Kortárs

 

Cseke Péter

Álom egy kolozsvári Solveig-házról

Jancsó Béla és Buday György barátsága

 

Mindketten az Osztrák–Magyar Monarchia idején születtek – Jancsó Béla 1903-ban Marosújváron, Buday György 1907-ben Kolozsváron –, a Trianon utáni királyi Romániában eszmélkedtek, a kolozsvári református kollégiumban és a szegedi egyetemen folytatták tanulmányaikat. Jancsó – orvosi diplomájának honosítása végett – 1928-ban visszatér Kolozsvárra, két év múlva elindítja az Erdélyi Fiatalok mozgalmát. Legfőbb szövetségese – s egyben legbizalmasabb barátja László Dezső és Debreczeni László mellett – Buday György, aki Jancsó "szegedi helytartójaként" előbb újraszervezi a Ferenc József Tudományegyetemen tanuló erdélyi diákok Bethlen Gábor Körét, majd életre hívja a modellértékű tanyakutató és tanyasegítő mozgalmat, hogy aztán a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumával megteremtse későbbi társadalomtudósok, írók, művészek "fölnevelő közösségét". Immár világhírű grafikusművész, amikor Angliában telepedik le. Kapcsolatuk ezután lényegében megszakad, de még a hatvanas évek végén is rendszeresen érkeztek Kolozsvárra a nevezetes karácsonyi kártyák – Jancsó Béla 1967-ben hunyt el, Buday 1990-ben –, amelyekkel a művész a hozzá legközelebb állókat tisztelte meg.

 

 

Bolyongások térben és időben

 

"Kevéssel 17 éves koromban, Kolozsvárott, szülővárosomban rendezett első és utolsó gyűjteményes kiállításom – ahogy az angol mondja: one man show-m – után, édesapámnak a Szegeden otthonra talált volt kolozsvári magyar egyetem régészeti tanszékére való áthelyezésének nyomán, szüleimmel és testvéreimmel Szegedre »repatriáltunk«, ahogy akkor mondták. Ez a »visszahonosítás« nem volt súlyos megrázkódtatások nélküli: Kolozsvárott a »felnőttek« időszaki és napilapjainak hasábjairól széles körben ösmert fiatal művészből egyszerre csak reálgimnazista lettem, akinek a rendes tananyagon kívül hét osztály különbözeti vizsgákat is kellett tennie. Az első szegedi évek művészileg negatív évek voltak." Így emlékezett londoni magányában az erdélyi gyökerek megroppanására a művész, amikor fametszeteinek 1970-es – kései, de nem elkésett! – budapesti kiadása elé előszavát megírta.1 Szerencsé(nk)re nem a református kollégium alagsori termeiben megrendezett 1924-es tárlat volt az "utolsó" kolozsvári gyűjteményes kiállítása. Születésének 75. évfordulója közeledtével ugyanis méltóképpen tisztelgett életműve előtt szülővárosának művészetpártoló közönsége. Magángyűjteményekben megőrzött könyvgrafikai remekeit láthattuk 1981 októberében a Vármegyeház földszinti nagytermében, a Korunk Galéria 165. tárlataként. Kántor Lajosnak – a Galéria szervezőjének, 1990 óta a Korunk főszerkesztőjének – gondja volt arra, hogy – a művész Szegeden élő húgának, dr. Buday Margitnak és a művész kolozsvári tisztelőinek jóvoltából – azok is élményszerűen találkozhassanak a Nagy Fametsző életművével, akik addig csak hallomásból tudtak róla. A tárlatmegnyitón Kántor Lajos a Buday-fametszetek drámaiságát, a közösségnek ízig-vérig elkötelezett művész magatartását hangsúlyozta: "Az egyik Ábel-illusztráción Buday hatalmas tengerjáró hajót vésett ki, amely biztosan tör át a habok közt; a fedélzeten egy kis emberke (nyilván Ábel) felemelt karral áll a fényben. A kényszerűen új világot keresőnek a reménye vagy a hazatérő boldogsága olvasható-e le erről a képről? Én az utóbbi értelmezést választom. Ez illik Buday György második kolozsvári kiállításához..."2

Ezt az értelmezést választottuk mi is, akik a "kényszerűen új világot kereső" művész látomásait a szívünkbe zártuk.

(Az említett Korunk-tárlatot egyébként Kós Károlyé és Debreczeni Lászlóé előzte meg. Mindkettőjük munkássága összefüggésbe hozható Budayéval. Kósnak meghatározó szerepe volt Buday indulásában. Miként Lengyel András írta 1982-ben: a kolozsvári református kollégium tizenhét éves diákja Kós tevékenységében fedezte fel "a művészi munka és a közéleti feladatvállalás összehangolásának konkrét, megvalósult mintáját".3 Önképzőköri előadásokat tartott, és cikket írt róla az Ifjú Erdélybe.4 A viszonzás sem marad el a későbbiekben; a Boldogasszony búcsúja nyomban felkelti Kós érdeklődését Buday nem mindennapi tehetsége iránt, és hangot is ad ennek az Erdélyi Helikon hasábjain; Jancsó Béla közbenjárására az Erdélyi Szépmíves Céhnél 1933-ban kiadja Arany János balladáit, és megírja az első nagyobb lélegzetű tanulmányt a fiatal művészről, aki "szinte kizárólagosan a könyvgrafika legnemesebb és legősibb megnyilatkozási és technikai formájában éli ki" tehetségét.5 Ami pedig ugyancsak kulcsfontosságú lehet a további kutatások szempontjából: az a Debreczeni László jósolja meg Buday világhírnevét az Erdélyi Fiatalokban, aki tudatosan Kós követőjének vallotta magát.6)

 

Jancsó Bélát és Buday Györgyöt nemcsak a művészetek iránti érdeklődésük és az ifjúsági mozgalmakban vállalt szerepük közelítette egymáshoz: a híres nagyenyedi kollégium neveltjeiként már apáik is – Buday Árpád régészprofesszor (1879–1937) és Jancsó Ödön (1876–1936) sebészfőorvos – életre szóló barátságot kötöttek. Jancsó Béla mindvégig eminens diák volt; ahogy a munkásságát először számba vevő Mikó Imre írta: "az ifjúság vezére, az iskola csillaga." A Gyulai Pálról elnevezett önképzőkör elnökeként előadásokat tartott, már érettségi előtt tanulmányokat írt Mikszáthról, Beethovenről; Remény címmel nyomtatott diáklapot szerkesztett.7 Példáját természetesen az ugyancsak ambiciózus és agilis Buday György is követte. "Haladjunk címmel már diákújságot írt, szerkesztett és illusztrált, előadásokat tartott stb. Utóbb, de még jóval az érettségije előtt, szerkesztette az Ifjú Erdély című diákfolyóirat Somvirág rovatát is."8 Amikor pedig 1924 nyarán – még tizenhét évesen – megrendezi első kiállítását a kollégium két alagsori termében, "fekete keretes képeinek" első nyilvános méltatója Jancsó Béla. "Meglepő – írta –, hogy ez a fiatalember milyen érettséggel kezeli a modern témákat, s hogy biztos rajztudása mennyire nem engedi technikai túlzásokba. Expresszionista városi képein érdekes újítással kísérletezik, távlatot hoz be, ami az expresszionizmus előtt merőben ismeretlen. A kubista formatechnikán is kifejezéseket keres, és a szomorúság sírva árad a dűlő falú templomaiból. [...] Nagyszerű és szép itt Erdélyben így vele érezni, ilyen fiatalon a kor áramaival, mikor itteni példa alig van. Nagyszerű és megható ennek a fiatal léleknek küzdelme a szomorúságban és lázas keresése a szomorúságból kifelé."9 Nem is sejtette – fejtette ki bő évtized múltán az Ellenzék olvasóinak –, hogy olyan kérdések körül bolyong, amelyek az egész világ művészi köreit izgatták. "Nem voltam tizenhat éves, amikor hosszú, magányos tépelődések után eljutottam a futurizmushoz, kubizmushoz, anélkül hogy ezeknek a művészi irányoknak még a nevét is ismertem volna."10

Jancsó Béla írása – ugyancsak nem véletlenül – a Kós Károly szerkesztette Újságban látott napvilágot. Kós ugyanis mindkettejük eszményképe volt a Trianon utáni erdélyi magyar társadalom – politikai, irodalmi, művészeti – önszerveződésében. Akárcsak az erdélyi írásművészet európai távlatait tudatosító Kuncz Aladár, aki ráadásul megjósolta Buday fametszői pályafutását is. Amiről akkoriban még csak nem is álmodozott a fiatal művészember, hiszen a fametszéshez szükséges felszereléseket is csak 1930-ban szerezhette be Bécsből. Jancsó Béla sem zárja ki, hogy a linóleummetszés később nagyobb szerephez juthat Buday munkásságában, de indulása kapcsán inkább a "többirányú fejlődés ígéretét" hangsúlyozza. Dicséri a fiatal művész "tiszta expresszionista felfogását", korszerű formatechnikáját, nagyra tartja azt a művészi küzdelmet, amellyel kiutat keres az ifjúság lelkére nehezedő szomorúságból. Merthogy ez a lázas keresés adta a kezébe a tollat neki is. Egy évvel korábban épp az expresszionizmusról, a művészet lélektani és társadalmi jelentőségéről értekezett az első erdélyi írónemzedéket felvonultató antológia, a Tizenegyek hasábjain.

