Pécsi Györgyi
Előkert-Magyarországon
Füzi László: Maszkok,
terek...
Könyvének nyitó esszéjében az otthon
lenni érzés elvesztéséről ír Füzi László. Ír
gyermekkora édenként ismert világáról, a faluról, ahol
társaival mezítlábas kölyökként rúgta a labdát, amikor
még nem tudta, hogy ők tulajdonképpen szegények. Eközben a
szülők életük biológiailag aktív szakaszát arra
áldozták, hogy iszonyatos erőfeszítéssel fölépítsék a
családi házat. Szoba, aztán még egy szoba, fürdőszoba.
Amely ház, szinte abban a pillanatban, amint elkészült,
fölöslegessé vált. El kellett menni otthonról, s már
csak hazajárt Füzi László is, sok ezer hasonló sorsú
(hátrányos helyzetű) társával együtt. A gyerekeket
elszívta az urbanizáció, a szülők meg... Végül eladásra
került a ház. Akik most lakják a mi házunkat, azoknak
mindebből semmi nem érdekes. A történet csendes utórezgése
Juhászék, Nagy Lászlóék, a népi költők elementáris
történelmi élményének. Megszűnt, fölmorzsolódott egy
osztály, egy kultúra, egy közösség: a falusi, paraszti
társadalom. Füzi László azt a pillanatot élte meg, amikor
– a szétesés hajszálerei behatolva a közösség maradék
mikrostruktúrájába – a régi világhoz kötő utolsó,
pókhálóvékony szál éppen elszakadt. "Ahhoz a nemzedékhez
tartozom, amelyiknek meg kellett élnie valamikori világunk
szétesését" – írja.
Következő írásában élete nagy
turistaútjáról számol be. Feleségével itáliai
körútfélén vett részt. Firenze, Róma, Nápoly. Tíz nap,
ami még szűkösen, az életben egyszer megfizethető egy alsó
középosztálybeli értelmiségi házaspárnak (gyerekek
nélkül). Természetes, hogy az ipari turizmus – mégoly
igényes – szolgáltatásával végigloholt út
fantomfájdalmat okozott. A valóságos idegenvezető mellett,
mögött belső idegenvezetője, Márai, Cs. Szabó és Németh
László szemével próbálta látni azt, amit évek alatt
megélni lett volna jó. Erre is majd ötvenéves korában
került sor. Ami választott elődeinek még a megtapasztalt
érzéki élet szerves része volt, Füzi László számára a
töredék töredéke, a sóvárgó hiány. Nem ír arról, hogy
az írókénti, irodalomtörténészkénti
világjárásból-kiszorulása generációs kiszorulás is,
jóllehet az. Az előtte járók egy-egy kiváltságos csoportja
még élvezhette a szocialista testvérlátogatás örömét,
Füzi Lászlóék generációja már nem. Az őket követőknek
pedig, pontosabban inkább a hetvenes, nyolcvanas években
születetteknek a világjárás megint természetes állapot.
Magától értetődő az ösztöndíjak léte, a legalább egy
nyugati nyelv magas szintű ismerete stb.
Könyvének utolsó, legterjedelmesebb
vallomásában, életgyónásában mintegy rendszerbe foglalja
írásainak főbb gondolatait. Újraírja a szülőföld
elvesztését, s aztán arról is ír, hogy az élet szép
ajándéka volt a szegedi egyetem, s másként meghatározó a
kecskeméti Forrás folyóirat munkatársi státusa. Szegeden egy
másik, tágabb horizontú otthon lenni érzést kapott:
megélhette a beavatás és a beavatottság
misztériumát. Ha afféle "Eötvös-kollégiumra" gondolunk,
nem tévedünk, a különbség azonban lényeges: nem sugárzó
professzorok sorához kötődik ez az élmény, mindössze
egyetlen emberhez, Ilia Mihályhoz. Személyes gondoskodásának
köszönhetően Füzi László is megtapasztalhatta a kultúra
legfontosabb ismérvét, a folytonosságot a hagyománnyal és
az eleven kapcsolatot az élővel. Ez a beavatás a hetvenes
évek végére esett. Emelkedő korszaka ez a magyar irodalomnak,
ám már ekkor is mindösszesen ketten jártak a tanár úr
(Tanár Úr) határon túli irodalmi szemináriumára. Később,
jegyzi meg, amikor ő is visszajárt tanítani, ezt a jóleső,
bensőséges otthon lenni érzést nem találta Szegeden.
