Cseke Péter
Álom egy kolozsvári
Solveig-házról
Jancsó Béla és Buday
György barátsága
Mindketten az Osztrák–Magyar
Monarchia idején születtek – Jancsó Béla 1903-ban
Marosújváron, Buday György 1907-ben Kolozsváron –, a
Trianon utáni királyi Romániában eszmélkedtek, a kolozsvári
református kollégiumban és a szegedi egyetemen folytatták
tanulmányaikat. Jancsó – orvosi diplomájának honosítása
végett – 1928-ban visszatér Kolozsvárra, két év múlva
elindítja az Erdélyi Fiatalok mozgalmát. Legfőbb
szövetségese – s egyben legbizalmasabb barátja László
Dezső és Debreczeni László mellett – Buday György, aki
Jancsó "szegedi helytartójaként" előbb újraszervezi a
Ferenc József Tudományegyetemen tanuló erdélyi diákok
Bethlen Gábor Körét, majd életre hívja a modellértékű
tanyakutató és tanyasegítő mozgalmat, hogy aztán a Szegedi
Fiatalok Művészeti Kollégiumával megteremtse későbbi
társadalomtudósok, írók, művészek "fölnevelő
közösségét". Immár világhírű grafikusművész, amikor
Angliában telepedik le. Kapcsolatuk ezután lényegében
megszakad, de még a hatvanas évek végén is rendszeresen
érkeztek Kolozsvárra a nevezetes karácsonyi kártyák –
Jancsó Béla 1967-ben hunyt el, Buday 1990-ben –, amelyekkel a
művész a hozzá legközelebb állókat tisztelte meg.
Bolyongások térben és
időben
"Kevéssel 17 éves koromban,
Kolozsvárott, szülővárosomban rendezett első és utolsó
gyűjteményes kiállításom – ahogy az angol mondja: one
man show-m – után, édesapámnak a Szegeden otthonra
talált volt kolozsvári magyar egyetem régészeti tanszékére
való áthelyezésének nyomán, szüleimmel és testvéreimmel
Szegedre »repatriáltunk«, ahogy akkor mondták. Ez a
»visszahonosítás« nem volt súlyos megrázkódtatások
nélküli: Kolozsvárott a »felnőttek« időszaki és
napilapjainak hasábjairól széles körben ösmert fiatal
művészből egyszerre csak reálgimnazista lettem, akinek a
rendes tananyagon kívül hét osztály különbözeti vizsgákat
is kellett tennie. Az első szegedi évek művészileg negatív
évek voltak." Így emlékezett londoni magányában az
erdélyi gyökerek megroppanására a művész, amikor
fametszeteinek 1970-es – kései, de nem elkésett! –
budapesti kiadása elé előszavát megírta.1
Szerencsé(nk)re nem a református kollégium alagsori termeiben
megrendezett 1924-es tárlat volt az "utolsó" kolozsvári
gyűjteményes kiállítása. Születésének 75. évfordulója
közeledtével ugyanis méltóképpen tisztelgett életműve
előtt szülővárosának művészetpártoló közönsége.
Magángyűjteményekben megőrzött könyvgrafikai remekeit
láthattuk 1981 októberében a Vármegyeház földszinti
nagytermében, a Korunk Galéria 165. tárlataként. Kántor
Lajosnak – a Galéria szervezőjének, 1990 óta a Korunk főszerkesztőjének
– gondja volt arra, hogy – a művész Szegeden élő
húgának, dr. Buday Margitnak és a művész kolozsvári
tisztelőinek jóvoltából – azok is élményszerűen
találkozhassanak a Nagy Fametsző életművével, akik addig
csak hallomásból tudtak róla. A tárlatmegnyitón Kántor
Lajos a Buday-fametszetek drámaiságát, a közösségnek
ízig-vérig elkötelezett művész magatartását hangsúlyozta:
"Az egyik Ábel-illusztráción Buday hatalmas
tengerjáró hajót vésett ki, amely biztosan tör át a habok
közt; a fedélzeten egy kis emberke (nyilván Ábel) felemelt
karral áll a fényben. A kényszerűen új világot keresőnek a
reménye vagy a hazatérő boldogsága olvasható-e le erről a
képről? Én az utóbbi értelmezést választom. Ez illik Buday
György második kolozsvári kiállításához..."2
Ezt az értelmezést választottuk mi is, akik
a "kényszerűen új világot kereső" művész látomásait
a szívünkbe zártuk.