"Székely szívtől a világ szívéig: ez a mi utunk. Székely szívtől a világ szívéig hordjuk-visszük a székely örömet, munkát, hitet és tragédiát: az Egyetemes Élet székely szavát" – hirdette 1923-ban, nemzedékének fellépésekor. Kettejük közül csak Budaynak sikerült eljutnia "a világ szívéig", jóllehet pályájuk a harmincas évek derekáig még párhuzamosan alakult. Aztán – fametszői hivatásának felfedezése után – Buday egyre átfogóbb művészeti magaslatokat hódít meg, Jancsó pedig visszaszorul az erdélyi életstratégiák – önfeláldozó mindennapi aprómunkával járó – belső köreibe.

Buday rendhagyó művészi pályájának már az előélete is népmesei fogantatású. Apai nagyapja falujában tudja meg, gyermekkori vakációzásai idején, hogy "boszorkányos képességekkel" jött a világra. Marosgezsében azt tartották ugyanis, hogy aki április első vasárnapján születik, mint ő is, az "érti a madarak és az állatok, a fák és a virágok nyelvét, s következésképp, szükség esetén igénybe tudja venni azok tudását". Jó ideig nem vette komolyan a "falusiak fecsegéseit", mert félt szembesülni a neki tulajdonított különleges képességekkel. Ez befelé fordulóvá s egyben kíváncsivá is tette. Magányos barangolásai során ébredt rá a titok nyitjára, amikor már – a "tündéri Erdély" látványától megbabonázottan – vázlatfüzettel, ceruzával, pasztellkrétával és vízfestékkel a kezében járta Kolozsvár környékét, Kalotaszeg, Aranyosszék, Marosszék falvait, feljutott a Cenk és a Hargita tetejére. Előfordult – írja visszaemlékezéseiben –, hogy "nemegyszer kellett futva menekülnöm ösmeretlen falusiak elől, akik bottal, kutyával jöttek rám, hogy »visszaszerezzék« házukat vagy falujukat, amelyet felismerhetően lefestvén, hitük szerint megbabonáztam vagy elraboltam tőlük".11 Korán felismeri, hogy "a természet a szépség nyelvén valóban beszél az emberhez", a táj szépségének sajátos rendjébe beépült emberi alkotások – kapuk és kerítések, csűrök és házak, falvak és városok – pedig nemkülönben. Szülővárosának műtermeiben és az édesapja által igazgatott kolozsvári múzeum asztalosműhelyében töltött "inasévei" – amikor megismeri a majdani dúcok alapanyagát – ugyancsak megerősítik ebben.

Szegeden fedezte fel művészetének erdélyi gyökereit, amelyek latens módon tovább hatottak több mint fél évszázadot átfogó angliai teremtő korszakában is. "Maga is úgy vélte – írja nekrológjában Péter László, a minden szegedi alkotót számon tartó irodalomtörténész –, hogy tehetségét apai ági, barkácsoló, ezermester székely őseitől örökölte."12 "Erdélyben születtem – olvasható a művész 1937-es vallomásában –, s bárha Kolozsváron éltem, sokat jártam a Székelyföldön, Kalotaszegen, Mezőségen és a Barcaságban, s nagyapámék gazdaságában, rokonok házánál elevenből tanultam meg a székely meséket, balladákat, mondákat, melyeket később nyomtatásban is felfedeztem. Ezek a mesék nem mesék voltak a számomra, s dehogyis voltak »irodalom« – hiszen éppen olyan valóságos életelemei voltak a falusi napoknak, mint a faragott galambdúcos kapu, amelyiken kézzelfogható bizonyossággal átmentem, mint az eperfa, amelyikre fel kellett mászni, mint a pónyikalma, amelyik csak ott termett, mint maga a nagyapám, és Lőrincz bácsi, a testvére, és a többiek, akik csizmában jártak, nem úgy, mint az apám és mi általában Kolozsváron –, és mégis egy pillanatig sem jutott eszembe kételkedni, hogy ők nem valóságosak. Ma már tudom, hogy két csoportra kellene szétosztani ezeket az emlékeket: életre és irodalomra. Egyik lenne a »népi epika«, a másik a székely vagy a szász falu »szociográfiája«. [...] Máig a legdöntőbb, elhatározó és tápláló élményt ez jelentette. Ez, és ennek a folytatása. Mert minden új falu és minden új tanya, melyet azóta is megismerek, valamiképpen ezekhez az alapélményekhez, ezekhez az alapfalukhoz épül hozzá, és minden új mese és ballada, amit hallok vagy olvasok, ezekhez kapcsolódik."13

Szegeden és Londonban élve is mindegyre visszaálmodja magát Erdélybe. Miután megismeri a fametszés technikáját, a harmincas évek elejétől az erdélyi gyermekkor élményvilágát és kora ifjúságának emlékképeit önti maradandó formába. Szegedi tanulmányévei alatt végig arra készül – erre biztatja egyébként Jancsó Béla is –, hogy visszatérjen Erdélybe. A Rákosi-korszak adja aztán tudtára, hogy nem térhet haza Magyarországra sem. Az ’56-os magyar forradalom leverését pedig a trianoninál is nagyobb traumaként éli át: belső emigrációba vonul, csak művészetével tartja a kapcsolatot a külvilággal. Jóval a hatvanon túl is azonban – jegyezi fel róla szegedi barátja és munkatársa, Ortutay Gyula az 1970-es Buday-album előszavában – "szeretettel hajlik vissza a szülőföldre, az erdélyi tájra, Kolozsvárra – a családra, barátokra, mesterekre: az indulás pillanataira. Majd egyre inkább eltűnik a művek, a műveket meghatározó indulatok, eszmék és elvek mögé".14 

 

 

A trianoni helyzet fogságában

 

Az első világháború idején koraérett gyermekként felnövő, tizenöt évesen encephalitisen áteső, a trianoni esztendőben a helyi "világfelfordulás" ellenére jelessel érettségiző Jancsó Béla vakmerően néz a jövendőbe: "történelmi időket élünk!" És minthogy egy ókortörténész, Buday György édesapja volt az idézett szavak címzettje, a "történelmi léptékű" felvilágosítás sem maradhatott el: a sem élni, sem halni nem hagyó idők mögött épp a történelem moccanásiránya nem észlelhető! "A történelmi idők ott kezdődnek majd – tudatta fiatal barátjával 1921. június 21-én Buday Árpád –, amikor megindul a tisztító fuvallat, és lerázza magáról az élősdieket."

