Alföldy Jenő
Tankönyvszembesítések
Vita Kádár Judit Ki az a
Hemingway? című írásával
A hetvenes évek végén, amikor az Élet
és Irodalomban hosszú ideig folyt a vita a tanügyi reformról,
nem hittem volna, hogy negyed évszázaddal később is itt
fogunk tartani. Az ÉS 2005/22. számában olvasom Kádár Judit
írását – Ki az a Hemingway? –, és azt veszem
észre, hogy visszafelé haladunk, nem a mindig naprakészen
tájékozott Száraz György által kezdeményezett Taní-tani-vita
korába, hanem az 1978-as tanügyi reform előtti időkbe. A cikk
záró bekezdése olyan kifogásokkal illeti a mai, széles választékot
kínáló irodalomtankönyveket (nem csak a Nemzeti
Tankönyvkiadó által forgalomba hozottakat), mintha nem
2005-öt, hanem 1975-öt írnánk, és csak a szlogenek előjele
változott volna ellenkezőre.
"Sűrűn hallani a reform jegyében
megújuló középiskolai oktatásról, arról, hogy az új
tankönyvek a lexikális tudás helyett a szövegértést, az
önálló gondolkodásra való képességet fejlesztik majd. De
vajon mi áll az új irodalom-tananyagban, és mért pont az,
ami? A problémamegoldó képesség fejlesztésén túl volt-e
hozzá a közvetítendő értékekről is valami koncepció?"
– teszi föl kérdését a szerző. Örömest együtt
gondolkodnék a cikkíróval a szövegértésről meg az
önálló gondolkodásra nevelésről, ha nem volna baj mindjárt
a tanügyi "koncepció" helytelen értelmezésével és a
tényeknek meg nem megfelelő kiinduló közléssel. "A
középiskolában jelenleg kétfajta, négy-négy kötetes
irodalomkönyvet használnak: Madocsai László a közelmúltig
állami kézben lévő Nemzeti Tankönyvkiadónál megjelent
sorozatát és Mohácsy Károly, illetve kisebb részben Vasy
Géza által írt, a privát tulajdonú Krónika Nova
kiadásában napvilágot látott könyveket." Ez a
megállapítás, sajnos, hiányos tájékozódásról árulkodik.
A Nemzeti Tankönyvkiadó évek óta forgalmazza Madocsai
László irodalmi tankönyvsorozata mellett Domokos Péter
sorozatát, amely más felfogásban, stílusban és merítésben
tárgyalja az irodalmat, mint a Madocsaié. Emellett a kiadó
két évvel ezelőtt elindította Somos Béla harmadik számú
középiskolai sorozatát, amelynek 9. és 10. osztályos kötete
már kapható, illetve megrendelhető, és amely ugyancsak eltér
az előbbiektől. A középiskolai tanárok tetszésük szerint
dönthetnek arról, hogy a politikatörténeti korrajzot, az
etikai szemléletet fejlesztő, az olvasmányosabb irodalmat
előnyben részesítő vagy inkább az újabb irodalomtudományi
elméletekre építő és a rigorózusabban esztétikai nevelést
szolgáló tankönyvet válasszák-e az oktatásban. Más kiadók
kínálatában még további középiskolai tankönyvek is
léteznek – például vallásos beállítottságúak vagy az
irodalomtörténeti haladványt tematikus és más szempontokra
váltók s különféle szerkezeti elvek szerint
összeállítottak. Az egyik tankönyvcsoport a nemzeti
identitástudat fejlesztésére helyez nagyobb hangsúlyt, a
másik a szélesebb körű világirodalmi tájékoztatásra.
