Kemenes Géfin László

Hazajáró lélek

VIII. Csodaországban

Von der Gewalt, die alle Wesen bindet,
Befreit der Mensch sich, der sich überwindet.

(Johann Wolfgang Goethe)

A nevezetes éjszakát Finnyás Robi végül Gus legénylakásán töltötte, a Ridgewood Avenue egy kellemes bérházában, a Mont-Royal nyugati oldalán, ahova Géfinnel és a házigazdával hármasban röviddel két óra után érkeztek meg, taxival, melyet ő [Robi] fizetett, mivel Gus nem volt hajlandó beülni a Porschéba, nemcsak a kényelmetlen és szűk hátsó ülés miatt, hanem mert Robi úgy be volt nyomva, hogy alig látott, ezért Robi a kocsit otthagyta a Mackayon, ahol állt, pedig Gus javasolta, parkolja át az utca másik oldalára, mert az másnap [aznap] nem lesz fizető zóna, míg jelenlegi helyén nagyon valószínű, hogy a zsaru rárak a szélvédőre egy bírságot, de Robi azt mondta, szarik a bírságra, soha az életben nem fizeti ki, mivel a rendszámtáblája "Isten Országából", azaz Ontario tartományból való. Felmentek a lakásba, szerencsére a házban volt lift, lerakták a télikabátjaikat, rátelepedtek a bőrkanapéra, bár Gus megjegyezte, Robi kap egy takarót, és rövidesen bedobja a hédert ugyanazon kanapén, az igazgató úr pedig szépen hazamegy a feleségéhez. Elismételte azt, amit még zárás előtt a bárban kijelentett, hogy itt nála pia nincs, mert nem élvén alkohollal, illetve mivel 1985. május 13-áig ivott, mint a gödény, viszont azóta leállt, egy csepp italt sem tart otthonában, még sört sem. Robi akkor nevetett, feltápászkodott, s odatámolygott télikabátjához, és előhúzott egy majdnem teli üveg Finlandiát, melyet, amikor Gus zárás előtt pisilni volt a vécén, ő ugyan nem merte volna, "de az igazgató úr bátor volt elemelni a bárpult alatt lévő hűtőszekrényből", és suttyomban Robi kabátzsebébe csúsztatta. Gus nem örült túlságosan ennek a csínynek, de elfogadta a tényállást, hozott két öblös poharat, egy jégtartóban jégkockákat, és vendégei elé, a dohányzóasztalkára tette. Robi töltött a vodkából, koccintott Géfinnel, és ittak. Finnyás Robi, csóválta meg fejét Géfin, mert mint beismerte, még mindig kicsit káprázott a szeme a szokatlan látványtól, ugyanis ő az, fordult Gus felé, aki számtalan kretén stiklijei mellett a Szabi, tudod, ki volt a Szabi, áldott jó ember és haver, de akit mégis sittre vágtak, mert nemlétező sírhelyeket árult a nemlétező temetőben, nos, a mi Robink Szabi egyik legendás házibulijáról megszökött, mivel az a hihetetlen francia csaj, valami ápolónő a St. Justin Kórházból letámadta, és a konyhában elő akarta venni a farkát. Robi kicsit elpirult, és megjegyezte, nem a spinétől menekült el, s ő is Gushoz intézte szavait, az igazgató úr tudja nagyon jól, mert ki lett fejtve neki és Szabinak, és másnak is röviddel a történtek után, hanem azon egyszerű oknál fogva, mert nem volt nála sem gumikesztyű, sem óvszer, és egy idegen bőrrel mindig első és fő a higiénia. Meghúzta italát, és hozzátette, hogy ez már őskori történet, és megköszönné, ha a doktor igazgató professzor úr ezentúl a "finnyás" jelzőt elhagyná becsületes neve elől, mert hogy mély hajlongások közepette kijavítsa tisztelt vendéglátóját, nemcsak Montrealban változtak meg a dolgok, hanem példának okádásáért Torontóban is, sőt közelebbről a saját portáján, és jóval a mai születésnap