Kortárs

 

Pécsi Györgyi

Előkert-Magyarországon

Füzi László: Maszkok, terek...

 

Könyvének nyitó esszéjében az otthon lenni érzés elvesztéséről ír Füzi László. Ír gyermekkora édenként ismert világáról, a faluról, ahol társaival mezítlábas kölyökként rúgta a labdát, amikor még nem tudta, hogy ők tulajdonképpen szegények. Eközben a szülők életük biológiailag aktív szakaszát arra áldozták, hogy iszonyatos erőfeszítéssel fölépítsék a családi házat. Szoba, aztán még egy szoba, fürdőszoba. Amely ház, szinte abban a pillanatban, amint elkészült, fölöslegessé vált. El kellett menni otthonról, s már csak hazajárt Füzi László is, sok ezer hasonló sorsú (hátrányos helyzetű) társával együtt. A gyerekeket elszívta az urbanizáció, a szülők meg... Végül eladásra került a ház. Akik most lakják a mi házunkat, azoknak mindebből semmi nem érdekes. A történet csendes utórezgése Juhászék, Nagy Lászlóék, a népi költők elementáris történelmi élményének. Megszűnt, fölmorzsolódott egy osztály, egy kultúra, egy közösség: a falusi, paraszti társadalom. Füzi László azt a pillanatot élte meg, amikor – a szétesés hajszálerei behatolva a közösség maradék mikrostruktúrájába – a régi világhoz kötő utolsó, pókhálóvékony szál éppen elszakadt. "Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelyiknek meg kellett élnie valamikori világunk szétesését" – írja.

Következő írásában élete nagy turistaútjáról számol be. Feleségével itáliai körútfélén vett részt. Firenze, Róma, Nápoly. Tíz nap, ami még szűkösen, az életben egyszer megfizethető egy alsó középosztálybeli értelmiségi házaspárnak (gyerekek nélkül). Természetes, hogy az ipari turizmus – mégoly igényes – szolgáltatásával végigloholt út fantomfájdalmat okozott. A valóságos idegenvezető mellett, mögött belső idegenvezetője, Márai, Cs. Szabó és Németh László szemével próbálta látni azt, amit évek alatt megélni lett volna jó. Erre is majd ötvenéves korában került sor. Ami választott elődeinek még a megtapasztalt érzéki élet szerves része volt, Füzi László számára a töredék töredéke, a sóvárgó hiány. Nem ír arról, hogy az írókénti, irodalomtörténészkénti világjárásból-kiszorulása generációs kiszorulás is, jóllehet az. Az előtte járók egy-egy kiváltságos csoportja még élvezhette a szocialista testvérlátogatás örömét, Füzi Lászlóék generációja már nem. Az őket követőknek pedig, pontosabban inkább a hetvenes, nyolcvanas években születetteknek a világjárás megint természetes állapot. Magától értetődő az ösztöndíjak léte, a legalább egy nyugati nyelv magas szintű ismerete stb.

Könyvének utolsó, legterjedelmesebb vallomásában, életgyónásában mintegy rendszerbe foglalja írásainak főbb gondolatait. Újraírja a szülőföld elvesztését, s aztán arról is ír, hogy az élet szép ajándéka volt a szegedi egyetem, s másként meghatározó a kecskeméti Forrás folyóirat munkatársi státusa. Szegeden egy másik, tágabb horizontú otthon lenni érzést kapott: megélhette a beavatás és a beavatottság misztériumát. Ha afféle "Eötvös-kollégiumra" gondolunk, nem tévedünk, a különbség azonban lényeges: nem sugárzó professzorok sorához kötődik ez az élmény, mindössze egyetlen emberhez, Ilia Mihályhoz. Személyes gondoskodásának köszönhetően Füzi László is megtapasztalhatta a kultúra legfontosabb ismérvét, a folytonosságot a hagyománnyal és az eleven kapcsolatot az élővel. Ez a beavatás a hetvenes évek végére esett. Emelkedő korszaka ez a magyar irodalomnak, ám már ekkor is mindösszesen ketten jártak a tanár úr (Tanár Úr) határon túli irodalmi szemináriumára. Később, jegyzi meg, amikor ő is visszajárt tanítani, ezt a jóleső, bensőséges otthon lenni érzést nem találta Szegeden. (Aztán, ahogyan a tanár úrra, Füzi Lászlóra sem tartott igényt az egyetem.) Még megélte, hogy organikusan működik a társadalom a mikroközösségekben, hogy az emberi, szakmai kapcsolatok a növényi növekedés bizonyosságával képesek egymásra találni. Mintegy záróakkordként élte meg aztán azt is, hogy erről a harmóniáról már csak múló időben beszélhet. Hasonló utat járt be a Forrással is: mire belenőtt a főszerkesztői pozícióba, a keretek ugyan megmaradtak, de tét nélkülivé vált maga az irodalom.