(Aztán, ahogyan a tanár úrra, Füzi Lászlóra sem tartott
igényt az egyetem.) Még megélte, hogy organikusan működik a
társadalom a mikroközösségekben, hogy az emberi, szakmai
kapcsolatok a növényi növekedés bizonyosságával képesek
egymásra találni. Mintegy záróakkordként élte meg aztán
azt is, hogy erről a harmóniáról már csak múló időben
beszélhet. Hasonló utat járt be a Forrással is: mire
belenőtt a főszerkesztői pozícióba, a keretek ugyan
megmaradtak, de tét nélkülivé vált maga az irodalom.
Ezek a személyes sorstapasztalatból
formálódó vallomásai Füzi Lászlónak. Mellettük két,
paradigmatikusan e sorba illő szakmai vallomása is olvasható a
Maszkok, terek és az A "kultúra jelzője" és a
"fonnyadt értelmiségiek" című írásokban. Ezekben
tágabb, szakmaibb kört meghúzva az írói, irodalmári,
kultúrateremtő értelmiségnek a rendszerváltás óta lezajló
szerepvesztéséről ír. Arról a mindannyiunk által ismert
folyamatról, ahogyan a magyar irodalom "legalizált
szereplőből a társadalom perifériájára" került. (Gion
Nándort idézi, aki megírta, hogy a [nem sztár] író nemcsak
az irodalomból kopik ki, de deklasszálódva már a
társadalomból is.) S megkísérli fölkutatni, hogyan
történhetett meg mindez, s diagnosztizálni a jelenkori
állapotokat. A jelent, amellyel kapcsolatban úgy sommázza
magán-közérzetét, hogy "mostani »alapélményem« a káosz
érzékelése".
A közbülső írásokban Illyés Gyula,
Németh László (s Füzi László irodalomolvasatában
melléjük értendő Cs. Szabó László, Márai Sándor és John
Lukacs is), illetve Ilia Mihály, Vekerdi László, Sándor Iván
(és más vonatkozásban, a "generációs" élmény
tekintetében rokon világúnak érzett Esterházy Péter) írói
jelenlétének egy jellemző vonását húzza meg. Ők még benne
éltek a történelemben, állapítja meg, amelyből Füzi
László valamit, éppen csak, távoztában, még elkapott.
Líraian szép az emlékezése Illyésre: Illyés még megélte a
történelmet, annak része volt, a szerepet is elfogadta, és
tudott élni a szereppel; s azt is tudta, hogy életművet kell
írni, és meg is írta az életművet. Ő még, ők még...
Következik-e a fentiekből általánosítható
tanulság? Az egyik tanulság az lehet, hogy a szerző átmeneti
kor gyermeke, későn született, meg egyszerre túl korán is.
Tudjuk, hogy az átmeneti korokra, időszakokra (emigráció,
kényszerurbanizáció, "a szocializmusból a kapitalizmusba
való átmenet") rendszerint rámegy egy nemzedék élete.
Ezúttal az övé ment rá. (Nem mellesleg: milliókéval
együtt.) A régi elmúltát fájlalja, nehezen tud, akar
alkalmazkodni, pláne nem akar elébe menni az új
kihívásainak. A másik tanulság az lehet, hogy a szerző
személyes tapasztalata alapján azt rögzíti, hogy olyan
átmeneti kor gyermeke, amikor alapvetően változnak meg az
értékek és az értékekhez való viszonyulások. Fájdalommal
tölti el, hogy a régi értékeket eszeveszett örömmel tagadja
meg az új, megtöri a folytonosságot, miközben amit eddig
kínálni tudott, nem több, mint az üresség totális érzete.