Minthogy nem ez következett be, Buday Árpádnak és családjának is menekülnie kellett. "Édesapám a kolozsvári múzeum igazgatója volt – olvashatjuk dr. Buday Margit 1993-as visszaemlékezéseiben. – Idegen nyelvű szakmai levelezése miatt valaki a múzeumból feljelentette, hogy kémtevékenységet folytat."15 "Erdély Romániához csatolása után apját rövid időre letartóztatták – írja Lengyel András –, szakmáját sem folytathatta, így – többévi egzisztenciális küzdelem után – 1924-ben Szegedre költöztek, ahol Buday Árpád egyetemi tanszéket kapott."16 Hetekig tartó vagonutazás után – egészíthetjük ki a képet Buday Margit vallomásai alapján.17

Érettségi után Jancsó Béla, mivel nem tudott még románul, apai biztatásra – kényszeredetten – a pesti egyetemet választja. Egy év múltán azonban hazatért: nem tudja elviselni az oktatás konzervatív szellemét. Édesapja román orvosprofesszor barátainak bátorítására 1922 őszétől mégiscsak beiratkozik az I. Ferdinánd királyról elnevezett kolozsvári román egyetemre, de mert kisebbségellenes jobboldali diáktüntetések zavarták az oktatást, már decemberben kimarad az orvosi karról.18 Az Ellenzéknél volontőrködik, az Újságba ír cikkeket, közben Balázs Ferenccel előkészíti a Tizenegyek fellépését, az antológia megjelenése után pedig Szegeden folytatja tanulmányait, ahová a román állam iránti hűségesküt megtagadó kolozsvári tanárok is menekültek, és ahol már szép számban tanultak erdélyi diákok.19 Első dolga, hogy újjászervezze számukra az 1902-ben Kolozsvárott alapított református diákegyesületet, amely a húszas években Kolozsvári-Szegedi Bethlen Gábor Kör néven működött. 1924 őszétől Buday Árpád is a Ferenc József Tudományegyetem professzora, így egyre inkább "otthon érezheti" magát Szegeden. A családi emlékezet szerint "Jancsó Béla ekkortól kezdve rendszeres vendég volt Budayéknál. Látogatásai kezdetben talán csak kedves volt tanárának, Buday Árpádnak szóltak, idővel azonban a mind érettebb Buday Györgyhöz is közel került. 1926 körülre, Buday György tanulmányainak kezdetére már nézeteik, törekvéseik hasonlóak lehettek. Jancsó akkor már egyik vezetője volt a református hallgatók Bethlen Gábor Körének, és tapasztalt ifjúsági vezetőnek számított. Mint az új erdélyi nemzedék első tömörüléseinek, az úgynevezett Tizenegyek csoportjának egyik vezéralakja, mint rendszeresen publikáló fiatal író és esszéista számottevő tekintéllyel bírt. Nyilván hivatott vezetőnek ismerte el Buday György is, hisz tudjuk, véleményére adott. Egyetemi hallgatóként azonnal tagja lett a Jancsóék vezette Bethlen Gábor Körnek, sőt hamar észrevétette magát. Olyannyira, hogy amikor 1927 végén Jancsó (s a kör két másik vezetője, Suba Károly és Csőgör Lajos) elhatározta, hogy hazatér Erdélybe, utódjukat az akkor húszéves Budayban találták meg."20 

Jancsó Béla a nyári és téli vakációkat Kolozsváron töltötte. A Tiszába ömlő Maros partján folytatott beszélgetéseiket levelezéssel pótolták. Jancsó várta a szegedi híreket, Buday szomjazta a kolozsváriakat. Többnyire szűkszavú információcserék ezek, a művelődéstörténet számára mégsem érdektelenek. Buday például 1925. július 11-én arról értesíti Jancsót, hogy az érettségire készülve milyen különbözeti vizsgákat kell letennie Szegeden; megörökíti – rajzban is – az újabb nagy árvizet; beszámol Szabó Dezső készülő köteteiről; várja, hogy tizenkét oldalas legyen a Kós Károly és Szentimrei Jenő szerkesztésében megjelenő Újság; csak vizsgák után tudja elküldeni a lapnak ígért cikkeket, de képeket is mellékel hozzájuk. 1925. szeptember 5.: érettségi után sokat kirándul; megvette Juhász Gyula Testamentum című kötetét; érdeklődik az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei iránt ("ha Kós csinálja, bizonyára szépek"). 1925. szeptember. 18.: kéri az Újság új folyamának első számát. 1925. szeptember 24.: a Juhász Gyula-darab bemutatójáról megírta kritikáját az Újságnak; megjelent a kormánypárti Szegedi Napló; nincs pénze, hogy megrendelje az ESZC kiadványait; Szabó Dezső-riportot és
-arcképet küld az Újságnak. 1926. szeptember 3.: egyetemi alapkőletétel lesz október 4-én; Jancsó Béla kérjen számára "cselédigazolványt" Szentimreitől arról, hogy a Vasárnapi Újság és az Újság szegedi tudósítójaként és rajzolójaként dolgozott/dolgozik; Szentimrei ne felejtse el megemlíteni, hogy karikatúrákat is küldött mindkét lapnak; 1926. szeptember 10.: lebontás előtt lerajzolta Juhász Gyula házát az Iskola utcában; a szomszédos telket is, ahol Petőfi Zoltánnak volt a lakása; Jancsó Béla őrizze meg a rajzokat, mert Juhász Gyula szülőházának ez az egyetlen képmása; küldi a Templom tér rajzát is: hátul a klinikák, elöl a püspöki rezidencia épül a házak helyén. 1927. szeptember 13.: közli az orvosi karon meghirdetett előadások és gyakorlatok óraszámát s az órarendet is. 1928. január 21.: a Bethlen Gábor Kör rendesen kapja a Pásztortüzet; az ESZC-nek írt levelet Jancsó kolozsvári címére küldte; megünneplik a Bethlen Gábor Kör 25. évfordulóját; meghívták Péchy Blankát, Ravasz Lászlót; Jancsó Béla intézze el, hogy Makkai Sándor is mondjon beszédet; Dsidának küld rajzokat a Pásztortűzbe; Szegeden elkezdődött Juhász Gyula összes műveinek a kiadása; várják Tamási regényét; a HID-at átveszi a Bartha Miklós Társaság.

Az áttelepülés utáni években – Jancsó Béla barátsága mellett – a Szeged környéki bolyongások jelentik Buday számára a gyógyírt. Az érettségit követő időszakra úgy tekint vissza 1935-ben, mint addigi életének "legsötétebb esztendeire". Az Ellenzék budapesti tudósítójának adott interjújában egyebek mellett ezt olvashatjuk: "Kicsöppentem a kolozsvári szeretetből, s vége volt a könnyű gimnáziumnak, ahol számomra elegendő volt, ha egy félóra alatt átfutottam a leckét, s a fennmaradó szabad időben rajzolhattam, elemezhettem a vonalakat, s festhettem. Most először is szigorú különbözetit kellett tenni, azután beiratkozni a jogra. Komolyan kellett venni a tanulmányaimat, komolyan kellett venni mindent, ami távol állt életem egyetlen igazi céljától, a művészettől. Rám erőszakolt kötelességeim évekig nem hagytak időt a rajzolásra, s ez a hűtlenség egész életkedvemet aláásta. A modern lélekbúvárok szerint a balesetek nem véletlenül érik az embert, hanem burkolt megsemmisülési vágyunk jelentkezik ily módon. Hát engem ezekben az években egymás után értek a balesetek. Valóban nem bántam volna a halált, annyira nem volt értelme ennek a »kötelességtudó« életnek. Ebben a korszakban mélységes lelki élményemmé vált a kereszténység. Ez talán szokatlanul tűnik fel a mai világban, ahol az emberek beleszületnek az álkereszténységbe, és majdnem senki sem éli át egyéni életében a megrázó tényt, hogy ő keresztény! Én átéltem, de ez talán még meghosszabbította szenvedésemet, megbénítva, visszatartva kitörni készülő ellenállásomat. Végül nem bírtam tovább, és mégis visszatértem a rajzhoz! Ma is emlékszem erre a feloldó, megbékélő alkonyatra. Kinn ültem a Maros torkolatánál... Szegedtől néhány kilométernyire ömlik a Maros a Tiszába. Gyakran jártam ide... Akkoriban még szentimentális kapcsolatok fűztek Erdélyhez... Itt történt, hogy annyi hiábavaló kötelességteljesítés, a művészet iránti sóvárgás oly tartós lefojtása után újra rajzolni kezdtem. Milyen boldoggá tett a rajzolás... bár időközben önbizalmam s régi merészségem, hitem annyira elhagyott, hogy most újra alávetettem magam a természetmásolás iskolájának, s alázatos, nagyon lelkiismeretes rajzokat csináltam, mintegy bizonygatva önmagam előtt, hogy tudok rajzolni, a szónak legklasszikusabb értelmében is... Hogy visszatértem a rajzhoz, visszatértem az élethez is, újra kezdtem élni! Élénk diákélet következett, s miután a közösségi életben egy-két embernek kell vállalnia minden munkát, egyszeriben »diákvezér«-ré lettem. Ebben az időben voltam kinn Angliában is. A szegedi diákvezérség aztán odáig fajult, hogy majdnem sohasem lehettem egyedül, pedig a magány létszükségletem. Hogy egyedül lehessek, magános kirándulásokat tettem a környező falvakba. A magányért mentem, s a közösségi munka kellős közepébe értem... Mert a szegedi »agrársettlement« mozgalom ezekből a menekülésszerű kirándulásokból született. Észrevettem a faluk szokásainak, lehetőségeinek különbözőségét, s mikor barátaim utánam jöttek a falvakba, megkeresve, hogy hol rejtőzöm – nekik is elmeséltem a látszólag egyszerű parasztélet tengernyi megoldatlan kérdését. Tanulmányozni kezdtük a földmívesréteg testi-lelki körülményeit, s egyszerre azon vettük észre magunkat, hogy legyőzhetetlen problémák tömkelegébe kerültünk."21 

