Haklik Norbert

Big Székely Só

Bizony, ilyesféleségekről is képes volt Esztivel beszélgetni Barna, pedig a múlt eme rossz emlékezetű darabkáit – még ha kíméletességből is csupán – nemigen emlegették fel előtte a falubeliek. Így Barnánk hamarosan azon kapta magát, hogy lelkéből lassan, de biztosan illan el a tucatnyi éve ott lakozó fájdalom, hogy átadja a helyét azoknak a gyengéd érzeményeknek, amelyek Fazakas Eszter iránt támadtak föl benne.

Hősünk minden reggel vidáman s vágyakozással eltelve kelt ki az ágyból, s alig várta, hogy Eszter – a napi kóstolóval vagy egy kis mozinézés végett – belépjen a ház kapuján. Szerette, ahogy búcsúzáskor rámosolygott a leány, ahogyan hozzábújt a filmek szívszorítóbb jeleneteinél, ahogyan elkerekítette a szemét, ha nem értett valamit Barna messzi vidékekről szóló történeteiből, miképpen azt is, hogy a lány bármikor képes volt egy-egy furmányos megjegyzéssel tréfát csinálni tájékozatlanságából. Abból a tájékozatlanságból, amely inkább a tanulmányok, mintsem az éleselméjűség hiányából fakadt – Barnánk ugyanis előbb-utóbb rájött, hogy Eszti nélkül aligha érezhetné otthon magát Székelyszolyván, hiszen éppen ő volt az a valaki, akivel nem csupán a faluban megesett történésekről, a termés milyenségéről s az állatok szaporulatáról tudott beszélgetni, de a világ kevésbé mindennapi, ám legalább ennyire fontos dolgairól is. Ekkor még nemigen lehetett tudni, Eszti mennyit vett észre a Barna lelkében végbement változásokból, és hősünk nem is nagyon kívánta sürgetni érzeményeinek viszonzását – attól félt, ha siettetné a dolgokat, talán el találná riasztani magától az alig tizenhat esztendős leánykát, s persze az sem töltötte el teljes nyugalommal, hogy a bősz természetű Fazakas Miska – és hamarosan már Mózsi bácsi is – egyre bizalmatlanabbul méregette, ha összetalálkoztak az utcán, és a szomszéd család duhaj fiúgyermeke akkor is rögvest átült máshová, ha Barnánk netán az ő asztalához keveredett a bodegában megejtett poharazgatásai során. Zoltánka mindenesetre már jó ideje egyetlen olyan felvételt sem szállított hősünknek, amely nővérének fürdőzését örökítette volna meg, Barnánk ugyanis az egyik ilyen alkalommal erősen leteremtette a fiúcskát, mondván: inkább a teheneket meg a disznókat filmezze, ne pedig a paráználkodáson járjon az esze egyfolyvást. S hogy, hogy nem, egy estén, miután elköltötte vacsoráját, aztán a medvéével azonos elnevezésű kolozsvári sörből is utánaküldött jó néhány üveggel, Barnánk egy hirtelen ötlettől hajtva elővette táskaszámítógépét, felcsatlakozott a világhálóra, és a bigszekelyso.hu honlapról egytől egyig eltüntette az Esztit pajzán helyzetekben ábrázoló felvételeket.

A rákövetkező napon az előző este elfogyasztott alkoholmennyiséget meghazudtoló frissességgel, valamint boldogsággal vegyes nyugalommal kelt ki az ágyból – úgy érezte, valamiféle elsöprő erejű szeretet munkál benne az egész teremtett világ iránt, s mintha súlyos bűnök régóta viselt terhétől szabadult volna meg éppen. Hirtelen azon kapta magát: nem vágyik semmi egyébre, csak hogy mind több emberrel ossza meg jókedvét, s erre nem is találhatott volna megfelelőbb alkalmat, mint hogy az alszegen, Demeter Jóska bodegájában töltsön el egy-két órányit, kiélvezvén a földeken végzett munkához szükséges reggeli pálinkaadagjukat hörpölgető székelyszolyvai atyafiak társaságát.

Az első stampedli rögvest el is mulasztotta Barnánk másnaposságát, minek következtében egyre erősebbé nőtt benne a kísértés, hogy az egész napot a bodegában töltse. Már épp kezdte volna rábeszélni földijeit, hogy munka helyett aznap inkább szegődjenek társául ebben a foglalatosságban, amikor az utca felől hirtelen éktelen visítás harsant, lassan szaggatott hörrenésekké csendesült, aztán egy hosszú sóhajtással végképp elhalt. Néhány pillanat múlva a két házzal odébb lakó Gazda család legkisebb fia, Mártonka rontott be a bodega ajtaján, odaszaladt a söntésnek támaszkodva iszogató apjához, Áronhoz, és riadt ábrázattal így kiáltott rá:

– Gyüjjön, idesapám, szaporán! Linda fejbe rúgta Bélát!

Linda pedig nem más volt, mint a Gazdáék tehene, Béla személyében pedig disznajukat tisztelhetjük, aki ekkoriban már közel mázsányit nyomott – ami, bár emberi léptékben nem tekinthető csekélyke testsúlynak, azért mégis kevesebb, mint amennyinek az elérésére egy drága pénzen vásárolt hízó hivatott.

