Czigány Magda
"Mert úgy tekintünk
rájuk, mint bármely más diákra..."
Az
1956-os magyar menekült egyetemi hallgatók a londoni Imperial
College-ban
Háttér
A szuezi háború és a magyar forradalom
egyidejű, egymást átfedő eseménysorozatának köszönhetően
egyáltalán nem meglepő, hogy az angol sajtó, politika és a
közvélemény osztatlan figyelemmel csak 1956. november 4-e
után fordult a szabadságharc és az azt követő megtorlások
drámai kibontakozása felé. Mivel a történészek már
többször elemezték, hogy Angliában miért késett a
forradalom jelentőségének felismerése, ez az előadás1
az események egyetlen mozzanatára összpontosít: az 1956-os
forradalom leverése után Nagy-Britanniába érkezett menekült
magyar egyetemi hallgatók fogadtatására. Az elemi erővel
megnyilatkozó lelkiismeret-furdalás, hogy a "szabad világ"
nem sietett kellő gyorsasággal és határozottsággal a
szabadságért hősiesen küzdő magyar nép megsegítésére,
novemberben azonnal elindított számos akciót, a
gyógyszerszállítmányok Magyarországra juttatásától az
Angliába özönlő menekültek fogadásának megszervezéséig.
Meglehetősen közismert volt ekkor már a magyar egyetemi
hallgatóknak a felkelésben játszott szerepe, és hihetetlen
gyorsan, mintegy pár hét alatt, a brit egyetemek megindítottak
egy széles körű programot, mely a szigetországba került
diákok tanulmányainak folytatását volt hivatott
elősegíteni, és létrehozták a megvalósításához
szükséges szervezeti és anyagi feltételeket.
A fogadtatás
megszervezése
Az angol egyetemeket saját diákjaik
követelése, a sajtóban megjelenő olvasói levelek
protestáló hangneme, valamint a bécsi British Councilnak a
brit rektori konferenciához (Committee of the Vice-Chancellors
and Principals – a továbbiakban CVCP) küldött jelentése
ösztökélte azonnali cselekvésre, a menekült egyetemi
hallgatók ugyanis folyamatosan érkeztek Ausztriába. Az angol
újságok naponta tudósítottak az Európa nagyvárosaiban
zajló, gyakran tettlegességig fajuló szovjetellenes
tüntetésekről, és így nem meglepő, hogy már november 7-én
az Egyesült Királyságban is megkezdődtek a diáktüntetések.
Még aznap Glasgow-ban mintegy ezer egyetemi hallgató vonult ki
az utcára, és a következő napon ez megismétlődött
Cardiffban és Belfastban. A londoni egyetemisták pénteken,
november 9-én vonultak négyes sorokban, karjukon
gyászszalaggal és kezükben magyar és lengyel zászlókat
lobogtatva a Royal Albert Halltól a Kensington Gardensben lévő
szovjet nagykövetségig, követelve az atrocitások azonnali
beszüntetését. Az egyetemi hallgatók közvetlen beavatkozást
is sürgettek: négy oxfordi diák saját felelősségére
elindult Budapestre,2 és november 8-án megjelent a
sajtóban az első felhívás a nottinghami egyetem
hallgatóitól egy önkéntescsapat felállítására, mely
Magyarországon került volna bevetésre: "Szükségünk van
mindenkire, aki fegyvert tud fogni, és azt használni is tudja,
és aki hajlandó közénk állni" – idézi a The Times a
nottinghamiakhoz csatlakozó londoni diák, J. Ashbourne
felhívását. Elsőként az oxfordi és cambridge-i hallgatók
kezdtek gyűjtést magyar menekültek számára, de amint
ráébredtek, hogy közöttük sok lehet a magyar egyetemista,
új gyűjtést indítottak, most már kimondottan egyetemi
ösztöndíjak létrehozására.
Így tehát John D. Bu’lock sokat idézett
levele, mely a The Times november 14-i számában jelent meg,
nyitott kapukat döngetett, amikor az egyetemeket
felszólította, hogy "akár egyenként, akár összehangolva,
biztosítsanak helyet és támogatást a magyar diákok
számára... Mert ezzel, bármilyen csekély mértékben is, ki
tudnánk fejezni együttérzésünket a magyar nép iránt, és
egyben jóval gyakorlatiasabb megoldás lenne, mint az a sok-sok
tiltakozás és ellentiltakozás, mely a brit értelmiség
aktivitását a múlt héten jellemezte." Két nappal később
a Londoni egyetem rektora, dr. John F. Lockwood válaszlevelében
biztosította a közvéleményt arról, hogy a brit egyetemek
készek kitárni kapuikat a Magyarországról menekülő diákok
előtt. Három egyetemi tanár, F. W. D. Deakin, az oxfordi St.
Antony’s College elnöke, a magyarbarát történész, C. A.