Ha 1928 nyaráig Budayban volt nagyobb a közléskényszer, a következő évtizedben megváltozik a helyzet: immár Jancsó küldi a kolozsvári "helyzetjelentéseket", és sürgeti a szegedieket. 1928. augusztus 21-én például azt adja barátja tudtára, hogy beiratkozott a kolozsvári egyetemre, különbözeti vizsgákkal felveszik a IV. évre; ez másfél évi időveszteséget jelent számára; de már július óta készül az október elején esedékes vizsgákra; emiatt nem halad a székely irodalomról szóló tanulmánykötet írásával, noha az anyaggyűjtésen már túl van; Tamási regényéről írt az Ellenzékben, hozzászólt a regény körül kialakult vitához; Szentimrei az Ellenzékhez szerződött. Buday 1929. március 31-én beszámol a székely írók szegedi fellépéséről (idézi a szegedi katolikus püspök kérdését: "nem valami baloldali írók-e ezek a székelyek?"), beszámol angliai útjának tanulságairól (az agrár-settlement gondolatát onnan hozta magával), a Bartha Miklós Társaság készülődéseiről, a felvidéki Sarló eredményeiről. Később jóindulatúan arra figyelmezteti barátját: bizony a BMT-nél sem minden "fenékig tejfel"; "bennük is sokszor az aszfalton elképzelt, parasztromantikus himnusz- és ódaköltő beszél, nem a tények. Egészében azonban kétségkívül a legkomolyabb fővárosi mozgalom ez, s mi velük természetesen kapcsolatban is vagyunk" (1929. november 14.). Tőle és Joó Tibortól is kértek cikket az Új Magyar Föld számára, december 18-án előadást tart a rendezvényükön...

Ami ezután következik, az már az Erdélyi Fiatalok, a Szegedi Fiatalok, a Bartha Miklós Társaság és a felvidéki Sarló közös története.

 

 

Buday György – Jancsó Béla "örökében"

 

Jancsó Béla és Buday György együttmunkálkodásának mélyén az a demokratikus hagyomány és szellemiség dolgozott, amit mindketten a kolozsvári református kollégiumban szívtak magukba. Amikor hazatért, Jancsó két dolgot tudott biztosan: 1) a Bethlen Gábor Kört a legmegfelelőbb emberére bízta, 2) Kolozsváron maga is azt a munkát folytatja, amit Szegeden abbahagyott. Közös útkeresésüket, elképzeléseik kikristályosodását nagymértékben elősegítette, hogy intenzív levelezést folytattak. Vannak közöttük esszéjellegű, tanulmányértékű, tizenöt-tizenhat oldalas episztolák is; különösen 1929-es levélváltásuknak volt döntő szerepe mind a Bethlen Gábor Körből kinövő Szegedi Fiatalok genezisében, mind az Erdélyi Fiatalok színre lépésének előkészítésében.

Buday mindenről beszámolt, amiről úgy vélte, hogy érdekelheti Jancsót. És Jancsót sok minden érdekelte: barátja külföldi útjai, pesti tapasztalatai, Szabó Dezső és Juhász Gyula sorsa, a tanyakutató és -segítő mozgalom beindítása, a Bartha Miklós Társaság kongresszusának betiltása, Balogh Edgár pozsonyi címe, a Sarló munkája. "Buday – állapítja meg találóan Lengyel András – olyan kimerítően és érzékletesen tájékoztatta munkájáról Jancsó Bélát, hogy azzal óhatatlanul orientálta is."22 Nem kétséges, hogy Buday nagyobb rálátása és mozgástere, céltudatossága és gyakorlatiassága nélkül Jancsó Béla bizonyosan lépéshátrányba kerülhetett volna a Kárpát-medencei magyar ifjúsági mozgalmak megítélésében. Ám az is kétségtelen tény, hogy szegedi tevékenysége idején Budayban "ott munkáltak Jancsó korábbi elvi intenciói, törekvései. S tudjuk, még akkor is igényelte Jancsó véleményét, tanácsait, amikor pedig ő volt lépéselőnyben".23 Ezt igazolják 1929 utáni levélváltásaik, amelyekből nemcsak két rokon lélek egyre inkább elmélyülő barátságának története rajzolódik ki, de személyiségük fejlődésregénye is. Nem lehet megrendülés nélkül olvasni ezeket a – korösszefüggéseket is felvillantó – episztolákat, amelyek úgy csomózzák össze a korabeli történések szálait, hogy azzal a korviszonyok megváltoztatásának gyökérerőit is kilombosíthassák. Ámde minél erősebben él bennük a korviszonyok megváltoztatásának igénye, annál messzebb veti őket a történelmi idő egymástól.

"Nyugtalanságom és feszültségem egyre növekszik azóta, hogy elmentetek, és amióta egyedül vagyok a sok idegenlelkű barát között. Valahogy úgy van, hogy a levelezés ezen talán nem is tud segíteni, hiszen nem azok az objektív tárgyak-témák hiányoznak, amikről levelekben lehet fecsegni, és amik voltaképpen itteni személyes beszélgetéseinket is kitették, hanem az a tényleges érzés, hogy nincs teljesen magára az ember. Mégis leveleid nagyon sokat jelentettek számomra [...]. Nagyon sokszor gondolok reád, amikor valamit csinálok, és szeretnék magam is otthon lenni Kolozsváron." (Buday György – Jancsó Bélának, 1929. március 31-én)

"Vigasztalódhatsz, Gyurka fiam, pontosan abban a kínos helyzetben vagyok, mint te. De nem panaszkodom, minden könnyű, mióta tudom, hogy végleg itthon, Erdélyben maradhatok. Egyik legnagyobb belső válságom intéződött el ezzel, hála Istennek. Ami a koncepciókat illeti, hidd el, Gyurka, hogy minden gondolatomat beigazolódva látom." (Jancsó Béla – Buday Györgynek, 1929. augusztus 18-án)

"Nagy megnyugvás lehet [...] számodra, hogy nem csalatkoztál erdélyi koncepciódban. Ez nagyon megerősíti az én helyemet is – itt, távol Tőled –, mert egyelőre itt én is azt akarom képviselni, amit Te ott." (B. Gy. – J. B.-nek, 1929. november 14-én)

"Valahogy az erdélyi gyökereimmel nem bírtam megtalálni a kapcsolatot itten, és nagyon-nagyon vajúdtam, és azt sem kifelé. Körülbelül egy jó esztendeje, mikortól szociális küzdelmeim a legerősebbek lettek, s mikor tájt talán túlságosan is kétségbeesett leveleket írtam neked, és minden tekintetben nagyon magamra maradtam, jött valami áradatként a művészi alkotás ideje. Valahogy megtaláltam, ami eddig hiányzott – a fametszetet." (B. Gy. – J. B.-nek, 1931. június 19-én)

"Hála Istennek, hogy már van egy kis táborod, Gyurkám, és a végzettek révén a mozgalom így is szélesedik, ez a Te érdemed és elégtételed is sok kínos cécó és hercehurca után. [...] Maguk a gáncsoskodások jellegzetes butaságok. [...] Ezzel szemben egy ellenszer lenne: a haladó magyar ifjúság összetartása politikamentesen, kulturálisan, országhatárok felett..." (J. B. – B. Gy.-nek, 1931. július 6-án)

"Újabban annyiszor olyan olthatatlan nosztalgia hullámzott rajtam át Erdély és Kolozsvár felé, mint az első szegedi hónapok óta soha. Valahogy úgy érzem, hogy itt már, az Alföldön, kezdtem teljesen befejezni azt, amit én itt egyáltalán csinálhattam. [...] Most már tényleg nő az alföldi gyökerű utánpótlás is. [...] Lassacskán meglazultak igazi gyökereim, melyek pedig eddig még az itteni munkában is a fedezéket, az erőt adták: Erdély. [...] Valahogy én úgy érzem, hogy nemcsak a múlt, a háttér Kolozsvár nekem, hanem még mindig egyes-egyedüli fix Solveig-ház is, ahová érkezni fogok és érkeznem egyedül kell és lehet." (B. Gy. – J. B.-nek, 1932. március 11-én)

