Filep Tamás Gusztáv

Az abbamaradt mondat folytatása

Közelítések Bágyoni Szabó István írói világához

Nincs tisztázva még megnyugtató módon, illetve általában csak teoretikus, sőt legtöbbször publicisztikus magyarázatot kap az a dilemma, hogy tulajdonképpen mi is a provincializmus¹. A magyar szellemi életben megmutatkozó változatai fölötti összecsapások is rendszerint nélkülözik a meggyőző, konkrét utalásokat és elemzéseket. Pedig a globalizáció óhatatlanul felgyorsítja e sokszor félreértelmezett és legtöbbször csupán a pejoratív értelemben használt vidékiség, jobb esetben a couleur local mögé rejtett fogalom alapos tisztázását.

Minthogy a szülőföld szigorú kötelékeivel indult Bágyoni Szabó István költészetének kezdetei fölött ott lebegett – kimondatlanul is – a "vállalt vidékiség vádja", én sem vonatkoztathatok el tőle teljesen, bár elméleti alapjaival magam sem foglalkozom. Munkásságának ismeretében viszont nyugodtan állíthatom (mint ahogy e meggyőződésemnek egyik tanulmányomban hangot is adtam²): Bágyoni azok közé tartozik, akik belerajzoltak egy kistájat abba a bizonyos Szabó Zoltán – és az ő nyomán K. Lengyel Zsolt – emlegette országmappába, amelyben szellemi hazájukat is kereshetik a negyven év fölöttiek s néhányan talán még a fiatalabbak közül is.

Tizenhat-tizenhét éves korom óta követtem figyelemmel e költészet és próza alakulását, annyiféle olvasatom van róluk, hogy fölösleges volna kísérleteznem annak megállapításával, melyik az eredeti, vagy hogy melyik használható. Tíz-tizenöt év alatt egyre messzebbre távolodván a szépirodalomtól, nem is vállalkoznék arra, hogy esztétikai tanulmányt írjak erről az életműről; egyfajta hézagos, de logikus rendet azért megpróbálhatok építeni belőle egyszer. Most nekem magamnak is néhány emlékkel és képzetbakugrással kell megelégednem. Tizenhat éves voltam tehát, amikor az akkor már Budapesten élő Hervay Gizella megkért, hogy ha Kolozsvárt járok, keresném föl Király Lászlót, s kérjem el tőle új verseskötetét – a Sétalovaglást –, mert írni szeretne róla. Barátommal bekopogtunk hát egy reggel – a szerkesztő urak még nem értek oda – az Utunk szerkesztőségébe, ahol Király munkahelye volt, s ahol a hölgyek a tágas belső szobába tessékeltek; találtunk ott egy sakk-készletet, és belekezdtünk egy partiba. Aztán újabb emberek érkeztek, felnőttek, irodalomtörténészek, s mint kiderült, aradiak. Nem zavartuk egymást, ők beszélgettek, mi játszottunk tovább, míg meg nem állt nagy szigorúsággal az ajtóban Marosi Péter, az Utunk főmotollája, s a maga ördögi humorával rá nem reccsent az utánunk érkezett vendégekre: – Mióta tartozik Arad Magyarországhoz?!

A pillanatnyi megdöbbenést maga "Péter apa" oldotta föl; az történt ugyanis, hogy Katóka, a szerkesztőség mindenes titkárnője azzal fogadta őt: magyarországi vendégek érkeztek. Kell-e részletesebb leírás annak a fogadtatásnak a jellemzésére, amelyben rögtön az előszobában a főnök tudtára akarták adni az örömhírt, hogy két budaörsi gimnazista látogatta meg a szerkesztőséget – miközben arról, hogy az aradi irodalmárok is ott vannak, megfeledkeztek.

Ezt nem pusztán azért emlegetem föl, mert emlékeztetni szeretnék arra a korszakra, amikor a magyar irodalomnak több központja volt – szemben napjainkkal, amikor egy sincs –, vagy hogy demonstráljam: magam is olyan élő anakronizmus vagyok, mint Bágyoni Szabó István, hanem a következőkért: Bágyoni az első szerkesztőségi munkatársak között érkezett meg aznap az Utunkba (ingázóként Tordáról, a "vidékről" ugyebár), a bemutatkozás után rögtön eltűnt, de hamarosan visszatért egy-egy, a Tamási Áron szülőházát ábrázoló linómetszetről készült reprodukcióval. (Szerzőjét, Kovách Gézát a nevesebb fiatal erdélyi grafikusművészek között tartották számon.) Már első mozdulatával közelebb akarta hozni az erdélyi magyar közösséghez a két ismeretlen gyermekembert.

