerikai anya is tette, aki azt üzente a szörnyű bűntett miatt villamosszékbe ültetett fiának, hogy voltál, vagy, és mindig is leszel az én drága kis Jackem. De hogy ne húzzuk tovább az időt, nevezzük azt a személyt, aki az elmúlt két hónap hétnyolcadát... nevezzük őt egyszerűen Énnek.

Én tehát elment Aradra. Nem azért, mert oda készült, hanem csak úgy járulékosan. Először is Gyulára vitte az Erkel Emlékverseny, aminek folytán kilenc napon át sakkozott, azaz pontosabban csak nyolc napon át, mert szombaton az ugyancsak Erkel Ferenc emlékének hódoló koncert részére kellett fenntartani az önkormányzat dísztermét. Így a sakkozók szabadnapot kaptak, ami persze nem volt ingyen, hisz a rákövetkező vasárnap két forduló várt rájuk, reggel kilenctől délután hatig!

A versenyzők nyolcvanfős mezőnyében volt persze néhány aradi, köztük román is, magyar is, és egy olyan is, akinek olyasfajta neve volt, mint mondjuk Szabó Ilonka, de amikor az egyik ellenfele, akit már órák óta nyúzott, azt mondta neki, hogy "Döntetlent ajánlok", akkor az ifjú hölgy azt felelte, hogy "Nem érteni magyar". Nem úgy Georghiu. Neki ugyan nem ajánlottak döntetlent, de amikor az egyik rendező megkérdezte tőle, hogy volna-e kedve Ént elkalauzolni a szülővárosában, akkor ő azt kérdezte Éntől: Ugyan minek akar maga Aradra menni? Egyszóval Georghiunak nem volt sok kedve a kiránduláshoz, amiben Én nem is talált semmi kivetnivalót. Rosszkedve van, mert kikapott, magyarázta neki a rendező.

Én tehát egyedül ment Aradra. Némi aggályt érzett amiatt, hogy az autója rendszáma magyar, az útlevele pedig svéd. Nem fog ez a kettősség a másik oldalon problémát okozni? Nos, az első probléma a magyar oldalon vetődött fel, mert Én, hogy ne tűnjön úgy, mintha megjátszaná a svéd idegent, a budavári önkormányzat által kiállított személyazonosító igazolványát mutatta fel a határt őrző ifjú honfitársának, aki rögtön mondta is neki, hogy ezzel a kártyával ezen az oldalon a dolog nem fog menni. Be kellett hát vallani a svéd útlevelet, amellyel kapcsolatban a határőr nem támasztott más követelményt, csak azt, hogy érvényes legyen. Fair enough, gondolta magában Én. A román oldalon aztán egy "Bonjour" kíséretében nyújtotta át az útlevelet, majd a jármű forgalmi engedélyét. Fogadjunk, hogy most jól megvárakoztatsz, gondolta magában Én, emlékezvén arra, hogy tíz évvel korábban, innen vagy száz kilométerre, jó sokáig kellett várnia, míg az útlevelét visszakapta. Az volt az érzése akkor, hogy a "Nálam vannak papírjaid, én azt vissza nem adom" című játék különösen kedves azok számára, akik ebben az országban egyenruhát hordanak. Én tehát el volt készülve a legrosszabbra, hogy aztán annál kellemesebb meglepetéssel gördüljön át Romániába.

Mit lát a Birodalomból autójának izoláló ablaküvegén át az utazó? Először is azt, hogy hány a kilométer Aradig. Aztán lát mást is. A szegénységről azt gondolja, ez rosszabb, mint nálunk, a gyerekekről meg azt, hogy ők a maguk módján mindenhol boldogok. És arra is gondol az utazó, hogy mit tesz majd az idő, ha jó irányba halad. Aztán Én megérkezik Aradra. Naná, hogy elvéti a Centrumot, robog és robog az úton, mely nyilvánvalóan rossz irányba vezeti, aztán egy fiatalembertől megkapja az eligazítást. Megköszöni, mindketten mosolyognak, és amikor Én a Centrum felé veszi az irányt, arra gondol, hogy nem is tudja, román volt-e a fiatalember, vagy magyar, hiszen angolul folyt az eszmecsere. Már amenynyire folyt. Ezt követően Én megérkezik a Forradalom Útjára. Kiszáll az autóból, és azt mondja magában, szép lehetett valamikor ez az Arad. Kit kérdezzen meg, hogy hol a Szabadság szobra? Egy megfelelő személyt, mondta neki tegnap este Georghiu. Igen, ezen áll vagy bukik minden ezen a világon. Mindig a megfelelő emberhez kell fordulni. Én azt is hozzáteszi magában, hogy minden embert úgy kell megszólítani, mintha megfelelne. Megkérdez egy fiatal nőt a pénzváltó ablakában, hogy beszél-e magyarul. Nahát, ez egyből bejött!