"Mindig éreztem és tudtam, hogy neked, ha az önként magadra vállalt és gyönyörű önfeláldozással teljesített ifjúsági úttörés munkája huzamosan oda is kötött, lelki gyökereid itt maradtak, és téged ide vissza fognak húzni. A Kós kézszorítása nem csak az övé: sokan várunk ide vissza, és várlak ide vissza én, mert nagyon kell és még jobban fog kelleni Erdélynek minden igaz ember." (J. B. – B. Gy.-nek, 1932. március 16-án)

"Remélem [...], már nem tart sokáig az én kényszerű »emigrációm« sem, s ha egyelőre csak látogatóba is, de hamarosan én is visszatérhetek. Olyan sajátságos, sokszor el is mosolyodik rajta az ember, ahogy csüngök minden hazai híren, még többségi politikaikon is. Valami egyre anyagtalanabb világ alakult ki az emberben: Erdély, Kolozsvár címszókkal. Folyton érzem, hogy jegyeit ellenőriznem kell, igazolnom és bizonyítanom: talán ezért is olvasom falánkul még a legrosszabb kis erdélyi lapot is, naponként. Hogy igazoljam bennük az én képemet. Úgy vagyok valahogy, mint a régen nem látott kedvesével az ember: levelekből és hallomásból lassan-lassan már egész testtelen képpé, valósággá válik valami vagy valaki, aki talán már valósággal idegen. Egy félórás együttlét viszont mindent megold: és rombolhat vagy megerősíthet." (B. Gy. – J. B.-nek, 1932. augusztus 15-én)

"Végtelen örömmel olvastam, édes Gyurkám, hogy Te is egyetemi pályád utolsó stációjához közeledsz [...]. Még nagyobb örömmel, hogy ősszel le akarsz jönni közénk. [...] Talán módokat is beszélhetünk meg Erdélybe való visszatelepedésed kérdésének elintézésére is." (J. B. – B. Gy.-nek, 1932. augusztus 20-án)

"A Bódis Gábor leveléből értesültem, hogy ledoktoráltál. Kifejezhetetlen örömmel vagyok együtt veled, én tudom, hogy milyen lelki nehézségeken át jutottál el ide, de hála Istennek eljutottál, s hiszem, hogy ez nagy felszabadulást jelent művészeted számára is. Jönni fogsz a nyáron Kolozsvárra?" (J. B. – B. Gy.-nek, 1933. június 27-én)

"A körben is nagy örömet keltett [ti. Jancsó Béla disszertációja – Cs. P.], hogy reájuk is gondoltál, hogy el sem képzeled. Ezek a fiúk és leányok – annyi értékes és jobb jövőre érdemes ember – írásaidon és rajtam keresztül annyira szeretnek, Bélám, és ragaszkodnak Hozzád, mintha itt volnál, és itt munkálkodnál közöttünk." (B. Gy. – J. B.-nek, 1933. július 7-én)

"Bélám, ne vedd nemtörődömségnek, hogy annyit hallgattam. Nap nap után eszemben jársz és jártok, de képtelen vagyok kiszakadni a temérdek sok munkából és állandó harcból..." (B. Gy. – J. B.-nek, 1934. január 29-én)

"Örülök, hogy a Válaszba bekapcsolódtál. Németh Lászlónak ma adtam fel egy levelet, kérve, hogy neked is mutassa meg..." (J. B. – B. Gy.-nek, 1934. december 31-én)

"Hadd mondjam el, Bélám, hogy milyen változatlanul szeretlek Téged és ragaszkodom Hozzád, és hogy mennyire örülnék, ha kapcsolatainkat újraélesztenők. [...] Azért nem utazhattam ki [Erdélybe – Cs. P.], mert egyrészt munkám volt itt, másrészt meg besoroztak katonának." (B. Gy. – J. B.-nek, 1935. május 12-én)

"Béla lelkem, Szegedről továbbították hozzám barátaim kedves leveled [...], amelynek nagyon örvendtem, hiszen olyan régóta nélkülözöm egyszerre annyira eleven és annyira fontos barátságodat. [...] November óta itt vagyok Rómában, ahova a hivatalos magyar művészetpolitika azon felfogása juttatott, mely szerint »művésznek Rómában a helye«." (B. Gy. – J. B.-nek, 1937. január 29-én)

"Biztos, nem lesz károdra, hogy éppen Rómába kerültél. Nagyon érdekelne, ha egyszer ottani benyomásaidról írnál, ha kedved tartja akár cikket is a[z Erdélyi] Fiataloknak. [...] Sok gonddal élek, de töretlen hittel. Csak az a baj, hogy az ember ereje alig győzi a sok munkát..." (J. B. – B. Gy.-nek, 1937. február 21-én)

"Mennyi ideig voltál Angliában? Mikor jöttél vissza? Mostanában milyen művészi munkán dolgozol? [...] Itthon, hála Istennek, jól vagyunk. Praxisommal már annyira jutottam, hogy a rendelőnyitási adósságomat kifizettem. Írd meg, Gyurkám, hogy a neked szóló Erdélyi Fiatalokat hová küldessem?" (J. B. – B. Gy.-nek, 1938. április 15-én)

 

 

Buday György az Erdélyi Fiatalok tükrében

 

Debreczeni László vallomásaiból tudjuk, hogy a Bethlen Gábor Kör szegedi újjáélesztése után Jancsó Béla azzal az elhatározással tért vissza Erdélybe, hogy "megszervezi a fiatal értelmiségiek összefogását, megkezdi a főiskolások öntudatosítását. Hiszen a kisebbségi életkörülmények között felnőtt, közéleti tekintetben magára hagyott ifjúságnak a maga kezébe kellett már vennie sorsa irányítását; új szellemű – romantikától, délibábkergetéstől és tehetetlenségtől mentes – vezetőket kellett kinevelnie a kisebbségi közélet számára."24 Debreczeni úgy emlékezett, hogy László Dezsőt és őt 1929 nyarán avatta be Jancsó a lapindítás tervébe. Balogh Edgárnak írt 1930. február 23-i levelében ezt Jancsó is megerősíti: "a nyáron [...] László Dezsővel beszélgetve felmerült bennünk az a terv, hogy az új magyar ideológiai és egy szociálisabb öntudatú belső demokrácia ifjúsági kialakítására kellene egy lapot csinálnunk, mely egyszersmind – a Székely Társasághoz hasonló szereppel – a különböző itteni egyetemen levőket összefogva egy országos egyesületet pótolna, s amely az összes új magyar ideológiájú fiatalokkal, elsősorban veletek és az Új Magyar Földdel is állandó kapcsolatot teremtene."

Minthogy Jancsó nem mozdult ki Kolozsvárról, a Budapesten gyakorta megforduló Budaynak köszönheti, hogy már az Erdélyi Fiatalok megindítása előtt felvehette a kapcsolatot a Bartha Miklós Társasággal, majd pedig a Sarlóval. Attól kezdve már a Jancsóé a kezdeményező szerep. Mindenről tudni akar, ami másutt az ifjúsági munkát eredményessé teszi, hogy hatékonyabban tudatosíthassa az erdélyi teendőket. Mint a Balogh Edgárnak írottakból is kitűnik, eleve úgy akarta elindítani az Erdélyi Fiatalok mozgalmát, hogy miközben a különböző felekezetekhez tartozó kolozsvári diákegyesületek vezetőivel egyezteti közös célkitűzéseiket, összehangolja törekvéseiket az egyetemes magyar ifjúság stratégiai elképzeléseivel is. Ezt különösképpen Fábián Dániel méltányolta, aki szintén az organikus fejlődés, a szintetikus egység híve volt; fontosnak tartotta, hogy az erdélyi fiatalság is a saját adottságaiból és lelkiségéből építse ki a maga ideológiáját, mert csak így játszhat szerepet "az új magyar generáció gondolkodásában".25