Efféle gesztusát később is többször tapasztaltam. Bágyoni a fiatalok iránt mindig is nyitott volt; nyilván ez állt hivatásvállalása, az évtizedes tanárság meg az irodalmikör-istápolói munkája mögött – a tordai, Jósika Miklósról elnevezett, általa és Vásárhelyi Géza által 1970-ben létrehozott irodalmi-közművelődési szerveződésről van szó, amelyre igen fontos szerep hárult annak idején az anyanyelvi kultúra megőrzésében és átmentésében. Arra már írásban is utaltam egyszer röviden, hogy később, a nyolcvanas években a fiatal kolozsvári filozófusjelöltek – jóllehet esztétikai eszményeik gyaníthatóan nem egyeztek a Bágyoni Szabó István írásaiban fölmutatottakkal – főképpen őt keresték az Utunk szerkesztőségében. Tordai tanítványai közül Keszeg Vilmos (jelenleg a Kolozsvári Babeł–Bolyai Tudományegyetem magyar néprajz tanszékének vezető professzora) nemrégiben kétkötetes gyűjteményt adott közre Aranyosszék népköltészetéből³. S mert ugyanő néhány évvel ezelőtt egy színvonalas cikkben elemezte Bágyoni egyik könyvét⁴, azt hiszem, ezt annak közvetett bizonyítékaként is fölfoghatjuk, hogy a költő-prózaíró által munkáiba emelt népi motívumokat a tudós autentikusnak tartja.

Bágyoni Szabó első verseskötete (Földközelben címmel) egy évvel a fönt emlegetett találkozás előtt jelent meg, az elsőkötetesek Forrás-sorozatában. Noha a szülőföld "közelében" fakadt lírájának már korábban is voltak hívei, akadtak mégis, akik egy táj költőjét látták benne, kinek formanyelve úgymond kicsit korszerűtlen – volt olyan szerkesztőtársa, aki kitűnő kollégának, jó "irodalomszervezőnek" ismerte Bágyoni Szabó Istvánt, de nem tartotta szükségszerűnek – sőt valószínűnek sem –, hogy ezt a költészete is igazolni fogja. Az illető aztán Bágyoni Szabó prózájának lett feltétlen híve. S mások is, többen, akik nem tudták magukénak korai versei világát, mégis maradéktalanul elfogadták a regényeit.

Pedig mind a Bágyoni-vers, mind a Bágyoni-próza ugyanarról a tőről való!

A nagy mappába berajzolt táj Aranyosszék. Nézzünk meg egy XIX. századi közigazgatási térképet: a többi székely széktől mennyire elszigetelten áll, s milyen közel Avram Iancu hegyeihez – 1848–49 emlékéhez. S milyen szoros összefüggés van közte és a magyar kultúra erdélyi fellegvára, a nagyenyedi kollégium között. A Rákóczi-szabadságharc erdélyi történetének számos jelentős eseménye kötődik ide – például Nagyenyed kétszeri földúlása, fölgyújtása –; van is néhány fontos utalás erre a kollektáló diákokra vonatkozóan, akik aztán fegyvert fognak s elhamvadnak a rájuk gyújtott fásszínben, a Kések ideje című Bágyoni Szabó-regényben és a folytatásában. Aranyosszék szinte szórvány – jóllehet saját helyi kultúráját is megteremtette, és megvédeni is próbálta. Ha Bágyoni ezt a történeti szálat őrizte meg, némi túlzással már akkor is egy végtelenített hontalanság az élete. Ezt a tájegységet az a XX. századi főhatalom tette szórvánnyá és provinciává, amelynek az lett volna a dolga, hogy fölvirágoztassa. (Egyébként vidékfejlesztő elképzeléseivel a Tordai Jósika Kör, melynek Bágyoni kezdeményező alapítója, épp ennek a "süllyedő" régiónak a szellemi ébresztgetését, gazdasági felemelkedését próbálta elérni; ami részben sikerült is!) Kós Károly – akit kilencvenedik születésnapján Bágyoni verssel köszöntött – a Varjúnemzetség első kiadásának előszavában így minősítette művét: "Nem regény, nem is történelem. Nem kitalálás, de nem is valóság. Csak néhány szál virág abból a nagy cinteremből, amit Kalotaszegnek ösmer ezer esztendeje Erdélyország." Bágyoni Szabó István első verseskötete hasonlóképpen foglalja magában Aranyosszék színeit is. Nekem ezt sugallja egyébként a szintén odavalósi Köntös-Szabó Zoltán egykori írása is e könyvről, az Utunk 1976. december 17-i számában.