– Ej, hogy a nyüves nyavalya törje ki... – kurjantotta el magát Gazda Áron, aztán jó erősen rákoppantotta a söntés deszkájára az éppen kiürített pálinkáspoharat, és szapora léptekkel elindult fiacskája után, az ól irányába.

Ott pedig örvendetesnek aligha mondható látvány fogadta Áront s a bodega többi vendégeit, akik szintén menten felhörpölték italukat, és a világért el nem maradtak volna az egyszerre haraguvó s kétségbeesett Gazda sarkából. Az ól közepén ugyanis Béla, a hízó hevert, füléből vékony vércsíkot folyatva a földre, és alig-alig süllyedt meg emelkedett szépen domborodó oldala.

– Na, ebből se lesz másfél mázsa... – vonta le a látottakból a következtetést Gazda Áron, mire egyik földije megjegyezte:

– Azért így is jut belőle a füstre! Futok haza a perzselőért, gazduram!

Azonban az atyafi nem csupán az említett szerszámot hozta magával, de amikorra visszaért vele, már a falubeliek is egész szépen összesereglettek Gazdáék óljában – némelyek kolbásztöltő masinát és edényeket hoztak magukkal, s persze pálinkásbutykosokat meg demizson borokat, hogy ezáltal is teljessé legyen a székelyszolyvai disznóölésekhez elengedhetetlen eszköztár.

Szegény Béla ekkorra már igencsak dögrováson volt; nem is nagyon kellett lefogni a lábát, hogy Áron megmeríthesse a böllérkést a szerencsétlenül járt jószág torkában. Ám amikor a penge a magasba emelkedett, s már éppen döfni készült volna, mintha a közelgő pusztulás rettenete ismét erővel töltötte volna meg az állat tagjait – egyetlen mozdulattal kirúgta magát a lábait szorító markokból, s az egybegyűltek között elcikázva kirohant az utcára, aztán eltűnt a Likalja irányában, a hegyoldal fái között.

Gazda Áron száját ekkor ismét olyan kijelentés hagyta el a disznó rég hurkákká, kolbászokká meg szalonnává lett felmenőivel, valamint az állatok közötti szaporodás aktusával kapcsolatban, amelyet kiskorúak társaságában aligha volna illendő felidézni. Aztán magához vette a kamrából a sörétes puskát, és odaszólt a falubelieknek:

– No, uccu neki! Hátha elébb ráakadunk, mint a farkas vagy a vérmesmedve...

A keresés azonban nem járt sikerrel. Késő délutánig járták a hegyeket s a környező erdőket Székelyszolyva lakói, de sehogy sem sikerült rálelniük Béla hízóra. Késő délutánra már az éhség s a szomjúság is egyre erősebben gyötörte őket, így lassan mindannyian visszaszállingóztak Gazdáék ólja elé, ahol hosszú asztal roskadozott az udvaron mindazon földi jók súlya alatt, amivel a székelyszolyvaiak kívántak hozzájárulni a disznótorok sikeréhez. Jókedvben nem volt hiány – amikorra alkonyulni kezdett, és a kutatásra ráunva maga Gazda Áron is hazatért, már több bor s pálinka volt az emberi gyomrokban, mint az asztalon sorakozó palackokban.

– Ejszen, akkor már igyuk meg a maradékot es! – vázolta az estéből hátralévő órák eltöltésének mikéntjét egy lemondó legyintéssel Gazda Áron, aztán jókorát húzott az egyik szilvóriumospalackból.

Hamarosan már Székelyszolyva összes lakója ott mulatozott Gazdáék udvarán – folyt a sör, a bor s a pálinka, és valaki Mártonkát is elszalajtotta a felszegre a cigányokért. Este tíz körül már valóságos lakodalmi hangulat lett úrrá a seregleten – a legények jókedvűen forgatták a menyecskéket a jó cigánymuzsikára, némelyek egymást túllicitálva igyekeztek minél nagyotmondóbb történetekkel előrukkolni önmagukról, mások meg csak hortyogtak hangosan, az asztalra borulva, szeszszagú felhőbe burkolódzva. A nagy dínomdánom közepette észre sem vették a mulatozók, amikor a kapuban megjelent Béla, Gazdáék meggyötört disznaja, remegő lábakkal elbotladozott az asztalig, ott aztán összerogyott, s egy halk nyögéssel kilehelte a lelkét. Jó időbe tellett, amíg Fazakas Zoltánka, miközben megpróbált elcsenni apja elől egy kupica pálinkát, a szó legszorosabb értelmében belebotlott a még meleg disznótetembe, hogy aztán örömteli kiáltással adja a háziak tudtára a hízó visszatértét:

– Ejszen már Béla is az asztal alatt van!

– No, akkor mégis akad disznó a torhoz! – vonta le a tanulságot Gazda Áron, aztán összehívta a még munkaképes falubelieket, és neki is álltak annak a folyamatnak, amelynek végeztével a disznó emberi gyomornak oly kedves étkekké átlényegülve folytathatja földi pályafutását.