Én közelebb volt a vértanúk emlékművéhez, mint gondolta. Lehetett látni már messziről: az az, amit keres. Tűzoltó térnek hívják? Georghiu valami ilyesmit mondott. Ez az a tér, ahol Dávid Ibolyát valamikor nem hagyták beszélni? Én nem emlékszik pontosan, hiszen a dolog évekkel korábban történt, és különben is... Arra, amit az ember a televízióban lát, annak minden részletére már másnap se igen... Én többször is körbejárja az emlékművet. Megszámolja az arcokat ábrázoló domborműveket. Itt van, mind a tizenhárom. Kettőt Gyuláról szállítottak át, néhány napi fogság után. Látta az emléktábláikat, amikor egy nehéz partit követően betért vacsorázni a Kisködmönbe. A Tűzoltó tér másik oldalán, ha csakugyan így hívják, Én egy újonnan épült diadalkaput is lát. Most nem megy oda, hogy megnézze. Ez a látogatás a gyászé, nem a gyász áráé.

És az autóban, vissza Gyula felé, Én azon kapja magát, hogy sír. Akit éppen kivégezni vittek, megcsókolta előtte a szomszédját, és utolsónak nem maradt más, csak egy lecsüngő halott kéz. Ha jól emlékszik, így olvasta valahol. Én nem zokog, csak a könnyei potyognak. Közben vezeti az autót, és arra gondol, hogy nem koccint többé sörrel. Visszatér a tilalomhoz, amelyhez egy ideig derekasan tartotta magát, ám jött egy verőfényes nap a genfi teniszklubban, amikor egyszerűbb dolog volt koccintani egy vidám ausztrállal, mintsem elmesélni neki az egész magyar történelmet. Én szégyenli ezt a gondolatot. Ezután bizony nem koccint többé!

És alig telik el három nap, hogy ne mondjuk, szólal meg harmadszor a kakas, Én azon kapja magát, hogy a söröspohara valahol a Nagymező utcában már össze is koccant egy fiatalemberével, aki egyébként nem más, mint egy barátjának a fia. Bálintnak hívják, nagyon magas, és van egy regényterve. Én elmondja neki az utazást és a belőle született nemes elhatározást. Talán hogy idősebb botlásán épüljön fiatal, vagy csak hogy magának tegyen szomorú szemrehányást. Néha rájön az emberre az ilyesmi a Nagymező utcában. Bálint meg azt feleli, hogy hiszen annak már lejárt az ideje, mert az a tilalom eredetileg úgy szólt, hogy mi, magyarok nem koccintunk sörrel százötven évig. Ilyen módon a dolog rendben lenne, feleli erre Én.

Hogyan nevezzem ezt a személyt? Tartok tőle, hogy ő lesz a következő alteregóm. Itt van már, itt, a sarkon!

 

 

Szerda vagy csütörtök

 

Először azt hittem, hogy az időjárással van valami baja. Hogy azért elégedetlen, mert nem süt a nap. Nyomasztóak lehetnek ezek a felhők, bár engem nem nagyon zavartak. Hazafelé a síelésből, Mijoux-ban vettem fel. Lelex, mondta, ahogy leeresztettem az ablaküveget, ami kilométerben egy tízest jelentett. Nekem körülbelül a duplája volt még hátra. Aztán, talán mert témát változtatott, vagy azért, mert egyszerre érteni kezdtem, amit mond, kiderült, hogy az előttem elhaladó autók hangolták le. Azért, mert nem álltak meg neki. Itt él, velük együtt, ebben a csodálatos völgyben – ezt nem ő mondta, csak én teszem hozzá –, ő ugyan meg nem érti, hogyan lehetséges, hogy nem állnak meg neki, amikor pedig látásból mind ismerik.