És hogy a költő hogyan viszonyult ehhez a tájhoz, arról most csak annyit, hogy ennek a verseskötetének ugyan Földközelben volt a címe, de éppen annak a Balázs Ferencnek szentelt benne egy teljes versciklust, aki szintén földközelben és egyúttal Bágyon közelében, Mészkőn töltötte élete utolsó aktív éveit, ám előtte "bejárta a kerek világot", és többek között Gandhival és Rabindranath Tagoréval folytatott eszmecseréket. Bágyoni az államvizsga-dolgozatát pedig azon kevés romániai magyar írók egyikéről írta, akik a "világ"-irodalomban sem teljesen ismeretlenek, Kuncz Aladárról, aki benne élt egy másik literatúrában, a franciában. Ebből az államvizsga-dolgozatból tudomásom szerint egyetlen háttéranyag jelent meg a hetvenes években⁵, és nemrégiben egy ebből az élményből is született szép kistanulmány Kuncz Kolozsvár-regényének, a Felleg a város felett címűnek az új, 2004-es kiadása utószavaként⁶.

Mindezt csak azért említem meg, mert a régi – mondjuk a kolozsvári – előítéleteket Budapestre is magával hozza az ember. Például azt, amelyik miatt annak idején többször is szót emeltem: a nemzedéki besorolás – ami azért jórészt fikció volt, hiszen ezeket az úgynevezett nemzedékeket csak néhány év választotta el egymástól – sokakat kisodort a közfigyelem sugarából. Bágyoni Szabó István például életkora szerint a Forrás-könyvsorozat második nemzedékéhez tartozott volna, de a harmadik nemzedék indulása után adta ki első verseskötetét, késve, amiről viszont aligha ő tehet, s amiért aztán volt is, aki elverte rajta a port, míg korábban indult saját generációs társait, pontosabban e – mint mondtam, inkább fiktív – csoportot mítosz lengte körül. Az új Forrás-sorozatot már a Szőcs Géza, Egyed Péter, Cselényi Béla versnyelve határozta meg. Így azt hiszem, keveseknek – például Lászlóffy Aladárnak – tűnt föl, hogy ő a második nemzedék megújulásra leginkább kész tagjai közé tartozott.

Lászlóffy Aladár írta 1981-ben Bágyoni Szabó István második verseskötetéről:

"A Végtelen reggelben foglalt költői teljesítmény alapján kénytelen vagyok azt állítani, hogy Bágyoni Szabó István költészete örvendetesen kibontakozott, nemcsak relatív, hanem abszolút mércéket is sikerrel áll ki. Nem tudom, mennyiben hozható összefüggésbe sikerült (de nem oly sikeres) aranyosszéki témájú regényével, hogy újabb költeményeiben a hazai értelmű és tartalmú, magunkat kifejező, bennünket felmutató gondolati líra méltó teljesítményeit hozta; formailag pedig kidolgozni látszik, sikerrel, egy, a tehetségéhez, érdeklődési köréhez (az »emlékező« költők fajtáját szaporítja) adekvát verstípust és stílust, melyben tájízek (sajátos zamatok, észjárás) jelentkeznek, korszerű és egyéni feldolgozásban."

E kötettel kezdődően feltűnően összetettebb képiség, olykor tudatosan szétrobbantott versmondat, tárgyiasabb szemlélet, elmélyültebb gondolatiság, a nyelvi játékokban való tobzódás is része költészetének – kerete pedig nem archaikus világ, hanem a blokklakásba szorított ketreclét –, amelyből gondolatban sokszor visszatér még ahhoz a világhoz, amelyből elindult.

Lássuk most röviden a többi műfaját!

