Kelemen Lajos
Penckófer János:
Boldogasszony-tenyere
Magyar
Napló – Írott Szó Alapítvány – Kárpátaljai Magyar
Pedagógusszövetség, 2005
Hinni a dolgok jelentőségében nem csak
egyféleképp lehet. Önmaga veszendőségének sokszor
meghányt-vetett élményéből, mely a kényszerekhez kötött,
önkereső egyén tapasztalata, Mach egy filozófiai baljóslatra
következtet, ugyanez az élmény Penckófer Jánosnak viszont
épp arra jó, hogy szétnézzen a baljóslat fölött. Amott a
tűnődő ész vallást képez: az én menthetetlen (ne is
számolgassuk, hány költői mű talpköve e religio), emitt
viszont a vershős mintha daccal, feladatittasan kérdezné:
"Hol keresse hát saját vonásait?" Mitologizál, mondták
annak idején Ernst Machról, nem minden rosszallás nélkül.
És íme most a természetbeni kárpótlás a Boldogasszony-tenyere
szerzőjétől: az ő érdekesen bonyolított költészete
ugyanis bátran merít a mitológia színeiből – jóllehet
közben egyre-másra detronizálja a mítosz fenségét.
Mindenesetre Penckófer János az a költő,
akinek igazán nem kell tartania a kopárság rémétől. Nagyon
is érti, mi a nyitja az áradó, hömpölygésszerű beszédnek.
Testes, sokágú mondatai (stiláris ékítményekkel
megrakottan): a gondolat megannyi fordulatos odisszeája; hova
kanyarognak, hol kötnek ki, csodálatot ébresztve az olvasóban
– ez olyan izgalomkeltő lehetőség és olyan fogalmazói
virtus, amellyel Penckófer gyakran él. A Van itt még valami
kezdetű versben például így: "Valószínű, hogy már az
efféle beszédet meg- / előző csöndben is manipulál, én meg
a túl- /magányosodott skrupulusaimnak tudom be / a kudarcaimat.
Pedig, Édesistenem, hogy / szerettem volna Burtonnel mondani I
am / musing, menynyire kívántam azt a könyvtáros /
homályban élő tisztánlátást. Agancsverítékes / kilenc
éve dőlt el végérvényesen, hogy minden / ezért lesz: a
gyilkoló kísérlet is a magát író / sétanyelvben, ami nem
enged magához, ami / megaláz."
A türelmes olvasó, aki kész követni
Penckófert és tolongó motívumait, hamar rájön, hogy a Boldogasszony-tenye-re:
kordában tartott forgatag. A szövegből szövegbe vándorló
motívumok, történelmi utalások, az érdekes és kevésbé
érdekes életmozzanatok fantáziába olvadó rajzai fölött a
józan költőész az úr. Az érzéki embert egy intellektuális
elemző karolja fel itt, a szenvedélyt az ész szelíd hatalma.
A szent cél: új nevet adni a dolgoknak. Mi ez, ha nem hatalmas
sóhaj a mítosz felé? Penckófer hívőként, már-már
misztikus nosztalgiával kapcsolódik abba az ősiségbe (vagy ha
tetszik: a világnak és a nyelvnek abba az elévülhetetlen
ifjúkorába), amelytől mi sem áll távolabb, mint a szó
elidegenedése. Bár állandó mellékízzel, mégis a titkok
lelkét megfoghatóvá tevő kifejezésre próbál
rávilágítani. Nem ennek a szándéknak köszönhetjük-e
bőven sorjázó fogalomképződményeit?
Csakhogy Penckófernek van egy másik arca is,
a kitanult konstruktőré. Egy kis divat, egy kis kormintájú
póz, egy kis irodalmi illat; ezek a bennfentesség azonnal
feltűnő jelei. A konstruktőr a szerkezetet jegyzi, a lírikus
összefüggésekkel, arányokkal dolgozik.
A Boldogasszony-tenyere voltaképpen
egyetlen hosszú vers. Vagy jobban mondva: egy fölényesen
kiszámított, nagy kiterjedésű monológ. A Boldogasszony-tenyere
egy költő és egy szerkesztő közös munkája; alanyi
ösztönösség és megfontolt logika. Mennyire tudatos például
az a szeparáció, ahol egy-egy szövegegység lezárásaként a
költő eredendő lírája levegőt vesz; a játék az
idézhetetlenül terjedelmes címekkel. Mind ugyanaz:
aprólékosság, parodisztikus körülményeskedés, s egyben
alighanem utalás is némely irodalmi emlékekre. Ilyesféle
módon: A végső megfáradásról, amelyben úgy foglalnak
teret maguknak az emlékek és vágyak, mint az angol mondatok,
hogy a szív helyén sem marad semmi, de még a csend is
idegenül csendül. Bizonyos, hogy a verskeresztelésnek ma
nem ez a legelterjedtebb formája. Ha innen nézed: játékos
teketóriázás, ha onnan: nélkülözhetetlen kellék. A versek
fejéül írt sorok: magyarázatok, s illusztrációi a szerző
ambivalens szemléletének, amely bőven megengedi, hogy a mű
elvont legyen, de tárgyias is; lírai, de anekdotikus is. A hang
pedig akár a kétségbeesésig komoly. Hogy azután ezt a
komolyságot azon nyomban valami abszurdumig vitt irónia
ellenpontozza. Nem beszélve arról a spontán életismeretről,
amely minden eredeti alkotás alapja, s amelyet itt az egyes
versek újszerűnek vélt szövegtorzításai sem képesek
elnyomni.
Penckófer János a látásmódja
tágasságával a legnagyobbak nyomában jár. Shakespeare vagy
éppenséggel Csokonai nem abban voltak-e merőben kivételesek,
hogy temérdek teremtett dolgot engedtek át magukon? És mit
mond Yeats? "Jómagam sohasem vagyok bizonyos abban, hogy
amikor valamilyen háborúságról, vallási őrületről, új
felfedezésről vagy bármilyen olyan dologról értesülök,
amivel tele van a világ füle, vajon nincs-e része ezekben a
történésekben valaminek, ami Thesszáliában hangzott el egy
fiú furulyáján?" A szépség az, amelyben minden mindennel
összeér. "...összeér az is, ami / látszólag rég letűnt,
azzal, ami látszólag / elkövetkezik" – feleli rá a
költő. Az övé is valamiféle egyeztető, pólusokat
áthidaló szemlélet, de hol van innen a Yeatsnél tapasztalt
zavartalan heroizmus?
Penckófer befelé mélyülő személyisége
nem zárkózik el attól, ami látszólag rég letűnt,
nála azonban az örök történés túlsó irányához, ahhoz, ami
látszólag elkövetkezik, többnyire groteszk ugrások
vezetnek. Egy-egy pillanatra minden egyformán közel van hozzá,
"de ő ezt a / májusi egekbe tágult összefüggést / úgy
veszi ábrázatára, úgy szövi a / legbensőbb szavaihoz, hogy
sejti, / érzi, tíz nap múltán hiába lélek a / szél –: a
jó negatív entrópiát már / a matematika nyelvén írják le,
de / még azt is, miként hullatja szirmát a / bazsarózsa."
Íme, Eukleidész utódaié a terep. Aki meg
zenét kíván, annak vissza, vissza Thesszáliába?