előtt. Gus szemei leragadóban voltak, de szükségesnek vélte közbeszúrni, hogy igen, Robi ma, illetve pár perccel éjfél előtt töltötte be ötvenedik életévét, saját bevallása szerint lelkében viharok dúlnak, s eddigi absztinens, sőt aszkéta életvitelében nagy horderejű változásokat foganatosított. Géfin erre is csak tovább csóválta fejét, s miután kifejezte legjobb kívánatait a születésnap alkalmából, elismételt egy régi, a Coffee Mill-szerte ismert maga költötte rigmust, "Robikának borjúbécsi / Rántja Hóhér Gyula bácsi", amin kínkeserves lelkiállapota ellenére is kénytelen volt elmosolyodni. Robi erre még jobban elvörösödött, és kimérten tudatta a jelenlévőkkel, a töke tele van a Géfin-féle poézissel, mert ő már túl van a borjúhúson, a sztéket is megkóstolta, meg sok egyéb mást, többek között evett osztrigát is. Hát ez nagyon biztató, bólintott Géfin, ilyen erővel Robi akár pinát is nyalhat, főleg néger pinát, mivel azoknál a labia maior szegélye kicsit feketés, és hát az illat meg az íz is olyan tengeries. Robi hangja, Gus csitítása ellenére, felszökött vagy két decibellel, és megerősítette, hogy igenis, nyalt, sőt baszott is pinát, négert is és japánt is, ha a doktor úr tudni akarja, és kissé halkabban ugyan, de nem kevésbé nyomatékosan kijelentette, hogy már férfival is volt dolga, amire gyorsan lehajtott újabb fél pohár vodkát. Hát akkor még inkább helyben vagyunk, mondta Géfin, az éhezőművészi horizontok valóban férfiasan kitágulhattak. Gus most már valóban kezdte megelégelni a hirtelen rászakadt házigazda szerepét, mivel holtfáradt volt, s mint megjegyezte, unta a süket sódert, ráadásul Robi el is volt ázva. Ezen utóbbi nem zavartatta magát, hanem áradt belőle a szó, hogy ő ugyan megcsinált egyet-mást néhány pasassal, attól ő még nem lett buzi. Géfin közbeszólt: Nem buzi vagy te, hanem buzeráns. Robi kényszeredetten vigyorgott, és kissé remegő kezéből kiloccsant pár csepp vodka az asztalkára. Kikéri magának az inszinuációt, válaszolta, ő se nem egyik, se nem másik, csak ki akarta próbálni. The cherry tree is what it does, mondta Géfin, Ernest Fenollosát idézve, de ez minden pragmatizmus alapja is. Le van kulálva az a Fene-akárki, motyogta Robi, de mintha elbeszélése alatt valahogy kitisztult volna a feje, hozzátette, hogy azért, mert egyszer véletlenül elütött egy nyulat valami erdei úton, még nem született orvvadász. Ez igaz, felelte Géfin, bár nem könnyű eldönteni, hogy már a méhben Robi tudattalanja nem arra volt-e rákódolva, hogy előbb-utóbb azt a nyulat elüsse. Vagy hogy palikkal nemi életet éljen. Robi továbbra is erősködött, hogy mondhat és idézhet Géfin amit-akit akar, ő nem buzi, de jó volt, amit csinált, és nem bánta meg. És szereti a döner kebabot és a füstölt sonkát is, és nőismerőse is van, de, jelentette ki nyomatékosan, az nem tartozik az urakra. Kis szünet következett, majd Gus törte meg a csendet: Hát akkor konstatálhatjuk, mondta, hogy a látókör valóban minden szinten ki van szélesítve és el van mélyítve. Géfin lehunyt szemmel mondta Gusnak, ha istent ismer, kéri, azonnal hívjon neki egy taxit, mielőtt még őt is kiszélesítenék az önmagukat felülmúló éhezőművészek. Kezébe temette arcát, amögül mormolta, mint valami imát: Szeretlek, Évikém, szeretlek, Jolantám, ebbe bele kell dögleni.

