Hanti Krisztina
Vasy Géza: "Hol
zsarnokság van" – Az ötvenes évek és a magyar irodalom
Mundus
Magyar Egyetemi Kiadó, 2005
Emlékszem azokra a gimnáziumi
történelemórákra, amelyeken nem kellett mást tenni, mint
figyelni. Nem kellett jegyzetelni, a tábláról vázlatot
körmölni vagy a száraz tankönyvi szöveget magolni. Ezeket az
órákat mindenki szerette. A tanár ilyenkor elmesélte a
történelmet...
Vasy Géza "Hol zsarnokság van" – Az
ötvenes évek és a magyar irodalom című könyvének
bevezető fejezete is lehetne egy ilyen rendhagyó
történelemóra alapja. A szerző kiválóan ismeri e korszak
történelmi hátterét, hiszen irodalomtörténészként
főként a huszadik század második felének irodalmával
foglalkozik. Számos tanulmányt, kritikát közölt már ebben a
témában. Több tanulmánykötete, monográfiája jelent meg e
kor valamely jeles alkotójának addigi vagy már lezárult
életművéről: Sánta Ferencről, Illyés Gyuláról, Nagy
Lászlóról, Kormos Istvánról, Csoóri Sándorról, Juhász
Ferencről.
Ahogy az emlékezetemben felidézett
történelemórán megfogalmazódott, Vasy Géza is úgy jellemzi
az ötvenes éveket, hogy az jóval tágabb időszakot foglal
magában, mint egy évtized. Kezdőpontnak ő a fordulat évét
jelöli meg. Akkor, 1948-ban egyesült Magyar Dolgozók Pártja
néven a két munkáspárt, a Magyar Kommunista Párt és a
Szociáldemokrata Párt. Az ötvenes évek zárását a szerző
több időponthoz köti. 1960. április 4-e alkalmából volt az
első amnesztia. 1961-ben indult az Új Írás című folyóirat,
mely felvállalta a publikációtól korábban eltiltott és/vagy
börtönbe kényszerített alkotókat. A konszolidálódás
nagyjából 1963-ban fejeződött be, amikor meghirdették az
általános amnesztiát. "Az ötvenes évek tehát a szellemi
élet szempontjából mintegy másfél évtizedig tartottak."
Az új könyv az ötvenes évek irodalmi
életéről és műveiről szóló tanulmányok, műelemzések
egybegyűjtéséből született. Akad közöttük, amely a
hetvenes években íródott, de többségük az elmúlt
évtizedben készült. A könyv egy összefoglaló, áttekintő
bevezetőre és három fejezetre tagolódik. Ezek a fejezetek
időben egymást követő kisebb korszakokat fednek le: Úton
a diktatúrához, A Rákosi-kor, A Kádár-kor.
A kommunista párt a marxizmuson kívül minden
más nézetet ellenségesnek tartott, és ezt a hétköznapi
élet jelenségeire, sőt tárgyaira is kiterjesztette.
Megpróbálták elhitetni a társadalommal, hogy rövid idő
alatt el lehet jutni az eszményi kommunizmus világába.
"Egybecsúsztatták a hétköznapi, az emberéletnyi és a
világtörténelmi távlatot... megkövetelve, hogy az ember
hétköznapjait is a világtörténelmi célok
megvalósításáért való önfeláldozó küzdelemben töltse
ki" – fogalmazza meg a szerző a bevezető fejezet oldalain.
Az akkori kultúrpolitika természetesen szintén csak azokat a
szerzőket támogatta, akik képesek voltak alkalmazni ezt a
fajta szellemiséget.