Macartney professzor mint az Edinburghi Egyetem megbízottja és
Hugh Seton-Watson professzor a londoni egyetem Kelet-európai
Intézetéből már útban van Bécsbe, hogy felmérjék a
helyzetet, és jelentést tegyenek a CVCP-nek. Dr. Lockwood mint
közvetítő fog működni a CVCP és a közben felállított
országos gyűjtési akció, a Lord Mayor’s Fund között a
segélyezéshez szükséges pénzügyi források
előteremtésére; több egyetem ugyanakkor már önálló
gyűjtésbe kezdett az ösztöndíjak fedezetére, mint ahogy ő
is felhívást intézett a föderális londoni egyetem minden
kollégiumának és intézetének tanáraihoz és hallgatóihoz,
kérve őket, hogy minél bőkezűbben adakozzanak. A cél
húszezer angol font összegyűjtése volt. A CVCP azonnal
felállított egy bizottságot, melynek feladatául tűzte ki a
tanulmányaik folytatására alkalmas magyar diákok
kiválogatását, angliai fogadását, majd elhelyezését
különböző egyetemeken, a kapcsolatos gazdasági ügyek
intézését, az angolnyelv-oktatás mielőbbi megszervezését
és általában a diákokról való gondoskodást, beleértve a
jövőben felmerülő problémáik megoldását is.
A CVCP november 26-a és december 8-a között
öt különjáraton 150 egyetemi hallgatót szállított át
Angliába. Ez volt az a létszám, amit a brit egyetemek
vállalni tudtak. Hamarosan kiderült azonban, hogy az előzetes
interjúk és válogatás ellenére több diák már rendelkezett
diplomával, illetve hogy néhányan közülük nem voltak
alkalmasak egyetemi tanulmányok folytatására. Ugyanakkor a
menekültek nagy tömegével számtalan magyar egyetemi hallgató
is érkezett Angliába, akiket megfelelő felmérés után be
kellett volna fogadni a programba. A CVCP felkérte a World
University Service-t (WUS), hogy vegye nyilvántartásba ezeket a
diákokat. Végül az öt repülőgépnyi diákból megmaradt 94
hallgató és a WUS által felvett úgynevezett "unattached"
– azaz semmilyen csoporthoz sem tartozó – diákokból
kiválasztott 57 személy, összesen tehát 151 hallgató nyert
az első fordulóban elhelyezést angol egyetemeken. Ezek voltak
a "quota"-diákok, akiket az egyetemek saját
adakozásukból, illetve a Lord Mayor’s Fundból átutalt
összegekből támogattak. Hozzájuk csatlakozott a WUS által
közvetlenül támogatott további 72 diák és végül a
különféle alapítványok – mint a Ford Foundation, a
Gulbenkian Foundation vagy a Free Europe University in Exile –
szponzorálta hallgatók. Több diáknak adtak ösztöndíjat a
helyi önkormányzatok, iskolák vagy egyéb szervezetek, mint
például a National Coal Board, és néhány diák magánúton
végezte el az egyetemet. Mindent összegezve azt mondhatjuk,
hogy körülbelül 600 diákot hallgatott meg a CVCP felvételi
bizottsága, és több mint 300 kezdte el tanulmányait 1957-ben
Anglia egyetemein és főiskoláin.3
Külön szólni kellene a Lord Mayor’s
Fundról, arról az óriási, országosan megszervezett
adakozási akcióról, mely szinte pillanatok alatt megteremtette
az ösztöndíjalapot a magyar egyetemisták tanulmányi
költségeinek fedezésére. Lord Mayort, azaz polgármestert
évente választ a londoni City. November második péntekén, a
beiktatásának előestéjén tartott díszvacsorán elmondott
beszédében szokta körvonalazni a Lord Mayor programjának
legfőbb elemeit. Ezt megismétli másnap, szombaton, amikor
díszes hintón körülviszik a City utcáin, mintegy felmutatva
az új elöljárót a polgároknak. Hogy 1956. novemberi
beszédében eredetileg mire akart a Lord Mayor részletesen
kitérni, nem tudjuk. Mert a magyar forradalom november 4-i
vérbe fojtása mindent megváltoztatott. Már két nap múlva a
Kelet-európai Intézet igazgatója, Bolsover professzor arról
igyekezett meggyőzni a City vezetőségének egyik prominens
személyiségét, hogy az újonnan megválasztott Lord Mayor, Sir
Cullum Welch hozzon létre egy országos alapot, mely hatékonyan
és eredményesen koordinálná a már beindult adakozást, és
jelentse ezt be beszédében. Erre ösztökélték a vidéki
nagyvárosok – Wolverhampton, Leeds és Birmingham –
polgármesterei is, akik – bár már beindították a
gyűjtést saját körzetükben – úgy vélték, hogy az ügyet
országos szintre kellene kiterjeszteni. Beszédében azután a
Lord Mayor programja sarkalatos pontjának valóban egy alap, a The
Lord Mayor of London’s National Hungarian & Central
European Relief Fund azonnali felállítását jelölte meg,
és a következő napokban a sajtóban és a rádión közzétett
nyilatkozatában bőkezű adakozásra szólította fel
Nagy-Britannia lakosságát. Szavai gyors meghallgatásra
találtak: az ország apraja-nagyja gyűjtött és adakozott. Az
alap 1958 szeptemberében kiadott hivatalos jelentése4
részletes listát ad mind a gyűjtésről, mind az
adakozókról: iskolás gyerekek filléreitől vállalatok, sőt
magánszemélyek ezerfontos – akkor óriási összeg! –
hozzájárulásáig. A cél először egymillió angol font
összegyűjtése volt, de hamarosan, a menekültáradat láttán,
felemelték az összeget kétmillióra. 1957. január elejére
már a kétmillió fontot is meghaladta az adakozás. A nagy
országos segélyszervezeteken át osztották szét a pénzt,
ebből juttattak a rektori konferenciának és a WUS-nak is
magyar egyetemisták taníttatására.
