Géczi János
Minimalizmus, process, kép
Halmi-Horváth István
művei elé
Halmi-Horváth István munkáira pillantva
két erőteljes fogalom villan fel bennem: a konstruktivizmusé
és az organikus szemléleté. S ha festőnk eddigi rövid
életpályáját áttekintjük, az ideák mellé illeszthető
több stúdium s néhány mester neve is. Mindaz, amihez-akikhez
Halmi-Horváthnak köze volt, ami-aki kapcsolódási pontot
jelenthet az említett konstruktivizmushoz és organikus
szemlélethez.
Ha a két legmeghatározóbb mester nevét
idézzük fel, nyilvánvaló, milyen értelemben mondható
Halmi-Horváthról a két karakteres festői vonás. Szabados
Árpád grafikusi-festői és Várnagy Ildikó szobrászi
munkássága rámutat arra, miféle élet- s majd abból
következően műszervező módszernek is kell látnunk a
konstruktivizmust és az organizmust. Tehát korántsem csupán
fölszíni s esztétikai-képelemzési módszerekkel leírható
megnyilvánulásokról van szó. Halmi-Horváth minden
értelemben jó növendék: a művek szintjén kimutathatatlan a
két tanár-mester reá tett hatása. Iránymutatásuk annál
inkább jelenvaló festőnk mentális élet- és
életműalakzataiban. S az is feltűnhet, hogy látványai sosem
utánozták, de még csak meg sem idézték mestereit. (Amúgy ki
mondaná meg, hogy a vállalt és szüntelen szem előtt lévő
elődök között Fra Angelico, Vermeer, Corot, Morandi, avagy
Farkas István, Bukta Imre, Szűcs Attila, Szotyory László és Roskó
Gábor szintén megtalálható? Van olyan szempont azonban, amely
e stílustörténetileg eklektikus csoport tagjait egységessé
teszi: a már emlegetett két szervezési-alakítási mód. A
művészi habitus.)
Iszapzöld, üledéksárga, márgaszürke, zuzmókék
– tolulnak fel a színhasonlatok Halmi-Horváth István
legújabb festményei kapcsán. Mintha elképesztő mélységből
szivárogna a szembe ez a kolorit. Mintha e színeket sosem
látta volna az ember, oly újak, és oly váratlan árnyalatúak
– s megdöbbentően nyersek. Mintha valami infernális
hasadékból bugyborékoltak volna fel ezek a pigmentek. Vagy
mégsem? Hiszen ismerős mind, a rokon színeződések ott vannak
mindennapjainkban, pólón, zoknin, könyvborítón, avagy a
folyódelta partján, amikor az alkonyi tenger és a szárazföld
zöldje összeér. Mintha tompa, tört, magába visszahúzódó
emlékképek kifakulása után a fövenyen hátramaradt víz- és
napszítta, képzetes tárgyaké lennének – ha ilyen tárgyak
nem csak a metafizikában léteznének. Igen, Halmi-Horváth
egészében szubtilis színekkel dolgozik, s nemcsak az a
sajátja, hogy ily tónusok másnál nincsenek, hanem az is, hogy
érzelmi összetettségükben oly mély, átható bánatot
idéznek, ami csak a létezésük határáig eljutott festők
sajátja.
De valóban a bánat az az érzés, amely
alkotónk meghatározó élménye? Hiszen a keretek nélküli,
gipsszel alapozott, ezért finom áttűnésekre képes, az
ecsetmozgások meghatározható változatait hűséggel
megmutató farost preparált parafa lemezének ábrái a
konstruktivizmushoz állnak közel. De végtére a geometriai
foltok, a határozott mintázatú matt és fényes felületek, a
kis vonalkák és a merész léniák, a brutális hasadások és
az összeolvadó-átmosódó hálózatok szabályosságuk révén
nem ember teremtette szerkezetet idéznek-e föl? Mintha (igen:
mintha – ugyanis a Halmi-Horváth elementáris hatású
műveiről megszólalónak hasonlatokba kell burkolóznia) légi
felvételekkel kerülne kapcsolatba a képek nézője, amelyeken
egy-egy kihalt és földbe roskadt település kontúrját,
valaha madárfüttyös kert ösvényét, mesterségesen
létrehozott táj tompa foltjait érzékelheti, és így
felsejlik majd benne, a festmény jóvoltából, valami édes
múlt, saját boldog történelem. Légrétegek opálja fakítja
ki az egyszer-volt-hol-nem-volt élményeket, amelyek alig
meghatározhatóak, s bár összképük még van, a részletek
már régen eltűntek, szertefoszlottak.
Sóvárgás és az éden (a megtapasztalt,
avagy az elképzelt éden) lenyomatai!
Kit, avagy mit tartanak egyben ezek a feltárt,
régészeti emlékdarabok? Kiről-miről tanúskodnak? Miféle
örömök és szomorúságok jelölői?
Titánfehér, természetes Siena, égetett Siena,
umbra, kobaltkék, ultramarinkék, kadmiumsárga, kadmiumvörös,
nápolyi sárga, zöldföld, matt krómoxid-zöld – a teljes
univerzum színei. Mindezekből jön létre a fátyolos,
egészében ködszürke színezettség, az, amelynél áthatóbb
és lehangolóbb már nem lehet. A szürke az, amely magába
olvasztja a "sokmondatnyi" valóságot, s készít belőlük
tőmondatokat. S ez a szürke könnyen feketévé komorul.
Akár a színhasználatot, akár a
motívumvilágot tekintjük, minimalista eljárások
eredményeként épül fel minden Halmi-Horváth-festmény.
Továbbá a process eljárás említendő ebben az univerzumban.
Festőnk néhány évvel korábban sokat kísérletezett a
növényekkel végzett képkészítéssel, magvakat
csíráztatott a vásznon, majd rögzítette őket: egy
folyamatot indított el, maga pedig az alkotás mögé állt,
hogy az elinduló eseménynek egy adott pillanatban véget
vessen. Olyanként működött, mint Descartes Istene: elhelyezte
a dologban a szabályt, s attól kezdve az törvénykezett
fölötte. Egyetlen matematikai képlet szépségű szívre
redukálta a képtest fejlődését és növekedését. A
felhasznált anyag hozta létre a képet. E korábbi gyakorlat az
újabb munkákban hasznosul. A fa- és parafa lemezek véseteibe
töltött anyag megmunkálásaként a felületen olyan foltok
képződnek, amelyek eltérő módon szívják magukba a
festéket, s így megkülönböztethető színt, felületet és
fényt adnak. S e pillanattól kezdve a holt háttér is
alkotójává válik a festett képnek, lappangó értelmet
ígér, s a maga leheletfinom hangsúlyaival tevékenyen áll a
festő mellé.