Éjfélre már frissen töltött kolbászoktól s hurkáktól roskadoztak az asztalok, a szerencsésebb gyerkőcök vidáman ropogtatták a disznófülek jól besózott s megpaprikázott szeletkéit, és józan embert aligha lehetett találni Gazdáék udvarán. Ez alól talán Fazakas Eszti és Barna jelentett kivételt. Ők csak módjával emelgették a poharat – elvégre egymás társaságát is éppen eléggé mámorítónak találták. Nem is vettek részt igazán a mulatozásban, inkább félrehúzódtak a társaságtól, egy olyan helyre, ahol nemigen zavarják őket a többiek. Ezt a helyet pedig a Gazdáék reterátját fedő fabódé, valamint a fásszín közötti téglarakásban vélték felfedezni, elsősorban Borbély Barna indítványára – tévedés ne essék, nem törte a fejét az ifjú semmiféle pajzánkodáson, egyszerűen csak háborítatlanul akarta magába inni Fazakas Eszti szavait, amelyek oly kedvesek voltak a szívének, s a lány tekintetét, amely olyannyira kellemetes rezdüléseket ébresztett a lelkében. Arra gondolt hősünk: aligha akad olyan falubeli, aki ekkora szeszmennyiség elfogyasztása után hajlandó volna a legközelebbi bokor helyett egészen a reterátig felgyalogolni, s elgondolásában nem is lett volna semmi hiba, attól az egytől eltekintve, hogy nemigen számolt Nádor Pál tanár úrral, aki még pálinkagőzös állapotban is mindig ügyelt arra, hogy eleget tegyen a magafajta kultúremberekkel szemben támasztható elvárásoknak, még ilyenkor is hű maradván a nemzet elmaradottabb fiainak pallérozásáért oly sokat munkálkodó Csokonai eszméihez.

Pali bácsi ugyanis egyszer csak megragadta elmaradhatatlan nejlonszatyrait, és ingatag léptekkel elindult felfelé a meredélyen, Gazdáék reterátjának irányába.
A reterát pedig – ha építői felszerelik a hallás képességével – igen érzelmes párbeszédnek lehetett volna a fültanújává azokban a pillanatokban. Tudniillik Eszterünk s Barnánk azt a kérdést boncolgatták éppen, hogy amennyiben bárki kedve szerint választhatná meg azt a helyet, ahol le kell élnie az életét, ők hogyan döntenének.

– Én semmi pénzért nem adnám oda, hogy olyan helyen élhetek, ahol ilyen dolgok eshetnek meg, mint ma itt, Szolyván – szólt Eszter, aztán, valami mély tüzű ragyogással a tekintetében, Barna szemébe nézett:

– És olyan jó, hogy veled élhetem meg...

Barna erre csak sóhajtott egy nagyot, mintha olyasvalamit hallott volna, amit már régóta vágyik hallani, és mindkét kezével átölelte Esztit. A lány az ifjú mellkasára hajtotta a fejét, mire ő szelíden simogatni kezdte a bakfis fürtjeit.

– Most már azt hiszem, ezért kellett, hogy visszajöjjek.

– Tudom, mire gondolsz... – döntött Eszter szeméremből Barna mondatának kevésbé bennsőséges értelmezése mellett. – Sokan azt mondják, Székelyszolyván csak elpusztulni bír az ember. S te, bár sokat láttál a világból, mégis úgy gondolod: másutt meg élni nem lehet...

Barna erre elmosolyodott, és egy szelíd érintéssel maga felé fordította Eszti arcát. Egy darabig csak nézték egymást némán, aztán hősünk kissé remegő hangon, alig hallhatóan így szólt:

– Tenélküled nem lehet élni, Fazakas Eszter...

És ekkor a lány lehunyta szemeit, szorosan átölelte Barna nyakát, s életének tizenhat éve során először csókra nyitotta a száját.

Ám ekkor érkezett el az a pillanat, amikor a duzzadó hólyagú Nádor Pali bácsi befordult a reterát sarkánál. Amint meglátta egymás karjaiban a két fiatalt, vígan kurjantott egyet, és pálinkától megöblösült hangon elkiáltotta magát:

– Izenget már valahára a párosság istene, hogy már az ember ágyára egy emberné illene!

Az udvaron erre abbamaradt a beszéd – legfőbbképpen Fazakas Mózsi bácsi és Miska füleltek erősen a hang irányába, aztán egymásra néztek, felpattantak, és rohanvást el is indultak fel, a reteráthoz. Nádor Pál tanár úr pedig, mint aki tudja, hogy hamarosan a publikum is megérkezik a produkciójához, jó erősen hátba vágta Barnát, s – miközben a lány a lehető legkisebbre próbálta összehúzni magát hősünk ölében – ismét elbődült:

– Eridj, s egy hosszú csókkal szídd ki Zefir előtt illatjait!

– Szívja a tanár úr a hadd ne mondjam micsodát! – riposztolt erre Mózsi bácsi, aki éppen ebben a pillanatban fordult be a reterát mögé, sarkában a bősz Miskával, aki – atyja szavait nyomatékosítandó – nagyot taszajtott az őszbe hajló üstökű tanáremberen. Ekkorra persze már Barna és Eszti is szétrebbentek – a lány még a szoknyáját is takarosan rásimította lábaira, de ez már kevésnek bizonyult ahhoz, hogy elhessegesse apja s testvérbátyja gyanúját.

– Mars haza, te csitri! – parancsolt rá Mózsi bácsi Esztire, s nem is kellett, hogy kétszer mondja: a lány tüstént megiramodott, s meg sem állt, míg be nem nyitott a felszegen a házuk kapuján. Barna is csak becsületét védendő maradt veszteg, s fordult szembe – arcára nyugalmat erőltetve – a bakfis tisztességét védő atyával s báttyal.