A CVCP felállított egy irodát a Londoni egyetemen
a magyar diákokkal kapcsolatos ügyek intézésére. Ez
kísérte figyelemmel a "quota"- és a Ford-ösztöndíjas
diákok előmenetelét Anglia egyetemein, és intézte
ügyes-bajos dolgaikat. Az iroda által készített listák és
feljegyzések sok mindent elárulnak a gyakran nehéz, néha
keserves, embert próbáló évekről, de ezek a jelentések
csupán a hallgatók mintegy kétharmadára vonatkoznak, a
többiekről alig lelhető fel dokumentáció.5
Tovább korlátozza a kutatási lehetőségeket az anyag tetemes
részének még további harminc-negyven évre zárolt volta és
a szigorúan vett személyi adatvédelem, mely a hivatalos
egyetemi listákon kívül alig ad lehetőséget nevek
nyilvánosságra hozatalára vagy egyéni sorsok ismertetésére.
Ezen meggondolások alapján összpontosítottam kutatásomat
egyetlen intézmény, a londoni Imperial College irattárában
található dokumentációra, remélve, hogy ott
megközelíthetem a teljességre törekvés igényét, és a
személyes kapcsolatok révén lehetőségem nyílik egy-egy eset
részletesebb feltárására. Ugyanakkor, mint cseppben a tenger,
az össz-angliai kép is kirajzolódik, mivel a gondok, a
problémák, az előmenetel és a sikerek mindenhol hasonlóak
voltak.
Az Imperial College
felhívása
Az első körlevelet, amelyben a
kollégium rektora, dr. Patrick Linstead felkéri az egyetem
közösségét, hogy adakozzanak a Lord Mayor által
meghirdetett, Magyarország és a menekült magyarok
megsegítésére felállított alapba, november 12-én küldte ki
a karoknak és tanszékeknek, azon a napon, melyen a Mayor a
BBC-ben is bejelentette az alap létrehozását. A rektor úgy
érezte, hogy "ezzel a kollégium minden tagjának akaratát
fejezi ki".6 Mégis, sokan úgy
vélték, a körlevél kibocsátása meglehetősen megkésett
válasz volt a már lezajlott diáktüntetésekre. Tanúsítja
ezt P. Emerson levele is, amit a hallgatók hetilapja, a Felix
közölt a hét közepén, melyben hangot adott annak a sokak
által érzett aggodalomnak, hogy a kollégium nem tett meg
mindent a magyarok megsegítésére: "Az elmúlt pár nap alatt
a sajtó kiemelten tudósított a londoni egyetem hallgatóinak
megmozdulásairól, ahol kifejezték tiltakozásukat a magyar és
a szuezi események miatt. Ezekről a megmozdulásokról a
kollégium hirdetőtábláin semmit sem lehetett olvasni, és
így ezeken a mi diákjaink közül alig vettek részt."
Az első körlevél kibocsátása után egy
héttel azonban a rektor kézhez vette a londoni egyetem
rektorának felhívását, és úgy döntött, hogy a Lord Mayor
Fundra már összegyűjtött összeget az egyetemi alapba utalja
át. Az Imperial College főtitkárának, G. C. Lowrynak írt
levelében meg is indokolja, miért: elsősorban a magyar
egyetemi hallgatók támogatása talán a legmegfelelőbb
célkitűzés, amire a kollégium adakozhat, másodsorban a
húszezer font összegyűjtése szinte lehetetlen lenne
anélkül, hogy az egyetem minden egyes intézménye ne erre
összpontosítaná erejét. Ki is kéri Lowry véleményét
erről, és nem ok nélkül, mert egyrészt a diákok kétnapos
lelkes akciója – jótékonysági bál megrendezése, a Felix
eladásából befolyó pénz felajánlása vagy a Lengyel
Társaság által rendelkezésre bocsátott piros-fehér-zöld
jelvények árusítása – már több mint 200 fontot
eredményezett, és ezt a diákok át is adták a
Vöröskeresztnek, így egy második gyűjtési akció kevesebb
sikerrel járna. Másrészt az egyetem dolgozói, mint
általában, most sem néznék jó szemmel, hogy az általuk
összegyűjtött pénz a föderális egyetem központi
kasszájába folyjék be. Így inkább adakoznának a Lord Mayor
Fundba. Mégis, december elejére 280 font gyűlt össze, és ezt
az összeget dr. Linstead át is utalta a londoni egyetem
rektorának, jelezve, hogy ez az első részlet, mert szándéka
a gyűjtést kiterjeszteni a kollégium volt diákjaira is az
Imperial College öregdiák-szervezeteinek segítségével.