Fogalmazhatna nyersebben is, de Füzi László szelíden teszi,
nem konfrontatívan. Ez a szelídség nem csupán habitus
kérdése, hanem a megváltoztathatatlan tudomásulvétele is.
Hogy hiába minden erőfeszítés, ezentúl e fölismerésben
kell élni.
Molnár Tamás a mi korunk életérzését a
késő római kori Symachuséhoz hasonlítja. Akkor is
két korszak váltotta egymást. Symachus látja egy régi világ
elmúlását, és a tudat, hogy értékei vele vesznek, s hogy
semmit nem tehet, fájdalommal tölti el. A különbség azonban
korunk és Symachus kora között az, írja Molnár Tamás, hogy
a korábbi korok csak az isteneket cserélték le, a "modern
kultúra magát a szakralitást rombolja le, és belülről ássa
alá az ember ragaszkodását mindahhoz, ami emberré teszi, és
ami – a szó eszmei értelmében – fölötte áll".
Hasonló következtetésekre jut John Lukacs is történelmi
esszéiben. Füzi László Molnár Tamás – meg persze John
Lukacs – következtetéséhez lényegileg igen-igen hasonló
trendről számol be. Nem a filozófiai általánosítás
szintjén, hanem személyes sorstapasztalatának elemzésével
meg a 20. századi magyar irodalom igen tág horizontú
hátterével. Vagyis a kor legfőbb kérdéseit bárhol
megértheti (megfogalmazhatja) vagy nem értheti meg az ember.
Kecskeméten, Csíkszentjehován éppúgy, mint New Yorkban,
filozófiai rendszerben vagy közvetlen tapasztalatból.
*
Füzi László megáll az időben, és
megpróbálja értelmezni, honnan és miben él. "Ami
megtörtént velem és bennem, az az irodalmon keresztül
történt meg" – írja. Számára az irodalom éppúgy
valóság, a valóság része, mint a személyes, köznapi
tapasztalat. E pontokról lát rá a világra, biztonsággal,
hitelesen ezekről beszélhet, innen viszont a világ egészét
is értelmezheti. Mert mindig van "visszacsatolása", nem
válik hipotetikussá, következtetéseiben pedig eltájolt
prekoncepciók hamis igazolójává. Az elmélet merevsége
amúgy is hiányzik belőle. "Az irodalomról szóló
beszédnek az irodalom közelében kell maradnia" – írja
másutt. A maga számára nem tartja fontosnak, hogy az
irodalomtudományos diszciplínák legújabb terminológiai
elváráshorizontjának megfelelve írjon. Jókora bátorság
szükséges ilyesfajta kijelentéshez manapság, a mainstreammel
szemben egyenesen provokációnak hangzik. Ömlik a szakirodalom,
a legújabb kutatás még meg sem jelent, máris fölülírta egy
még újabb tudományos megközelítés ("kimarad, ha
lemarad"). Miközben az alapkérdések valószínűleg
változatlanok, és az is lehet, hogy ebben a nagy iramú
szellemi versengésben rejtve maradnak. Füzi László nem
professzionális esszét akar írni, fölülírni Cs. Szabót,
Némethet, megelőzni kortársait, hanem elemző módon, az
irodalom és saját élete koordinátáiba helyezve megérteni
saját és tágabban a magyar(országi) társadalom pillanatnyi
szellemi pozícióját. A személyességet állítólag nem
kedveli a mi korunk (paradoxon, mert közben minden azt
sulykolja: "minden az én, semmi a közösségi"). Kedveli
vagy sem, az ember személyesen viszonyul. Füzi László a
személyességet egészen vállalja, az érzelmekig ("a
világot érzelmileg éltem-élem meg"). Nyelvhasználatában
– Horváth János-i elveket követve – a feltételezett
művelt, figyelő és önmagán túl is felelősséget érző
olvasóra tekint. Tiszta, világos mondatokat ír, amelyeknek van
jelentésük, szövegeket, amelyek gondolatokat közölnek, vagy
gondolkodási folyamatokat rögzítenek. Esszéket, melyek az
irodalom nyelvén az emberről beszélnek.