Fontos, hogy mindegyik teljesítse azt a minimumot, ami
elvárható, akár a nemzeti műveltség, akár a világirodalmi
tájékozottság szempontjából, úgy, ahogy az egy
érettségizett magyar fiataltól általánosan
megkívánható európai uniós tagságunk idején. Az
adott mozgástérben a szabályozottság és a szabadság
dialektikus egységére kell törekedni, amelyet senki sem
cserélhet valamilyen politikai, ideológiai vagy bármiféle,
irodalomtól idegen "koncepcióra". Sokféle, a maga nemében
színvonalas és humánus szemléletű, jól
tanítható-tanulható tankönyvre van szükség – ez felel meg
a demokratikus oktatáspolitikának, bármilyen párt van
hatalmon. Ha valaki körültekint a tankönyvpiacon, láthatja,
hogy a választék folyamatosan bővül; a fejlesztés nem állt
meg. Hibákat és hiányosságokat bárki találhat a maga
olvasottsága és szájíze szerint, ez rendben van. Ám a
cikkíró elvi kérdéseket vet föl, és egyedi példáit is
elvi síkra emeli.
A szerző joggal reklamálhatja az amerikai
irodalom bővebb tanítása érdekében egyik-másik
tankönyvből Hemingwayt – nálunk a hatvanas években nagy
volt a divatja, én is igen szerettem, csak nem a Fiestát
tartottam "legjobb regényének", mint Kádár Judit, hanem
az Akiért a harang szólt. De ugyanolyan joggal
hiányolhatnánk Saul Bellow mélyen filozofikus regényeit,
például a Herzogot, mint a Hemingway-műveket, s az
ellen sem volna kifogásom, ha mások további műveket
javasolnának. (Tekintettel akár a Nagy Könyv-program
tanulságaira is.)
Kádár Judit olyan igényt támaszt a
nagydiákok irodalomtankönyveivel szemben, hogy nyújtsanak
minél több modern társadalmi ismeretet. A tananyagban
szereplő 19. és 20. századi művektől elvárja, hogy
igazítsák el a diákokat a kapitalista világban, amelyről a
művekben ki kell derülnie, hogy ez a formáció minden lehető
világok legjobbika. (Szavaiból sajnos nem tudok másra
következtetni, mint erre a Nyugaton is oly sokszor
fölülbírált fukuyamai és leibnizi, panglossi gondolatra.)
Churchill nem így gondolkozott, ő csak annyit mondott, hogy a
polgári demokrácia nem jó, de jobbat még nem sikerült
kitalálni. A parlamenti demokrácia keretei közt működő
kapitalista társadalom akkor működik jól, ha a benne élők
– az erre alkalmas értelmiség vezetésével – szüntelenül
elemzik, bírálják, és az ép erkölcsi érzék jegyében
terelgetik emberséges irányba a farkastörvényeit nehezen
levedlő tőkés társadalmat. Akármilyen buzgó elkötelezettje
a hazai vagy a nemzetközi tőkének egy lapszerkesztő vagy egy
újságíró, el kell ismernie: ha az elmúlt másfél-két
évszázadban nem lettek volna szociális mozgalmak, sztrájkok,
tüntetések, bérkövetelések, forradalmi megmozdulások és
parlamenti harcok (s nem születtek volna társadalombíráló
regények, elméleti művek és újságcikkek), akkor a munkabér
bajosan érné el a létminimumot, nem csökkent volna felére a
munkaidő, s a szegényeknek még több megaláztatást kellene
elszenvedniük, mint amennyi így is kijut nekik. Az írók nem
arról nevezetesek, hogy a fennálló rendet dicsérik. Ernest
Hemingway például jobban rokonszenvezett a szabadság, a
demokrácia harcosaival, mint azokkal, akik a fegyvergyárosok
és a nagybirtokosok érdekeit képviselték.