Megtette ezt előzőleg a londoni egyetem is,
mely a több mint 35 ezer tagot számláló öregdiákok
szövetsége, a University of London Convocation minden tagjának
egyéni levelet küldött ki. A hatalmas feladatot önkéntesek
hajtották végre, és így tervezte ezt az Imperial College is.
Körültekintő alapossággal láttak a tervhez. Még december
közepén felterjesztették jóváhagyásra a kollégium
kuratóriumához, majd felkérték a három nagy alumnus
szervezet támogatását. A felhívás (Hungarian Student
Scholarship Fund) 1957. január közepén lett postázva. A
célkitűzés 3000 angol font összegyűjtése volt,
meglehetősen magas összeg. A rektor azonban – egy kéziratban
fennmaradt megjegyzése szerint – meg volt győződve, hogy
"a kollégiumnak ezt meg kell tenni. Hiszen már önmagában is
dicséretre méltó cselekedet, és úgy tudom, más
intézmények is ezt teszik, és mi sem kulloghatunk
mögöttük." Március 15-én a rektor jelentette a
kuratóriumnak, hogy addig 654 font és 8 shilling gyűlt össze,
sajnos, messze a várakozás alatt, és így a kollégium úgy
döntött, hogy a rendelkezésre álló Beit Reserve Fundból
felkerekíti az összeget. Dr. Linstead így május végén egy
második csekket küldhetett a londoni egyetem rektorának, most
900 font értékben, ismét hangsúlyozva, hogy ez nem az utolsó
küldemény. A végső csekket 324 fontról az év végén
juttatta el az egyetemhez. A teljes összeg így éppen csak
meghaladta az 1500 fontot, az eredeti célkitűzés felét.
Nem meglepő, hogy a túlságosan is
nagyvonalú célkitűzést nem érte el az egyetem. Sokan már
1956 novemberében adakoztak, bőkezűen utalva át gyakran meglehetősen
magas összegeket a Vöröskeresztnek vagy a Lord Mayor Fundnak.
1957 tavaszára az érdeklődés a magyar ügyek iránt
megcsappant, a megkésett gyűjtésnek versenyezni kellett minden
más jótékonysági adakozással. Néhány, a rektornak címzett
levél azt is tanúsítja, hogy nem is mindenki támogatta
lelkesen a magyar ügyet. Ezeknek dr. Linstead válaszában
kifejtette, hogy a magyar diákok megsegítése nem zárja ki
más diákok, mint például az Egyiptomból Angliába menekült
hallgatók támogatását, és büszkén jelezte, hogy "a mi
magyar diákjaink minden szempontból a legmagasabb színvonalat
képviselik, és úgy tűnik, hogy közösségünk megbecsült
tagjaivá válnak". Noha kevesebb pénz gyűlt össze, mint
remélték, a felhívás és az akció sikeresnek mondható:
megmozgatta a kollégium minden akkori és volt tanárát és
diákját, és lehetőséget nyújtott nekik arra, hogy
segítőkészségüket az adakozásban és annak
megszervezésében nyilvánítsák ki. A végső összeg pedig
így is a legnagyobb kollégiumi hozzájárulás volt a londoni egyetem
magyar ösztöndíjalapjához.
A diákok fogadtatása
Az egyetemnek küldött első csekkel
egyidejűleg a rektor egy körlevélben tájékoztatta a
tanszékeket is a gyűjtés eredményéről. Meleg szavakkal
köszönte meg támogatásukat, valamint azokat az ajándékokat
és személyes segítséget, amit a diákok, tanárok és
feleségeik nyújtottak a kollégiumban elszállásolt 17 magyar
egyetemi hallgató fogadására. Ezekből 15 magyar diák a
második diákokat szállító repülőgéppel érkezett
Bécsből Londonba, november 30-án. A londoni egyetemnek ugyanis
a legnagyobb gondot az öt repülőgéppel áthozott 150 egyetemi
hallgató fogadása jelentette: gondoskodni kellett
elszállásolásukról mindaddig, amíg az egyetemek közötti
végleges elosztás után elkezdhetik tanulmányaikat, illetve a
számukra szervezett angol nyelvtanfolyamot. Az egyetem
szenátusa azonnal jóváhagyta egy diákszálló
felállítását a Bloomsburyben, a Tavistock téren, és
megszavazott ezer font költségvetést erre a célra. A szálló
negyven diákot tudott fogadni, de ez a férőhely távolról sem
volt elegendő. Néhány vidéki nagy egyetem – Oxford,
Cambridge, Birmingham, Leeds – is vállalt egy-egy
repülőgéppel érkező csoportot, de Londonban még szükség
volt további helyekre. Az Imperial College felajánlotta
segítségét: 15 diákot tud elhelyezni ideiglenesen, szinte
azonnal, tehát 24 órán belül. Az egyetem ezt a felajánlást
november 25-én örömmel elfogadta. Ha nem is egy nap, de nem
több mint egy hét állt a kollégium rendelkezésére, hogy
ígéretét valóra váltsa, mert a kijelölt csoport december
3-án érkezett az Imperialba. A rektor óriási energiával
állt munkába: létrehozott egy magyar bizottságot, amit
személyesen vezetett. Tagjai között voltak a legfontosabb
egyetemi vezetők, köztük a magyar származású Gábor Dénes
– később a kollégium egyik Nobel-díjas professzora – és
maga a rektor felesége is, aki a College Hölgyklubját volt
hivatva mozgósítani. A kiszemelt szép György kori épületet
azonnali hatállyal vissza kellett váltani a Westminster
önkormányzattól, amely azt bérelte, ki kellett takarítani,
festetni és bebútorozni, hogy beköltözhető legyen. A
kollégium diákjainak is megvolt a feladatuk: a feljegyzés
szerint "ők súrolták ki a konyhát és a fürdőszobát".