Amarillisz: Csodaországban élünk, ahol minden megtörténhet. Először csak egy kis jelentéktelen tönk vagy tuskócska áll ki az ablakdeszkára tett virágcserépből; másnap reggel észreveszed, hogy az éjszaka folyamán változás állt be, s attól kezdve semmi sem olyan, mint azelőtt volt. Attól a pillanattól fogva csak vársz egy újabb mozgásra, mivel fogalmad sincs arról, mi fog bekövetkezni, hacsak nem vagy valami szakértő, és előre tudod, miképpen alakulnak a dolgok, hogyan formálódik minden egy bizonyos terv szerint, egy bizonyos minta alapján, hogyan keletkezett a világ, és milyen módon lesz vége. Ám ha a növekedés és változás világában élsz, akkor minden egyes reggel tele van ígérettel. Ismeretlen vágyaid váratlanul beteljesülnek: a kert sarkában egy rózsán új szirmokra bukkansz, vagy Szerelmesed szemében egy addig soha nem látott ragyogást észlelsz, vállán egy ívelést, hasán egy bársonyosságot, melyet addig soha életedben nem éreztél. Csodával határos, ahogy egy darabka pirítóst a szájába vesz; a nyakára tekert sál megkötése felér egy egyedülálló divatbemutatóval; amikor felül a biciklijére, a látvány tüneményesebb, mint az egész Tour de France. Mivel te sem szakértő nem vagy, sem jós, nem tételezed fel, hogy minden előre el van rendelve, hogy a dolgok kibontakozása egy meghatározott célpont felé történik; tudod, hogy csodaországban élsz, amelyben nincs vége a csodáknak. Három napig nem tűnik fel semmi; aztán a negyediken figyelmes leszel egy vastag, hosszú, élénkzöld szárra, amely mint egy fallosz mered felfelé a cserépből az égnek, a végén egy makkszerű gumóval. A látvány inkább megrázó, mint meglepő, hiszen eddig soha nem láttál még hímnemű virágot, amely oly szilárd eltökéltséggel nyomakszik-tülekedik felfelé, mint egy rakéta vagy egy katedrális tornyának csúcsa. Ekkora intenzitás láttán kis döbbenetet érzel; de akkor észreveszed, milyen sudár Szerelmesed gerince, hogy a bársonyos bőr és párnás hús alatt olyan erő feszül, amilyent eddig nem tapasztaltál. Vagy három napig rá sem nézel a zöld rakétára, miközben simogatod, cirógatod, csókolgatod Szerelmesed hátát, ahogy szoktad, és mégis úgy, ahogy eddig nem szoktad. Amit átélsz, nem szorongás, hanem megilletődöttséggel elegy áhítat, amikor felfedezel egy helyet, melyről azt vélted, ismered, mint a tenyeredet, ám amelyről kiderül, hogy az egy tündöklő labirintus: minden ismerős, csak a falak elmozdultak, a folyosók összeszűkültek, s ahol eddig egy megszokott ajtó állt, ott most egy ablakot találsz, melyen át távoli havasokra vetődik tekinteted. Azt hitted, a hely olyan valóságos, mint az otthon; hogy az maga az otthon; de mostantól fogva a hófedte bércek nem kevésbé valóságosak, s kiiktathatatlanul beletartoznak a képbe. És mégis, ez az otthon; mert a negyedik napon hirtelen arra ébredsz, hogy a merev száron kinyílt egy virág, mely nagyobb és fehérebb, mint akármilyen lótusz vagy liliom; hogy húsos szirmai, melyek nyilvánvalóan abból a zöld toronyból erednek, sajátságosan buják és lágyak. És minden egyes új nap hoz egy új virágot, összesen négyet; reménykedsz, hogy kinő egy ötödik is, de amikor közelről megvizsgálod a lekonyult fallikus gumó belsejét, belenyugszol, hogy nem lesz több virág. Elfogadod, hogy mindeme burjánzás és változás káosza alatt van egy tervrajz, vagy ha nem tervrajz, akkor egyfajta mértékletesség, elégséges ok – egy szükséges erő, mely megszünteti és meghaladja a különbözőséget, miközben meg is őrzi azt, miként a merev törzs áthasonul a négy fehér virágba. A világ csodaország marad, s te békében tovább simogathatod a selymes bőrt Szerelmesed erős hátgerincén.