– De Mózsi bátyám, csak beszélgettünk, ejszen!

– Na, eztán asse fogtok majd! – felelte erre Fazakas Mózes, miközben kétségbeesetten próbált úgy helyezkedni, hogy ne nagyon tudjon tőle Barna közelébe férkőzni Miska, akiről lerítt: a legszívesebben tüstént kikalapálná hősünkből a lelket rettentő öklével.

– Te meg nyughassál! – rikkantott a fiára Mózsi bácsi, azzal ismét Barna felé fordult. – Mindenki látja, hogyan nézel Eszterre! Vegyen a szájára minket a falu, csak azért, mert te hazajöttél, gyermek, s itt bőcsködsz mindenkinek, mint valami világot járt ember, közben meg biztos mind csak ilyet pucoltál a hollandusoknál? – intett Mózsi bácsi a reterát felé.

– Te gelevőgyi! Te mutuj! Megkerálsz! – nyomatékosította apja szavait Miska, mire Mózsi bácsi ismét rendre intette:

– Fogjad be a szádat!

Aztán a bősz atya peckesen kihúzta magát, s mutatóujjával Barna felé kezdett böködni:

– Hallani a tévében, miféle a szokás azoknál a hollandusoknál. Egyet mondok: nem fogsz te itten szinte gyereklányokkal kufircolni, bírjál a pucáddal, mer levesszük rólad a bőrt! Most pediglen kotródjál a szemem elől, te hitvány!

– Há mégse nyúvasztjuk meg izibe, idesapám? – tudakolta leplezetlen csalódottsággal Miska, mire Mózsi bácsi csak annyit mondott:

– Te is inkább a munkára tennéd rá a kezedet ekkora kedvvel!

Aztán, amikor a sietve távozó Barna már nem hallotta, halkan még hozzátette:

– Más módot is találunk arra, fiam...

Barna aznap éjjel arra ébredt, hogy valami gyanús szag terjeng a szobában, mintha csak elfelejtette volna eloltani a hamvvederben a szivarkát. És miközben megpróbálta kidörzsölni az álmot a szeméből, már fel is ismerte az égő kender s a petróleum összevegyült bűzét. Felrántotta magára a nadrágját, és kirontott az udvarra – s a hegyoldalból alágomolygó füstfelhőn keresztül is látta, hogy oly nagy odaadással gondozott ültetvénye lángokban áll.

Ám ekkorra a szomszédos házakból is előjöttek az emberek a szagra, és Fazakaséknál is kinyílott az ajtó – a kis Zoltánka lépett ki rajta, a Borbély-birtok felé pillantott, és rögvest kiabálni kezdett:

– Tűz van! Tűz van! Borbélyéknál! Jöjjenek oltani szaporán!

S már rohant is a kúthoz, hogy megmerítse benne a vedret.

A Borbély-birtok hamarosan megtelt álmos ábrázatú s még ekkor is felettébb kótyagos állapotban leledző emberekkel – eleinte csak fel s alá rohangáltak zavarodottan a székelyszolyvaiak, aztán hamarosan kialakult a dolgok rendje. Barna egy locsolócsövet vezetett ki az ablakon, az asszonyok meg a kútnál merték tele a vedreket, amelyekkel a markosabb férfiemberek siettek a lángokhoz, mások meg a színbe futottak, hogy ásót ragadjanak, és sáncot mélyítsenek az ültetvény meg a ház közé, megakadályozandó, hogy oda is átterjedjen a tűz, amenynyiben nem sikerülne idejében megfékezni. Fazakas Mózsi és Miska is ott sürgölődtek a tömegben; ők is szaporán cipelték a veder vizeket – s a falubeliek közös erőfeszítésének hamarosan meglett az eredménye. Alig kormolódott meg a Borbély-ház fala, amikorra sikerült elfojtani a lángokat – ám ekkorra már egyetlen nyeszlett bokrocska sem maradt épen az aranyat termő növények közül, amelyek magvait egészen a hollandusok földjétől utaztatta Székelyszolyváig Borbély Barna. A levegő kékes színű füsttől volt sűrű, és méternyire alig lehetett látni, amikorra az utolsó lángocskák is kihunytak.

Székelyszolyva lakóinak gyűrűjében Barna letekintett kenderültetvényének lucskos-pernyés maradványaira, és kiszakadt belőle egy kétségbeesett sóhaj.
A rákövetkező pillanatban azonban széles vigyor ült ki az arcára – megrázkódott néhányszor, aztán önfeledt kacagásba kezdett. Rövidesen a többiekre is átterjedt jókedve. Eleinte csak halkan nevetgéltek az egybegyűltek, aztán már egyre harsányabban tört rájuk a legyűrhetetlen vidámság. Rövidesen már hasukat fogva, egymásba kapaszkodva vagy éppen a földön fetrengve röhögtek teljes önkívületben a székelyszolyvaiak, s csak jó fertályóra elteltével bírtak erőt venni nevetőkényszerükön, hogy ólmos fáradtsággal a tagjaikban – de azért útközben még el-elejtve egy-két rövidke kacajt – sorra mind hazainduljanak.