E kérdések tisztázására aligha lehetett alkalmas önmagában a levelezés; személyes találkozásokra, élő eszmecserékre is szükség volt. Ezért szorgalmazza Jancsó, hogy Buday, Fábián, Balogh Edgár mielőbb "jöjjön le" Erdélybe, ismertessék programjaikat és kiadványaikat. Már az első levélváltás után (július 24-én) felveti Fábiánnak, hogy ősz elejére várja Kolozsvárra. Aztán megismétli kérését augusztus 27-én, szeptember 8-án, november 7-én, november 14-én, november 18-án, november 27-én – hogy december 15-én megköszönhesse látogatását. Balogh Edgárt – aki az "új nemzedék új ideológiájának erdélyi harcosaként" tartotta számon Jancsó Bélát – Fábián Dánielnek kellett volna "lehoznia" Kolozsvárra. (Egyébként a kolozsvári látogatása hatására írta meg Fábián Dániel a maga programcikkét [Az erdélyi magyar ifjúság feladata a kisebbségi autonómia területén] az induló folyóirat első számába. A szerkesztőségi bevezető szerint "a haladó szellemű magyarországi fiatalság egyik vezérének" iránymutató gondolataira vissza akartak térni. Balogh Edgárnak a faluszámban megjelent A regösjárástól a szociográfiai intézetig című írását ezekkel a sorokkal ajánlotta erdélyi nemzedéktársai figyelmébe a szerkesztő: "B. E. a felvidéki magyar diákmozgalmak megindítója, a pozsonyi Sarló kezdeményezte az 1928 májusában tartott budapesti Ady-ünnepséget, mely a haladó magyar ifjúság első egyetemes kézfogása volt. A Sarló-mozgalom dolgozta ki a kisebbségi magyar ifjúság világszemléletének alapjait, s örömmel tölt el minket, hogy az első Erdélybe írott felvidéki magyar fiatal-cikket éppen a mozgalom vezetője küldte be hozzánk."26)

 

"Reméltem egy darabig – olvasható a Budaynak küldött, 1929. augusztus 18-án kelt Jancsó-levélben –, hogy az Ifjúsági Keresztyén Egyesület tordatúri főiskolás konferenciájára június végén lejössz – László Dezső írt is neked ez irányban, megkaptad levelét? Feltétlenül ezt kellene megtenned még az ősz folyamán, mondjuk, október második felében, vagy pedig aztán karácsony után, amikor is az IKÉ-ben előadást is tarthatnál. [...] Magamról nem sokat írhatok. Töméntelen dolgom volt egész évben; két-három embernek való munka." Buday sem végzett ennél kevesebbet. Gyakran feljár Pestre, szervezi a tanyakutató mozgalmat, irányítja a Bethlen Gábor Kör munkáját – a fiatalok közt már nagyon sok komoly és értékes embere van, "de nem érettek még arra, hogy magukra maradjanak" –, előadásokat tart a munkások körében, kivédi az életét megkeserítő sajtótámadásokat, szövetségeseket keres célkitűzéseihez. "Megírtam ezt is, mert tudom, hogy Te is foglalkozol ilyen gondolattal odahaza: új középosztályt kitermelni az iparosságból." Jancsó akkoriban a Székelyek Kolozsvári Társaságának ifjúsági tagozatát vezette, amelynek fő célkitűzése volt a tehetséggondozás. Nemcsak az ipari tanoncoké persze, hanem a Székelyföldről egyre nagyobb számban Kolozsvárra érkező – az egyetemet román nyelven végző – érettségizett fiataloké. Jó előiskola volt ez azok számára, akiket aztán Jancsó rövidesen bevont az Erdélyi Fiatalok mozgalmába.

Feltűnő, hogy a levelezésben nyomát sem leljük az 1930. január 18-án megjelent romániai magyar főiskolás lap előkészületeinek. Ez talán azzal függ össze, hogy Jancsó bízott Buday októberi hazajövetelében. "Nem tudom felfogni – fakad ki november 6-án –, hogy miért hallgatsz olyan következetesen. Nagyon kérlek, hogy mielőbb légy jó elküldeni a Hilscher füzetét és azonkívül, ha tudsz az agrár-settlementre vonatkozó cikkeket vagy egyéb hasonló témát, nevezd meg [...], ui. hasonló témáról akarok egy hosszabb dolgot írni legközelebbről, és erre sürgősen kellenének ezek." A kiemelés arra utal, hogy Jancsó már az Erdélyi Fiatalok első számában be akarta mutatni a Bethlen Gábor Kört – a Bartha Miklós Társaság és a Sarló munkájával együtt. A Fiatal magyarok rovat szerkesztőségi bevezetőjében ugyanis ezt olvashatjuk: "A magyarság mai helyzete a létfenntartás ösztönével sürgeti a magyar faj európai hivatásának átértékelését és a régi gondolkodásmódnak és világlátásnak a történelmi szükségszerűség követelte megváltozását. Lapunk számon akarja tartani a különböző körülmények között élő egyetemes magyar fiatalságnak minden olyan megnyilvánulását, melyben ennek az új magyar öntudatnak és világlátásnak a körvonalai bukkannak elő."27
(A Bartha Miklós Társaság röpiratát, az Új Magyar Földet Bíró Sándor ismerteti, a Sarló programjáról és Vetés című folyóiratáról Mikó Imre ír, de olvashatunk a Szenteleky Kornél szerkesztésében napvilágot látó Vajdasági Írásról is.)

Buday 1929. november 14-én köszöni meg Jancsónak, hogy írni akar tanyamunkájukról. A hazalátogatást is szóba hozza: reméli, hogy még a tél folyamán sikerül. ("Nem is képzeled, Béla, hogy éhezem a Veled való találkozást.") Ígéri, hogy egyidejűleg küld majd Szentimreinek is egy sorozatot a kiadványaikból. "Nagy várakozással nézek különösen a Te cikked elé. Azt hiszem, tényleg érdemes volna a dolgot otthon is meghonosítani, különösen ha egy kis gárdát össze lehetne vele hozni." Ha Jancsó írása nem készült is el az Erdélyi Fiatalok első számába – elkészült a júniusi faluszámba. Ám addigra már az Erdélyi Fiataloknak is alakulóban volt a maga falukutató munkacsapata, melynek vezetősége a nyári falutanulmányozás pályatételeit is kidolgozta.28 Így inspirálták egymást.

Jancsó sosem mozdult ki Kolozsvárról, Buday – nosztalgiája és gyakori fogadkozásai ellenére – sosem tért haza szülővárosába. A személyes találkozások hiánya időnként legfeljebb lazította, de nem lehetetlenítette el szellemi kapcsolatukat, példaértékű barátságukat. Mivel alapvető kérdésekben egyetértettek, ifjúságszervezői elképzeléseikben is hasonló gyakorlatot követtek. Erre utal egyébként mozgalmuk elnevezésének megválasztása is. Nem véletlen, hogy a harmincas évek elején az Erdélyi Fiatalok és a Szegedi Fiatalok szervezettségében mutatható ki a legtöbb közös vonás.

Csak tevékenységüknek helyszíne volt más, a munkásságukat fékező közegellenállás természete nem (sokban) különbözött. "Ma kaptam meg részletes leveledet, ami nagyon megörvendeztetett – olvasható az 1930. június 13-án érkezett Buday-levél aznapi visszajelzésében. – Őszintén elmondott nehézségeidet nagyon átérzem, hasonló kínlódásaim vannak nekem is." Majd mintegy vigasztalásul hozzáfűzi: az Erdélyi Fiatalok hamarosan megjelenő faluszámába megírta cikkét a Bethlen Gábor Kör tanyamunkájáról.

A velős szemlecikk Budayék munkásságának korszakos jelentőségére hívja fel a figyelmet. Kimutatja, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület már az első világháború előtt próbálkozott a magyar settlement-mozgalom meghonosításával, megelőzve ezzel az 1913-ban létrehozott újpesti Főiskolai Szociális Telep működését. Jancsó utal a Bethlen Gábor Kör és a budapesti egyetem szociálpolitikai tanszékének kapcsolatára, majd kiemelten szól arról, hogy a Kör "valósággal korszakos munkába fogott akkor, amikor nagy koncepciójú és fáradhatatlan elnökének, Buday György jogszigorlónak vezetése alatt a magyar élet szociális problémái felé fordult, és az egyik legsúlyosabb magyar népproblémával, a tanyakérdéssel kezdett foglalkozni". Az erdélyiek nem tudják – írja –, hogy az Alföldön közel másfél millió ember tanyákon él: közegészségügyi bajokkal, gazdasági nyomorúságban. A Szegeden tanuló – köztük szép számban erdélyi – diákok nemcsak szociográfiai és néprajzi felvételeket készítenek a tanyavilágról, de kiszállásaik során előadásokat is tartanak, közvetlen társadalmi segítséget is igyekeznek nyújtani. Az írás végkicsengése: "Ezzel a munkájával, célkitűzéseivel a szegedi Bethlen Gábor Kör méltón sorakozik a haladó magyar ifjúság legkiválóbb csoportjai: a Bartha Miklós Társaság és a Sarlósok mellé."29 A lap novemberi számában, amikor A szegedi tanya problémáit ismerteti, elsősorban azokat a vonatkozásokat emeli ki Buday tanulmányából, amelyek a fiatal erdélyi falukutatók számára is relevánsak: "Fejtegetései lényege sok tekintetben a mi más helyzetünkben is fennáll. Okos világossága meggyőzővé teszi gondolatait. Nagy szüksége volna a mi most induló falumunkánknak is hasonló irányt jelölő műre."30 (A "most induló falumunka" arra utal, hogy Balázs Ferenc, Debreczeni László és Demeter Béla akkoriban szervezte meg az Erdélyi Fiatalok faluszemináriumát, amelynek célja hármas volt: a módszeres falukutatás tudományos alapismereteinek elsajátítása; a kutatások előkészítése, irányítása és kiértékelése; a megismert vidékeken a falusegítés megszervezése.)