Az egypártrendszerű diktatúra
természetének megfelelően csak egyfajta irodalompolitikai
felfogás létezhetett. Ez elsősorban a műveknek a rendszer
számára kívánatos vagy tiltandó minősítésével
foglalkozott, s így az irodalmat is a politika alárendeltjévé
tette. Azt hirdették, hogy "... az igazi művésznek a párt
soraiban a helye... E követelménynek az lett a
leglátványosabb következménye, hogy a magyar írók
színe-java részben vagy egészben kiszorult az irodalmi
életből." Az irodalompolitika terén 1953-ban kezdődtek
változások. A hallgatásra ítélt írók nagyobbrészt lassan
visszakerülhettek az irodalmi életbe. Az írók jelentős
szerepet játszottak az 1956-os forradalomban, ezért annak
leverése után újabb szigorítások következtek. A Kádár-kor
irodalompolitikájának jellegadója a három té lett:
támogatás, tűrés, tiltás. A konszolidálódás egyik
jellemzője, hogy 1961-től kezdve azok a szerzők, akik
korábban tiltottak, majd tűrtek voltak, támogatottak is
lehettek. Ilyen volt például Weöres Sándor, Németh László,
Illyés Gyula.
A bevezetőt követő fejezetek hátterében
(ahogy ezt a címek is jelzik) szintén megbújik a politika. Az
ötvenes években jelentős szerepet játszó írók,
irodalompolitikusok pályáján keresztül jellemzi Vasy a
korszakot. Helyet kap egy izgalmas leleplező jellemzés Horváth
Márton irodalomban betöltött szerepéről, egy Illyésről és
a népi–bolsevik ellentétről szóló írás. Majd a
továbbiakban műelemzések következnek olyan alkotásokat
állítva a középpontba, mint például az Égető Eszter
(Németh László), az Ozorai példa, a Fáklyaláng, a
Bartók (Illyés Gyula), a Szarvas-ének (Juhász
Ferenc), a Niki (Déry Tibor), a Sokan voltunk
(Sánta Ferenc), a Cambridge-i elégia (Vas István)...
Horváth Márton, az irodalmi élet (Révai
József mellett) fő irányítója nem fogadta el a polgári
értékrendű irodalom olyan képviselőit, mint Babits, Márai,
Németh László. "Az ellenséges írókra és irodalomra
Németh László a legjobb példa. (...) Kevés ember volt, aki
annyi kárt tett volna az elmúlt emberöltő alatt az ifjúság
nevelésében, mint ő. (...) A nép megrögzött ellenségeit
nem fogjuk közel engedni a nép irodalmi neveléséhez" –
idézi a szerző Horváth egyik politikai rendezvényen
elhangzott beszédét. Kitartó kutatómunkát igényelhetett
fellelni azokat a dokumentumokat, melyeket egymás mellé téve
és feldolgozva közelebbi és teljesebb kép formálódik a
korszak szellemi-politikai életéről. Ez a fáradhatatlan
filológusi munka ahhoz is hozzájárul, hogy jobban
megismerhetővé váljék egy-egy írói pálya valamely
szakasza.
A szerző a tanulmánykötet csaknem minden
írásában arra törekszik, hogy érdekes
háttérinformációval vagy korábban még nem ismert adattal
szolgáljon az olvasónak. A bőséges kultúrtörténeti,
történelmi ismeret elénk tárásával átjárhatóságot
teremt a tudományok között. E két tényező meghatározóan
jellemzi Vasy Géza tudományos munkásságát.
A Rákosi-kor címet viselő fejezet
nagy része Illyés Gyula műveivel foglalkozik. Illyésnek a
magyar irodalomban betöltött szerepét vizsgálva ebben az
egységben két fontos kérdés vetődik fel. A műfajteremtő
Illyés című tanulmányban az irodalomtörténész azt
vizsgálja, hogy "miért nem kell Illyés" a mai irodalomnak.
Drámái kapcsán pedig megvilágítja az akkori hatalom
gondolkodásmódját az "Illyésért folytatott harcban".