A szerző jóformán csak a regénynek szentel
figyelmet, a lírát, a drámát alig-alig említi, mert a
regény többnyire közvetlenebbül ábrázolja a polgárosodás
folyamatát, mint a többi műnem és műfaj. Ám a regény sem
jár jól gondolatmenetében: a 19. századi magyar romantikus
és a francia realista írók, sőt a magyar és a norvég
drámairodalom is megkapja tőle a magáét. "A kötelező
olvasmányok nem csupán a közösségért történő
cselekvésről beszélik le ifjú olvasóikat: nem egy
közülük, meglepő módon, antikapitalista szemléletmódot
sugall. A diákok körében legismertebb magyar regény, Az
arany ember főhőse a XIX. század második felében
virágzásnak indult hazai kapitalizmus rideg világából
menekül az idilli, ám a társadalomtól izolált magánéletbe,
miután a mindentudó narrátor elnéző mosollyal nyugtázta,
hogy Timár Mihály korrupció és más ember vagyonának
eltulajdonítása útján meggazdagodott. De Jókai Mór
romantikus alkotásán kívül szintén antikapitalista kritika
olvasható ki a Goriot apó, a Vörös és fekete, A
vadkacsa vagy Az ember tragédiája című művekből
is. A külföldi regények közül a legtöbb diák által
említett Balzac-mű persze értelmezhető »lelki kalauzként«
is: főszereplője, Rastignac (...) a párizsi emberek
viselkedéséből arra a következtetésre jut, hogy a
társadalmi érvényesüléshez, meggazdagodáshoz csak
becstelenség árán vezet út, s el is határozza, ő is erre az
útra lép."
Az antikapitalista Jókai, Balzac... Lelki
kalauz... Úgy vélem, az említett írók félreismerésén s
műveik helytelen értelmezésén nyugszik ez az ítélet. Most
ne firtassuk, hogy hazánkban kik és hogyan gazdagodtak meg
hasonlóan, mint Timár Mihály. De a publicista érveiben épp
az önálló gondolkodás fejlesztésének elve sérül,
az, amit maga is sürget. Balzacról régóta tudjuk, hogy
royalista nézetei ellenére pontos és hiteles látleletet ad a
kapitalizmus korai szakaszáról, amelyben a régi arisztokrácia
élelmes egyedei összeköttetések és praktikák révén
beférkőzhettek a politikai és a gazdasági hatalomba, s az
alulról jött karrieristákkal szövetkezve létrehozták a
korrupció és az intellektuális bűnözés megannyi válfaját,
a bérgyilkosságtól, a szexuális zsarolástól a jól
kifundált pereskedésekig. Nem érthető és nem magyarázható
félre: a regény az olvasó kritikai érzékére hat, s nem a
bűnről fest vonzó képet, ahogy Thomas Mann Felix
Krull-regénye sem a szélhámosság propagandája. Ma sok
mindenben emlékeztet a magyar társadalom Lajos Fülöp korára,
és nem éppen az élenjárónak kikiáltott újabb hazai
regények dicséretére szól, hogy nincsenek íróink, akik
művészi erővel tárnák föl a forrongó társadalom
visszásságait. Ha a közvetlen pedagógiai hatást nézzük, a
diákokat nem csupán a szerzés tudományára és az
élelmességre kell rávezetnie a tanárnak, hanem a
tisztességes életre, a munka becsületére (milyen kiváló
példákat nyújt erre Balzac is, Jókai is!), sőt még a
helyesen felfogott, szabadelvű vagy konzervatív
parlamenti viselkedésre is (lásd Stendhal Vörös és fehér
című regényét).
Fenntartásaim vannak Kádár Judit pragmatikus
véleményével szemben, amely szerint a középiskolában
tanított irodalomnak a korábbi remekek rovására
mindenekfölött a 19. és 20. század kapitalista fejlődését
kell (vagy kellene) közvetítenie, hogy a diákok sikerrel
helytállhassanak az életben, amelyet a tőkés társadalom
keretei között fognak leélni. E kívánalom csak addig a
határig fogadható el, ameddig nem válik irodalomellenessé.
Helyes, hogy a 20. század nagy megrázkódtatásai közül
minél alaposabban meg kell értetni a diktatúrák ideológiai
eredetét, azokat a tendenciákat, amelyek Dachauhoz,
Auschwitzhoz, Mauthausenhez, Bergen-Belsenhez, a Don-kanyarhoz,
Katynhoz, a Gulághoz és a kitelepítésekhez vezettek. Ám ha
olyan fanyalogva kezeljük az önmagában is nagyszerű Odüsszeiát,
ahogy a cikkíró teszi, és kihagyjuk a tananyagból, akkor nem
tudom, mit kezd a diák James Joyce Ulyssesével, amely az
antiszemitizmus problematikáját is exponálja a húszas évek
elején, de amelyet az Odüsszeia ismerete nélkül
csakugyan "betűhalmaznak" éreznénk.