Verseskönyvein kívül két összefüggő, egymást kiegészítő regénye – Kések ideje; A lovak estére hazaérnek – jelent meg, mindkettő a térképen félreeső, illetve annak gondolt erdélyi magyar településterület, Aranyosszék és a Mezőség múltját és a Ceaułescu-korszakbeli jelenét ábrázolja. A történelemnek és a jelennek meg a jelenbeli párhuzamos nézőpontoknak az egybeépítettsége, illetve szimultaneitása, a korszakok keresztutalásokkal való egymásba játszatása, fikció és tényirodalom egymásra vonatkoztatása a lényeges jegyei ennek a prózának, s különösen a másodiknak egyfajta wojczeki hangulat is. Témái pedig az első és a második világháború; a Kések idejében előttük a tagosítás, utánuk a szövetkezetesítés, népi felbuzdulások, késelések, szabadságharcok, az autochton közösség, amelyik tudja a tennivalóit, de amelyiknek mindig az éppen aktuális rend veri a fejébe, hogy mit kell csinálni – és e felvilágosító akciók nyomában járó pusztulás. A lovak estére hazaérnek⁷ tárgya pedig a betelepítések, kitelepítések; bukovinaiak, szombatosok, zsidók egymásra felelő sorsa – ezek így együtt korábban nem tárgyalt kérdései voltak az erdélyi prózának. A fő motívum azoknak a telepeseknek a története, akiknek a magyar kormány a XIX–XX. század fordulóján több évtizedes törlesztés fejében földet juttat a Mezőségen, de akiknek neve a főhatalom-változás idejéig nem került be a telekkönyvbe, így a román állam kiforgatja őket kisbirtokukból. A két regényt egybekapcsolja és átszövi a rejtekező-felbukkanó, Dersi Simó István kuruc kori iskolamestertől és a kollektáló diákoktól Jenei Vaskóig, az író alteregójáig érő értelmiségi hagyomány; egyik legmarkánsabb megtestesítője a második regény egyik központi alakja, a jogtudor Porkoláb Dániel, akit többször is beidéznek, elvisznek, rendszerint azért, mert szót emelt népéért: "Kijutott szerencsétlennek! Isten tudja, hogy, de mindig hazajött... Volt vagy öt lova, lóra »pattant«, nyüzsgött, mozgott, járt ide-oda, még a kolozsvári perekre is lóháton ment. Azt mondják, amikor elhurcolták, egyetlen kérése volt: vihesse magával egyik lovát. Lovai rendszerint hazahozták az egyre csonkább testet."

Kétkötetnyi verset fordított le Bágyoni; az első könyvért, az Alecsandru Andritoiu verseiből készült Pogány pillanatért kapta meg a Román Írószövetség műfordítói díját 1983-ban, és a kötött versek terén ez igényelte a nagyobb műgondot (azt hiszem, Andritoiu magyarul mívesebb mester, mint eredetiben), a Földi veszélyek (1987) című második műfordításkötete szerzőjének, Nicolae Prelipceanunak objekjtív-tárgyias, enyhén groteszk költészete viszont valóban izgalmas, és bár a Bágyoni Szabóétól látszólag idegen a világa és a képisége, a műfordítások pontosak és szuggesztívek. Emlékszem aztán húsz-huszonöt évvel ezelőttről a romániai ellenállás későbbi rokonszenves alakjának, Mircea Dinescunak két pazar, szintén általa fordított versére, amit aztán a fiatal román költők egyik magyar antológiájában, a Hajónaplóban – mely már 1989 karácsonya után jelent meg – újabb tucatnyi Dinescu-fordítása követett. Szeretném, ha olvashatnám kötetbe gyűjtött publicisztikai írásait, amelyeknek emlékezetesebb darabjai éppen Aranyosszék (és persze Erdély) művelődéstörténeti emlékeihez kapcsolódnak, a közelmúltból pedig az 1989. karácsonyi sortüzekről szólnak⁸.

S hadd említsem még egy kisszínpadra szánt művét. Közvetetten már utaltam arra, hogy fontosnak tartotta a két háború közötti szellemi hagyaték újrafölfedezését; nos, a hetvenes évek elején Dsida Jenőtől kölcsönzött címmel – Tükör előtt – keretjátékot írt az Erdélyi Helikon alkotóinak művei köré. Maga a színdarab a Helikon szerkesztőségében játszódik, szereplői közül csak Bánffy Miklós megformálásában érződik az akkori hivatalos álláspont, de ez a szöveg a Bánffyt újraértékelő tanulmányok előtt íródott, amikor még mások sem nagyon vették észre, hogy a gróf elsősorban a szellem arisztokráciájához tartozott, nem a születésrendihez. A Tükör előtt nem jelent meg nyomtatásban, pedig hasznos anyagot kínálhatott volna az irodalmi színpadoknak; bemutatójára Tordán került sor 1973-ban a Mihai Viteazul Líceum végzős osztályának előadásában.