Les souvenirs refoulés s’effacent; cela peut prendre du temps, mais ils s’effacent bel et bien.

(Michel Houllebecq)

Az öreg író akkor már Midwoldában lakott. Midwolda! Maga a név mágikus volt, tele hangzásvisszhanggal, történelmi nyelvbujócskával, a holland alföldre való hazatérés biztonságérzetével. Csupa lágy mássalhangzó, s a "dw" együttese, mint a "kedves" vagy "üdvözlégy" közepén a magyarban, azonnal rezonált, pláne megerősítve az alliteráció adta lehetőségekkel: "mily csoda", "mint voltam", "mid voltam?", "mint vonta, fonta", mely utóbbi nem áll távol a helységnév tulajdonképpeni szemantikai töltetétől: a wold főnév óhollandul annyi, mint erdő, de a wolden ige, amelyből származik, azt jelenti, fákkal körbevonni, hurkolni, mint ahogy egy kígyó maga köré tekeredik, vagy a Tejút elliptikus csillagpályái egymásra vonakodnak, ezért a mid – közép – hozzáadása révén a falu nevét úgy is fordíthatnánk, hogy VILÁGERDŐ/EGYETEM KÖZEPE.

Midwolda nem volt még csak Groningen tartomány közepe táján sem, nemhogy a világén, s az író háza sem volt Midwolda centrumában. Jóllehet a "falu" elnevezés csupán egy bizonyos kelet-európai településformára érvényesíthető, a könnyebb megértés kedvéért mondjuk azt, hogy az író háza a falu végén volt. Kurta kocsma ugyan nem volt a környéken, de volt nádfedél, s alatta egy huszonkét méter hosszú tisztaszoba, melynek teraszra nyíló végén az író már a beköltözés utáni első estén, amikor a maradék könyvesdobozból csak a kétkötetes Petőfi Összes (Pest, 1848, Emmich Gusztáv sajátja), a Divina Commedia (Milano, Mursia, 1965) és a Personae (New York, New Directions, 1926/1949) lett kipakolva, beszerelte a B & O erősítőt, lemezjátszót és hangfalakat, s felrakta a 4. szimfónát (op. 60), amely szerinte (és Alapi szerint is) a minden testi-lelki nehézség felett diadalmaskodó férfiúi géniusz legerősebb és legmámorosabb zeneművészeti bizonyítéka. A zenétől teljesen felfrissült, megevett egy sonkás szendvicset, kezet mosott, hóna alá kapta a Personae-t, aztán kiment a kertbe.

A kert valójában nem kert volt, hanem mező. A végén erdő sötétlett, gerlék röpdöstek a szil- és hársfák között, a madarak turbékolásán kívül semmi hang vagy zaj nem zavarta meg a bukolikus harmóniát. Már elmúlt este kilenc óra, de olyan világosság volt még mindig, hogy amikor találomra felütötte a magával hozott könyvet, minden nehézség nélkül olvasta,

         SALUTATION THE SECOND

You were praised, my books,

         Because I had just come from the country;

I was twenty years behind the times

         So you found an audience ready.

I do not disown you,

         Do not you disown your progeny.

Az író elnevette magát. Az ő könyveit csak hébe-korba érte valami dicséret, talán mivel a kortól nem húsz évvel volt lemaradva, mint E. P., hanem éppen vagy ötvennel előbbre járt. De ez most már sem osztott, sem szorzott, és semmiképpen nem voltak olyan tervei, hogy a dolgokat "megfiatalítsa", vagy hogy "hecckampányba" kezdjen. – Dance – olvasta tovább – and make people blush,

Dance the dance of the phallus

         And tell anecdotes of Cybele!

Speak of the indecorous conduct of the Gods!

Ugyan!, csapta össze a könyvet, és továbbsétált a lilába hajló erdőszél felé. Ifjúkorától kezdve a "phallus"-ról s főként a "cunnus"-ról zengett és táncolt – és mi értelme volt az egésznek? Mert ellentétben E. P.-vel, ő már analfabéta időkben volt kénytelen firkálni, de éppen ez volt a lehetetlen nyelvgyakorlatok dicsősége: egyedül, szinte a tükör előtt előadni, valami ki tudja, hol szerzett mimikrivel, az ősi komédiák, titokzatos beavatások töredékes szertartásait. You will live forever – ismételte el magában a vers utolsó sorát, s elmosolyodott. Tudta, hogy azok a művek örökké élnek, míg az övéi rég szétporladtak a távol-keleti könyvtemetőkben.