Erkeden még sokáig beszélték a derék román parasztemberek, hogy azon az éjjelen mintha a gyermekek ijesztgetésére szolgáló rémmesék hősei, a sztrigojok adtak volna randevút egymásnak Székelyszolyván, legalábbis erre vallott az az ördögi kacagás és zsivajgás, amelyet éjféltájt lehetett hallani a hegy túlsó oldala felől. Viszont maguk a székelyszolyvaiak másnap nemigen beszélgettek ilyesmiről – és más egyébről sem, csak cserélgették fertályóránként a homlokukon a hideg borogatást. A szeszek s az egyéb bódulatkeltő szerek együttes alkalmazása ugyanis megtette a hatását – olyannyira, hogy az itallal mindvégig csínján bánó Eszti és Barna kivételével a későbbiekben egyetlen falubeli sem emlékezett arra, mi minden történt szegény Béla hízó megdicsőülése múltán azon az éjjelen.

*

Borbély Barna úgy is tett, ahogyan egy határral odébb leledző cimboráinak és üzlettársainak ígérte. Másnap kora reggel bekopogott Fazakasékhoz – Zoltánka nyitott ajtót neki, és gyorsan a fülébe is súgta, hogy "van új recces film", ám ő erre lepisszegte a gyermeket, és megkérdezte Mózsi bácsitól, kölcsönvehetné-e aznapra Mancit meg az ekét. Zoltánka tüstént fel is ajánlotta, hogy Barna segítségére lesz a munkában – ám mielőtt belefogtak volna a Borbély-birtok földjének puhításába, még gyorsan feltöltötték a számítógépre a fiúcska legújabb felvételeit. Barnánk még pislogni is elfelejtett, amint a síkképernyőn Eszti lassan megvált ruháitól, beléállt a dézsába, és komótosan szappanozni kezdte a testét. S amikor a lány habos keze eltűnt formás combjainak hajlatában, Barnánk bizony már erősen szűknek találta magán a pantallót. Ám ekkor Zoltánka megszólalt, hogy: "tetszik-e, bátya"; mire hősünk megszidta a fiúcskát – "Mégiscsak a nővéred, te macskabéka!" –, s mintha őt magát is megérintette volna csöppnyi szégyenérzet; gyorsan lehajtotta a táskaszámítógép fedelét, aztán ismét a gyermekhez fordult:

– Elég a szexből, munkára!

Nem is nagyon kellett ösztökélni Fazakas Zoltánkát – úgy tüsténtkedett a kertben, mint bármelyik meglett férfiember, s mire északon ereszkedni kezdett a dombok közé a nap, már takaros barázdák húzódtak a fásszín végétől egészen a Borbély-birtok végéig, ahol a szelíd lanka meredekebbre váltott, hogy fertályórányi gyaloglás után egészen a Likalja majd függőleges homokkő faláig vezesse a hegyi ösvények vándorát.

Bár a munka legjavát a fiúcska végezte, Barnánk igencsak megfáradt a serénykedésben – este már csak arra volt ereje, hogy feltöltse a honlapra az Esztikéről készült legújabb felvételt, és egy néhány soros villanyposta-küldeményben biztosítsa Antit és Kareszt afelől: Székelyszolyván is megkezdődtek azok a munkálatok, amelyek végeztével már nem csupán hollandus üzletasszonyok strómanjaiként, hanem – a kezdeti segítséget leszámítva – saját erejükből lépkedhetnek tovább a könnyű gazdagság felé vezető úton.

Másnap délutánra már a boronálással is végeztek, és Barnánk Zoltánkával nekiállott szétteríteni a birtokon a magvakat, amelyeket a két jókora zsák rejtett autójának csomagtartójában. Épp az utolsó barázdáknál tartottak, amikor hősünk egy görnyeteg alakot látott közeledni a fásszín felől, két műanyag bevásárlószatyorral a kezében.

– Ez a Nádor tanár úr lesz – jegyezte meg Zoltánka a közeledő férfiú láttán.

– Az biza, az egylejes pungáival – tette hozzá Barna, a nejonzacskókra utalva, amelyek nélkül még soha senki sem látta a faluban mutatkozni a tanárembert. Arra, hogy mit rejt a két szatyor, egyetlen szolyvai atyafi sem tudott biztos felelettel szolgálni, s ha a legilletékesebbtől, Nádor Pál tanár úrtól kérte valamelyikük: ugyan lebbentené fel a fátylat a titokról, az csak mosolygott ritkás bajsza alatt, és találomra idézett néhány veretes sort klasszikusaink valamely hazafias költeményéből. Jó néhány elmélet forgott közszájon azt illetően, mit rejthetnek a plasztikzacskók – némelyek szerint a tanár úr nemcsak rajongó híve a verseknek, de maga is lelkesen műveli a poézist, és titkos remekműveit hurcolja magával minduntalan a szatyrokban; de olyanok is akadtak, akik szerint legkedvesebb költője, Csokonai Vitéz Mihály lappangó kéziratait őrzi a kopott pungákban Nádor Pál; olyan verseket, amelyeket marosvásárhelyi tartózkodása során vetett papírra a Nagy Előd, s amelyek évszázadokig rejtőztek egy padláson, mígnem az őszbe hajló üstökű oktató véletlenül rájuk nem lelt egy lomtalanítás során. Hogy honnan eredhetett ez az elképzelés, az aligha volt titok a falu azon lakói előtt, akiket már a marosi megyeszékhelyről Szolyvára áthelyezett tanárember nevelgetett az írott művészet szeretetére – tudniillik Nádor Pál uram a tanórákon éppen úgy adta le a leckét, mint bármely másik épeszű kollégája, azonban a tantermen kívül csakis irodalmunk klasszikusaitól kölcsönzött vers- és prózarészleteket használt kommunikációs eszközként, elsősorban kedvenc Csokonaijától válogatva veretes citátumokat, ami, bár kissé megnehezítette a gondolatcserét a tanár úrral, arra mindenképp jó volt, hogy Székelyszolyva lakói bármikor gond nélkül, meglehetős bőséggel tudjanak idézni poétáink legremekebbjeitől, többé-kevésbé pontosan.