*

Térjünk vissza azonban Bágyoni Szabó költészetéhez, jelesül az Az abbamaradt mondat című kötetéhez⁹. Mennyiben más ez a könyv, mennyiben több vagy kevesebb, mint ha pusztán a következő verseskötete lenne az 1976-os Földközelben, az 1980-as Végtelen reggel, az 1982-es Nyitott cella s a tizenöt évvel ez után megjelent, A pók kivégzőudvarában című, sok új darabot is tartalmazó versválogatás – alcíme szerint "versválogatott" – után? Mennyiben mások azok a versei is itt, amelyek már amazokban is megjelentek?

Az abbamaradt mondatnak kegyetlen rendező elve van. Ott van a kötet szerzői fülszövegén a maga brutalitásában: "Első magzatgyermekünk úgy hagyott itt, hogy világra se jött, nevet se kapott, anyja mellére nem borulhatott, apja térdére nem ülhetett. Maradt megnevezhetetlen. Anyanyelvtelen."

A meg nem született gyermek – és az ugyanazon évben betiltott könyv – a meg nem szólaló vagy a funkciótlan, illetve a szerepét vesztett nyelvet, aztán az e nyelvvel le nem írható, meg nem ismerhető, meg nem élhető világot szimbolizálja. És az egész azt a személyes döntést (az áttelepülést) indokolja, amelynek következtében két közösséget veszít el a lírai én – azt, amelyikből kiszakad, és azt, amelyiket nem tudja megtalálni. Az általa korábban gyakorolt értelmiségi szerep változásait így írja le a Virágvasárnap című szövegében (amely két évvel ezelőtt Versvirágvasárnapként látott napvilágot):

egy Haza kéne hisz’ szertepörög
havak hulltában s gyökerek táján
ha kifut az égre s szitokká válik
minden mondatunk a föld orcáján

Az abbamaradt mondat Bágyoni Szabó István legegységesebb verseskötete, ahol a központi motívum mágnesként rántja magához, rendezi el a korábbi könyvek személyes sorsról, szerelemről, családi múltról szóló szövegeit is. Recenzensei mindig is kiemelték Bágyoni Szabó verseskönyveinek téma-, forma- és hangnemgazdagságát. Az én olvasatomban Az abbamaradt mondatnak majdnem egységes hangulata van.

Alaphangját a Fehér mezők hiányzó lovakkal (A mező) című kompozíció első darabja, illetve címe szerint I. variációja adja meg: az Erdélyi Helikonhoz kapcsolódik, alatta ott a helyszín és az időpont: Marosvécs 1979. A szöveg:

amerre elnézek
állongó álomgyermekek
gyűröttek mint a vászonlepedők
s vakító fényében a napnak
hunyorgók mind az álomgyermekek
álomasztalhoz letelepedők
tányérukban üres patkók caplatnak

Ezt lehetett látni 1979-ben ott, ahol negyven évvel korábban a helikonisták ülték körül az asztalt. Az logikus, hogy az ikerverscsokor másik fele – Fehér mezők hiányzó lovakkal (B mező) – hasonló képpel nyit, de már második variációként – az 1., amint a 4. és az 5. is, nem létezik, a 3. variációban pedig, gondolom, Kemény János jelenik meg, neve említése nélkül:

a báró maga filmezett aznap
jobbról a harisnyás cselédet
balról a vadászt tessékelte be a képbe
aztán az unokákat
középre kerül majd a tölgyfaasztal
s köré a múzsák holnapi vendégek

Álljunk meg itt egy pillanatra, mert ettől az említett tárgytól meghúzhatók a Bágyoni költészetének legfőbb pontjait befogó háló szálai. Esküszöm, hogy ez a tölgyfaasztal a párja, a helyettesítője, pótléka vagy alternatívája annak a kőasztalnak, amely a költő első verseskötete, másrészt válogatott versei első ciklusa címadó versében – Földközelben – szerepel:

Itt a fa. Alatta
föld köve: kőasztal.
Villámverte, veszteg.
Anyámnak késfenő,
engem vállravevő –
válla égre dobna,
ha udvarunk eresztne.