A Bethlen Gábor Kör kiadásában megjelent Szegedi Kis Kalendáriumról ugyancsak Jancsó Béla ír a Fiatal magyarok rovatban. Kevesen tudják ma már, hogy az 1930. évi "kis naptárhoz" a népdalokat Bálint Sándor gyűjtötte, a rajzokat pedig Buday készítette. Jancsó úgy ajánlja a kolozsvári egyetemi hallgatók és főiskolások figyelmébe az artisztikus kiadványt, mint ami máris "egyik bizonysága és ízléses hirdetője" a Szeged környéki tanyamunkának. "Buday György – írja – nemcsak képzett társadalomtudós és nagy képességű szervező, de talán legelsősorban művész, ki grafikai munkával már VII. gimnazista korában feltűnt. E kis dalok ősi frissességét nagyon találó grafikai eszközökkel érzékeltette..."31 

Az Erdélyből elszármazott szegedi diákok kis naptára attól kezdve minden évben esemény volt Kolozsváron. A levelezés szerint Jancsó Béla általában
80–100–130 példányt kért terjesztésre. "Ezúttal is gyönyörű, üde köntösben jelent meg – írja Debreczeni László az 1932-es kalendáriumról –, tele frissességgel, illattal, a fiatalság életerejének szimbólumaival. [...] A naptári részen kívül ismét tartalmaz 12, jórészt kiadatlan, kottával ellátott parasztdalt és betyárnótát, melyeknek mindenike kedves, primitív rajzocskával, fejléccel van illusztrálva. A dalokat Salló György egyetemi hallgató gyűjtötte a kiskunhalasi tanyák között. A rajzok, valamint a kalendárium megtervezése – mint a megelőzőnél is – Buday György munkái, kit nem kell immár bemutatnunk." "Finom kiállítása ellenére – folytatja Debreczeni – nem luxus" ez a könyvecske, mert "kenyeret, könyvet és tanulási lehetőséget biztosít sok reászoruló főiskolai hallgató számára, és egyben lehetővé teszi a tanyamozgalom munkájának folytatását."
32 Az 1934-es naptár hódmezővásárhelyi gyűjtésre épül (a későbbiek bukovinaira, gyomaira, körösfőire és dudarira) – ugyanazon célkitűzéssel "és Buday György ötletes rajzaival".33 

A későbbiekben Debreczeni többször is ír a fametsző Buday könyveiről, illetve felfelé ívelő művészi pályájának sikereiről. A szeged-alsóvárosi búcsút 1931-ben "képballadában", képregényben megörökítő Boldogasszony búcsúja először száz számozott példányban jelent meg, és még abban az évben berobbant a könyvművészetbe. A száz példányból is jutott annyi Kolozsvárra – Jancsó Béla révén például Kósnak, Szentimreinek, Kacsó Sándornak, Dsidának, Debreczeninek... –, hogy utóbb, a második kiadás előkészítéséhez Buday egyet visszakérhessen belőlük. Debreczeni "a fehér-fekete virtuózaként" mutatja be Budayt, akinek "monumentalitása szinte rabul ejtő". Ám nemcsak grafikus, hanem költő is. "Mély szociális érzékének" köszönhető, hogy lapjain "a szegények könnyei, özvegyek, árvák jajai keresnek megnyugvást".34 Nem véletlen, hogy a Magyar Bibliophil Társaság az 1931. év három legszebb magyar könyve közé sorolta a kiadványt, mert miként Péter László az életmű lezárulása után megállapította: "E sorozatával Buday megtalálta művészi tevékenységének legsajátabb tárgyát, a népi kultúrát; egyéni műnemét, a fametszést; jellegzetes stílusát, a fekete és fehér kontrasztjának különleges élességét. Képei a népinek és a modernnek jellegzetes, csak rá jellemző ötvözetét valósítják meg."35 

Művészi önbizalmának megerősödése után Buday egyre nagyobb vállalkozásokba kezd. Ismeretes, hogy az Arany-balladákhoz készített metszeteit eleve az Erdélyi Fiataloknak szánta, csupán a dologi költségek megtérítését kérte. A lap akkor már súlyos anyagi gondokkal küszködött, Jancsó azonban eléri, hogy az Arany János balladái mégiscsak Erdélyben lásson napvilágot. Hogy ez miként történt, azt maga írta meg az Erdélyi Fiatalokban. Buday még a kötetet sem látta, amikor ezeket a sorokat olvashatta: "Rezignációval kevert örömmel vesszük kezünkbe ezt a pompás könyvet. A rezignációra megvan az okunk: ezt a könyvet Buday György eredetileg a mi kiadásunkban óhajtotta megjelentetni, de mi erre sok futkosással sem tudtuk az anyagi lehetőséget megteremteni. De őszinte az örömünk, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában mégis Erdélyben látott napvilágot ez a könyv, az erdélyi gyökerű művész hódolata Arany János szelleme előtt. Buday György grafikai fejlődését lapunk hasábjain állandóan nyomon követtük. Mégis újra és újra le kell írnunk a már obligátnak tetsző mondatot: minden új grafikájánál új meglepetés nekünk újabb és újabb elmélyülése, anyagán, a fán való egyre teljesebb uralma, magának egyre dúsabb és érettebb kifejezése. A grafika nagyon erdélyi műfaj, és nagyon erdélyi kifejezési anyag a fa. S nagyon erdélyi műfaj a ballada: a tragédiának preformált őse. A balladateremtő Arany János ebben Erdély lélekrokona, ezt egy kongeniális fiatal erdélyi grafikus most 19 fametszeten át nagyon meg tudta velünk éreztetni."36 Amikor pedig ez a Buday-kötet is elnyeri a Magyar Bibliophil Társaság kitüntetését, az örömhírt Debreczeni László közli az erdélyi olvasókkal. A művész egyre nagyobb nyugati ismertségére és elismerésére utalva megjósolta: Buday "még sok-sok elismerést fog szerezni". "Magának is, de nekünk is!"37 

Pár évvel később a "süllyedő népi élet utolsó üzenetéről" értekezett a Székely népballadák második kiadása kapcsán. Ez a kiadás – az angol nyelvű után – már az 1937-es párizsi világkiállításra készült. Még Debreczeni sem sejtette, hogy a világkiállítás könyvművészeti nagydíja lesz a válasz a székely balladáskönyv üzenetére.38 

 

Természetesen az Erdélyi Fiatalok nem foglalkozhatott Buday minden egyes művével. Ő pedig mindenekelőtt erdélyi visszhangra vágyott. Az 1935. május 12-i levelében szóba is hozza: bizony sokszor bosszankodott, hogy Jancsó nem mindig "reagál" grafikai lapjaira, könyvküldeményeire. "Most a legnagyobb meglepetéssel hallom, hogy egyszerűen meg sem kaptad őket. Mennyi minden veszhetett így el! Pedig sokszor személlyel küldtem, s biztosra vettem, hogy eljutottak Hozzád. [...] Debreczeni Lacinak is szoktam küldözgetni egy-egy munkát, ő sem kapja meg őket?" Levelezésükben így is fellelhető a Buday-művek egész sorának genezise – 1937-ig. (A már említetteken kívül olvashatunk a Berczeli Anzelm-illusztrációkról, Arany Bor vitézéről, az Új élet kapujában című Karácsony Benő-regényhez készített fametszetekről, a sort folytatja a Walpurgis éjszakája, a Vak vezet világtalant, Az ember tragédiája, a Book of Ballads, A mi korunk Khimérái, a Nyíri és rétközi parasztmesék, Mauriac: Jézus élete, a Magyar parasztmesék...)