A nappaliba a Hölgyklub szerzett könyveket, képeket,
párnákat és egyéb ajándékot. Rekordidő alatt, december
1-jére elkészült minden.
A 15 diák valóban megérkezett a kijelölt
napon. Elhelyezésük után meginterjúvolták őket, és
kitöltették velük a Gábor Dénes által elkészített magyar
nyelvű kérdőívet. A diákok közül mindössze 3 tanult Magyarországon
műszaki egyetemen, ezeket a kollégium – amely abban az
időben kizárólagosan csak természettudományos és műszaki
karokkal rendelkezett – hajlandó volt azonnal felvenni. Már
másnap ellátta őket a londoni földalattira szóló jegyekkel,
hogy december 5-én elkezdhessék az angolnyelv-tanulást a
központi egyetemi negyedben, Bloomsburyben megszervezett
tanfolyamon. A 15-ből 4 diáknak már volt diplomája, ezeknek
nem juttattak ösztöndíjat, mivel a CVCP először minden
létező anyagi forrást az első diploma megszerzését
elősegítő programra összpontosított. A kollégium viszont
vállalta, hogy munkát ad nekik, amíg állást nem szereznek. A
többi diák humán szakos volt, vagy társadalomtudománnyal
foglalkozott, ezek 1957. január elejéig élvezték a kollégium
vendégszeretetét, amikor a nagy, "operation switch"-nek
elnevezett országos diákcsere keretében elutazhattak a nekik
kijelölt egyetemekre.
A diákok szétosztása
A CVCP magyar bizottságának
legsürgősebb feladata volt ugyanis a továbbtanulásra
kiválasztott menekült magyar diákok szétosztása a
szigetország egyetemei között, amit 1957 januárjára
kívántak befejezni. Minden egyetemnek jogában állt a neki
kijelölt diákokat elfogadni vagy visszautasítani. A
szétosztás megszervezése rengeteg problémát vetett fel. A
hallgatókat olyan egyetemhez kellett irányítani, ahol
tanították a diákok által Magyarországon tanult
tantárgyakat, vagy azokat a tárgyakat, melyeket a hallgató,
szakot váltva, fel szeretett volna venni. Nehézséget okoztak
az eljegyzett, de különböző szakos hallgatók, illetve a
családtagokkal együtt érkezett potenciális diákok
elhelyezése. Míg a menekültcsoportokkal jött, úgynevezett
"unattached" – sehova nem tartozó – egyetemisták
között, akiket aggasztott, hogy róluk esetleg elfeledkeznek,
és végül nem jutnak be az egyetemre, akadt olyan is, aki a
maga kezébe vette sorsa irányítását.
Ilyen diák volt Keresztury László és
Székely Gyula, akik november vége felé felkerekedtek az
Osterleyben létesített menekülttáborból, és megjelentek az
Imperial College-ban, mondván, hogy az ottani diákokkal
szeretnének megismerkedni. Jól beszéltek angolul, így
bemutatták őket néhány tanárnak, sőt maga a rektor is
fogadta őket. Olyan jó benyomást keltettek, hogy dr. Linstead
még aznap megemlítette dr. Logannak, a londoni egyetem
főigazgatójának (a londoni egyetem rektora mellett működő,
legmagasabb beosztású adminisztrátor), aki a CVCP magyar
bizottságát irányította, hogy szívesen elfogadná a
kollégium diákjának mindkettőt. Követte ezt a kijelentést
egy hosszú levélváltás, melynek udvarias tónusa alig
palástolta a mélyülő ellentétet, hogy végül is ki
határozza meg, melyik magyar diák hova kerül, ebben az esetben
az Imperial College-ba. Hiszen Keresztury és Székely még csak
nem is a CVCP repülőgépein érkeztek Angliába, hanem a
menekülttömeggel, és várniuk kellene a WUS megkeresésére!