Jegenyém legfelső
ágán messze leső
vércsék virregölnek...
Jaj, minek magasba!
Ha visszatartana...
De a kő... lök a kő
spirálja egyre följebb.

Mi más ez, mint a Föl-földobott kő képzetkörének variálása, az abban leírt ívnek az ellentétes nézőpontból való szemlélése; azaz a Földközelben-létbe itt belekombinálódik egyfajta relatív távolodás is. A második szál a képiségé: Bágyoni Szabó nemcsak költői képekben gondolkodik, hanem sokszor az objektív szerepét játssza, másrészt meg a kép mint műalkotás az ihletője, egész verscsokrokat írt (Kisgaléria közös, illetve ismétlődő címmel) erdélyi képzőművész barátai – Árkossy István, Bardócz Lajos – képei ürügyén. (Csöppet sem lep meg, hogy e kötetet új, anyaországi művészbarátja, a szobrász Kő Pál ideálmodott rajzai illusztrálják!) Máshol az életből, sorsból kimerevített kép a vers központi eleme (például az emlékezetes, többszintű kompozícióban, a Kifosztható gyermekkorban). Az új kötet említett versében ez a helikonistákat ábrázoló kitépett képekhez kapcsolódik. Mert aztán az egész a visszájára fordul a következő versszakban:

évek múltán röhögő mozinézők
azt hitték: részeg kártyások veszekednek
mígnem a háttérben
rohanó leánykák lépte alatt
kifakult a mező
azt hitték s dobták az égő könyvek közé
a tekercset
érthetetlen kurjantások közepett

csak úgy remegett bele Marosvécs

Bágyoni Szabó István költészetében és prózájában rendszeresek az allúziók, az erdélyi, illetve az összmagyar művelődéstörténetre vonatkozó utalások, a klasszikus történelmi-irodalomtörténeti szövegekkel való dialógusok, ajánlások, helyzetdalok; sokszor egy-egy idézet beépítésével módosítja, átszervezi, átértékeli a saját szövegeit, s ebből olykor a helytálláskultusz dokumentumai születnek meg, amit ma egyfajta ironikus heroizmusként is olvashatunk, sőt, akinek füle volt rá, így olvashatta már a nyolcvanas években is. Máskor a klasszikusok – nem elsősorban szépírók, de írástudók – nyelvén szólal meg. Azok sora, akik ilyenformán ott élnek a szövegeiben, nem lesz teljes az alábbiakban, de a névsor így is tanulságos: a bibliafordító husziták, Tamás és Bálint (az egyik legemlékezetesebb verse a róluk szóló Sóút 1430 körül), Tinódi Lantos Sebestyén, Bornemisza Péter, Szkhárosi Horvát András, Kecskeméti Végh Mihály, Apáczai Csere János, Berzsenyi, Csokonai, Nagy László – hogy kortársainkról ne is beszéljek –, másrészt a Trianon utáni Erdélyből (Balázs Ferencen kívül) Kós Károly, Dsida Jenő, Szilágyi Domokos, harmadrészt Villon és Jeszenyin – mottóként viszont például Ezra Pound és Rafael Alberti. Nem egyszerűen szerepjátékról van itt szó, és nemcsak arról a C-korszakban (a megnevezés Király László versciklus-címéből származik) általános elképzelésről, hogy majd a klasszikusok nevében elmondjuk, amit máshogy nem lehet, illetve majd a klasszikusok elmondják helyettünk, amit nekünk nem szabad, hanem egy belülről ismert irodalmi-esztétikai rendhez való tartozásról, amely, azt hiszem, az örökkévalósághoz, de legalábbis valamely végeláthatatlan, végtelen folyamathoz kapcsolta a költőt. Írástudók és betűmetszők meg az akkor Romániában már üldözött külföldi magyar könyvek sorsa a tárgya egyik legérettebb, Az idő rendetlen forgása – avagy egy álom körülírása című, 1982-es kompozíciójának is.

Ezek az utaláshálók Az abbamaradt mondatból jórészt hiányoznak. Pontosabban benne is vannak, meg nem is. Mert a Bosszankodása virágokért című vers, amely itt az Apáczai Csere Jánosra vonatkozó legcsekélyebb jelzés nélkül olvasható, egykor a Földközelben című kötetben még egy négy versből álló Apáczai-ciklus része volt.