Az író Midwoldában többnyire Kierkegaard-t, Nietzschét, Kleistet, Poundot, Herman Brusselmanst olvasott, magyarul Petőfi mellett régi irodalmi s bölcseleti munkákat; Beethoven, Schubert, Brahms zenéjét hallgatta; s aprócska Memling- és Rubens-reprodukcióit vizsgálgatta nagyítóval. Kandallója felett Rippl-Rónai Vörösruhás nő című szőttesének olajfestmény másolata függött. A külvilággal való kapcsolatát mindössze három alkalmi látogató jelentette, s mindhárman nők: a bejárónője Heiligerleeből, az anyja a másvilágról, a felesége Groningenből. A bejárónő hatvan év körüli s német származású volt, a kelet-fríziai Aurichból tizenkilenc éves korában vándorolt át Hollandiába, mert, mint akkor megtudta, apja fanatikus SS-tiszt volt, akit a sachsenhauseni perben elítéltek és kivégeztek; anyja őt és egy évvel idősebb nővérét babakocsiban mentette ki a lángokban álló Lübeckből. Kicsit mintha meghibbant volna a bűntudattól, s csak a legalacsonyabb kétkezi munka elvégzésére volt képes; szótlanul, nem múló szomorúsággal nagy barna szemében végezte a heti takarítást; tiszta, megbízható és lelkiismeretes volt, csak az író német könyveit, hanglemezeit nem volt hajlandó leporolni. Az írót anyja rendszertelen időközönként látogatta meg, hajnaltájt. Mindig harminc-harmincöt évesnek tűnt; átlátszó, fátyolszerű kombiné volt rajta, mely szabadon hagyta gömbölyű karjait; az anyagon átlátszottak hegyesen álló mellei, sötétlő vénuszdombja. – Ha erekciód támadna, felejtsd el – mondta az anyja. – Csipesz? Szájpecek? Vibrizés? Aranyzuhatag? Mindez szinte nevetséges ezen a szigeten. Én soha nem mondtam le rólad, de ez volt a vesztem. A haza földje határtalan, ott az én világom. – A feleség minden pénteken napnyugta előtt érkezett meg Midwoldába. – Sabat salom – köszöntötték egymást cinkos mosollyal, aztán a feleség gyertyát gyújtott, az író pedig kihozta a hagyományos vacsorát: kockára vágott hagymával megszórt új heringet, füstölt angolnát és lazacot friss kaporral és citrommal körítve, ropogós fehér cipót és rozskenyeret, vajat, melléjük jégbe hűtött Bokmát. Utána két-három fajta francia sajt következett, s egy holland overjarig, melyhez az író szokás szerint valami nemes burgundi vagy bordeaux-i vörösbort bontott. Desszertnek Scheemdában sütött almás pitét ettek; kávét csak a feleség ivott. Mivel az írónak nem volt televíziója, a rádióban a Nederland I-en meghallgatták a nyolcórai NOS-híradót, aztán átmentek a kis hálószobába, levetkőztek, és hosszan, gyengéden szeretkeztek. Egy kicsit beszélgettek az ágyban, de a feleség nemsokára felöltözött, mert el akarta érni az utolsó vonatot Groningenbe. Elbúcsúztak – Tot volgende week –, az író visszaballagott a házhoz, kiment még a mezőre, s ha csillagos volt az ég, egy darabig nézte a csillagokat. De legtöbbször az ég felhős volt, mint általában Észak-Hollandiában, ami nem zavarta, sőt különös megelégedéssel töltötte el.

Weil ich in einem Lande, in welchem man mich, in meinen Rechten, nicht schützen will, nicht bleiben mag. Lieber ein Hund sein, wenn ich von Füßen getreten werden soll, als ein Mensch!

(Heinrich von Kleist)