Ezek a személyes sorstapasztalatból formálódó vallomásai Füzi Lászlónak. Mellettük két, paradigmatikusan e sorba illő szakmai vallomása is olvasható a Maszkok, terek és az A "kultúra jelzője" és a "fonnyadt értelmiségiek" című írásokban. Ezekben tágabb, szakmaibb kört meghúzva az írói, irodalmári, kultúrateremtő értelmiségnek a rendszerváltás óta lezajló szerepvesztéséről ír. Arról a mindannyiunk által ismert folyamatról, ahogyan a magyar irodalom "legalizált szereplőből a társadalom perifériájára" került. (Gion Nándort idézi, aki megírta, hogy a [nem sztár] író nemcsak az irodalomból kopik ki, de deklasszálódva már a társadalomból is.) S megkísérli fölkutatni, hogyan történhetett meg mindez, s diagnosztizálni a jelenkori állapotokat. A jelent, amellyel kapcsolatban úgy sommázza magán-közérzetét, hogy "mostani »alapélményem« a káosz érzékelése".

A közbülső írásokban Illyés Gyula, Németh László (s Füzi László irodalomolvasatában melléjük értendő Cs. Szabó László, Márai Sándor és John Lukacs is), illetve Ilia Mihály, Vekerdi László, Sándor Iván (és más vonatkozásban, a "generációs" élmény tekintetében rokon világúnak érzett Esterházy Péter) írói jelenlétének egy jellemző vonását húzza meg. Ők még benne éltek a történelemben, állapítja meg, amelyből Füzi László valamit, éppen csak, távoztában, még elkapott. Líraian szép az emlékezése Illyésre: Illyés még megélte a történelmet, annak része volt, a szerepet is elfogadta, és tudott élni a szereppel; s azt is tudta, hogy életművet kell írni, és meg is írta az életművet. Ő még, ők még...

Következik-e a fentiekből általánosítható tanulság? Az egyik tanulság az lehet, hogy a szerző átmeneti kor gyermeke, későn született, meg egyszerre túl korán is. Tudjuk, hogy az átmeneti korokra, időszakokra (emigráció, kényszerurbanizáció, "a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet") rendszerint rámegy egy nemzedék élete. Ezúttal az övé ment rá. (Nem mellesleg: milliókéval együtt.) A régi elmúltát fájlalja, nehezen tud, akar alkalmazkodni, pláne nem akar elébe menni az új kihívásainak. A másik tanulság az lehet, hogy a szerző személyes tapasztalata alapján azt rögzíti, hogy olyan átmeneti kor gyermeke, amikor alapvetően változnak meg az értékek és az értékekhez való viszonyulások. Fájdalommal tölti el, hogy a régi értékeket eszeveszett örömmel tagadja meg az új, megtöri a folytonosságot, miközben amit eddig kínálni tudott, nem több, mint az üresség totális érzete. Fogalmazhatna nyersebben is, de Füzi László szelíden teszi, nem konfrontatívan. Ez a szelídség nem csupán habitus kérdése, hanem a megváltoztathatatlan tudomásulvétele is. Hogy hiába minden erőfeszítés, ezentúl e fölismerésben kell élni.

Molnár Tamás a mi korunk életérzését a késő római kori Symachuséhoz hasonlítja. Akkor is két korszak váltotta egymást. Symachus látja egy régi világ elmúlását, és a tudat, hogy értékei vele vesznek, s hogy semmit nem tehet, fájdalommal tölti el. A különbség azonban korunk és Symachus kora között az, írja Molnár Tamás, hogy a korábbi korok csak az isteneket cserélték le, a "modern kultúra magát a szakralitást rombolja le, és belülről ássa alá az ember ragaszkodását mindahhoz, ami emberré teszi, és ami – a szó eszmei értelmében – fölötte áll". Hasonló következtetésekre jut John Lukacs is történelmi esszéiben. Füzi László Molnár Tamás – meg persze John Lukacs – következtetéséhez lényegileg igen-igen hasonló trendről számol be. Nem a filozófiai általánosítás szintjén, hanem személyes sorstapasztalatának elemzésével meg a 20. századi magyar irodalom igen tág horizontú hátterével. Vagyis a kor legfőbb kérdéseit bárhol megértheti (megfogalmazhatja) vagy nem értheti meg az ember. Kecskeméten, Csíkszentjehován éppúgy, mint New Yorkban, filozófiai rendszerben vagy közvetlen tapasztalatból.