Mire utal ez – természetesen azon kívül, hogy a vers eredetileg is magáról a költőről szólt? Arra, hogy érvényét veszítette minden olyan típusú szereplíra, amely az erdélyi magyar költészet egyik fontos vonulatának több évtizeden át meghatározó változata volt. És talán még arra is, hogy a klasszikusok nem beszélhetnek jelen időben, mert a posztmodern után következő, egyelőre névtelen periódus visszazavarta őket saját korukba. Jóformán minden kimarad Bágyoni Szabó új kötetéből, amit egykor védelmezett; a kultúra végtelen folyamatából egy-két bibliai motívumon kívül alig maradt meg más, csak a meztelen, fenyegetett egzisztencia. (A kivételek közül említsek meg egyet, a Balassi Bálint elveszett nótáiból címűt; ennek is a hiány a tárgya.) E költészet régi fő motívumai közül pedig azok maradtak meg, amelyekhez a saját véges életből is vezet egy fonal – a költő, illetve felesége családtörténetének a ma élő nemzedékek által még belátható emlékei, például Isonzó, de még inkább Isonzónak a személyes emlékezetben élő magánmítosza. Ezt a több nemzedék által – persze más- és máshogy – megélt Isonzó-életformát szépen példázza Bágyoni szonettkörnek nevezett, nem mereven szabályos szonettkoszorújának egyik darabja, amely a nyolcvanas évekbeli költészete képvilágát is tükrözi – bár kétségtelen, hogy e szonettek többségének ennél jóval bonyolultabbak a képei:

(Nagyapa képeslapja rögzítővízben)

K.U.K.Feldpostam. 350.22.XII.1918.

M.kir.316.honvéd gyalogezred I.z-alj

dombok fölött öregek haja szála
úszik     térképről leszáradt patak
a Semmi felé tartva     sápatag
habjában hatalmak rozsda-kaszája

deréknyisszentő forma     (oldalborda)
hullámok helyén hol a nap szokott
tótágast állni: kilőtt mozdonyok
csontezredek várnak enyedi borra

a posta késik     lásd a vénbakát:
kamáslit fel – a többiek utána
és kirúgják az Idő ablakát

szárcsontokat illesztenek futásra –
bódít a hír     az írás     lila mirha-
pecsét tetovált hangokkal beírva...

A más szövegekben is szereplő események, személyek, motívumok közül itt is a legláthatóbb helyre kerül a gyerekkori, második világháborús emlékfoszlányok – a front élményét leíró egyik szép versét Bágyoni, képeinek a mesteréivel való rokonságára utalva Chagall-vászonnak nevezte el – között a "Kukuj-fiúk"-nak nevezett elkövetők által kiherélt magyar tanító holdkóros alakja, akiről a "kigyomlált ábécé"-re asszociálunk, s akinek sorsa a Kések ideje című regény egyik fő szimbóluma is volt.

Nem azt jelenti ez, hogy nincs új a nap alatt, hanem azt, hogy a nap lassan lemegy. A fölött a világ fölött, amelyről bevezetőm elején beszéltem, nem világít már jó ideje. Bárhogyan alakult is a romániai magyar kisebbség története, az írástudói felelősség – vagy annak mítosza – mindig is élt (sokszor azokban is, akikben talán nem kellett volna). 1989-ből viszont azt olvassuk e könyvben, a Miként a téma című alpéldázatban:

A költő az utcán
hever, de
senki se
hajlik le érte...

1983-ban, a Nyitott cella megjelenése után írta Zalán Tibor Bágyoni Szabó lehetséges költői útjáról: "Nem tévedek, ha abban bízom, most a vonagló verssorok következnek, a csúnya, töredékes, tikkadt verssorok, a megrendítő, béna, csonka mondatok. A vers tudott hiánya, a vers lehetetlensége következik most."¹⁰ 

Nem ez következett. A nyelvnélküliség, nyelvvesztettség, kifejezhetetlenség állapotát nem így írta meg Bágyoni Szabó István. Kétségtelen, hogy a kötetszervező koncepcióban, bármily drámai is az alapszituáció, egy melodráma veszélye is ott lappang. Ezt azonban elhárítja az a szemlélet, amely e könyvben kimondatja: "Nem lehet Trianonra kenni mindent, Uraim!" Az új(abb) formai változatok közül pedig kettő, az operettparódia és a groteszk is úgy kerüli el az érzelgősséget, hogy nem szünteti meg a tragikumot. Ezeket idézem végül:

Versdarabok egy konténerből

6.