Végül, jókora késéssel, 1957. január elején Logan
beleegyezett a rektor kérésébe. A kollégium diákjainak
hetilapja, a Felix gunyorosan így kommentálta a
"győzelmet": "Két magyar mérnökhallgató, megunva a
brit ügyintézés lassúságát és a semmittevést, amire
hetekig kárhoztatva lettek volna, eljöttek az Imperial
College-ba, hogy a diákokkal találkozzanak. Bemutattuk őket
tanárainknak, és így azonnal meghívást kaptak, folytassák
itt tanulmányaikat, ha egyelőre nem is hivatalos alapon.
Lakhattak volna a diákszálláson, és a diákszövetség
gondoskodott volna ellátásukról. Jól megfricskáztuk ezzel a
javaslattal a londoni egyetem bürokratáit, és válaszul, a
»nem hivatalos« magyar egyetemistákból azonnal »hivatalos«
magyar egyetemisták lettek." A diákok természetesen
igaztalanul vádolták a londoni egyetem rektorát és
főigazgatóját felesleges bürokráciával: a Nagy-Britanniába
pár hét leforgása alatt érkezett magyar egyetemi hallgatók
fogadása, regisztrálása, interjúvolása és elosztása az
egyetemek között heroikus munkát követelt az egyébként is
túlterhelt egyetemi vezetők részéről, és nem csoda, hogy
nem fogadták lelkesen egyes egyetemek kívánalmait vagy
váratlan akcióit.
Az Imperial College diákszállóján
ideiglenesen elhelyezett diákok január 7-én távoztak. Maradt
az öt, már elfogadott hallgató: Juhász Csaba, Kerényi Imre,
Keresztury László, Richter János és Székely Gyula, akiket
január 11-én a rektor meghívott az irodájába. A találkozón
körvonalazta tanulmányaik menetét, és kifejtette nekik, hogy
"mostantól úgy tekint rájuk, mint a kollégium bármely
diákjára", azaz ettől kezdve nem menekültek, tehát nem
kívülállók lesznek, hanem a kollégium teljes jogú,
megbecsült hallgatói. A kollégium viszont elvárja tőlük a
kemény munkát és a sikeres előmenetelt. Ebben a szellemben
nyilatkozott a kollégium folyóirata, a Phoenix is tavaszi
számában: "Mi kinyújtottuk kezünket a szívélyes
fogadtatásra, melyhez semmi kétség nem férhet. Soha ne
feledjük, hogy ez az ország most már az ő hazájuk is. A
Phoenix a szokásos diákköszöntővel köszönti őket: a
vizsgákon siker, a borban bőség."
Az "unattached" diákok országos
felmérése 1957 tavaszának végéig tartott, és nem meglepő,
hogy közülük jó néhányan, belefáradva a
menekülttáborokban való várakozásba, levelet írtak az
egyetemeknek. Többen megkeresték az Imperial College-ot is, de
sajnos a rektor, mivel tisztában volt azzal, hogy nagyon nehéz
lenne számukra ösztöndíjat szerezi, elutasító választ
adott, mondván, hogy a WUS-listák alapján tud csak a CVCP
központi bizottsága a sorsukkal foglalkozni. Márciusban
azonban a bizottság sikeresen vonta be az akcióba a Ford
Alapítványt, mely további 75 diák támogatását vállalta.
Három Ford-diák került az Imperial College-ba: Horváth János
és a fiatal Pattantyús–Ábrahám-házaspár. A Free Europe
University in Exile szintén felajánlott néhány
ösztöndíjat, ez tette lehetővé a meglehetősen szokatlan
hátterű Felix Allendernek, hogy az Imperialban folytathassa
tanulmányait. Allender ugyanis angol származású apa és
magyar anya gyermeke volt, Magyarországon nőtt fel, és kezdte
el egyetemi tanulmányait. Kettős állampolgár lévén,
közvetlenül a forradalom kitörése előtt végre engedélyt
kapott, hogy Angliába távozzék, ahol viszont, mivel nem
tekinthették menekült magyar diáknak, nem kaphatott
ösztöndíjat. Allender, hihetetlen kitartással, mindent
megmozgatott továbbtanulása érdekében. Erőfeszítését
siker koronázta: 1957. október elején megkezdhette
tanulmányait a kollégiumban, bár a hivatalos ügyintézés
csak 1958 januárjára zárult le. Számtalan más szokatlan eset
merült fel. A kollégiumban ezek megoldását Gábor Dénes
vállalta magára. Támogatta például Molnár Tamás
ösztöndíjkérelmét is, aki, mivel az Angliában szerény
körülmények között élő nagynénjénél lakott, szintén
nem volt jogosult a magyar diákoknak folyósított segélyre.
Közbenjárására Molnár WUS-ösztöndíjat kapott. Vagy, már
egy évvel később, Gábor Déneshez fordult a Cheltenham
College igazgatója is magyar diákjuk, Mende István ügyében.