Szokásom védelembe venni a jelen nem lévő vádlottat. Nem feltétlenül az igazság mellett kardoskodom, éppen csak azt nem akarom, hogy az ügyész kartárssal túlságosan elszaladjon a ló. Mert az ügyész is csak ember. Parttalan panaszkodása, különösen abban az esetben, ha ő maga a sértett, nem sok jót hoz magamagának sem. Azt mondom hát a Lelexig-útitársnak, hogy azok a rossz emberek, akik itt élnek köröttünk, ebben a csodálatos völgyben – ezt nem mondom, csak hozzágondolom –, szóval, hogy ők azért nem álltak meg neki, mert nem ismerték meg. Hogy félre ne értsen, azt is hozzáteszem, hogy nem a köd, a rossz látási viszonyok zavarták meg az úrvezetőket, hanem az, hogy most egyszeriben más környezetben látták őt, mint amihez eddig hozzászoktak. Mert eddig úgy gondolták, hogy ő az, aki a péknél kenyeret vásárol, vagy átmegy a főutcán egyik oldalról a másikra, esetleg megfordul az újságosnál, vagy a falu bálján nem meri felkérni azt a nőt, akivel táncolni szeretne, aki vasárnap esténként kiteszi a szemetet a ház elé, amelyikben lakik, esetleg a sílifttel utazók jegyeit ellenőrzi, de nem sorolom fel mindazt a százhuszonhét szituációt, amelyben azok ott, az előttem elhaladó kocsikban, bizonyára úgy viselkednének vele, mint olyan valakivel, aki itt él közöttük, és akit, ha a szükség úgy kívánná, minden további nélkül elvinnének Lelexbe. Nem megyek bele túlságosan a részletekbe, éppen csak annyit mondok, hogy azok ott előttem, azokban a szemtelenül meg nem álló kocsikban, azok ott talán azért nyomták meg a gázt a fékpedál helyett, mert megzavarta őket, hogy olyan kontextusban látják, amilyenben eddig még nem, és ugyanezen oknál fogva némiképpen talán az is mentségükre szolgál, hogy esetleg nem ismerték meg. Mert ha megismerik, akkor ugye biztos, hogy felveszik. Ebben lehet valami, mondja az útitárs, talán mert ösztönösen megérzi a szavaimban rejlő ragtapaszt, de még akkor is, ha csak én adom így utólag a szájába e szavakat – tudjuk mindannyian, hogy az írót néha mennyire elragadja az alkotó fantázia! –, még akkor is biztosak lehetünk abban, hogy a Lelexig-útitárs nem azért szállt be az autómba, hogy ott aztán a ki tudja mennyire antagonisztikus nézeteink – életre szóló sebeket okozva – összecsapjanak.

És miközben Istennek e csodálatos völgyében haladunk, ahol ma éppen nem süt a nap, és a vállaim egy kicsit nedvesek, de mindent egybevéve elégedett vagyok a mai síeléssel, megkérdem a fiatalembert, hogy mennyi ideig várt az érkezésemre, és amikor azt feleli, hogy tíz percet, mindketten egyetértünk abban, hogy azt azért ki lehet bírni. Persze ha valaki egy emberben, egy közösségben csalódik, annak jelentősége órákig tartó várakozással is felér, és nemcsak úgy, hogy közben nem süt a nap, de úgy is, hogy közben még az eső is esik.

Francis Cabrel énekel a CD-lejátszóról. Ezt a számát éppen REPEAT-re tettem, mert egy szerelmemre emlékeztet. Szerettelek, szeretlek, és szeretni foglak, énekli Francis Cabrel. Talán azért nem értettem olyan jól eddig, hogy mint mond az útitárs, mert egy kicsit túl hangosan szólt a lemez. Lehalkítom, és közben megkérdem, megfelel-e neki Francis Cabrel. És erre, talán mert nem tudja, hogy szükség esetén egyetlen gombnyomással cserélhetünk Cabrelről Elton Johnra, Elton Johnról Mahlerra, Mahlerről Dohnányira, de ha minden kötél szakad, akkor Dohnányiról Rahmanyinovra, esetleg rögtön Domján Editre és Szécsi Pálra, per pillanat ez van, hat lemez a tárban, már vagy két hónapja, de holnapra betehetnék hat újat is; nos, az útitárs azt mondja, hogy Francis Cabrel neki nagyon is megfelel, s mi több, en plus! – de lehet, hogy ezt is csak én teszem hozzá, így á posteriori –, an plüssz, a barátnőjének Francis Cabrel a kedvence. Szombat este a földön. Ez a lemez címe, amelyet, ebben is egyetértünk, általában kedvelnek a barátnők.