– Művelgessük kertjeinket! – választotta meg ezúttal a köszönés módját Nádor Pál tanár úr.

– Magának is adjon isten, mívelgetjük, mívelgetjük! – felelt erre Barnánk, ám tudását fitogtatandó még azt is hozzátette:

– Voltaire, Tizenegyezer vessző, nemde?

Nádor Pál ábrázata erre elborzadt, az égnek vetette tekintetét, és halkan jegyezte meg:

– Hát csak sertést nevelt-é itt a makk s haraszt?

Ha Barna nem, Zoltánka azért mégis meghallhatta a tanárember szózatát, mert ekképpen felelt rá, a bevetett barázdák felé intve:

– Nem disznónak lesz az, tanító bácsi! Barna szerint aranyat terem, ha jól iparkodunk!

Borbély Barna e szavak hallatán feszengeni kezdett, s úgy döntött, inkább más irányba terelgeti a beszélgetést:

– Aztán okosodnak-e a szolyvai ifjak úgy, ahogyan kend elvárja?

– Debrecen és Patak messze estenek ide, hol a múzsák nem is esmérettenek – legyintett erre Nádor Pál uram, ám Barna sem késlekedett a válasszal:

– Ejszen este csak lenézek az alszegre a bodegába, hátha akad ottan valami nekem való múzsa! Jöjjön a tanár úr es, vendégem lesz pár pohárkára!

A tanárembernek erre felvirult az arca.

– Bort igyon ma minden ember, évoé! – kurjantotta, aztán már indult is kifelé a Borbély-ház kapuján.

– Jól beszél az öreg, még ha cseppet furcsán forgatja is az elméjét – nyugtázta a hallottakat Barna, aztán közölte Zoltánkával: ha fél óra múlva lent lesz a bodegában, üdítővel meg jégkrémmel honorálja egész napi fáradozását.

Amikor Barna benyitott a bodega ajtaján, Máris néni híján már odabent ült az egész Fazakas família. S persze Nádor Pali bácsi is ott támasztotta a pultot, szemben Demeter Jóskával, a tulajdonossal, aki nem csupán a vakszerencsének, hanem felmenői eszességének is köszönhetően művelhette Székelyszolyván a korcsmárosság rendkívüli módon jövedelmező üzletágát. Tudniillik a Demetereknek a legnehezebb időkben is volt mit a tejbe aprítaniok – amikor az új rend hívei a nép nevében elkonfiskálták a család cséplőgépét, József atyja, a megboldogult Demeter Gyurka bácsi önként jelentkezett arra a feladatra, hogy "a kollektíva gyarapodásának és boldogulásának érdekében" a szövetkezet gépészeként kezelje a román népköztársaság tulajdonává lett masinát. Aztán addig-addig tömködtette a gép száját mérték nélkül a törökbúzával – az olajozással meglehetősen fukarul bánva –, mígnem a masina végképp csütörtököt nem mondott. Gyurka bácsi ekkor kivásárolta a gépet a kollektívából, gyorsan pótolta a tönkrement alkatrészeket, és – a bevétel megfelelő hányadával csillapítva a helyi felügyeleti szervek éberségét – napszámban csépelt a falubelieknek, minek folytán a család egészen takaros vagyonra tett szert. Olyannyira, hogy amikor Gyurka bá – úgy választva meg távozásának idejét, hogy egy nappal még épp túlélje a Kárpátok Géniuszát – elégedett mosollyal az arcán visszaadta lelkét a Teremtőnek, a hátrahagyott örökségből József gond nélkül megvásárolhatta a falu egyetlen korcsmáját, az alszegen. Így ami szeszital székelyszolyvai torkon lefolyt, az majd mind Demeter Józsefet és családját gazdagította.

A falubeliek pedig nagy kedvvel látogatták a Demeter család vezette intézményt – nem utolsósorban azért, mert Jóskának minden kuncsafthoz volt egy-egy kedves szava. Még Nádor Pál furcsa rendelési szokásait is jókedvvel viselte. A tanárember ugyanis ezen alkalmakkor mindig tartotta magát a Csokonai-féle hagyományokhoz. Ha József állt a pult mögött, akkor rendre a "Tölts pohárt, gyermek! Nesze, tölts fehér bort" szózattal járult a söntéshez, A békekötéshez című opus szellemét idézve a bodega falai közé, azonban amikor – úgy este nyolc-kilenc tájban – Jóskától asszonya vette át a korcsmárosi teendőket, a nemek megváltozott arányához hűen már mindig A Hafíz sírhalmából vett passzussal vitte végbe a rendelést a tanár úr, mondván: "Tölts bort, leányka, tölts bort! Kedvellem a piros bort." Nem is származott volna ebből különösebb kalamitás, ha Nádor Pali bátyánk gyomra éppúgy tűri a fehér és a vörös színű boritalok elegyítését, ahogyan az székely gyomortól elvárható. Azonban ez az eszményi állapot a poéziskedvelő tanár úr esetében távol állt a valóságtól, így miután magába töltött vagy kétliternyit a különféle nedvekből, már rendre csak az asztalra csapott, és a csíkóbőrös kulacshoz írott szerelemdal soraihoz fordult segedelemért – "Keserves sors! Adjatok bort!" –, hogy aztán másnap, ha valaki szesszel kínálta a bodegában, mind csak a "Szintúgy félek még előre, ha ránézek a szőlőre" rímpárt idézgesse a mestertől, ártalmatlan tonikkal vagy ásványvízzel enyhítve másnapos szomjúságát.