Mende középiskolai tanulmányait a Cheltenham College-ban
fejezte be, ahol a tanárok, akik mint saját fiukat kezelték,
szereztek neki ösztöndíjat a helyi önkormányzattól. Meg
kellett azonban győzni az Imperial College-ot is, hogy vegye fel
hallgatójának. A kollégium kézirattárában fellelhető
feljegyzések és levelek tanúskodnak arról, milyen energiával
foglalkozott Gábor Dénes a menekült diákok ügyével. A már
diplomával rendelkező, műszaki egyetemet végzett hallgatóknak
pedig állást szerzett, meggyőzve a munkaadókat, hogy az
újonnan alkalmazott szakembereknek nyújtsanak lehetőséget a
tanulásra és kutatásra egy doktori disszertáció
megírásához. Így szerzett PhD-t Kocsis József, Zollman Pétert
pedig maga mellé vette mint doktoranduszt. Gábor Dénesnek
azonban a legjelentősebb hozzájárulása a menekült magyar
diákok ügyének megsegítéséhez az Imperial College-ban őt
övező tisztelet és tudományos megbecsülés volt, mivel
tekintélye személyes garanciát nyújtott arra, hogy az ő alma
materéből, a Budapesti Műszaki Egyetemről – sőt, a többi
magyar egyetemről – kikerült hallgatók képesek lesznek a
kollégium magas követelményeinek maradéktalanul megfelelni.
A diákok felvételének
követelményei
A magyar egyetemeken folyó oktatás
színvonalának elismerése valóban alapvetően fontos volt a
menekült diákok befogadásához, mivel a szintnek alkalmazkodni
kellett volna az angliai egyetemeken előírt
követelményrendszerhez. Az egyetemek vezetői azonban
kezdettől fogva tisztában voltak azzal, hogy a felvételek
során problémák tömegével kell szembenézniük: a londoni egyetem
rektora jó előre figyelmeztette a CVCP-t, hogy míg a diákok
egy része rendelkezik diákigazolvánnyal, sok közülük
semmilyen papírral sem tudja igazolni hallgatói státusát, és
megítélésükben az egyetemek csupán az interjún szerzett
benyomásukra támaszkodhatnak. Figyelembe kell venni, hogy
néhányan új szakra szeretnének beiratkozni, és így
elölről kezdeni az egyetemet, míg mások viszont már közel
állnak a diploma megszerzéséhez. Felszólította az
egyetemeket, hogy vizsgálják meg, miként lehetne a menekült
magyar diákok felvételét a saját beiratkozási
feltételeikhez igazítani, és ha szükséges, a
követelményeket jóindulatúan módosítani.
A londoni egyetem jó néhány nekifutás után
december 19-re megszövegezett egy tömör, de elegáns
javaslatot, melyet az aznap ülésező szenátus elé
terjesztettek. A szenátus a felvázolt beiratkozási
feltételeket jóváhagyta. A bevezető világossá tette, hogy
ezek csak a magyar menekült egyetemi hallgatókra vonatkoztak,
"akiket a politikai körülmények megakadályoztak
tanulmányaik elkezdésében vagy folytatásában". Az egyetem
ideiglenesen felvesz minden egyes diákot a kollégiumok és
intézetek ajánlása alapján – magatartásuk és elért
eredményeik fognak majd alkalmasságukról bizonyítékul
szolgálni. Felhívta az intézmények figyelmét arra is, hogy
azon diákok számára, akik már több éve tanultak magyar
egyetemeken, kérhetik a tanulmányi idő lerövidítését, hogy
a diplomavizsgákat már két tanév után letehessék. A
körlevél, amit az egyetem 1957 januárjában minden
kollégiumának és intézetének elküldött, világosan
jelezte, hogy a szabályok elfogadására a szenátust
mindenekelőtt az ösztönözte, hogy "minden egyes magyar
diák sikeresen elkezdhesse kiválasztott tantárgyainak
hallgatását".7
A felvételi és a beiratkozás az Imperial
College-ban a mérnöki szakon két szinten is lehetséges volt:
egyetemi szinten vagy a mérnöki kamarák által előírt,
némileg alacsonyabb szinten. Az első egyetemi diplomához
vezetett, a másik a kamarák tagságához, mely ugyancsak
elegendő volt a pályakezdéshez. A kollégiumban tanuló magyar
diákok kivétel nélkül az egyetemi diplomához vezető utat
választották. Az öt elfogadott "quota"-diák közül
négy, valamint a WUS által támogatott hallgató már elegendő
tanévet végzett Magyarországon ahhoz, hogy a rövidített
kurzusra iratkozzék be. Végül a kollégium három diák
esetében nyújtott be az egyetemhez erre kérelmet: ők azonnal,
tehát már 1957 januárjában elkezdik tanulmányaikat, és a
tanév végén, 1957 júniusában letehetik az első és második
év vizsgáit. A harmadik, azaz utolsó évet 1958 júniusában
zárják, és így a BSc (Engineering) diplomát 18 hónap alatt
szerezhetik meg. Ez a merész terv a tanárok részéről a
diákok tudásába és képességébe vetett feltétlen bizalomra
épült, és arra a meggyőződésre, hogy a diákok nemcsak a
rájuk rótt szakmai feladatokkal lesznek képesek megbirkózni,
hanem a "culture shock"-kal is, amit az idegen környezethez
való alkalmazkodás jelent majd számukra. A három diákból
kettő valóban sikeresen levizsgázott az 1957/58-as tanév
végén. Mivel az egyetemi előírás szerint a diplomához két
teljes évet kellett a kollégiumban eltölteniük, 1958
szeptemberétől már posztgraduális kutatással foglalkoztak,
még mielőtt első diplomájukat 1959 januárjában kézhez
vehették volna.