*

Füzi László megáll az időben, és megpróbálja értelmezni, honnan és miben él. "Ami megtörtént velem és bennem, az az irodalmon keresztül történt meg" – írja. Számára az irodalom éppúgy valóság, a valóság része, mint a személyes, köznapi tapasztalat. E pontokról lát rá a világra, biztonsággal, hitelesen ezekről beszélhet, innen viszont a világ egészét is értelmezheti. Mert mindig van "visszacsatolása", nem válik hipotetikussá, következtetéseiben pedig eltájolt prekoncepciók hamis igazolójává. Az elmélet merevsége amúgy is hiányzik belőle. "Az irodalomról szóló beszédnek az irodalom közelében kell maradnia" – írja másutt. A maga számára nem tartja fontosnak, hogy az irodalomtudományos diszciplínák legújabb terminológiai elváráshorizontjának megfelelve írjon. Jókora bátorság szükséges ilyesfajta kijelentéshez manapság, a mainstreammel szemben egyenesen provokációnak hangzik. Ömlik a szakirodalom, a legújabb kutatás még meg sem jelent, máris fölülírta egy még újabb tudományos megközelítés ("kimarad, ha lemarad"). Miközben az alapkérdések valószínűleg változatlanok, és az is lehet, hogy ebben a nagy iramú szellemi versengésben rejtve maradnak. Füzi László nem professzionális esszét akar írni, fölülírni Cs. Szabót, Némethet, megelőzni kortársait, hanem elemző módon, az irodalom és saját élete koordinátáiba helyezve megérteni saját és tágabban a magyar(országi) társadalom pillanatnyi szellemi pozícióját. A személyességet állítólag nem kedveli a mi korunk (paradoxon, mert közben minden azt sulykolja: "minden az én, semmi a közösségi"). Kedveli vagy sem, az ember személyesen viszonyul. Füzi László a személyességet egészen vállalja, az érzelmekig ("a világot érzelmileg éltem-élem meg"). Nyelvhasználatában – Horváth János-i elveket követve – a feltételezett művelt, figyelő és önmagán túl is felelősséget érző olvasóra tekint. Tiszta, világos mondatokat ír, amelyeknek van jelentésük, szövegeket, amelyek gondolatokat közölnek, vagy gondolkodási folyamatokat rögzítenek. Esszéket, melyek az irodalom nyelvén az emberről beszélnek.

Füzi habitusával rokon vonásokat látok egy nem jelentéktelen számú, hasonló életkorú és társadalmi tapasztalatú irodalmárnál. Nem szerveződtek nemzedékbe (erről is lekéstek), nem is a tudományos karrier felé mozdultak. Nem hangos, harsány emberek, de megingathatatlanok. A realitások ellenére is megingathatatlan a hitük a művészetekben, az irodalomban, a hagyományok folytathatóságában, a kultúra közösségteremtő funkciójában. Hogy láthatóbbá tegyék magukat, hiányzik belőlük az érdekérvényesítéshez szükséges erőszakosság. Nem gőgből, sértettségből, hanem mert alapvetően máshová teszik a hangsúlyokat. A themenos önkéntes őrei, mondaná Hamvas. Ha manifesztálódott volna "nemzedék", egyik emblematikus alakja Füzi László lenne.