Hozzávetőlegesen két kilométer alatt megbeszéltük mindezt, és a hátralévő nyolcon nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Mintha csak az történne velem is, ami hajdanában Svenssonnal, és amit Janne Samuelsson mesélt el egyszer Erasmusnak. Hogy tudniillik Svensson, miután megtanult spanyolul, és elrepült egy hétre Spanyolországba, Madridban beült egy taxiba, és amíg a repülőtérről a hotel felé haladtak, Svensson azt mondta a taxisofőrnek a vadonatúj spanyolján: "Én svéd vagyok", aki erre, ugyancsak spanyolul, azt felelte: "Én spanyol vagyok." És ezt követően nem volt több mondanivalójuk egymásnak.

Ez persze nem akkor jutott eszembe, amikor ott haladtunk Mijoux és Lelex között, hanem csak most, amikor a történetet – történetet! mindig nagyzolok – elmesélem. Mert az a nyolc kilométer Mijoux és Lelex között, az olyan volt, mint valami kanti szubsztancia. De nem is az, hanem valami egészen más, mint egy Ding an sich. Teljesen magában való. Ahhoz mindenesetre semmi köze nem volt, hogy ketten utaznak Lelexbe. És ezt most nem úgy mondjuk el, mint valami Úristen elé terjesztett fellebbezést, ó, nem, higgye el mindenki, hogy ebben a történetben nincsen semmi fellebbezés.

Nem változtattam tervemen, hogy Lelexben megiszom egy sört Liliane-nél. Pontosabban nem is nála, hanem a mamájánál meg a papájánál, akik vannak már vagy nyolcvanévesek. Megállok egy Leffére, mondtam magamban, persze nem helyesen, hiszen a franciák nem ejtik ki a szóvégi e-t. Mindegy. Előtte letettem az útitársat Lelex közepén. Itt jó lesz? Ühüm, felelte, és én bementem Liliane mamájához meg a papájához egy Leffe-re. Üres volt az ivó, de nem kellett a szülők keresésére indulnom. Megtapasztaltam már, hogy van egy csöngő, amelyik megszólal odabenn, mihelyst egy szomjas lélek kinyitja a bejárati ajtót. Jött is Liliane mamája, mosolygósan, mint egy operettben, úgy örült, hogy viszontlát. Hogy ment a síelés? Néha hónapok, évek is eltelnek anélkül, hogy látnánk egymást, de mostanában, hogy itt a síszezon, gyakran becsöppenek hozzájuk.
A múlt héten elmeséltem neki, hogy júniusban megjelenik egy elbeszélésem a Gallimard-nál. Dans la NRF? – kérdezte elragadtattással. – Meg fogom venni.

Liliane mamája jó hallgató. Én meg imádom, ha művelt emberekkel társalgok. Kedvet kapok hozzá, és már el is mesélem neki, hogy az elmúlt éjszaka felvettem kazettára Orson Welles egyik filmjét a Duna Televízióról. Hallott Kafkáról? – kérdezem, aztán ahogy a Pert mesélem, derengeni kezd neki valami. Elcsúszott kicsit a tévéprogram, mesélem tovább, s közben iszom a Leffe-t, amelyből a második e-t nem kell kiejteni. Akár egy kutyát, mondta a regény végén Joseph K., és úgy érezte, hogy szégyene túléli őt. Idestova negyven éve, hogy ezt a mondatot elolvastam. Valahol a Balaton környékén, ahol a Nagyvilág folyóirattal a kezemben autóstoppoltam. Ezt nem mondom el, miközben a sörömet iszom. Jóból is megárt a sok! Szerettem volna látni, mondom tovább, hogy hogyan rendezte meg ezt a mondatot Orson Welles, és hogyan játszotta el Anthony Perkins. Bien sur, mondja Liliane mamája, pedig nem is tudja, hogy ott a Balaton partján már negyven éve... De sajnos nem sikerült, mondom most neki, mert a programcsúszás miatt lemaradt a felvételről az utolsó negyedóra. Talán megveheti a kazettát, mondja a nyolcvanéves kocsmárosné. Azt szeretem benne, hogy olyan segítőkész. Ha egy nap ott integetnék az úton, biztos, hogy megállna nekem. Annak pedig, hogy ma már aligha vezet autót, meg hogy talán nem is vezetett soha, annak az ügyben semmi jelentősége.