Az irodalmi mű nem csupán közvetlenül
ábrázolhatja az író korának társadalmi valóságát és
társadalmi tudatát. A közvetettségnek is szerepe van,
különösen a modern művekben. Móricz Zsigmond a korabeli
társadalom nagyszerű krónikása (gondoljunk csak a Kivilágos
kivirradtigra vagy az Úri murira), de fő művei
közül az Erdély-trilógia évszázadokkal korábban, az
erdélyi fejedelemség idején játszódik. Mégis többet
megtudhatunk belőle az 1920-as évek életérzéséről, mint
ama korszak másod- és harmadrendű bestsellereiből, Földi
Mihály vagy Zilahy Lajos társadalmi regényeiből.
Szólni kell a lírai és a drámai
alkotásokról is. Ady nemcsak az olyan "direkt" politikai
verseivel fejezi ki a korérzületet és a magyar nyomorúságot,
mint a remeklő (bár egy ÉS-vezércikkben nem oly régen
ócsárolt) Csák Máté földjén vagy a József Attila Hazámját
megelőlegező Ülj törvényt, Werbőczi, hanem
olyanokban is, mint Az Ős Kaján, a Szent Margit
legendája vagy Az eltévedt lovas. A középiskolai
tanár feladata, hogy megtanítsa a diákokat az értelmes,
élvezetes olvasásra. Ám a tanulóknak szokniuk kell az
áttételes költői kifejezésmódot, hogy megnyíljanak és
hozzáférhetővé váljanak számukra az olyan művek, mint a
szimbolista Rilke vagy az objektív T. S. Eliot. Kétségtelen,
hogy az olyan művek, mint József Attila Levegőt!, Hazám
vagy Illyés Egy mondat a zsarnokságról című
költeménye – a maga közvetlenebb kifejezésmódjával is –
az elérhető művészi maximumot nyújtja. Ezek a művek sem
hiányoznak tankönyveinkből.
Az irodalmi mű befogadásában és elemző
értelmezésében nem valamiféle dekódolási ügyeskedés
folyik, hanem szövegelemzést, funkcionális és
művelődéstörténeti értelmezést végzünk. S a művek
történetileg elhelyezhető eszmei üzenetét nemcsak a
dokumentálható adatok hordozzák, hanem a stílus, a nyelv, az
írói-költői magatartás is, továbbá a régebbi és
kortársi alkotások rejtett idézései, utalások, szerepek,
jellemek, szituációk. Ezért tartom tévesnek azt a gondolatot,
hogy (bármilyen előjelű) társadalomszemlélet
"koncepciója" alapján állítsák össze az
irodalomkönyveket. Madocsai Lászlónak épp az a múlhatatlan
érdeme, hogy (negyedikes tankönyvének már a régebbi,
átdolgozás előtti változatában is) stílus- és
eszmetörténetre s esztétikai elemzésekre váltotta a régebbi
tankönyvek túlpolitizált és a hivatalos ideológiától
túlcsorduló ismertetéseit.