Füzi habitusával rokon vonásokat látok egy
nem jelentéktelen számú, hasonló életkorú és társadalmi
tapasztalatú irodalmárnál. Nem szerveződtek nemzedékbe
(erről is lekéstek), nem is a tudományos karrier felé
mozdultak. Nem hangos, harsány emberek, de megingathatatlanok. A
realitások ellenére is megingathatatlan a hitük a
művészetekben, az irodalomban, a hagyományok
folytathatóságában, a kultúra közösségteremtő
funkciójában. Hogy láthatóbbá tegyék magukat, hiányzik
belőlük az érdekérvényesítéshez szükséges
erőszakosság. Nem gőgből, sértettségből, hanem mert
alapvetően máshová teszik a hangsúlyokat. A themenos
önkéntes őrei, mondaná Hamvas. Ha manifesztálódott volna
"nemzedék", egyik emblematikus alakja Füzi László lenne.
*
Füzi mindegyik írása ugyanazon gondolat
körül kering: értelmezni a lét (leginkább az elmúlt
másfél évtizedben kulmináló) kiüresedését. Ezért fordul
az "esszéíró nemzedékhez", ezért foglalkozik annyit az
irodalom szerepvesztésével. Az irodalom mai szerepvesztésének
látható jelét az irodalom intézményeinek
megoldatlanságában látja. Ez a megoldatlanság azonban nemcsak
technokrata mulasztásból fakad, legalább annyira az utóbbi
években ijesztően fölgyorsuló, egy korábban induló,
totálisabb kiüresedési folyamat része is. Ha jól olvasom,
értelmezésében a rendszerváltozás (bár talán pontosabb
felemás [vadkapitalista] restaurációról beszélni) csak
kirántotta az irodalom meg a hagyományos bölcselet alól a
szőnyeget, a kiüresedés folyamatának kezdete valahol a két
világháború közötti időszakban jelölhető – erről
beszélt A Semmi közelében című legutóbbi
esszékötetében, hogy a lopakodó Semmi érzékelését hogyan
próbálta földolgozni Németh László, Márai Sándor és
József Attila. Az új hatalom (az egymást követő
pártkormányok) az intézmények megoldatlanságával (megoldani
nem akarásával) többé-kevésbé tudatosan mindössze
manifesztálta azt, ami a szellemi folyamatokban már
lejátszódott (lejátszódik). A Vekerdi- s különösen az
Ilia-portréban a paradigmaváltásra egy ideiglenes, átmeneti,
de mégiscsak lehetséges és érvényes szellemi
magatartásmodell-választ vázol föl Füzi László. Ilia
Mihály "a szellemi élet szétesésének időszakában a
kohéziós erőt pótolta", Vekerdi László pedig úgy hozta
létre a maga roppant szellemi teljesítményét, hogy "nem
állt mögötte az ország". Partizánszerepek, hatósugaruk a
személyesség érvényességi köre.
Az A "kultúra jelzője" és a
"fonnyadt értelmiségiek" című írása vitairat.