Hazafelé Lelexből megint eszembe jut az útitárs. Megérti-e vajon egy napon, hogy úgy kellene bemennie a pékhez, átmennie a főutcán, úgy kellene mindent tennie ebben az életében, hogy abban ő maga is benne legyen? Hogy aztán megismerjék mindazok, akik ma elhajtottak mellette. Mert engem most az a gondolat nyugtalanít, és nem is kicsit, hogy egy napon, hazafelé a síelésből, mit tesz Isten, ha megállok Mijoux-ban kenyeret venni, és a sors különös szeszélye folytán összefutok vele ott a péknél, bizony, attól tartok, hogy nem fogom őt megismerni.

Áthajtok az alagúton, viszem magammal nem kis nyugtalanságomat, és mielőtt elérem azt a pontot, ahol az útról le kell térnem, még megállapítom, hogy ebben a történetben – történetben! mit nem mondok már megint? –, hogy ebben az izében nincsen semmi fellebbezés. Semmi csihipuhi, amiért ő olyan volt, én meg ilyen... Nem, nem, higgyétek el, semmi ilyesmi, ez az egész nem több, mint a puszta tényálladék...

 

 

Utolsó ír kávé az Anna teraszán

 

Ha Budapestre látogat, Erasmus Szabó – aki valamilyen csoda folytán mégiscsak túlélte azt a svédországi hídomlás-balesetet – ritkán ül le az Anna presszó teraszán. Ez már nem az az Anna, mint hajdanán, nem az többé a Váci utca se már. Istenem, Pierre!, mondta neki valaki itt, a Vörösmarty téren, amikor az évfolyamon még Pierre volt a neve, Istenem, mennyire szeretlek!, hazaviszlek azzal a taxival, de nem megyek fel hozzád. Egy szerelem szép kezdeténél talán csak annak szép vége lehet a még szebb. Erasmus Szabót meg-meglepi az emlék, amikor negyven év múltán átmegy a Vörösmarty téren. Aztán igyekszik elkerülni, hogy a Duna-parton megszólítsa egy csinibaba, vagy ha a Váci utcán jár, egy csinibabapár. Erasmus rühelli azt az angolt, amelyen megszólítják, és amikor azt feleli, persze ugyancsak angolul, hogy nem, köszönöm, nem vagyok érdekelt, akkor jön az a bizonyos why not, amitől Erasmus egyenesen rúgni szeretne. Gyakran látogat Budapestre, ahol nem messze lakik a Vörösmarty tértől, gyakran átéli ezt az Akarod? Nem akarom! Why not? szituációt. Mikor lopódzok végre olyannyira a tudatukba, hogy emlékezzenek rám, ők is meg az a fickó is, aki valahol a Pesti Barnabás utca magasságában, ugyancsak angolul, már messziről a nagy csöcsöket ígéri a kedves maszkulin járókelőnek, végre mikor fogják azt gondolni, amikor meglátnak: ezt kár megkérdezni, mert ez nem akar, csak hazamenni? Ilyen módon szokott Erasmus füstölögni magában úgy estebéd után a Vörösmarty tér közelében.