Meghökkentőnek tartom azt a szemléletet,
amely a 19. századinál régibb irodalom klasszikus műveit
pusztán nehezen átrágható adathalmaznak tekinti. A cikkíró
szerint a diákok kedve "a tantárgytól valószínűleg már
az első kötet megtanulása után elmegy", mert "majdnem ezer
oldalnyi, időrendben sorjázó adathalmazon kell átrágniuk
magukat". Lehet vitatkozni, arról például, hogy annak a
tankönyvírónak van-e igaza, aki bővebben merít az avantgárd
irodalomból, vagy azzal tartsunk-e, aki a hagyományosabb
műveknek szentel több teret. Ez tankönyvválasztással
eldönthető. Ám biztos, hogy aki szellemi érettségre akar
szert tenni, annak ismernie kell "középiskolás fokon"
Homéroszt, Szophoklészt, Vergiliust, Dantét, Villont,
Shakespeare-t, Moličre-t és a többi klasszikust. Horatius
nélkül bajosan érthetjük meg Csokonai, a deákos költők,
Berzsenyi, sőt részben Babits, Weöres, Csanádi, Orbán vagy
Petri költészetét is (Madocsai negyedikes tankönyvében
szerepelnek). S a jó tanár az Odüsszeia, az Antigoné,
a Hamlet vagy a Romeo és Júlia közvetítésével
éppúgy meg tudja szerettetni tantárgyát, mint a 20. századi
művek révén.
Nem hinném, hogy helyesen működik a szerző
mérlege, amikor összeveti és szembeállítja a kínálatból
kiragadott két tankönyv Örkény István-fejezetét. Kádár
Judit észrevételezi, hogy a Tóték című kisregény
kapcsán az egyik tankönyv fölveti a kérdést: "miért
váltunk német szövetségessé, miért nem történhetett
komolyabb kísérlet a függetlenség megőrzésére", a másik
viszont csak esztétizál, és arra tanít, hogy "a történet
tehát konkrét időben és térben játszódik ugyan, de
leszűkítenénk a jelentését, ha egyszerűen a háborús
időknek és a Horthy-rendszernek a modelljét látnánk
benne". Az utóbbi részlet Madocsai könyvében található.
Arról van szó, hogy a konkrét eseményekben, jellemekben és
szituációkban ne csupán az egyedit, az aktuálisat lássuk
meg, hanem a mindenkorit, az általános emberit is. Nem állja
meg a helyét az ítélet, hogy "A Nemzeti Tankönyvkiadó
írója elhárítani látszik a felelősség kérdését",
ahogy az sem, hogy a tankönyv "igen káros sztereotip
képet" sugall Magyarországról és Kelet-Közép-Európa
térségéről a második világháborúban. Milyen képet
sugall? Ez nem derül ki, a szerző érvelés nélkül utalja a
nemrég meghalt kiváló pedagógust és tankönyvírót oda,
ahová nem való. Madocsainak igaza van: a Tóték nemcsak
a fasiszta társadalmat modellálja, hanem az értelmetlen,
öncélú termelés mámorába hajszolt sztálinista
munkaszervezést is. Az volna a baj, hogy Madocsai tankönyve
szerint Örkény nemcsak a fasizmusról, hanem a bolsevizmusról
is szatírát ad?
Ki kell térnem a túl gyakori
"átértékelésekkel" gyötört tankönyvszerzők és a
pedagógusok nevében az egyik legszebb magyar drámai műre, a Csongor
és Tündére. "A kötelező olvasmányok (...)