Hívószava Gombár Csaba provokatív megállapítása, mely
szerint helyes, hogy a rendszerváltozás után "az írók,
festők, tudományos kutatók ismét a szegénylegények
kategóriájába kerültek" (ezzel helyreállt a világ
rendje), másrészt valami új is történt, a "gazdag ember
emelt fejű öntudattal" tekint a régi elitre,
műveletlensége csöppet sem zavarja ma már. Ellenkezőleg,
teszem hozzá – lényegében a rendszerváltozás óta nehezen
feldolgozható élményük ez az íróknak –, az
írótársadalom tekintélyes energiája fordítódik arra, hogy
igazolja önnön létezésének értelmét a technokrata
(politikai és gazdasági) hatalom és a társadalom mérnökei
(az új elit) előtt. (Hogy szükség van folyóiratokra, mert a
magyar irodalom folyóirat-kultúra. Hogy szükség van kis
kiadókra, műhelyekre, mert az érték hierarchikus. Hogy az
írói szakma is igényt tart a szakmai önrendelkezésre stb.)
Füzi László ezt a "paradigmaváltó" (de
láttuk: korváltó), nagyon nehéz folyamatot igen egyenlőtlen
küzdelemnek látja, melyet egyfelől a technokrata réteg
erőszakossága, másfelől (egyszerűsített szóhasználattal)
az írók belső erodálódása jellemez. Utóbbi tünete, hogy a
rendszerváltozással egy jelentős rész, fölszámolva korábbi
értelmiségi mivoltát, politikai szereplőként határozta meg
önmagát, s ami ennél rosszabb, végzetesen összezavarta a
politikai legitimációt a művészi legitimációjával, s ezzel
maga is hozzájárult a művészeti intézmények
autonómiájának elerőtlenedéséhez. Füzi László lényeges
megállapítása, hogy az elit mai, hiszterizált megosztódása
valójában nem a politika mentén történik meg: "a valódi
szellemi élet immáron a politikai szférán kívülre került,
s azt lehet mondani, hogy az egyik oldalra kerültek azok, akik
munkáikkal politikai célokat, képzeteket akarnak elérni, vagy
azok érvényesülését akarják segíteni, a másikon pedig –
a maguk számtalan megosztottságával – azok, akik mindig a
szellemi-művészi szféra részesei." Kijelentésével
természetesen lehet vitatkozni, néhány nehezen elfogadható
tényt azonban nem mellőzhetünk. Mindenekelőtt azt, hogy az a
réteg, amely most erősen fájlalja pozíciói, státusa
elvesztését, tulajdonképpen összességében igen csekély,
enervált ellenállást tanúsított menet közben.
(Természetesen az intézményvezetőknek [és a személyes
tekintéllyel bíró elit egyes tagjainak] mindig nagyobb a
felelősségük, mint a társadalmi szerepet nem vállalóknak
– teszem hozzá.) Füzi László súlyos mulasztásnak tartja,
hogy a rendszerváltással nem lett kitalálva a kultúra,
intézményei nem lettek úgy átalakítva, hogy azok a piaci
viszonyok között is életképesek legyenek. Hosszasan
sorolhatnám fontos megállapításait – melyekkel
valószínűleg irodalmi ízléstől függetlenül fő vonalaiban
egyetérthetünk –, miért lenne égetően szükséges a
magyarországi társadalom számára is olyan kulturális
(nemzet)stratégia, amely hosszabb távra biztosítaná az
intézményi rendszer működését stb. (Csak emlékeztetőül:
voltak szakmai elképzelések a jól működő dán modell,
skandináv modell honosítására például. Igen jó modell, de
nekünk nem kell – így a technokraták.)
Meglehet, nagyon súlyos gondolatokat fogalmaz
meg Füzi László, de tudjuk, hogy ezek a gondolatok (és a
hasonló súllyal mások tollából megszülető javaslatok),
legyenek bármennyire is fontos, lényeglátó megállapítások,
megvalósítható és ésszerű elgondolások, nem válnak
társadalmi gondolattá, még kevésbé tekinthetők ama vágyott
kulturális (nemzet)stratégiához való érvényes
hozzászólás részének. Nem csak azért, mert "menet
közben" valóban megtörtént egy elitcsere, s a közös
gondolkodás kezdeményezői már nem az írók, művészek,
bölcselők, hanem az új média új papjai, akik hasonlóan
vélekednek a "fonnyadt értelmiségiekről", mint Gombár
Csaba gazdag embere. Hanem alapvetően azért nem, mert a
technokrata, akinek kezében koncentrálódik a politikai,
gazdasági hatalom, tehát a cselekvés lehetősége,
makrostrukturális szinten egyszerűen nem tart igényt a
"szakma", a "régi elit" véleményére. A kultúra
szerepét nem akarta megerősíteni egyik politikai elit sem (az
Antall-kormány első két esztendejének kivételével, amikor
le lettek fektetve a többé-kevésbé ma is működő rendszer
alapjai, melyek tulajdonképpen csak szolidan megreformálták a
múltban kiépült s nehézkedési erejével még mindig
alappillérként funkcionáló régi struktúrát).