Eredmények
A kollégium többi magyar
hallgatójából három 1959 júniusában és kettő-kettő
1960-ban, valamint 1961-ben kapta meg diplomáját, aszerint,
hogy mikor kezdték el tanulmányaikat Magyarországon, illetve
Angliában. A Ford-diákokkal kevésbé volt szerencsés a
kollégium: a fiatal házaspár családi okok miatt volt
kénytelen otthagyni az egyetemet, a harmadik Ford-ösztöndíjas
pedig, aki csak 1958-ban kezdte el tanulmányait az Imperialban,
egy év után átiratkozott a Chelsea College of Science and
Technologyba. A londoni egyetem működő magyar iroda évente
kért részletes jelentést a diákok előmeneteléről. Az itt
idézett, találomra kiragadott jelentés az egyik diákról
tükrözi a menekült magyar egyetemistákról kialakult
általános véleményt: "Ez a hallgató kivételesen keményen
dolgozott, hogy minden elismerést megérdemlően legyőzze a
nehézségeket, melyeket a nyelvtudás hiányossága és a
magyartól merőben eltérő oktatási rendszer állított
elébe. Jelleme kiváló, és a legmesszebbmenően élni tudott a
kollégium által nyújtott lehetőségekkel." A menekült
magyar hallgatók sikerét az is példázza, hogy a kilenc, első
diplomáért tanuló diákból négyet fogadott el később az
egyetem posztgraduális képzésre, és ezek meg is szerezték
doktori diplomájukat. Doktori diplomát kapott még további
hét diák, akik közül öt Nagy-Britannia más egyetemén
szerezte meg első diplomáját. A magyar egyetemi hallgatók
közül jó néhány az Imperial College egyetemi tanáraként
működött később, míg mások az Egyesült Államok jó nevű
egyetemein kutattak, illetve tanítottak.
Az Imperial College kézirattárában
fellelhető dokumentumok részletesen beszámolnak az 1956-os
menekült magyar egyetemisták fogadtatásáról, elsősorban a
rektor, dr. Patrick Linstead lelkes segítőkészségéről,
amivel a diákok fogadtatását előkészítette, és útjukat
mindvégig egyengette. A kollégium tárt karokkal várta a
magyar diákokat: mind a diákok, mind az egyetemi oktatók és a
személyzet fáradhatatlanul munkálkodtak azon, hogy otthonuknak
érezzék az Imperial College-ot. A kollégium maradéktalanul
befogadta őket, hitt tudásukban és képességükben – még
ha azt az első időkben nem tudták is demonstrálni –, és
minden segítséget megadott nekik a sikeres előmenetelhez.
Viszonzásul nem egy diák levélben fejezte ki háláját
tanárainak és a kollégiumnak, amikor tanulmányait befejezte.
Valójában igazolták a rektor döntését, hogy úgy kell
tekinteni rájuk, mint bármely más diákra: egyenlő rangot
vívtak ki, sőt – az elért eredményeik alapján úgy is
mondhatnánk – egyenlőbbet. Így az, amit az angol nép és a
kollégium melegszívű fogadtatásából,
segítőkészségéből és bőkezűségéből elérhettek,
nemcsak az ő személyes nyereségük volt, hanem egyben a
befogadó országé, Angliáé is.
JEGYZETEK
1Treated as
other students... 1956 Hungarian refugee students in the United
Kingdom: a case study of Imperial College London címmel a
British-Hungarian relations konferencián (London, 2004
áprilisa) elhangzott előadás szerkesztett magyar változata.
2A négy diák
magyarországi kalandjairól Cs. Szabó László beszámolt a
BBC-ben. Beszámolója később nyomtatásban is megjelent. Vö. Puska,
kötszer, kucsma. Oxfordi diákok Magyarországon a forradalom
alatt. Katolikus Szemle, 1981, 212–216.
3Rövid
összefoglalást ad az egyetemek programjáról a névtelenül
megjelent cikk: Hungarian refugee students 1956–57. University
of London Bulletin, 43. sz., 1977. október, 4–6.
4The Lord
Mayor of London’s National Hungarian & Central European
Relief Fund. Report of the Fund November 1956 – September
1958. [London, 1958.]
5University of
London Archives. Records of the Hungarian Refugee Students
Scheme.
6Az Imperial
College-ra vonatkozó anyag forrása: Imperial College Archives. Hungarian
relief.
7University of
London. Scheme for the registration of Refugee Students from
Hungary: notes for guidance of Schools and Institutions. By J.
Harrison. 1957. január 12.