Ahogy Buday életét egyre inkább a művészi alkotó munka tölti ki, Jancsót annál inkább a kisebbségi élet belső építkezései foglalkoztatják. Miközben Buday körül kitágul a világ, Jancsó szellemi légszomjjal küszködik. Ráadásul egyre kétségbeesettebb leveleire nem kap választ Budaytól sem. (1934. szeptember 20.: "Már azt hittem, hogy elfelejtettetek, olyan rég nem kaptam hírt sem rólatok, levelet pedig a tél óta nem." 1934. december 31.: "Nem nagyon érdemled meg, hogy hosszas, érthetetlen hallgatásod után még írjak, mégis megteszem; hogy valamennyieteknek boldog újesztendőt kívánjak.") A kapcsolatok meglazulása törvényszerűen következett be: a szegedi tanyakutatók, hogy élményeik feldolgozásához nagyobb távlatot nyerjenek, európai tanulmányutakra indulnak; Buday "végérvényesen" művésszé válik. Jancsó pedig – helyzetéből adódóan – ott szeretné újrakötni a kapcsolatokat, ahol azt az erdélyi szükségletek a leginkább megkívánnák. "Nagyon kellene már egy-két összefoglaló cikk munkátokról a mai távlatból, aztán pedig egy-két módszertani cikk a tanyai szociográfia köréből – sürgeti a szeptember 20-i levélben. – Előbbire már rég ígéretet tettetek. Légy jó ezt kézbe venni, Gyurkám, az ígértet megírni, a többit megíratni, és legalább egyet okt. végére nekünk elküldeni." Minthogy Budaynak éppen erre jutott a legkevesebb ideje, Jancsónak egészen 1935 májusáig kellett várnia a vastag borítékra, amely A Szegedi Fiatalok című tanulmányt is tartalmazta.39 

Buday ekkor már maga is elérkezettnek látta az időt, hogy visszatekintsen az addig bejárt útra. Miért vállalta el – Jancsóék biztatására – a Bethlen Gábor Kör vezetését? A diákmozgalomból miként lett tudomány ("szociográfia, gazdaságpolitika, karakterológia, folklór") és művészet? Úgy látja: országosan ismert eredményeiket döntő módon annak köszönhetik, hogy 1) "nem a nagyváros elszigeteltségében, pusztán teoretikus megfontolások alapján" dolgoztak, 2) megismerkedtek és azonosultak "a magyar nép nagy tömegei szomorú sorsával", 3) "a legkétségbeejtőbb és legfelejthetetlenebb személyes élmények és közvetlen találkozások hatására alakult ki" tudományos érdeklődésük, illetve művészi felfogásuk. A kezdeti közös élményekből, közös érdeklődésből kiindulva valamennyien "az egészségesebb struktúrájú magyar jövő" formáját keresik.40 "Nehéz és küzdelmes évek voltak ezek, amíg ideérkeztünk – írja 1935. május 12-i hosszú levelében –, de kezdve a diák-egyesületesditől egészen a magyar szellemi élet vadaskertjének portyázásáig nagyon sokat láttam, és emberismeretre, sok élményre tettem szert, és kellett ezt csinálnom, erre rendeltettem, és magam is fejlődtem időközben. Most olyan fura, hogy akaratlanul és szokásomtól eltérően múlt időbe tettem ezeket a dolgokat..."

 

Nyolcvanadik születésnapján az iránt érdeklődtek Budaytól – idézi fel az epizódot Sárközi Mátyás –: őriz-e vázlatokat élete erdélyi korszakából. A kérdező legnagyobb meglepetésére a mester nyomban előkeresett egy kis vöröskréta tájképet, és arról beszélt, hogy gimnazista korában a fekete, a vörös és a kék volt a kedvenc színe. Kuncz Aladár tanácsolta először, hogy próbálkozzék a fametszéssel... Sárközi arról is tud, hogy a nyolcvanas évek végén előkerült Budaynak egy 1924-ből származó tusrajza. Egyik leányismerőse emlékkönyvében örökítette meg a kolozsvári református kollégiumot és a Farkas utcai templomot. A lírai képaláírásban ez olvasható: "hiszem, hogy visszajövök megpihenni egyetlen, bolond ifjúságunk emlékénél, az öreg, színes, édes ki Farkas utcánknál..."41 

Több mint fél évszázados angliai "tartózkodása" idején csak az életkörülményei változtak meg Budaynak – "ihlető anyaga" ugyanaz maradt. Pontosabban: az szélesedett "nemzetfelettivé". Az organikus építkezés útját járta: "Minden egyes állomás magában hordja mindazt, ami megelőzte, és az előjelét mindannak, ami utána következik."42 

 

 

 

Jegyzetek

 

1Buday György: Életemről, művészetemről. In Buday György fametszetei. Magyar Helikon, Bp., 1970, 15–28.

2Kántor Lajos: Buday György balladája. Katalógusszöveg a Korunk Galéria 165. kiállításához. Kolozsvár, 1981. október.

3Lengyel András: Buday György és Kós Károly. Az Erdélyi Szépmíves Céh történetéhez. Tiszatáj, 1982. 4. 105–116.

4Buday György: Kós Károly az erdélyi képzőművészetben. Ifjú Erdély, 1924. 10. 10–12.

5Kós Károly: Új Arany-illusztrációk. In Kós Károly művészete. A képeket válogatta, a kísérőtanulmányt írta és a kötetet szerkesztette Sas Péter. Noran, Bp., 2004, 67–72.

6Vö. Cseke Péter: Háttérrajz egy Kós-portréhoz. In Cs. P.: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1995, 58–87.

7Mikó Imre: Jancsó Béla irodalmi hagyatéka. In J. B.: Irodalom és közélet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1873, 5–28.

8Lengyel András: Buday György és az Erdélyi Fiatalok. In L. A.: Útkeresések. Irodalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1994, 217–229.

9Jancsó Béla: Buday György képkiállítása. Újság, 1924. július 6.

10Sz. Weress Jolán: A székely népballadák mester-illusztrátora pályafutásáról beszél. Ellenzék, 1935. október 27.

11Buday György: i. m. I. h.

12Péter László: Buday György (1907–1990). Néprajzi Hírek, 1990. 3–4. 108–111.

13Idézi Lengyel András in Buday Györgyről, születésének 80. évfordulóján. Tiszatáj, 1987. 4. 67–71.

14Ortutay Gyula: Bevezető. In Buday György fametszetei. 7–12.

15Ferenczi Attila: A fametsző ifjúsága. Magyar Napló, 1993. szeptember 3.

16Lengyel András: Buday György halálára. Forrás, 1990. 12.

17Ferenczi Attila: i. m. I. h.

18Mikó Imre: i. m. I. h.

19Uo.

20Lengyel András: i. m. I. h.

21Sz. Weress Jolán: i. m. I. h.

22Uő.: Buday György és az Erdélyi Fiatalok. I. h.

23Uo.

24Cseke Péter: Akiket igazolt az idő. In Cs. P.: Vigyázó torony. 11.

25Vö. Fábián Dániel levele Jancsó Bélának. Budapest, 1929. augusztus 30.

26Erdélyi Fiatalok, 1930. 6. 82.

27Fiatal magyarok. Erdélyi Fiatalok, 1930. 1. 10.

28Hogyan tanulmányozzam a falu életét? Az Erdélyi Fiatalok pályatételei. Erdélyi Fiatalok, 1930. 6. 91–94.

29Jancsó Béla: A szegedi Bethlen Gábor Kör tanyamunkája. Erdélyi Fiatalok, 1930. 6. 97–98.

30Uő.: A szegedi tanya problémái. Erdélyi Fiatalok, 1930. 8. 139–140.

31Uő.: Szegedi Kis Kalendárium az 1930. évre. Erdélyi Fiatalok, 1930. 8. 137–138.

32Debreczeni László: Szegedi Kis Kalendárium 1932. Erdélyi Fiatalok, 1932. 1–2. 22.

33Nagy Ernő: Szegedi Kis Kalendárium 1934. Erdélyi Fiatalok, 1934. I. negyed, 35.

34Debreczeni László: Boldogasszony búcsúja. Erdélyi Fiatalok, 1932. 3–4. 59–60.

35Péter László: Buday György (1907–1990). Néprajzi Hírek, 1990. 3–4. 108–111.

36Jancsó Béla: Arany János balladái Buday György képeivel. Erdélyi Fiatalok, 1933. II. negyed, 59.

37dl.[Debreczeni László]: Buday György kitüntetése. Erdélyi Fiatalok, 1933. IV. negyed, 105.

38Uő.: Székely népballadák. Erdélyi Fiatalok. 1937. II. 26.

39Dr. Buday György: A Szegedi Fiatalok. Erdélyi Fiatalok, 1935. III. negyed, 96–99.

40Uo.

41Sárközi Mátyás: Buday György angliai évei. Korunk, 2004. 4. 99–101.

42Buday György: i. m. I. h.

 

 

A kutatás idején a szerző az Arany János Közalapítvány támogatásában részesült.