De továbbmegyek. Politikai akarat azért sincs
konszenzusos megoldásra (szakma és hatalom; egyik párt és
másik párt és a szakma konszenzusos megoldására), mert nincs
kommunikáció a társadalom közszereplői között. "Egy
dekadens időszakban elsőként a kommunikáció szakad
meg az egyén és beszűkült, törékennyé vált környezete
között... Fogalmilag már meghaladtuk a dekadenciát. Nyelvünk
tehetetlen, az érthető beszéd eltűnni látszik" – mondja
Molnár Tamás. Dermesztő élmény átélni a
"válságfilozófus" aggasztó igazságát. Annak
tudomásulvételét, hogy a technokrata hatalom és például az
írók párbeszéde ma már nem nehézkes, akadozó,
feszültségekkel terhelt, hanem egyszerűen nincs.
(Miközben korunkban minden a kommunikációt szolgálja,
legalábbis igen tetemes összeg fordítódik a kommunikáció
stúdiumaira.) A gazdasági, a médiaszakember, a pénzügyes, a
politikus nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a "szakma".
Ezért kell újra és újra, egyre reménytelenebbül elmesélni,
önigazolni. (Közben aggódni kell, meg ne sértsük a
hatalom képviselőjét. Aki következmények nélkül megteheti,
hogy ne válaszoljon se egy Kossuth-, se egy
Széchenyi-díjasnak, se egy országos intézmény vezetőjének,
szenvedtek bár együtt a régi rendben ugyanattól.) A szakmai
önigazolás, be kell látni, egyetlen esetben nyer státust: ha
a szakma meg tudja győzni a technokratát a maga közvetlen,
gyors pénzügyi hasznosságáról, és arról, hogy jelentős
hatást gyakorol az éppen hatalmon levő párt szavazatainak
megszerzésében. Amire egy magára valamit adó elitnek
képtelennek kell(ene) lennie (legfőbb lényegét tagadná meg).
Éppen ezért a szakmának csak a szakmát érintő
"konstruktív" javaslata nem pusztán fölösleges, inkább
zavaró jelenség. "Miért jöttél, hogy megzavarj minket?"
– kérdezik néma szemrehányással a szakmát, mint a Nagy
Inkvizítor, ha a párbeszédre valamilyen formában mégiscsak
sor kerül.
Rieux doktor a tomboló pestis idején akkor is
elmegy betegéhez, ha tudja, teljességgel fölösleges és
reménytelen. Füzi László föntebb említett gondolatsora,
kritikája és javaslata sem más, mint a fölösleges "szakmai
önigazolás" része csupán. A themenos őrének vágya. Ezt
ő is pontosan tudja. De: "írtam, amit írnom kellett, írtam,
mert nem tehettem mást... Most sem tehetek mást, mint hogy
írok" – így az esszéíró.