Hát azért, mert még mindig pöknek ránk, főleg Nyugaton – mondta Durbincs, és eltaposta körömig szívott cigarettáját. Újabban ismét rászokott a dohányzásra, pedig szemmel láthatólag csóróbb volt, mint bármikor rövid ismeretségünk alatt. Nemzeti ünnepünkön sétáltunk a Hősök tere felé; kezdett kibújni a nap; kokárda csak az ő foszlásnak indult lemberdzsekére volt tűzve, a szíve fölé. Megint nem volt nála Fedél Nélkül, csak egy kissé szakadt plasztikszatyor. – Azt a Kollonich Lipótot is mint valami Deák-megelőző hazabölcsét lapogatja még szegfűszagú Gyula bátyánk is, hogy Metternichről ne is beszéljünk. Kollowrat, Thugut, de még inkább a fajtánkból eredő magyarfaló gecihuszárok tömege – remegő kézzel újabb cigarettát kotort elő, s rágyújtott –, azt teccenek hinni, az a D-209-es-féle nemzetvesztő senkiháziak hada elbaszott korunk speciális torszzülöttei? Hát Izdenczy? Balassa? – Kérdőleg nézett ránk. – Kegyelmeteknek nem ugranak be ezek a díszpintyek? Baldacci Antalka neve sem cseng ismerősen az urak vájt fülében? Pedig Hamar Levitézlett Péter bán és kisöccsei végproduktumok, olcsó csökevények az igazi profikhoz képest, akikkel bölcs császárkirályunk, Első Ferenc vette körül magát, s kiktől oly épületes beadványokat kapott sajátkézhez naponta, hogy például a magyarokat orangutangból az osztrák fennhatóság emelte emberré, fecit humanum imperium Austriae, s mégis beleszarnak abba a kézbe, mely a kalácsot osztaná nekik. Mert jó tökfejű Ferencünk kora nemcsak abban hajaz a ma visszazokogott Hóhér Kádár Janó rezsimjéhez, hogy rendőrspiclik jelentéseivel, cenzúrával, denunciánsok ezreivel tartotta fönn hatalmát, hanem őfelsőseggsége ugyancsak majdnem negyven éven át akasztott meg mindennemű valódi változást, jelentősen azt, hogy a magyar nemzet egységesebbé szerveződhessék, valami olyasmit, amit mondjuk ez a másik széttaposott akarat jelképe példáz tavaly december ötödikéről – s a szatyorból előkeresett egy gyűrött Összetartozunk feliratú nemzetiszínű szalagot. – Namármost, ehhez a Baldaccihoz képest mint egy zsarnok rossz szelleme Aczél Hugó ha nem volt is karonülő kisded, azért kismiska az volt. De ma már nyilván ilyesmikkel kár előhozakodni, midőn láthatólag kegyed legendás emlékezete sem terjed el a nemzeti tudat legeminensebb kiirtóiig. – Kiértünk a térre; Kemenes körülnézett. – Na és ön szerint ez a mára besrófolt, kihízott, sörtehajú szónok úgy emlékezik, ahogy ön kívánná? – Baszok rá! – legyintett Durbincs –, ennek sincs egy épkézláb ötlete, csak mekeg, harsog és butít. Gőze nincs semmiről, arról legkevésbé, hogy a történelem veszteségeit nem lehet behozni, hacsak nem vagyunk németek, és nem indulunk ki a szétrombolt haza valóságából. És akkor most ennek kapcsán hadd merjem megkérdezni, kell-e nekünk az az EU, amelyik a nemzeti javakat elkótyavetyélő Gyurcsány-bétéhez hasonlóan oly vészesen amnéziás, hogy a törököt is be akarja engedni akáclombos falai közé?! Mert kebelem nem az éji homályban késelő régi dicsőségen mereng – Durbincs Kemenesre pillantott, ki most is elmosolyodott a Vitéz-citátum hallatán –, amikor szordinósan kihangosítom, hogy Mátyás király birodalmának 4, azaz NÉGY-millió lakosa volt, túlnyomó részében magyar, míg a XVIII. század eleji első népszámláláskor Magyarország lakossága alig haladta meg a másfél milliót, Erdélyé meg még az egymilliót sem. S a kipusztított színmagyar vidékeket sváb, rác, oláh, tót telepesek, bevándorlók foglalják el. Jó, jó, tisztába tettük, nincs kollektív bűnösség, a mai török nem a magyarság színe-javát legyilkoló, rabláncra fűző, borotvált fejű vérszomjas barbár, bár ha megnézzük, hogy még az örmény holokausztot sem hajlandók elismerni, akkor hogyan várhatnánk el, hogy tőlünk töredelmesen bocsánatot kérjenek, netán kártérítést fizessenek azért a soha jóvá nem tehető pusztításért, amit mirajtunk véghezvittek, hacsak nem holland meg angol pénzből... – Durbincs motyogott még valamit a "kivert kutyáról", de elfordult tőlünk, mert meglátott egy hasonszőrű ismerőst, akivel együtt beállt a gyülekező tömegbe. Mi pedig leballagtunk a kisföldalatti megállójába, s nem tudtuk igazán, miként folytassuk a mai napot, pedig ünnep volt, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ünnepnapja.

Groningen – Bogen – Budapest, 2005. szeptember 25–október 23.