A színész mosolya
Minden szakember állítja: a pici baba
akkor tanul meg derűsen mosolyogni, ha maga körül boldog,
mosolygó arcú felnőtteket lát. Az elmúlt fél évszázadban
egy ország tanult mosolyogni Zenthe Ferenctől, a színésztől,
akit Isten azzal a különleges képességgel áldott meg, hogy
az élet legnehezebb pillanataiban is tud derűt, reményt, hitet
sugározni.
Zenthe Ferenc mosolygott mint Kerekes András
aranykoszorús sportrepülő 1954-ben, amikor nem csak a moziban
volt 2x2 néha öt. Mosolygott 1955-ben mint Gábor
diák, amikor arról énekelt, hogy ott túl a rácson egy
más világ van – és mindenki álmodhatott, magában, Zenthe
Ferenccel együtt egy szebb, boldogabb, örömtelibb életről. Zenthe
Ferenc mosolygott 1957-ben, amikor egyre reményvesztettebben
harcolt azért – akkor éppen Berki András zeneszerzőnek
hívták –, hogy egy Csendes otthonra tegyen szert, ahol
nyugodtan élhet, ahol békében hagyja a tanács, a
bürokrácia, az okoskodó-ostoba hivatalnokhad. Mosolygott
1957-ben (Nagyrozsdási eset) akkor is, amikor – mint Vizi
Zsiga, tréfás kedvű sofőr – borellenőr főnökét
miniszternek mondja, és ártatlan-kaján derűvel figyeli, ahogy
a kisváros korrupt, gerinctelen hivatalnokai (1957-ben
pártkatonák és karrierkommunisták) gátlástalanul igyekeznek
a vélt miniszter rokonának alázatoskodva kedvében járni. (De
Zenthe Ferenc, a magánember nem mosolygott, amikor arról
értesült: a filmet betiltották, és több mint negyedszázadra
doboztemetőbe zárták.)
És mosolygott, mindig mosolygott Zenthe Ferenc
mint Tenkes kapitánya. A nagy sikerű televíziós
sorozat 1963-ban készült, és egy ország ült hétről hétre
a képernyő elé, várva a tizenhárom részes sorozat újabb
és újabb epizódját, mert látni akarta, amint a vitéz kuruc
kapitány bohócot csinál a hülye labanc generálisból. Minden
néző tudta: a kurucok hajdan csatát nyertek, de az
országunkat leigázó, gyarmatosító osztrákokkal szemben
elvesztették a háborút. 1963-ban azt is tudtuk: 1956-ban
csatát nyertünk, de a háborút elvesztettük. Azt is tudtuk:
sok közöttünk a labanc. De tudtuk azt is: még a nyíltan
labancok között is nem kevesen vannak, akiknek a szíve
titokban a kurucokhoz húz. És egy ország ült 1963-ban a
televízió előtt (és évtizedeken keresztül újra és újra,
mert számtalanszor ismételték a sorozatot!), és millió
néző izgult a Tenkes kapitánya sikeréért, mert boldog volt,
ha a kurucok bohócot csináltak a labancokból. A megnyert
csatára gondoltunk, hogy felejteni tudjuk az elvesztett
háborút.
Zenthe Ferenc egy országot tanított meg
reménykedve mosolyogni. Egy országot tanított meg arra:
vesztett háborúkat is túl lehet, túl kell élni. Borús
időben csepegtetett derűt a szívünkbe. Nemzeti
örökségünknek ezért kristályragyogású része Zenthe
Ferenc mosolya.
Telt-múlt az idő. Amit a labancok 1956-ban
(és még néhány évtizedig) örök életűnek gondoltak,
arról kiderült: történelmi zsákutca. És 1989-ben újra Zenthe
Ferenc tanított meg sok millió magyart mosolyogva, okosan
körültekintve mérlegelni: hogyan nézzünk vissza a múltra,
és hogyan készüljünk arra, ami ránk vár – a szabad, de
bizonytalan jövőre. A Szomszédok töprengő, de mindig
mosolyogni, higgadtan cselekedni képes taxisofőrjétől egy
ország tanulta meg szeretni az embereket, tanulta meg, hogyan lehet
és hogyan kell szeretettel, megértéssel közeledni a másik
ember gondjához-bajához, öröméhez.
Zenthe Ferenc szereti az embereket, és az
embereket sok-sok színpadi és filmszerepében tanította
szeretni. A színész szerepeiben ránk örökítette szeretni
tudását.
Ezért szereti Zenthe Ferencet sok millió
magyar.
A most odaítélt Magyar Örökség Díj –
elismerés, főhajtás a színész előtt. Mert a színész Zenthe
Ferenc mosolya, derűje, emberszeretete – értékes
örökségünk, nemzeti kincs, forrása lehet jövőbeli
boldogabb életünknek.
Szigethy Gábor