*

Füzi mindegyik írása ugyanazon gondolat körül kering: értelmezni a lét (leginkább az elmúlt másfél évtizedben kulmináló) kiüresedését. Ezért fordul az "esszéíró nemzedékhez", ezért foglalkozik annyit az irodalom szerepvesztésével. Az irodalom mai szerepvesztésének látható jelét az irodalom intézményeinek megoldatlanságában látja. Ez a megoldatlanság azonban nemcsak technokrata mulasztásból fakad, legalább annyira az utóbbi években ijesztően fölgyorsuló, egy korábban induló, totálisabb kiüresedési folyamat része is. Ha jól olvasom, értelmezésében a rendszerváltozás (bár talán pontosabb felemás [vadkapitalista] restaurációról beszélni) csak kirántotta az irodalom meg a hagyományos bölcselet alól a szőnyeget, a kiüresedés folyamatának kezdete valahol a két világháború közötti időszakban jelölhető – erről beszélt A Semmi közelében című legutóbbi esszékötetében, hogy a lopakodó Semmi érzékelését hogyan próbálta földolgozni Németh László, Márai Sándor és József Attila. Az új hatalom (az egymást követő pártkormányok) az intézmények megoldatlanságával (megoldani nem akarásával) többé-kevésbé tudatosan mindössze manifesztálta azt, ami a szellemi folyamatokban már lejátszódott (lejátszódik). A Vekerdi- s különösen az Ilia-portréban a paradigmaváltásra egy ideiglenes, átmeneti, de mégiscsak lehetséges és érvényes szellemi magatartásmodell-választ vázol föl Füzi László. Ilia Mihály "a szellemi élet szétesésének időszakában a kohéziós erőt pótolta", Vekerdi László pedig úgy hozta létre a maga roppant szellemi teljesítményét, hogy "nem állt mögötte az ország". Partizánszerepek, hatósugaruk a személyesség érvényességi köre.

Az A "kultúra jelzője" és a "fonnyadt értelmiségiek" című írása vitairat. Hívószava Gombár Csaba provokatív megállapítása, mely szerint helyes, hogy a rendszerváltozás után "az írók, festők, tudományos kutatók ismét a szegénylegények kategóriájába kerültek" (ezzel helyreállt a világ rendje), másrészt valami új is történt, a "gazdag ember emelt fejű öntudattal" tekint a régi elitre, műveletlensége csöppet sem zavarja ma már. Ellenkezőleg, teszem hozzá – lényegében a rendszerváltozás óta nehezen feldolgozható élményük ez az íróknak –, az írótársadalom tekintélyes energiája fordítódik arra, hogy igazolja önnön létezésének értelmét a technokrata (politikai és gazdasági) hatalom és a társadalom mérnökei (az új elit) előtt. (Hogy szükség van folyóiratokra, mert a magyar irodalom folyóirat-kultúra. Hogy szükség van kis kiadókra, műhelyekre, mert az érték hierarchikus. Hogy az írói szakma is igényt tart a szakmai önrendelkezésre stb.)

Füzi László ezt a "paradigmaváltó" (de láttuk: korváltó), nagyon nehéz folyamatot igen egyenlőtlen küzdelemnek látja, melyet egyfelől a technokrata réteg erőszakossága, másfelől (egyszerűsített szóhasználattal) az írók belső erodálódása jellemez. Utóbbi tünete, hogy a rendszerváltozással egy jelentős rész, fölszámolva korábbi értelmiségi mivoltát, politikai szereplőként határozta meg önmagát, s ami ennél rosszabb, végzetesen összezavarta a politikai legitimációt a művészi legitimációjával, s ezzel maga is hozzájárult a művészeti intézmények autonómiájának elerőtlenedéséhez. Füzi László lényeges megállapítása, hogy az elit mai, hiszterizált megosztódása valójában nem a politika mentén történik meg: "a valódi szellemi élet immáron a politikai szférán kívülre került, s azt lehet mondani, hogy az egyik oldalra kerültek azok, akik munkáikkal politikai célokat, képzeteket akarnak elérni, vagy azok érvényesülését akarják segíteni, a másikon pedig – a maguk számtalan megosztottságával – azok, akik mindig a szellemi-művészi szféra részesei." Kijelentésével természetesen lehet vitatkozni, néhány nehezen elfogadható tényt azonban nem mellőzhetünk. Mindenekelőtt azt, hogy az a réteg, amely most erősen fájlalja pozíciói, státusa elvesztését, tulajdonképpen összességében igen csekély, enervált ellenállást tanúsított menet közben. (Természetesen az intézményvezetőknek [és a személyes tekintéllyel bíró elit egyes tagjainak] mindig nagyobb a felelősségük, mint a társadalmi szerepet nem vállalóknak – teszem hozzá.) Füzi László súlyos mulasztásnak tartja, hogy a rendszerváltással nem lett kitalálva a kultúra, intézményei nem lettek úgy átalakítva, hogy azok a piaci viszonyok között is életképesek legyenek. Hosszasan sorolhatnám fontos megállapításait – melyekkel valószínűleg irodalmi ízléstől függetlenül fő vonalaiban egyetérthetünk –, miért lenne égetően szükséges a magyarországi társadalom számára is olyan kulturális (nemzet)stratégia, amely hosszabb távra biztosítaná az intézményi rendszer működését stb. (Csak emlékeztetőül: voltak szakmai elképzelések a jól működő dán modell, skandináv modell honosítására például. Igen jó modell, de nekünk nem kell – így a technokraták.)