De Nádor Pál uram ekkor még csak a kezdetén járt ennek a folyamatnak – bár Barnánk meglehetősen gyakran gondoskodott arról, hogy ne maradhasson soká szárazon a tanár úr torka. A Fazakas család jelen lévő tagjai számára is ő biztosította az aznap esti betevőt, Mózsi bácsit és Miskát borral s olykor egy-egy kupica pálinkával, Esztit és Zoltánkát meg fagylalttal és gyümölcslével – a helyiek szavajárása szerint: szukkal – vendégelve meg. Közben persze derekasan állta a jelenlévők kíváncsiságának rohamait, türelemmel felelgetve a Magyarban s a hollandusoknál dívó világ milyenségét firtató kérdésekre, tekintete pedig mind hosszabban időzött el Esztin, aki a beszélgetés során egyre inkább megbátorodott, s nemegyszer nagy tájékozottsággal egészítette ki hősünk beszámolóját a távoli vidékekről. Ki tudja, a lány eszessége és szépsége miféle gondolatokat fakaszhatott Barnánk enyhén boráztatta elméjében, azonban a beszélgetés egyik pontján a következő kérdést intézte a diskurálást egyre gyanakvóbban figyelő Fazakas Mihályhoz:

– Aztán készülsz-e már nősülni, Miska?

Fazakasék elsőszülött fia erre kihúzta magát a hokedlin, Barnának fordult, és visszakérdezett:

– És te hogy nem voltál jó egyetlen hollandus fehérnépnek sem?

E szavak hallatán Barnánkon úrrá lett a félsz. Nem tudta, ugyan mit felelhetne olyat, amitől ne bőszülne tovább a duhajságra oly nagy hajlandóságot mutató Mihály – ha olyasvalamit válaszol, hogy "nem foglalkoznak azok a hozzám hasonlókkal", akkor másnap az egész falu az ő hitványságán köszörüli a nyelvét, ha pedig férfiúi hódításaival kezd dicsekedni, akkor csak tovább táplálja a dühöt az ádáz természetű ifjúban. Azonban hamarosan Eszter oldotta meg a tettlegességgel fenyegető helyzetet – a leányka szelíden rátette a kezét Miska ormótlan baljára, és csak annyit szólt halkan:

– Ő is még keresi az igazit, mint te, bátya...

De Miskára nem sokáig volt hatással a nyugtatás. Egy darabig csak ült némán, bőszen bámulta maga előtt az asztal lapját, aztán egy hajtásra kiitta a pálinkáspoharat, feltápászkodott, és öles léptekkel odament a pulthoz; jó erősen hátba vágta Nádor Pali bácsit, s nekiszegezte a kérdést:

– Aztán kend, tanár úr, csak a téntába nyújtogatja a pennáját?

A székelyszolyvai elmék pallérozója az ütéstől igencsak félrenyelhette a bort, mert még jó darabig rázta a köhögés, mígnem az iszogató szolyvaiak kacagását elégedetten hallgató Miskához fordult, megvető pillantással végigmérte, s csak annyit szólt hozzá:

– Szelíd s nemesszívű vagyok... Mit gondolok paraszttal?

– Mér, tán magának büdös a paraszt? Ejszen nem azér jár magának a fizetség, hogy a parasztot okítsa? – durálta magát tovább Miska, mire a bodega mindenik szegletében abbamaradt a beszéd. Még Demeter Jóska kezében is megállt a mosogatórongy – pisszenést sem lehetett hallani, aztán Nádor Pál csuklott egy nagyot, és szónoki pózt öltve, kissé sértődött hangon eme szózatot intézte a hallgatósághoz:

– Biz én nem is törődöm már, akárki mit beszéljen, gyakran rúgást ejt a szamár becsületes személyen!

– Szamár a te édes keresztanyád, hogy szárítanám a húgod sírkeresztjén a gatyámat! – felelte erre Miska.

– Kurvaanyja! Hadd fecsegjen ő! – szólalt meg a borital a vékonydongájú tanáremberből, mire Barnánk felpattant az asztal mellől, és büszke önfeledtséggel felkiáltott:

– Emlékszem, tanár úr! Csokonai, Kifakadás, hatodik versszak.

Ám ekkor már minden tréfacsinálás mellett is végképp menthetetlennek tűnt a helyzet – Fazakas Mihály elszántan tűrögette felfelé az ingujját, és ki tudja, hány kivert fog meg betört koponya bánta volna az ifjú s egykori tanára közötti szóváltást, ha egy szempillantás múlva nem fut be az utcáról az egyik székelyszolyvai lurkó, s nem kiáltja el magát:

– Jöjjenek szaporán! Dinkó bácsi bésirült a szekérrel a patakba!