(ihaj!)

ez a város olyan város
itt tanyázik kilenc vámos
mellüket díszíti jelvény
rájuk vár kilenc szerelvény

ez a város üres város
kiüríti a szélh(v)ámos

Rémes, furcsa játék

4. (P)is – is

                  Benczédi Sándor téglaarcú öregjeihez

mikor a gatya
vagy az ing
nem fedi már bősz
bajaink
állhatunk főre
s főleg arra:
pisálhatunk
cipőre s falra

ki se vagyunk még s már ki is
maradunk paraszt
és márki is

(Megjegyzés e portrétanulmány címéről: Hervay Gizellának 1977-ben válogatott verseskötete készült, s megkért, hogy korrektúrázzam a levonatot. Szóvá tettem, hogy kihagyta A mondat folytatása című versét. Talán üresnek találta. Fia nem sokkal azelőtt halt meg, a bukaresti földrengés áldozata lett. Az én kedvemért aztán besorolta a válogatásba, aminek az a számára kellemetlen következménye lett, hogy e vers címe lépett elő – a szerkesztő vagy a kiadó valamely más munkatársa javaslatára – az 1978-ban napvilágot látott kötet címévé. Ő pedig a következő fél évtizedben írta meg legszebb – legdrámaibb – versciklusát.)

JEGYZETEK

¹Éppen Bágyoni Szabó István hívta föl a figyelmemet, hogy Zbigniew Herbert költő, esszéíró a középkori flamand festőkről ezt írja: miközben többen külföldön, német fejedelmi udvarokban vagy Anglia legmagasabb köreiben "próbáltak szerencsét" vendégfestőként, addig "az igazán nagyok – Vermeer, Hals, Rembrandt – soha nem kerültek az Alpokon túlra, még a szomszédos országokba sem. Hűségesek maradtak hazájuk és szülővárosuk fáihoz, falaihoz, felhőihez, és ami ennél is furcsább, ez az önként vállalt provincializmus vált erősségükké, ez volt a döntő a halálukat követő diadalmenetben." (Zbigniew Herbert: Csendélet zablával. Orpheusz Kiadó. Budapest, 1998. 38. p.) E posztulátumból indul ki Kányádi Sándor költészetének két elemzője is – Pécsi Györgyi kismonográfiájában (Pécsi Györgyi: Kányádi Sándor, Kalligram Könyvkiadó, 2003) és Nagy Gábor egyik tanulmányában (Nagy Gábor: A szülőföld és az anyanyelv. A nemzeti önazonosság keretei Kányádi Sándor költészetében. Forrás, 2004/5.).

²Filep Tamás Gusztáv: Bágyoni Szabó Istvánról és regényéről. Élet és Irodalom, 1996. szeptember 27.

³Keszeg Vilmos: Aranyosszék népköltészete I–II. Népi szövegek, kontextusok (monográfia). Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.

⁴Keszeg Vilmos: A lovak és az emberek. Helikon (Kolozsvár), 1998. 3. szám.

⁵Bágyoni Szabó István: Kuncz Aladár-emlékek. Korunk (Kolozsvár), 1973. 11. szám.

⁶Kuncz Aladár: Felleg a város felett. Regény, Bágyoni Szabó István utószavával (Sorok a Felleg a város felett újrakiadása ürügyén). Kráter. Pomáz, 2004. 239–247.

⁷A bukaresti Kriterion Könyvkiadó tervei szerint a regénynek 1985-ben kellett volna megjelennie, a cenzúra azonban a kész (Gergely Éva szerkesztette) kötet megjelentetését nyomdába adás előtt letiltotta. (A regény tíz év késéssel, 1995-ben látott napvilágot Budapesten, a Kráter Műhely Egyesület kiadásában.)

⁸Bágyoni Szabó István: Derékig fagyban – avagy: félbeszakadt forradalom. Útinapló, először a győri Tér-Kép című hetilapban jelent meg folytatásokban 1990 márciusában–áprilisában.

⁹Bágyoni Szabó István: Az abbamaradt mondat (Versek). Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány. Budapest, 2004. (Kő Pál illusztrációival.)

¹⁰Zalán Tibor: Nyitott cella. Életünk, 1983. 3. szám

Nyitólap