Kortárs

 

Kelemen Lajos

Penckófer János:
Boldogasszony-tenyere

Magyar Napló – Írott Szó Alapítvány – Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség, 2005

 

Hinni a dolgok jelentőségében nem csak egyféleképp lehet. Önmaga veszendőségének sokszor meghányt-vetett élményéből, mely a kényszerekhez kötött, önkereső egyén tapasztalata, Mach egy filozófiai baljóslatra következtet, ugyanez az élmény Penckófer Jánosnak viszont épp arra jó, hogy szétnézzen a baljóslat fölött. Amott a tűnődő ész vallást képez: az én menthetetlen (ne is számolgassuk, hány költői mű talpköve e religio), emitt viszont a vershős mintha daccal, feladatittasan kérdezné: "Hol keresse hát saját vonásait?" Mitologizál, mondták annak idején Ernst Machról, nem minden rosszallás nélkül. És íme most a természetbeni kárpótlás a Boldogasszony-tenyere szerzőjétől: az ő érdekesen bonyolított költészete ugyanis bátran merít a mitológia színeiből – jóllehet közben egyre-másra detronizálja a mítosz fenségét.

Mindenesetre Penckófer János az a költő, akinek igazán nem kell tartania a kopárság rémétől. Nagyon is érti, mi a nyitja az áradó, hömpölygésszerű beszédnek. Testes, sokágú mondatai (stiláris ékítményekkel megrakottan): a gondolat megannyi fordulatos odisszeája; hova kanyarognak, hol kötnek ki, csodálatot ébresztve az olvasóban – ez olyan izgalomkeltő lehetőség és olyan fogalmazói virtus, amellyel Penckófer gyakran él. A Van itt még valami kezdetű versben például így: "Valószínű, hogy már az efféle beszédet meg- / előző csöndben is manipulál, én meg a túl- /magányosodott skrupulusaimnak tudom be / a kudarcaimat. Pedig, Édesistenem, hogy / szerettem volna Burtonnel mondani I am / musing, menynyire kívántam azt a könyvtáros / homályban élő tisztánlátást. Agancsverítékes / kilenc éve dőlt el végérvényesen, hogy minden / ezért lesz: a gyilkoló kísérlet is a magát író / sétanyelvben, ami nem enged magához, ami / megaláz."

A türelmes olvasó, aki kész követni Penckófert és tolongó motívumait, hamar rájön, hogy a Boldogasszony-tenye-re: kordában tartott forgatag. A szövegből szövegbe vándorló motívumok, történelmi utalások, az érdekes és kevésbé érdekes életmozzanatok fantáziába olvadó rajzai fölött a józan költőész az úr. Az érzéki embert egy intellektuális elemző karolja fel itt, a szenvedélyt az ész szelíd hatalma. A szent cél: új nevet adni a dolgoknak. Mi ez, ha nem hatalmas sóhaj a mítosz felé? Penckófer hívőként, már-már misztikus nosztalgiával kapcsolódik abba az ősiségbe (vagy ha tetszik: a világnak és a nyelvnek abba az elévülhetetlen ifjúkorába), amelytől mi sem áll távolabb, mint a szó elidegenedése. Bár állandó mellékízzel, mégis a titkok lelkét megfoghatóvá tevő kifejezésre próbál rávilágítani. Nem ennek a szándéknak köszönhetjük-e bőven sorjázó fogalomképződményeit?

Csakhogy Penckófernek van egy másik arca is, a kitanult konstruktőré. Egy kis divat, egy kis kormintájú póz, egy kis irodalmi illat; ezek a bennfentesség azonnal feltűnő jelei. A konstruktőr a szerkezetet jegyzi, a lírikus összefüggésekkel, arányokkal dolgozik.

A Boldogasszony-tenyere voltaképpen egyetlen hosszú vers. Vagy jobban mondva: egy fölényesen kiszámított, nagy kiterjedésű monológ. A Boldogasszony-tenyere egy költő és egy szerkesztő közös munkája; alanyi ösztönösség és megfontolt logika. Mennyire tudatos például az a szeparáció, ahol egy-egy szövegegység lezárásaként a költő eredendő lírája levegőt vesz; a játék az idézhetetlenül terjedelmes címekkel. Mind ugyanaz: aprólékosság, parodisztikus körülményeskedés, s egyben alighanem utalás is némely irodalmi emlékekre. Ilyesféle módon: A végső megfáradásról, amelyben úgy foglalnak teret maguknak az emlékek és vágyak, mint az angol mondatok, hogy a szív helyén sem marad semmi, de még a csend is idegenül csendül. Bizonyos, hogy a verskeresztelésnek ma nem ez a legelterjedtebb formája. Ha innen nézed: játékos teketóriázás, ha onnan: nélkülözhetetlen kellék. A versek fejéül írt sorok: magyarázatok, s illusztrációi a szerző ambivalens szemléletének, amely bőven megengedi, hogy a mű elvont legyen, de tárgyias is; lírai, de anekdotikus is. A hang pedig akár a kétségbeesésig komoly. Hogy azután ezt a komolyságot azon nyomban valami abszurdumig vitt irónia ellenpontozza. Nem beszélve arról a spontán életismeretről, amely minden eredeti alkotás alapja, s amelyet itt az egyes versek újszerűnek vélt szövegtorzításai sem képesek elnyomni.

Penckófer János a látásmódja tágasságával a legnagyobbak nyomában jár. Shakespeare vagy éppenséggel Csokonai nem abban voltak-e merőben kivételesek, hogy temérdek teremtett dolgot engedtek át magukon? És mit mond Yeats? "Jómagam sohasem vagyok bizonyos abban, hogy amikor valamilyen háborúságról, vallási őrületről, új felfedezésről vagy bármilyen olyan dologról értesülök, amivel tele van a világ füle, vajon nincs-e része ezekben a történésekben valaminek, ami Thesszáliában hangzott el egy fiú furulyáján?" A szépség az, amelyben minden mindennel összeér. "...összeér az is, ami / látszólag rég letűnt, azzal, ami látszólag / elkövetkezik" – feleli rá a költő. Az övé is valamiféle egyeztető, pólusokat áthidaló szemlélet, de hol van innen a Yeatsnél tapasztalt zavartalan heroizmus?

Penckófer befelé mélyülő személyisége nem zárkózik el attól, ami látszólag rég letűnt, nála azonban az örök történés túlsó irányához, ahhoz, ami látszólag elkövetkezik, többnyire groteszk ugrások vezetnek. Egy-egy pillanatra minden egyformán közel van hozzá, "de ő ezt a / májusi egekbe tágult összefüggést / úgy veszi ábrázatára, úgy szövi a / legbensőbb szavaihoz, hogy sejti, / érzi, tíz nap múltán hiába lélek a / szél –: a jó negatív entrópiát már / a matematika nyelvén írják le, de / még azt is, miként hullatja szirmát a / bazsarózsa."

Íme, Eukleidész utódaié a terep. Aki meg zenét kíván, annak vissza, vissza Thesszáliába?