*
Firenzében, Rómában, Nápolyban talán
azért könnyebb élni, és megélni a válságot is, mert az
ember akarva, nem akarva intenzíven együtt él a múlttal: nap
mint nap figyelmeztetik a falak, a kövek, hogy léte egy nagy
egész része, ő maga közvetlen őrizője és folytatója egy
csodát teremtő folyamatnak. Füzi az itáliai utat – pontosan
fölmérve, mekkora a maga hiányleltára – azzal a jóleső
érzéssel zárja mégis, hogy "megnyugodva tértem haza:
láttam azt, amit egy hét alatt láthattam, minden más csak
külön teher lett volna, teher, mert a többi élményt nem
tudtam volna elraktározni". Nem egy drámai feszültség
áloptimista föloldása ez, hanem annak nyugalmával jelenti ki,
akiben magában, belül rend van. Rend azért is, mert a
személyiségnek ép a hátországa.
A kötet sorrendben második írásáról nem
beszéltem eddig – én talán ezzel zártam volna. Címe: Kecskemét
Fő tere – és ami körülötte van. Az írás: Kecskemét
lokálpatrióta fotóalbumának bevezető esszéje, s ott
pontosabb címmel jelent meg: Vallomás a városról.
Szabó Zoltán Szerelmes földrajza meg Cs. Szabó
László esszéi mellé sorolom a magam könyvespolcán. Mert ami
után hiába sóvárgott Itáliában, s irigyelt Cs. Szabóék
nemzedékétől, annak mikrokozmoszát a kecskemétiségben maga
is megélheti.
Kecskemétről ír, a Fő tér zsánerszerű
leírásával kezdi, aztán sorra veszi a város történetét,
kultúrtörténetét s mai zsibongó életét. Mindenekelőtt:
amikor Füzi László a városról ír, akkor régióról ír.
Kecskemét mellett, mögött városok vannak, a város
környezetében (beszántott) tanyák, és mindenütt: arcok,
sorsok, történetek. Hogy Kecskemét ma jelentős és karakteres
kultúrtáj, hogy a város nemcsak lakóhely, de emberszabású
élettér is, nem magától értetődik. Neves és névtelen
lokálpatrióták hosszú sorának szeretete tette és teszi
folyamatosan azzá, jegyzi meg Füzi László. Helyiek és a hely
hívását elfogadók. Katona József, Kodály Zoltán, Bartók
Béla, s a maiak: Buda Ferenc, Benes József, Bahget Iszkander,
Kányádi Sándor, Vekerdi László – a mai város megbecsülve
igényli jelenlétüket, hogy kölcsönösen épüljön egy
szebb, teljesebb, emberibb világ.
Amikor tehát Füzi leírja az egyik világ
megroppanását, ugyanakkor megírja egy másik születését,
megerősödését is. Messziről, gyökereiben emlékeztet ez a
kecskemétiség a Németh László-i Kert-Magyarországra (meg
persze más organikus társadalomképekre is, viszont nem
emlékeztet a globalizmus utópikus paradicsomára). Csakhogy
ennek a Kert-Magyarország-modellnek az érvényességi határa a
régió határa. Vannak persze hasonlóan gondozott kertek
másutt is az országban, de az ország maga nem egyetlen
hatalmas, összefüggő, megművelt Kert. Aprócska előkertek
vannak mindössze, mint a sorházaknál (ahová a szerző is
kimenekült a betondzsungelből): pár négyzetméteres szigetek,
mikrokozmoszok, érvényes kísérletek arra, hogy mai,
rettenetes világunkban is megteremthetők az élhető, otthont
és közösséget adó emberi élet keretei. (Kalligram, 2005)
*
(Szívszorító élményem volt a
budapesti új Nemzeti Színház megyejárásának
Csongrád–Bács-Kiskun megyei szereplése. Megtelt a nézőtér
lelkes emberekkel – szinte kivétel nélkül a megyéből
jöttek. A felsőbbrendűségének megingathatatlan tudatában
tetszelgő Budapest betonközönnyel viselte, hogy most a falakon
belül ünneplik magukat a "vidékiek". Budapestet nem
érdekli a vidék. Egyelőre. De legyen igaza Hamvas
Bélának: ha a centrum elerőtlenedik, kiürül, a peremnek
mindig volt és lesz ereje megújítani az egészet.)