útmutatást nyújtanak a kamaszkorú, kevés élettapasztalattal
rendelkező középiskolásoknak, s a szinte kivétel nélkül
pesszimista művekből kiolvasható világszemlélet lehangoló"
– írja a szerző. Miután a Krónika Nova tankönyvírója is
megkapja az elmarasztalást Ibsen-értelmezése miatt, kiadónk
könyvére így sújt le az ítélet: "A Nemzeti
Tankönyvkiadó szerzője Vörösmarty Csongor és Tündéje
kapcsán leszögezi: »a kincs, a hatalom, a tudás (!) romlásba
viszi az embert«." Aligha létezik súlyosabb vád, mint az,
hogy egy tankönyvíró a tudás ellen beszél. A részlet
kiragadva hamisan cseng, de a helyén nem. "A költő a három
vándor alakjával emelte filozófiai síkra a darabot. Ezek a
keleti mesefigurák – a Kalmár, a Fejedelem és a Tudós –
emberi szenvedélyek hordozói, a szerelem és az ábrándok
iránt érzéketlen, a boldogságot pénztől, hatalomtól,
tudománytól váró embervilág megtestesítői. Az utat nem
mutatják meg, de kiábrándítják Csongort a földi,
valóságos világból, aki most már csak a szerelem
vezércsillagának útmutatása szerint indul tovább" –
írja Madocsai. S íme a teljes mondat, amelyből egy részt a
cikk szerzője kimetszett: "Vörösmarty műve így egy
jellegzetesen romantikus tartalmat fejez ki: a kincs, a hatalom,
a tudás romlásba viszi az embert, igazi boldogságot csak az
őszinte, tiszta, szép érzések adhatnak." A diákok értik,
miről van szó. A Tudós nem a tudást, hanem az
őrületbe torkolló, öncélú okoskodást képviseli, és
Csongor ettől visszariadva vonja le az ábrándos-romantikus, de
föltétlenül emberséges konzekvenciát. Következtetése nem
pesszimista: a pénz, a hatalom és az áltudomány példáiban
csalódva is megerősödik hitében, hogy a szerelemben megleli
boldogságát. Nem szerencsés, ha visszahozzuk "a
társadalomtól izolált magánélet" rémével való
riogatást; nyugodjon békén Az ész trónfosztása című
könyvben (írt Lukács György jobbat is). Ám ha csak egyetlen
diák is úgy értheti a tankönyv szavait, mint a cikkíró,
már érdemes a kiadónak javítani azon a mondaton vagy szón: a
kifogást ezúton közvetítem.
A bírálat jogát a világért sem vonnám meg
Kádár Judittól. Mindenkinek lehetnek – és legyenek is –
kedvencei, de ne csináljunk ebből oktatáspolitikai
"koncepciót". Nem bánom, hogy a német irodalomból olyan
műveket emel a legmagasabbra, mint Remarque-tól a Nyugaton a
helyzet változatlan, noha a kitűnő bestselleríró nem az
első világháborúról írta legjobb könyveit. De a
hitlerizmus fizikai és erkölcsi pusztításával szembenéző
művei közül többre tartom A diadalív árnyékábant
s a Szerelem és halál óráját. Ám a németek közül
mégsem őt, hanem inkább Heinrich Böllt vagy a drámaíró
Hochhutot tanítanám Thomas Mann és Brecht mellett. De ettől
még nem íratnám át Madocsai könyvét. A második
világháború és a holokauszt irodalmi tükrözése
szempontjából egyébként nem állnak rosszul tankönyveink. Az
antifasizmus képviselői közt szerepel bennük Thomas Mann,
Brecht, Kafka, Camus, Éluard, Aragon, Henri Michaux, Paul Celan,
Sylvia Plath, Illyés, József Attila, Radnóti, Weöres,
Pilinszky, Márai, Ottlik, Örkény, Vas, Kálnoky, Kertész
Imre, Nádas Péter. Kádár Judit bővítené a sort, de közben
a tanítási anyag nyomasztó bőségét kifogásolja.
Javaslatát, hogy vegyük be tankönyveinkbe Remarque-ot, Klaus
Mannt, Joseph Rothot és Thomas Bernhardot is, a
tankönyvszerzők bizonyára országszerte fontolóra veszik, de
nem ígérhetem meg, hogy maradéktalanul teljesítik. Ars longa,
vita (et liber) brevis.
Az irodalmi műveltség nemcsak a modern(-posztmodern)
társadalom ismeretéből, hanem a kapitalizmus kritikai
szemléletéből is ered. S még olyan alapvető emberi
dolgokból, mint a szerelem, a szépség, a halál – vagy mint
az egyenlőség, a testvériség és a szabadság. Vagy mint a
tisztesség. Vagy mint a 20. század egyik kulcsfogalma, a lét.
(Az erőszak is a modern és a mindenkori irodalom egyik
vezérmotívuma, de érte nem kell külön kérvényt
benyújtani, van belőle több is a szükségesnél.) Én
többnyire ezekkel szembesülök az irodalomban, és azt hiszem,
így van rendjén.