Zsille Gábor
Összeesküvés
Van ez a kör. Van ez a
vonal.
Van ez a kerek,
folytonos egész.
Van ez a néma,
beszédes paktum,
ezerszín, versengő,
féltékeny egység.
Két országgal arrébb
leemelem a polcról
valamelyikük
könyvét, néhányat lapozok,
és tessék, ott van
egy sor, éppen az,
ami nálam, csak nem
kezdő, de záró.
Vértelen rokonság.
Egymásba csöndező szavak.
Északi
költő, nyugati költő
Ez a hallgatag,
mélabús északi férfi,
igen, ő az: a költő.
A negyedik vodkát is
kirendeli, elmond egy
disznó viccet
és komoran néz,
homlokába hulló
hajtincse elégiákat
legyez.
Kreol bőrű
sziléziai társa,
négyszáz kilométerrel
arrébb, a vodkától
fejfájást kap:
száraz francia
vörösbort szürcsöl és
Márairól beszél.
"Regi borátom!" – rikkantja
tört magyarsággal,
és markánsan ölelget.
"Szep lányok!" –
rikoltja a hatvanon túl,
majd rendelés
ürügyén hosszan fogja
a tizenéves
pincérlány kezét. A sziléziai
költő szembogarában
páros rímek
menetelnek, jambikus
ütemben.
Az északi
költő tekintetében
egy szabadvers lebeg.
Állkapcsa szögletes,
mint egy norvég
favágóé. Ötödször
is rágyújt. Ujjai közt
a kihűlt csikkek,
néma orgonasípok.
Tűz, hamu
A fájdalom – mondta Z., hátradőlve
a nem túl kényelmes széken, miután
megkeverte teáját és végigsimított
állán –, a fájdalom üldöz minket
és leterít, a nyomunkban liheg
szívósan, olykor egy időre futni hagy,
a fájdalom baglya fölöttünk köröz,
egy jegenyén gubbaszt és csikorog,
köpetében az éj, a hajnal szőrének
csomói, a fájdalom baglya köpetében
a mi csontjaink izzanak, a mi
lázunk katlana, sebeink lávája,
fájdalom az is, ha alkonyatkor
hosszan jajonganak a vadludak,
ezért van az – mondta Z. és
belekortyolt a teába –, ezért
gondolok annyit a tűzre, tűz,
tűz, Héphaisztosz lángja, tűz,
tűz, a kitépett máj parazsa,
a sziklához láncolt test hamuja.