Sáfrány Attila
Fekete J. József: POST –
Szentkuthy Miklós és művei
Forum Könyvkiadó, 2005
Fekete J. József legújabb
tanulmánykötete eddigi munkássága megkoronázása. Összegző
célzatú a könyv. Ezt a szándékot igazolja, hogy a szerző
által "karcsúnak" nevezett, korábbi három
Szentkuthy-kötetéből egyes írások szinte változatlanul
kerültek át a POST-ba, az ilyenkor elkerülhetetlen
finomításokkal, kisebb szerkezeti átalakításokkal,
törlésekkel és hozzáírásokkal.
Fekete J. József nemcsak a múlt század nagy
írójelenségének avatott kritikusa, hanem az olvasás-írás
rejtelmeit taglaló esszéíró; a vajdasági magyar irodalmi
termés értékelője; a kortárs magyar irodalom javára
kitekintő irodalomtudós; és nem utolsósorban naplóíró. Lemúriában
nem múlik az idő című kötetével újabban
szépíróként is bemutatkozott az olvasóknak. E mögött a
sokoldalúság mögött azonban óriás-árnyékként emelkedik
ki szellemi elhivatottságának központi alakja, olvasói
"szerelmének" tárgya: maga Szentkuthy.
Elköteleződése olyan mély, hogy sokoldalú
munkássága akár az írógéniusz alkotó művészetének
tükrözéseként is szemlélhető. Kritikusaként értelmezve
és értékelve tükrözi őt vissza, naplóíróként s újabban
prózaíróként az alkotói személyiséghez hasonulva teszi
ugyanezt. A Lemúriában nem múlik az idő esszéként is
olvasható kisprózái például nem csupán önreflexiós
hajlandóságukkal, hanem a bennük feszülő erotizmussal és
intellektualizmussal is a jól ismert szentkuthys vonásokra
emlékeztetnek. Más szempontból is a "hasonulás" jegyeire
ismerhetünk. Az íróóriás katalogizálószenvedélyét,
teljességre törekvő attitűdjét juttathatja eszünkbe Fekete
J. József kritikusi lelkiismeretessége, aki jó szokásához
híven – s jelenleg egyedüliként – a kortárs vajdasági
magyar irodalom minden figyelemre érdemes irodalmi termékével
kapcsolatban megnyilatkozik.
A fölsoroltak szemléletes példái annak,
hogy az iránta érzett olvasói "szerelemnek"
köszönhetően miként költözhet egy szerző egy másik
szerző munkásságába úgy, hogy az epigonságnak halvány
gyanúja se merülhessen föl. Szentkuthyval foglalkozni
műveinek énre irányultsága, ezen életre szóló
elköteleződés hiányában nem is volna érdemes. Mindennél
beszédesebben vallanak erről a döntésről a szerző szavai az
előszóban: "Halálom lesz ez az egyetlen téma, ez az
egyetlen stílus."
A könyv legfőbb erénye, hogy ezt az olvasói
"szerelmet" nemcsak magában hordozza, hanem kisugározni is
képes. A még járatlan olvasóban észrevétlenül elülteti a
kíváncsiságot és a szeretetet, a Szentkuthyval már
"megfertőződött" olvasó számára pedig a szellemi
utazás kalandját nyújtja.
Joggal vetődhet föl a kérdés, hogy az
elkápráztatottság nem veszélyezteti-e a tárgyilagos
értékelés követelményét. Valószínűleg ez jelenthette a
legnagyobb kihívást. A kötetnek a szerző munkanaplójából
kiemelt előszava jól érzékelteti az ellentétek
szorításában való vergődést. Fekete J. József itt a
következő megállapításra jut: "...ezekről a művekről
nem az irodalomértés pesszimizmusába fúló inprecíz
álfogalmakat, szótotemeket görgető elvontsággal, hanem az
egyedüli lehetséges módon lehet beszélni, amit ezek a művek
meg is kívánnak, el is várnak: mítosszal, pátosszal,
hisztériával. S részletekkel." A kötetet olvasva kiderül,
hogy Fekete J. Józsefnek sikerült rátalálnia a középútra
az átlelkesült közelség és a mértéktartó távolság két
szélsősége között, miként arról is megbizonyosodhatunk,
hogy meglelte azt a sajátos, egyedi hangot, amellyel
Szentkuthyról hitelesen lehet szólni. Mindezeket egyébként
már előbbi köteteiben kimunkálta.
A könyv alcíme is jelzi, hogy a POST szerzője
számára a művekkel egyenrangúan fontos téma az író
személyisége. Fekete J. József nem törekszik tetszetős
végkövetkeztetések, "tudástotemek" megfogalmazására,
hanem megelégszik az író munkásságának katalógusszerű, de
beható ábrázolásával, és ami az iménti követelményből
elkerülhetetlenül adódik, tetemes helyet szán az
alkotófenomén bemutatásának. A könyv ezen egymással
párhuzamosan futó kettős törekvésében, érthetően a Prae-re
és a Szent Orpheusz Breviáriumára helyezett
hangsúllyal, egyrészt tájékozódhatunk az író
munkásságáról, első művétől, a Barokk Róberttől
kezdve utolsó, befejezetlen művéig, az Eurydike nyomában-ig;
másrészt élethű portrét kapunk személyiségéről,
gyermekkorától kezdve öregkoráig, a tanárembertől a
művészi géniuszig, az imádottól a szeretőig. Itt
megjegyzendő, hogy sokoldalú, beskatulyázhatatlan
szelleméből következőleg Szentkuthy nem volt egyirányúan
áttekinthető alkotói egyéniség. Egyszerre mindig több
művön dolgozott, s jellemében a tanárt és az írót, a
bohóckodó színészt és a csöndben imádkozó embert, a
szeretőt és a férjet, az erkölcsöst és az ördögit nem
lehetett különválasztani. Mindezek szétszakíthatatlanul,
egymásba rétegeződve léteztek benne.
Ez a Szentkuthynál alapvető fontosságú
egymásba rétegeződés magától értetődő választásként
tárja elénk Fekete J. kötetének hangzatos címét, a POST-ot.
Az írógéniusz egész alkotó művészete a prae-állapot
jegyében zajlott: minden műve egy-egy nyitány volt, az
ősállapot egységérzékelésének közvetítési kísérlete,
a valóság folytonos újrastrukturálása. Erre a
prae-állapotra az elkötelezett kritikus autentikus
válaszaként a post-állapot kínálja magát, hiszen abban az
időn túli világban, amelyben a nagy író élt és alkotott
kora Orpheuszaként, ott a kezdet és a vég, a Prae és a Post
is szükségképpen egymásba csúszva létezik. Szentkuthy
művészetének örökös, véglegesült nyitányára ezért a
kritikus lezárhatatlan, mindig megújuló öszszegzése a
harmonizáló válasz, a folytonos újrastrukturálásra az
egyéni megértés és a személyes megélés belsőleg
megszilárdult elrendeződése, az állandósult egységérzetre
pedig a sokaságba, a részletekbe való örömteli
belefeledkezés.