Valóban úgy volt, ahogyan a gyermek mondotta: Bandi, Dinkó bácsi heréltje ott toporgott a porta előtt, szemlátomást igen riadtan, a szekér meg az oldalán hevert benn a patakban. Iménti rakománya – egy nagy rakás széna – pedig lefordult róla, a víz túlsó partjára, mintha valaki éppen ott hányta volna buglyába. Az ilyesmi nagyon is megszokott látvány volt Székelyszolyván azon alkalmakkor, amikor László Dénes egy-két butélia szilvóriumot is magával vitt a kaszálóra – csakhogy ezúttal éppen ő maga hiányzott a képből, tudniillik ilyenkor rendszerint a marton toporzékolva szokta volt cirkalmas körmondatokban szidalmazni az égi hatalmakat, a káromkodás mellett sűrű szeszszagot eregetve kifelé bajusza alól.

De László Dinkó bácsi holléte most nemigen érdekelte a bodegából s a környező házakból idetódult nézőközönséget, ugyanis Fazakas Miska rögvest kapva kapott az alkalmon, hogy megmutassa erejét a jelenlévőknek.

– Na, ide nézzél, Bandi! – kiáltott a paripa felé, aztán megköpödte tenyerét, bészökött a sekély vízbe, jó erősen megmarkolta a lajtorját, mellkasát a csütkéknek vetette, azzal nekiveselkedett, és egy hosszan elnyújtott nyögéssel kitaszajtotta a szekeret a patakból.

A nézelődők hangos elismeréssel nyugtázták Miska sikerét. Ő pedig – dicsőségét tovább gyarapítandó – felragadta a partról Dinkó bácsi vasvilláját, és nagy szaporán elkezdte hányni a víz felett a szénát a szekérre. A halom egyre kisebbedett, s már egy nagyobbacska taligán is elfért volna, amikor Mózsi bácsi megszólalt: – Maradj veszteg cseppet, fiam! – aztán tölcsérré görbítette jobbját, és a füléhez tartotta.

Amint a többiek elcsöndesedtek, hamarosan már ők is hallották az irtóztató, röffenéshez s morgáshoz hasonlatos hangokat, amelyek a szénarakás alól szűrődtek elő ütemesen.

– Medve van a buglya alatt! – szólalt meg Fazakas Eszti, mire némelyek rögvest hátrébb szökkentek egy lépésnyivel.

– Ejszen hogyan sirült vóna fel a szekérre? – tudakolta erre Zoltánka, mire a bámészkodók rögvest egymás szavába vágva kezdték ecsetelni elképzelésüket a történtek mikéntjéről – volt, aki azt mondta, nem a medve fordult le a tákolmányról, hanem a Dinkó bácsi ittasságának betudható baleset folytán röpült le a buglya a szekérről oly rettenetes erővel, hogy még az éppen arrafelé kószáló Mackó Urat is elaléltatta; mások azt vallották, a pálinkától megbátorodott Dinkó bácsi bicskával terítette le a kaszálón reá áhítozó vérmesmedvét, azonban sérülései folytán maga is visszaadta lelkét a Teremtőnek, miután a bestiát utolsó erejével még a bűrfák közé emelte, azonban a rusnya fajzat valamiképp mégis túlélte a szúrásokat, s most csak szunyókál, hogy aztán újult erőre kapva, késsel a mellyében osztogassa irtóztató pofonjait a jelenlévők között.

– Legyen bár ember, bár medve, én biza kiharapom a szívét, s szembeköpöm vele! – vetett véget az eszmecserének Fazakas Miska, mire a többiekben mind benne rekedt a szó.

Ekkor jött el az a pillanat, amikor Borbély Barna megsejtett valamit az elkövetkezendőkből: megkocogtatta az épp mellette bámészkodó Fazakas Zoltán vállát, magához vonta a fiúcskát, és – míg a többiek a szénaboglya alatt megtestesülő fenevad felbukkanását lesték – odanyújtotta neki a digitális felvevőgépet, s így szólt neki:

– Recceld a bátyád, Zoltánka! De ügyesen!

Ennek a mondatnak köszönhetően hamarost a Barna számítógépére is továbbítható módon rögzíttetett az a jelenet, amikor Miska – félredobván a vasvillát – tenyerével kezdte odébbhajigálni a szálakat a szénabuglyáról, minek következtében barnamedve helyett hamarosan előtűnt alóla Dinkó bácsi, amint éppen irgalmatlan horkantások közepette eregette az ég felé a szeszszagú felhőket.

– Na, medvét sem láttam még ennyire megmecskenve – jegyezte meg a látottak nyomán Fazakas Mózsi bácsi, aztán megragadta a villát, felhányta a szekérre mind a szénát, néhány markosabb legény segítségével a még mindig békésen hortyogó Dinkó bácsit is felügyeskedte a rakás tetejére valahogy, aztán Bandiért ment, befogta az alkotmány elé, felhajtotta a László-ház kapujáig, azzal bekiáltott a függöny mögül pironkodva nézelődő asszonyságnak:

– Itt a széna meg a Dinkó! Józanítsa, ha bírja...