Illyés Gyula életművéhez ellentmondásos érzelmekkel
viszonyulnak az olvasók. Akik elutasítóak vele, azok jórészt
a fiatalabb nemzedékhez tartoznak, és több évtizede
megfogalmazott rágalmak befolyása alatt állnak. "Mert
Illyésről nemcsak azt írták le, hogy nemzeti költő, hogy
európai, egyetemes érvényű a munkássága; hanem nevezték
szélsőjobboldalinak, fasisztának, ugyanakkor
szélsőbaloldalinak, ingadozónak is..." Ha meg akarták
indokolni, hogy "miért nem kell Illyés Gyula", akkor
részben ideológiai-politikai, részben esztétikai érveket
soroltak fel. Olykor a kettőt ötvözve, mivel Illyés jelentős
íróként magáénak vallott egy irányvonalat, azt képviselte,
másokat pedig elutasított. "Ez a szembenállás olykor
politikai csatározásként jelent meg." Figyelemre méltó
eszmefuttatással kapcsolódik az előzőkben elmondottakhoz a Hazateremtés
és honvédelem – Illyés Gyula drámái című tanulmány.
Az akkori irodalompolitika, mint már szó esett róla, elvárta
a szerzőktől, hogy agitatív jellegű műveket írjanak. A
párt 1945 után szellemi szövetségesének tekintette Illyést,
jobban mondva szerették volna megnyerni irodalompolitikájuk
sikere érdekében. Hosszas győzködésbe kezdtek, harcba
szálltak Illyés "lelkéért", forradalmárszerepet szántak
neki. "S mivel Illyés e szerepet nem vállalta, sőt a
közvetlen politikai szerepvállalástól már 1946-ban
visszavonult, érthető a szigorodó bírálat." Például azt
fogalmazták meg vádként ellene, hogy "nem áll a dolgozó
nép (rejtetten a párt és politikája) mellé". A viszony
megváltozására az író ötvenedik születésnapja teremtett
alkalmat. "Alighanem mindössze annyi történt – mondja ki
az igazságot Vasy Géza –, hogy Révaiék nem akarták
elismerni, hogy harcuk Illyés Gyuláért sikertelen maradt, úgy
tettek tehát, mintha győztek volna." A dolgok mögé látva
mindez azzal indokolható, hogy ügyeltek arra, ne szenvedjen
csorbát a hatalom tekintélye. Hiszen ha Illyést is
"kimarják, még gyorsabban hull le róluk hamisságukat
eltakaró leplük".
A Kádár-kor kezdetét felölelő utolsó
fejezet kizárólag műelemzéseket tartalmaz, kezdve Déry Tibor
regényével és Nagy Gáspár versével bezárólag. Az előző
fejezetek műelemzéseinél is megfigyelhető volt az a
szándék, hogy írójuk személyessé tegye őket. Ezt Vasy
Géza legtöbbször vallomások közbeiktatásával valósítja
meg. Jó példát kínál erre a Balázs József Isten küldöttei
című elbeszéléséről szóló írás néhány sora:
"Amikor kinyitottam a Tiszatáj júliusi számát, jóleső
izgalommal fogtam hozzá Balázs József nagyobb terjedelmű
elbeszélésének olvasásához. Izgalmam fokozódott, amint
haladtam előre a szövegben, bár jól már nem éreztem
magamat." A szerző a személyes vallomással először
megteremti az alaphangot a szöveg további szakaszaihoz, és
csak ezután kezd bele a részletes elemzésbe.
Vasy Géza műveiről általában elmondható,
hogy kiegyenlítődik bennük a tudománytörténeti
eseményeket, adatokat hangsúlyozó szempont, a vallomásos,
esszéisztikus jelleg, valamint a részletekbe hatoló
műelemzés.
Ami valójában felkelti az olvasó
érdeklődését, az a szöveg többrétegűségének
következménye. Vasy Géza könyve így lesz egyszerre
tudományos és ismeretterjesztő mű, amelyben a tudományos
hangot a személyesség árnyalja. És így válik minden írás
egy tudós és tanár saját irodalomtörténetének
lenyomatává.