Jász Attila
A Kívül belseje
Zalán
Tibor rövidversei Pilinszky csend-poétikájának tükrében
Az emberi szellem a
létezés elsődleges nyelvén
– amely valóban
több mint kifejezés, több mint a lét
néma beszédének
emberi nyelvre való átültetése,
műfordítása –
egyedül akkor szólalhat meg, ha
belenémul a
kifejezés reménytelen erőfeszítésébe,
mintegy belehal,
belepusztul vállalkozásába.
(Pilinszky János)
Pilinszky nagyon jól tudta, hogy vannak
dolgok, amikről hallgatnia kell. Zalánnak már csak a benne,
bennünk lévő üresség vagy hiányérzet feltérképezése,
feltárása marad(t). A sorok közti elhallgatások intenzív
ereje pontosan ebből az élményből fakad.
Ahogy megmutatja magát, ahogy megmutat minket.
Egy (poszt)romantikus vándor, aki ebben a
szerepben nagyon is mainak, aktuálisnak tűnik, éppen a szerep
miatt. Hogy eltolja magától egy kicsit a
világvége-hangulatot, az elveszettség érzését, a
kilátástalanságét. Egy olyan ember portréja rajzolódik ki,
"aki leszámolt az élettel, és már nincs vesztenivalója,
tehát szabad" (Hans Böhringer).
Zalán néhány soros hallgatásai valódi
műalkotások, amelyekben a csend megteremtésére tesz
kísérletet.
Óhatatlanul a szabad verseket író
Pilinszky idéződik fel Zalán tömör és feszes rövidversei
kapcsán. Nem is igazán a forma, inkább a motívumrendszerek
rokonsága, a lecsupaszított, makacsul visszatérő állandó
témák miatt. Zalán ezt az örökséget vállalja
rövidverseiben, a szintén Vörösmartyn és József Attilán
"edződött" Pilinszky személytelen, de szenvedéssel
átitatott áldozathozatalát és -vállalását.
"Kemény a szívem – nem ismerem a
békét" – írja a Kívül kötet Hatiora című
nyitó versének utolsó előtti sorában Zalán, amely számomra
József Attilát parafrazeálja. Ezt egy zalános sorral zárja:
"Az emlékezés minden tudásom". A P. J. emlékének
című, három rövid versrészből álló költeményében meg
is vallja erős, mély kötődését Pilinszkyhez. Ez a vers
remek példája annak, hogy egy költő motívumai miként
szervesülhetnek át egy egészen másfajta költészetbe. Zalán
megfogalmazási kísérletei sokkal anyagszerűbbek, hiába a
közös motívumrendszer: vér, szögek, levegő, alkony, olaj,
kés, szél, síró állat, világtalan, gyermek, test, teher,
koponya stb.
A Kívül kötet után folytatja útját
a rövidversek ösvényein. Az irányvonal egyik jellemző
példája a Visszatérés című vers.
Majd visszatér,
az ablak vastag üvegén megáll
az árnya.
Belép
és ruhája a földre esik.
Nem lép, beront, éhessége
a ferde ház dermedtségét felveri.
Amaz majd kapkod,
boldog homályban és öntudatlan,
akár a cukortalan nagykamasz.
Gyönyör emléke verődik szét
porcelánkoponyában
Több költészettechnikai dolog
szemléltetésére is alkalmas ez a vers. Zalán
hosszúverseinél alkalmazott tördeléstechnikáját sikerrel
emeli át a rövid formátumba. Legjellemzőbb módszere, hogy
verssorképzései nem azonosak mondatképzéseivel. Mondatait
úgy tördeli sorokká, hogy egyrészt a ritmus által,
másrészt a jelentés megtörése miatt többletjelentéssel
gazdagodjanak, érdekesek, figyelemfenntartóak legyenek. Ami
leginkább befejezetlenségérzetükből fakad. A vágások
által keltett hiányérzetek viszik, lendítik tovább sorról
sorra a verset, így prózamondatokhoz közelítő poétikus
szöveggé, verssé válik.
Zalánnál az írásjeleknek klasszikus
funkciójuk van: levegővételnyi, illetve gondolatváltásnyi
szünetet követelnek. (Mintha nem is ugyanaz az ember írta
volna központozás nélküli, hosszú-, illetve képverseit.) A
vers végi írásjelek elhagyása csupán egy következetes
gesztus, amellyel a költő lezáratlanná, lebegőbbé,
tágasabbá kívánja tenni magát a verstestet.
A Visszatérés című vers lineáris
szerkesztését az utolsó két sor túlexponáltsága
érvényteleníti. (Ezt a csattanót készítette elő az első
tíz sor.) Az utolsó előtti sor magában hordozza a lezárás
lehetőségét, de egy zalános összetett szóval csavar egyet a
zárás jelentésén. A verszárlat feszültségét a versben
végigvitt erotikus töltés halálélmény felé való eltolása
okozza, hiszen a gyönyör emlékének szétverődése a koponya
porcelánján már magát a koponya szétverésének képzetét
is felidézi. Ezt a hatást viszont valójában nem az ügyes
vágástechnikával, hanem az elhallgatással éri el. Ez a
módszer, az akvarell-versek metaforáját átvéve, az
impresszionista ecsetvonásokhoz hasonlítható leginkább.
Amennyiben egy-egy sort önálló, élénk ecsetvonásként
értékelünk, ahol is igen nagy szerepük van a fehéren hagyott
foltoknak is. Néhány lépéssel távolabb áll össze a kép
egésszé, rajzolódik ki az öncélúnak tűnő
ecsetvonásokból a táj vagy éppen a monet-i szénaboglya.
A Kívül kötet előtt, talán
egyetlen publikált verset leszámítva (az Enumerációt
a Földfogyatkozás című első kötetében), nem volt
jellemző Zalán Tibor költészetére a rövidvers-forma.
Érdekes lenne megtudni tőle, milyen élmény hatására
következett be ez a változás, és van-e szerepe a
formaválasztásban annak a kiábrándult aurának, ami a Kívül
kötetet jellemzi.
Indulásakor Zalán a klasszikus-kötött
formákat kedvelte, főként a Nagy László nevével
fémjelezhető, népi szürrealisztikus nyomvonalat (Földfogyatkozás),
majd az amerikai beatköltészetre jellemző "kiáltás
típusú" hangot intonálta magyarrá (Álom a 403-as
demokráciában), és ezzel a kötettel egy időben jelentek
meg (korábbi) botrányosnak titulált kassákos-avantgárd –
nemhogy hosszú, de – nagyon hosszú verskísérletei kötetbe
gyűjtve (Opus N3: koga). A negyedik kötet (...és
néhány akvarell) nagy meglepetésre harminchárom elégiát
tartalmazott, ami egyfelől az Álom... folytatásának is
tekinthető. Az addigi költészeti teljesítmények
lezárásaként értelmezi a Hagyj még, idő! című
gyűjteményes kötetét: "Hogy mit hagyok el? Nyilván az
ifjúságot, amely ornamentika, hevület, kivagyiság,
bátorság, harsányság, cvíderség, romantika, vér, ölelés,
kocsma, vörösbor minden második sorban, csavargás, halálközeliség..."
A Fiú indulását hagyja maga mögött ez a
Férfi, az édes emlékek ízét fanyar jelen-válság
megírására cserélve (például Borús reggeli üzenetek).
Ez a világszemlélet már az eddigieken kívül helyezi
magát, amit a Kívül kötetcímmel ismételten
megerősít és hangsúlyoz. A kívüllevés, a kívülkerülés
a személytelenség, az elszemélytelenedés felé való
elmozdulás főként e kötet rövidverseiben jut érvényre
radikálisan.
Sokféle (versbeli) hallgatás van,
költőtől függően. Magyarul egyik legszebb,
legnyilvánvalóbb példája Pilinszky költészete. Annak,
hogyan és mit lehet versben hallgatva elmondani, illetve
beszédes hallgatással az olvasó tudtára adni.
Pilinszky esetében, mint tudjuk, leginkább a
m/Megnevezhetetlenről van szó. Azaz a hallgatásról. Sorai,
mondatai a hallgatástól kapják súlyukat.
Ehhez a költészethez képest Zalán sorai,
mondatai inkább hiányosak, töredék jellegüktől,
befejezetlenségüktől szépek. Zalán hallgatása az üresség
érzéséből fakad, míg Pilinszkyé a csendből. Azaz irányuk,
irányultságuk valójában ellentétes. Zalán rövidversei nem
a csendből fakadnak (miként Pilinszkyéi), hanem oda tartanak,
oda akarnak megérkezni, mint egy otthonba. Ezért inkább csak
elhallgatások, bár fájdalommal vegyes tudással teliek.
A Visszatérés zárósoraiból is
kiderül, Zalán halálosan komolyan gondolja, amit mond, nem
blöfföl, de ennek ellenére nem bízik a nyelvben. (Ennyivel is
Pilinszky utáni a költészete.) Ez a két sor arról szól
valójában, hogy amit mond, az csupán írás, szavak egymás
után, és a szépség – ha egyáltalán – csak általuk
teremthető meg. A lényeg azonban mégiscsak kimondatlan marad,
nem azért, mert kimondhatatlan, hanem mert már nem lehet direkt
módon elmondani. Csak elhallgatni. Azaz a lényeg ott kezdődik,
ahol a szavaknak, a szövegnek vége van.
Kívül és belül sajátos kettősség
jellemzi Zalán kilencvenes évekbeli rövidverseit, melyeknek
legnagyobb részét a Kívül kötetben közölte. A
deklaratív, beszédes cím azonban nem annyira egyértelmű,
mint amennyire annak látszik. A kilépés, kiválás gesztusát
látszik hordozni, ami a kivonulás gesztusával rögtön
érvényesíti a belülre való visszavonulást is. Paradoxon
tehát ez a cím. Minél inkább kívül akar kerülni valaki a
dolgokon, annál beljebb húzódik saját csigaházába, és
éppen ezáltal lesz lehetősége – önmaga által – jobban
megismerni a m/Másikat.
Zalánnál az eddig fenntartásokkal kezelt
Másik (Nem-Én), aki többnyire ellenségként jelent meg
hosszabb verseiben, itt a megértést kapja ajándékba, a
megbocsátást. Ami, úgy tűnik, nála a világból való
kiábrándultságból fakad.
"A világ kétarcú az ember számára,
miként kétarcú az ember magatartása a világban." Martin Buber
megállapítása akár Zalán rövidverseinek prózára
fordítása is lehetne. És valószínűleg ez a felismerés
sodorta őt ennyire közel Pilinszky versvilágához. Mások
szenvedéseinek átélése, átérzése, ami addigi
Én-központú romantikus jellegű költészetétől teljesen
idegen volt. "Lent élek de felfelé nézek" – kezdi Hatiora
című versét, és aki az Én–Te viszonyát így határozza
meg, az a Másik iránti tiszteletét is megfogalmazza ezzel.
Vagy ahogy Buber állítja: "Az Én–Te alapszót csak egész
lényével mondhatja az ember." Vagyis az Én (alapszó)
értelmetlen a Te (alapszó) nélkül. Miként a kívül a
belül vonzatában válhat csak teljessé.
"Valószínűleg egy alapjában véve
rendkívül zárkózott, befelé forduló, visszafogott ember
vagyok, aki tulajdonképpen nem szerepet játszik, hanem csupán
szeretne valamiképpen beleolvadni a külvilágba" – vallja
meg Zalán egy interjúban.
Valószínűleg és valamiképpen –
ezek a kulcsszavak, ezekre érdemes figyelnünk. Hiszen ez akár
a rövidversek költői Énjének pontos jellemzése is lehetne.
A bizonytalanság szándékos lebegtetésével együtt: "Nem /
válthat át egyes szám / első személybe, zavarba ejtő, /
hogy minden csak mintha." (Approximációk) Ez a
harmadik személy a kulcsa a rövidverseknek is, mivel
rendszerint egyes szám harmadik személyű leírások
jellemzőek e versekre, ami a személyiség, a személyesség
háttérbe szorítását jelentheti, de Zalánnál ez a
visszafogás, a visszafogottság eszköze, sőt: a
visszafojtásé. Ily módon, személyisége, személyessége
közvetlen kiiktatásával még közelebb kerülhet leírandó
tárgyához.
Amit akár úgy is megnevezhetünk: Az.
"Hiszen az Én–Te alapszó Énje más, mint
az Én–Az alapszó Énje." (M. Buber)
Az egyéb esetekben megnyilatkozó költői
szubjektum ezáltal még hangsúlyosabb jelentést kap. (Vagyis
az Én–Te viszony.)
A versek hőse folyamatosan a lét
nemlétbe való átmenetének határmezsgyéjén tipródik, azt a
pillanatot rögzíti élő kameraként, amelyben az Én nem-Énbe
vált, ahol megszűnik Én lenni. Ahol Platón utópikus
birodalma is húzódik, ahol érvényes az örök szabály, hogy
"aki tudja a neveket, tudja a dolgokat is" (Kratülosz).
Témájában is egyetlen dolog érdekli
igazán, az elszemélytelenedés felé való elmozdulás, az a
problémakör, amely valójában egyetlen magyar költőt
izgatott csak igazán, Pilinszky Jánost. Zalán rövidverseinek
létköltészeti irányultsága jelentős váltás korábbi
szemantikai és nyelvkritikus törekvéseihez képest. Mindezt
pontosítani talán egy wittgensteini mondattal lehetne: "Nem
az a misztikum, milyen a világ, hanem az, hogy van."
És ez a van, ez az állítás tulajdonképpen a
Pilinszky-költészet kulcsszava, ez fejezi ki a közvetlen,
nyelven túli, nyelvet kiiktató viszonyulását a tárgyakhoz,
tárgyához. Ezt a közvetlen odafordulást, folyamatos
rácsodálkozást a világra sokan misztikusnak nevezik, nem
tudván megkülönböztetni attól az élménytől, amit a
középkori keresztény szentekkel kapcsolatban olvashatunk.
(Valószínűleg maga Pilinszky sem vétlen a dologban...) A
misztikus élménye Isten közvetlen megtapsztalásához
kötődik, egy belső látás kialakulásához, amely által
minden dolgok eredetét Istenben láthatja. (Pilinszkynél talán
az Apokrif esetében érezhetünk közvetlen misztikus
élményt a háttérben, de a vers keletkezéstörténetét Nemes
Nagy Ágnestől megismerve ez az illúziónk is szertefoszlik.)
Pilinszkynél inkább a nyelv, mint
közvetítőelem kiiktatásáról, illetve ennek
lehetetlenségéről lehet szó. Ahogy ő mondja egy sokat
idézett interjúhelyén: "Ha megkérdeznék, mi is az én
költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom:
valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi
szegénység." És aztán persze profanizálja is
állítását: "Az anyanyelvet édesanyám szerencsétlenül
járt, beteg nővérétől tanultam, aki alig jutott túl a
gyermeki dadogáson." Szóval semmi misztika, gondolhatnánk,
de csavar egyet a mondanivalóján: "A világ problematikája a
mai nyugati kultúrákban bizonyos értelemben áttevődött a
nyelv szintjére. De én sose felejtem azt a fenntartás nélkül
ragyogó arcot, nénémet, amikor egy fát látva megtalálta azt
a szót: »fa«, és a napot megpillantva, a szót: »nap«."
Pilinszkynél tehát a nyelv mint
közvetítőközeg jelenti a rilkei tényeket, amelyek által
sohasem ismerhető meg tökéletesen a valóság, mert mindig
mást fejez ki, mint amit közvetítenie kellene, hisz a szó nem
azonos azzal, amit jelöl. Ezért olyan revelatív, metaforikus
és irigylésre méltó számára nénje szavakhoz való
viszonya. Ezt a közvetlenséget igyekszik ő is megteremteni
költészete által, megnevezni a m/Megnevezhetetlent, ami
végül sosincs, mert nem lehet kimondva. Ezért kénytelen
nagyobb szerepet bízni a csendre, a némaságra, mint a
szavakra.
Ezt a fajta (el)hallgatást viszi tovább és
fejleszti sajátjává Zalán Tibor rövidverseiben. Ezáltal,
bizonyos értelemben, a folytathatatlannak gondolt Pilinszky
folytatója lett. Kibővített eszköztárral és saját
motívumrendszerrel, markánsabb hangvétellel, nagyobb teret
engedve a formatechnikának és időnként több szemantikai
önreflexióval. ("Elértük / tehát a tagolatlan mondatokat.
Amit még mondanánk: az most sem mondható / ...Két jelzőtlen
tévedés.")
Ezért is indokoltabb tehát jelen esetben a Pilinszky-féle
beszédmód helyett a Pilinszky-féle elhallgatást emlegetni.
A két költészet mássága leginkább metaforikusan
pontosítható. Ha az elhallgatásokat, a szavak, a sorok közti
szüneteket a fehér laphoz hasonlítjuk, ahhoz a fehér színhez
ugyanis, amit Plótinosz úgy jellemzett, a testetlen, nem
teremtett fény színe – ezen a fehéren az intenzív
ecsetnyomok maguk a szavak, mondatok. Van Gogh részletekből és
különálló ecsetvonásokból építkező képeit – melyekből
egy bizonyos távolságból szemlélve jól látszik az egész
– Pilinszky feszes, de kihagyásos kompozícióival
állíthatjuk párba. Zalán rövidverseit viszont a sajnos
feledésre ítélt kitűnő magyar festőművész, Veszelszky
Béla színpont-technikájával modellezhetjük, amely csupán
ránézésre, felületesen szemlélve emlékeztet az
impresszionista technikára, és némi talányosság vagy
felismerhetetlenség bárhonnan és bárhogyan szemlélve is
megmarad. A rejtélyesség ellenére a fehér alapra rakott,
egymást követő színpontok szisztematikusan rajzolnak egy
arcot vagy egy tájat. És ez a mozaikrakásszerű folyamat addig
tart, amíg a külső és a belső fényviszonyok
együttes jelenléte ki nem egyenlítődik, összhangba nem
kerül. Így és ezért is indokolható a szavak
nélkülözhetetlensége.
Hogy a csend és a némaság, avagy a külső
belseje, azaz az ecsetnyomok alatti fehér (papír) is jól
érzékelhető legyen.