Kortárs

 

Csoóri Sándor

 

Járok föl-alá a házban

 

Mi lesz veled, országom, hazám?
A délutáni napfény épphogy csak
végigsiklik házaid falán,
s már siet is tovább.
Rideg rokonok rohannak el így,
akiktől rettegni kell.

Járok föl-alá muskátlis otthonomban,
s hallgatom: valaki a pincében
köveket roppant ketté a fogával.
Valami kikeleti, új titán lehet
vagy eltetvesedett hajléktalan,
aki vasakat tördel szét a térdén,
s óriás lakatokat csapkod földhöz,
mint meteorköveit Isten.

Már rég nem szirénázik bennem
balladás düh és toborzó harag,
hagytam szétkódorogni őket,
pedig valamikor még a sérült hópelyhek
zsoldosseregében is megsejtettem,
ha eljött az idő a lázadásra.

Mi lesz veled, országom, hazám,
ha újra föltör a mélyből a régi undor,
s áthömpölyög a föllobogózott hidakon?
Szerencsére már nem vér önti el az utcát,
hanem megáporodott nyál és epe,
s virító sebek szétdúlt kertje helyett is
bogáncserdő keríti majd körül az Országházát.

Mi lesz veled, országom, hazám,
ha lent a pincékben fölhangosodnak
a zajok, a recsegések, a fogcsikorgatások,
és zizegő, éles borotvapengék
röpdösnek majd faltól falig?
Ki tudja, mire készülődnek ők is?
Talán a pinceablak fénye hívja őket?

 

 

Balatoni képeslap, árnyékból

 

A szívek itt ráérnek s viháncolnak,
ki-kiugrálnak a vízből,
       mint este a halak.
Sehol egy felhő,
sehol egy merényletre készülő, gonosz szálka,
mely befúródna két borda közé.

Csak én ülök itt bambán, esetten,
árnyékos bolondként
a Riadó Lány sziklájával szemközt,
s töröm a fejem: hogyan tudnám
a földünk fölött kilukadt eget
hatalmas öltésekkel befoltozni.

Úgy hallom: szegény Vitézünk is erre kószál,
valahol odaát a túlsó parton,
s Lillája lélegzetét
keresgéli egy lepke szárnyán.

Költők, szegények, szenvedők,
árva lángelmék, üldözöttek,
ti voltatok mindig
az én holdsütötte, örök barátaim.
Talán ezért is hever annyi de annyi
megsebzett elégia körülöttem,
s annyi bujdosó remény még napsütésben is.

 

 

 

 

A titokzatos óra

 

Ne keressetek,
ne faggassatok.
Fejem fölött egy óra kattog.
Mintha telezsúfolták volna ítélettel
s csikorgó, kemény hóval.
Nem tudja senki, hogyan került hozzám,
s hogyan került kristályos hó
az egymásba kapaszkodó fogaskerekek közé.

 

 

 

 

 

 

 

 



Nyitólap