Meglehet, nagyon súlyos gondolatokat fogalmaz meg Füzi László, de tudjuk, hogy ezek a gondolatok (és a hasonló súllyal mások tollából megszülető javaslatok), legyenek bármennyire is fontos, lényeglátó megállapítások, megvalósítható és ésszerű elgondolások, nem válnak társadalmi gondolattá, még kevésbé tekinthetők ama vágyott kulturális (nemzet)stratégiához való érvényes hozzászólás részének. Nem csak azért, mert "menet közben" valóban megtörtént egy elitcsere, s a közös gondolkodás kezdeményezői már nem az írók, művészek, bölcselők, hanem az új média új papjai, akik hasonlóan vélekednek a "fonnyadt értelmiségiekről", mint Gombár Csaba gazdag embere. Hanem alapvetően azért nem, mert a technokrata, akinek kezében koncentrálódik a politikai, gazdasági hatalom, tehát a cselekvés lehetősége, makrostrukturális szinten egyszerűen nem tart igényt a "szakma", a "régi elit" véleményére. A kultúra szerepét nem akarta megerősíteni egyik politikai elit sem (az Antall-kormány első két esztendejének kivételével, amikor le lettek fektetve a többé-kevésbé ma is működő rendszer alapjai, melyek tulajdonképpen csak szolidan megreformálták a múltban kiépült s nehézkedési erejével még mindig alappillérként funkcionáló régi struktúrát).

De továbbmegyek. Politikai akarat azért sincs konszenzusos megoldásra (szakma és hatalom; egyik párt és másik párt és a szakma konszenzusos megoldására), mert nincs kommunikáció a társadalom közszereplői között. "Egy dekadens időszakban elsőként a kommunikáció szakad meg az egyén és beszűkült, törékennyé vált környezete között... Fogalmilag már meghaladtuk a dekadenciát. Nyelvünk tehetetlen, az érthető beszéd eltűnni látszik" – mondja Molnár Tamás. Dermesztő élmény átélni a "válságfilozófus" aggasztó igazságát. Annak tudomásulvételét, hogy a technokrata hatalom és például az írók párbeszéde ma már nem nehézkes, akadozó, feszültségekkel terhelt, hanem egyszerűen nincs. (Miközben korunkban minden a kommunikációt szolgálja, legalábbis igen tetemes összeg fordítódik a kommunikáció stúdiumaira.) A gazdasági, a médiaszakember, a pénzügyes, a politikus nem ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a "szakma". Ezért kell újra és újra, egyre reménytelenebbül elmesélni, önigazolni. (Közben aggódni kell, meg ne sértsük a hatalom képviselőjét. Aki következmények nélkül megteheti, hogy ne válaszoljon se egy Kossuth-, se egy Széchenyi-díjasnak, se egy országos intézmény vezetőjének, szenvedtek bár együtt a régi rendben ugyanattól.) A szakmai önigazolás, be kell látni, egyetlen esetben nyer státust: ha a szakma meg tudja győzni a technokratát a maga közvetlen, gyors pénzügyi hasznosságáról, és arról, hogy jelentős hatást gyakorol az éppen hatalmon levő párt szavazatainak megszerzésében. Amire egy magára valamit adó elitnek képtelennek kell(ene) lennie (legfőbb lényegét tagadná meg). Éppen ezért a szakmának csak a szakmát érintő "konstruktív" javaslata nem pusztán fölösleges, inkább zavaró jelenség. "Miért jöttél, hogy megzavarj minket?" – kérdezik néma szemrehányással a szakmát, mint a Nagy Inkvizítor, ha a párbeszédre valamilyen formában mégiscsak sor kerül.

Rieux doktor a tomboló pestis idején akkor is elmegy betegéhez, ha tudja, teljességgel fölösleges és reménytelen. Füzi László föntebb említett gondolatsora, kritikája és javaslata sem más, mint a fölösleges "szakmai önigazolás" része csupán. A themenos őrének vágya. Ezt ő is pontosan tudja. De: "írtam, amit írnom kellett, írtam, mert nem tehettem mást... Most sem tehetek mást, mint hogy írok" – így az esszéíró.

