Kortárs

 

Zsille Gábor

 

Összeesküvés

 

Van ez a kör. Van ez a vonal.

Van ez a kerek, folytonos egész.

Van ez a néma, beszédes paktum,

ezerszín, versengő, féltékeny egység.

Két országgal arrébb leemelem a polcról

valamelyikük könyvét, néhányat lapozok,

és tessék, ott van egy sor, éppen az,

ami nálam, csak nem kezdő, de záró.

Vértelen rokonság. Egymásba csöndező szavak.

 

 

 

Északi költő, nyugati költő

 

Ez a hallgatag, mélabús északi férfi,

igen, ő az: a költő. A negyedik vodkát is

kirendeli, elmond egy disznó viccet

és komoran néz, homlokába hulló

hajtincse elégiákat legyez.

                                              Kreol bőrű

sziléziai társa, négyszáz kilométerrel

arrébb, a vodkától fejfájást kap:

száraz francia vörösbort szürcsöl és

Márairól beszél. "Regi borátom!" – rikkantja

tört magyarsággal, és markánsan ölelget.

"Szep lányok!" – rikoltja a hatvanon túl,

majd rendelés ürügyén hosszan fogja

a tizenéves pincérlány kezét. A sziléziai

költő szembogarában páros rímek

menetelnek, jambikus ütemben.

                                                         Az északi

költő tekintetében egy szabadvers lebeg.

Állkapcsa szögletes, mint egy norvég

favágóé. Ötödször is rágyújt. Ujjai közt

a kihűlt csikkek, néma orgonasípok.

 

 

Tűz, hamu

 

A fájdalom – mondta Z., hátradőlve

a nem túl kényelmes széken, miután

megkeverte teáját és végigsimított

állán –, a fájdalom üldöz minket

és leterít, a nyomunkban liheg

szívósan, olykor egy időre futni hagy,

a fájdalom baglya fölöttünk köröz,

egy jegenyén gubbaszt és csikorog,

köpetében az éj, a hajnal szőrének

csomói, a fájdalom baglya köpetében

a mi csontjaink izzanak, a mi

lázunk katlana, sebeink lávája,

fájdalom az is, ha alkonyatkor

hosszan jajonganak a vadludak,

ezért van az – mondta Z. és

belekortyolt a teába –, ezért

gondolok annyit a tűzre, tűz,

tűz, Héphaisztosz lángja, tűz,

tűz, a kitépett máj parazsa,

a sziklához láncolt test hamuja.