Wurlitzernek hívták a zenegépet, amelyen egy forintért megszólaltak Milly Small, Elvis Presley, Fats Domino és a Beatles. Az Annában vagy a Greshamben helyezték el az elsőt? Erasmus már nem emlékszik rá pontosan, de arra igen, amit Leó úrról mesélt neki Viktor. Igazi úr volt a Leó úr, és nem csak azért, mert sötét volt a ruhája. A Viktor meg a Görög és még ketten, akikre azóta ráborult a feledés, megittak huszonnégy üveg Kőbányai Világost, és tizenegy órakor, mert akkoriban tizenegykor zárt az Anna, Viktor letett kétszáznegyven forintot az asztalra, mondván, hogy: Köszönjük, Leó úr! De a dolog nem maradt ennyiben, mert a nagyrészt kopasz, mindazonáltal igen jól fésült fizetőpincérnek nem volt elég a kétszáznegyven. Merthogy ő harminckettőt számolt. Igaz, ami igaz, Viktorék este hat körül kezdték az ivást, azt követően lankadhatott néha a figyelmük, elvégre nem csak a söröket számolták, de Viktor sem habokra beszélt, amikor azt mondta, hogy: Leó úr, annyi nem volt! Kétszáznegyvenet huszonnégyért, az annyi, mint egy tízes darabjáért. Nem voltak kicsinyesek, egy üveg nyolc forint hetvenbe került. Vagy hét nyolcvanba? Csak hát a Leó úr harminckettőt számolt, nem huszonnégyet. Leó úr, mondta neki Viktor, annyi nem volt! Kezdett áthidalhatatlanná válni az ellentét. Ha nem ismerik el, akkor ne fizessék ki, veszítette el türelmét a pincér, és Viktor elfogadta az ajánlatot... Ebben maradtak, vagyis még ebben sem, mert Leó úr láthatóan dühösen azt kérdezte: Kívánja, hogy adjak száz forintot? Igen, mondta Viktor tömören, de Leó úron nem tudott kifogni, már le is tette a százast. És még itt sincs vége a történetnek, mert akkor a Görög, de nem is a Görög, mert ő sohasem volt olyan szofisztikált, hanem a harmadik vagy a negyedik az asztalnál, akit nem sokkal később két hónapra kitiltott a rendőrség az Annából... Olyan is van? – kérdezte Pierre, a joghallgató csodálkozásával. De még mennyire! Egy rossz mozdulat, és már meg is történt, felelte erre Dixi, a drága Dixi!... tehát az a harmadik vagy negyedik, akit később két hónapra kitiltottak, ő még megkérdezte, hogy: Leó úr, engem is megsértene száz forinttal? És Leó úr, mert akkor már nem volt visszaút, neki is fizetett.

Fizetek, mondta Erasmus Szabó az Anna presszó teraszán, ahová nem nagyon szokott leülni, hiszen annyira más már ez a hely. Talán az eltelt negyven év teszi, vagy az, hogy elment ebből az országból, Erasmus nem tud azonosulni se az elmentekkel, se a visszajöttekkel. Talán a turistáknak, akik most vannak itt először, talán azoknak a legjobb, de Erasmus velük se vállalna itt közösséget. Esetleg máshol a világban, de itt nem.

Ha nagy ritkán leül az Anna presszó teraszán, Erasmus Szabó egy ír kávét rendel. Már tudja, hogy ezernégyszáz forintba kerül, kezd már szokásává válni az is, hogy ezerötszázat fizet. Ma kettőt ivott, mert az első után megkérdezte a felszolgáló, hogy jöhet-e a második, és lévén, hogy holnap elutazik, Erasmus azt gondolta magában: Miért ne? Magyarul: Why not? Tízezret ad a fizetőnek, akit ma lát itt először, és háromezerből kér vissza. Talán akkor fut át az agyán Leó úr története, amikor leszámolják neki a visszajárót, vagy csak a Vörösmarty téren. Valami kellemetlen dolgot cipel a vállán, szinte undorodik tőle. Attól, hogy a fiatalember nem köszönte meg a borravalót. Letette a hétezret, és azt mondta: Egészség! Erasmus Szabó nem tud a dolog fölött napirendre térni. Istenem, mennyi ötlete támad! Itt hiányzik kétszáz forint. De hát nem azt mondta, hogy háromezerből? Igen, de mivel nem köszönte meg, azt hittem, hogy nem hallotta. Vagy inkább: egyszerűen csak felemelni a mutatóujjat, hogy legközelebb... De nem, a legközelebb nem jó, azonnal kell elintézni. Valahogy így: Ha nem tudja megköszönni a borravalót, akkor adja vissza! De ez sem az igazi. Annyi mindent, annyi mindent kellett volna elmondania ennek a fiatalembernek! Talán még azt is, hogy a köszönömre is lehet köszönömöt mondani, mint ahogy a svédek teszik. És ejteni néhány szót a rendszerváltás veszteseiről is meg a hajléktalanokról... de Erasmus Szabó érzi, hogy vékony jégen jár, végül is aligha számíthatna az elfogulatlan bírák szimpátiájára.

És a Lánchídon még azt dörmögi maga elé: Fiam, ha így folytatod, sohasem lesz belőled anekdotahős!

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap