Horváth Elemér

scipio polybiusszal

a tábornokot rázta a sírás
olyannyira hogy szólni sem tudott
a történész nem értette miért
csak barátian megfogta kezét
mindketten olvasták thukididészt
a győztes teszi azt amit akar
a vesztes azt amit muszáj neki
s a történelem folyik majd tovább
lassan könyörtelen közömbösen
de ez nem volt apropó pillanat
csak filozófus rezignáció
a jövő előtt     de milyen jövő?
milyen karthágó? milyen róma? és
milyen scipio? milyen alarik?

amelyben horáciusz
elhárítja oktaviánt

azt hiszem kedvelnek az istenek
nemcsak filippinél     azóta is
háborúban tribunus militum
civilben római bürokrata
nem kis tehetség s gazdag mentorom
jóvoltából független birtokos
tűrhető egészség és otium
megengedhetem magamnak hogy csak irok
se szolgaságok se ambíciók
nem köteleztek soha semmire
szabad vagyok
s amíg az istenek engedik maradok
ember költő és római
nem ismerek nagyobb szolgálatot

amerikai

mondhatnám-e hogy egyszemélyben néger
zsidó arab hindu és indián
ateista katolikus pogány
férfi és nő transzcendens hermafrodita
egyszóval ember végül isten is
ha technikailag megoldható
az örökélet vagy csak álmodom
és végtelenné nőtt a hübriszem?
egyedül vagyok és egyedül én vagyok
azért jöttem csornáról newyorkba
hogy egybeolvasszak pálmát és jegenyét
a prérit és a rábaköz porát?
térkép-e csak a táj és a vidék?
a nagyvilág míg világ a világ?

a visszatérők

mindentudó ifjúság vitte őket
ahogy aranynál hunort és magort
csodaszarvas bár ezt még ők se tudták
pontos racionalizációk
zavarában csak taposták a port
lábuk alatt míg végül elfogyott
térkép? messzeség? ifjúság?
a tündéri a szüntelen tovább
lassan és majdnem észrevétlenül
romlott a szív a száj a szem a fül
s nem találták a hajdani csodákat
banálisan honvágyuk támadt
s visszaléptek a kitaposott útra
hová s miért? ezt más pascal se tudta

római muzsika

cs. szabó lászló emlékére

ha jól emlékszem esett az eső
rómaiasan langyos lassúdad
mint józsefnél bizonyos országos
hat évvel a forradalom után
itáliában rómában barokk
önkívületben fiatal titán
ezek a versek jók igaziak
valami ilyesmit már nem tudom
utoljára londonban beszéltem vele
néhány évvel a halála előtt
beváltottad minden reményemet
mondta tanáros elégtétellel
ezt sem tudom csak élek és írok
s a világ még csupa remény