*

Firenzében, Rómában, Nápolyban talán azért könnyebb élni, és megélni a válságot is, mert az ember akarva, nem akarva intenzíven együtt él a múlttal: nap mint nap figyelmeztetik a falak, a kövek, hogy léte egy nagy egész része, ő maga közvetlen őrizője és folytatója egy csodát teremtő folyamatnak. Füzi az itáliai utat – pontosan fölmérve, mekkora a maga hiányleltára – azzal a jóleső érzéssel zárja mégis, hogy "megnyugodva tértem haza: láttam azt, amit egy hét alatt láthattam, minden más csak külön teher lett volna, teher, mert a többi élményt nem tudtam volna elraktározni". Nem egy drámai feszültség áloptimista föloldása ez, hanem annak nyugalmával jelenti ki, akiben magában, belül rend van. Rend azért is, mert a személyiségnek ép a hátországa.

A kötet sorrendben második írásáról nem beszéltem eddig – én talán ezzel zártam volna. Címe: Kecskemét Fő tere – és ami körülötte van. Az írás: Kecskemét lokálpatrióta fotóalbumának bevezető esszéje, s ott pontosabb címmel jelent meg: Vallomás a városról. Szabó Zoltán Szerelmes földrajza meg Cs. Szabó László esszéi mellé sorolom a magam könyvespolcán. Mert ami után hiába sóvárgott Itáliában, s irigyelt Cs. Szabóék nemzedékétől, annak mikrokozmoszát a kecskemétiségben maga is megélheti.

Kecskemétről ír, a Fő tér zsánerszerű leírásával kezdi, aztán sorra veszi a város történetét, kultúrtörténetét s mai zsibongó életét. Mindenekelőtt: amikor Füzi László a városról ír, akkor régióról ír. Kecskemét mellett, mögött városok vannak, a város környezetében (beszántott) tanyák, és mindenütt: arcok, sorsok, történetek. Hogy Kecskemét ma jelentős és karakteres kultúrtáj, hogy a város nemcsak lakóhely, de emberszabású élettér is, nem magától értetődik. Neves és névtelen lokálpatrióták hosszú sorának szeretete tette és teszi folyamatosan azzá, jegyzi meg Füzi László. Helyiek és a hely hívását elfogadók. Katona József, Kodály Zoltán, Bartók Béla, s a maiak: Buda Ferenc, Benes József, Bahget Iszkander, Kányádi Sándor, Vekerdi László – a mai város megbecsülve igényli jelenlétüket, hogy kölcsönösen épüljön egy szebb, teljesebb, emberibb világ.

Amikor tehát Füzi leírja az egyik világ megroppanását, ugyanakkor megírja egy másik születését, megerősödését is. Messziről, gyökereiben emlékeztet ez a kecskemétiség a Németh László-i Kert-Magyarországra (meg persze más organikus társadalomképekre is, viszont nem emlékeztet a globalizmus utópikus paradicsomára). Csakhogy ennek a Kert-Magyarország-modellnek az érvényességi határa a régió határa. Vannak persze hasonlóan gondozott kertek másutt is az országban, de az ország maga nem egyetlen hatalmas, összefüggő, megművelt Kert. Aprócska előkertek vannak mindössze, mint a sorházaknál (ahová a szerző is kimenekült a betondzsungelből): pár négyzetméteres szigetek, mikrokozmoszok, érvényes kísérletek arra, hogy mai, rettenetes világunkban is megteremthetők az élhető, otthont és közösséget adó emberi élet keretei. (Kalligram, 2005)

*

(Szívszorító élményem volt a budapesti új Nemzeti Színház megyejárásának Csongrád–Bács-Kiskun megyei szereplése. Megtelt a nézőtér lelkes emberekkel – szinte kivétel nélkül a megyéből jöttek. A felsőbbrendűségének megingathatatlan tudatában tetszelgő Budapest betonközönnyel viselte, hogy most a falakon belül ünneplik magukat a "vidékiek". Budapestet nem érdekli a vidék. Egyelőre. De legyen igaza Hamvas Bélának: ha a centrum elerőtlenedik, kiürül, a peremnek mindig volt és lesz ereje megújítani az egészet.)