(Az említett Korunk-tárlatot egyébként Kós
Károlyé és Debreczeni Lászlóé előzte meg. Mindkettőjük
munkássága összefüggésbe hozható Budayéval. Kósnak
meghatározó szerepe volt Buday indulásában. Miként Lengyel
András írta 1982-ben: a kolozsvári református kollégium
tizenhét éves diákja Kós tevékenységében fedezte fel "a
művészi munka és a közéleti feladatvállalás
összehangolásának konkrét, megvalósult mintáját".3
Önképzőköri előadásokat tartott, és cikket írt róla az
Ifjú Erdélybe.4 A viszonzás sem marad el a
későbbiekben; a Boldogasszony búcsúja nyomban felkelti
Kós érdeklődését Buday nem mindennapi tehetsége iránt, és
hangot is ad ennek az Erdélyi Helikon hasábjain; Jancsó
Béla közbenjárására az Erdélyi Szépmíves Céhnél
1933-ban kiadja Arany János balladáit, és megírja az
első nagyobb lélegzetű tanulmányt a fiatal művészről, aki
"szinte kizárólagosan a könyvgrafika legnemesebb és
legősibb megnyilatkozási és technikai formájában éli ki"
tehetségét.5 Ami pedig ugyancsak kulcsfontosságú
lehet a további kutatások szempontjából: az a Debreczeni
László jósolja meg Buday világhírnevét az Erdélyi
Fiatalokban, aki tudatosan Kós követőjének vallotta magát.6)
Jancsó Bélát és Buday Györgyöt nemcsak a
művészetek iránti érdeklődésük és az ifjúsági
mozgalmakban vállalt szerepük közelítette egymáshoz: a
híres nagyenyedi kollégium neveltjeiként már apáik is –
Buday Árpád régészprofesszor (1879–1937) és Jancsó Ödön
(1876–1936) sebészfőorvos – életre szóló barátságot
kötöttek. Jancsó Béla mindvégig eminens diák volt; ahogy a
munkásságát először számba vevő Mikó Imre írta: "az
ifjúság vezére, az iskola csillaga." A Gyulai Pálról
elnevezett önképzőkör elnökeként előadásokat tartott,
már érettségi előtt tanulmányokat írt Mikszáthról,
Beethovenről; Remény címmel nyomtatott diáklapot
szerkesztett.7 Példáját természetesen az ugyancsak
ambiciózus és agilis Buday György is követte. "Haladjunk
címmel már diákújságot írt, szerkesztett és
illusztrált, előadásokat tartott stb. Utóbb, de még jóval
az érettségije előtt, szerkesztette az Ifjú Erdély című
diákfolyóirat Somvirág rovatát is."8
Amikor pedig 1924 nyarán – még tizenhét évesen –
megrendezi első kiállítását a kollégium két alagsori
termében, "fekete keretes képeinek" első nyilvános
méltatója Jancsó Béla. "Meglepő – írta –, hogy ez a
fiatalember milyen érettséggel kezeli a modern témákat, s
hogy biztos rajztudása mennyire nem engedi technikai
túlzásokba. Expresszionista városi képein érdekes
újítással kísérletezik, távlatot hoz be, ami az
expresszionizmus előtt merőben ismeretlen. A kubista
formatechnikán is kifejezéseket keres, és a szomorúság
sírva árad a dűlő falú templomaiból. [...] Nagyszerű és
szép itt Erdélyben így vele érezni, ilyen fiatalon a kor
áramaival, mikor itteni példa alig van. Nagyszerű és megható
ennek a fiatal léleknek küzdelme a szomorúságban és lázas
keresése a szomorúságból kifelé."9 Nem is
sejtette – fejtette ki bő évtized múltán az Ellenzék olvasóinak
–, hogy olyan kérdések körül bolyong, amelyek az egész
világ művészi köreit izgatták. "Nem voltam tizenhat éves,
amikor hosszú, magányos tépelődések után eljutottam a
futurizmushoz, kubizmushoz, anélkül hogy ezeknek a művészi
irányoknak még a nevét is ismertem volna."10
Jancsó Béla írása – ugyancsak nem
véletlenül – a Kós Károly szerkesztette Újságban látott
napvilágot. Kós ugyanis mindkettejük eszményképe volt a
Trianon utáni erdélyi magyar társadalom – politikai,
irodalmi, művészeti – önszerveződésében. Akárcsak az
erdélyi írásművészet európai távlatait tudatosító Kuncz
Aladár, aki ráadásul megjósolta Buday fametszői
pályafutását is. Amiről akkoriban még csak nem is
álmodozott a fiatal művészember, hiszen a fametszéshez
szükséges felszereléseket is csak 1930-ban szerezhette be
Bécsből. Jancsó Béla sem zárja ki, hogy a linóleummetszés
később nagyobb szerephez juthat Buday munkásságában, de
indulása kapcsán inkább a "többirányú fejlődés
ígéretét" hangsúlyozza. Dicséri a fiatal művész
"tiszta expresszionista felfogását", korszerű
formatechnikáját, nagyra tartja azt a művészi küzdelmet,
amellyel kiutat keres az ifjúság lelkére nehezedő
szomorúságból. Merthogy ez a lázas keresés adta a kezébe a
tollat neki is. Egy évvel korábban épp az
expresszionizmusról, a művészet lélektani és társadalmi
jelentőségéről értekezett az első erdélyi írónemzedéket
felvonultató antológia, a Tizenegyek hasábjain.
"Székely szívtől a világ szívéig: ez a
mi utunk. Székely szívtől a világ szívéig hordjuk-visszük
a székely örömet, munkát, hitet és tragédiát: az Egyetemes
Élet székely szavát" – hirdette 1923-ban, nemzedékének
fellépésekor. Kettejük közül csak Budaynak sikerült
eljutnia "a világ szívéig", jóllehet pályájuk a
harmincas évek derekáig még párhuzamosan alakult. Aztán – fametszői
hivatásának felfedezése után – Buday egyre átfogóbb
művészeti magaslatokat hódít meg, Jancsó pedig visszaszorul
az erdélyi életstratégiák – önfeláldozó mindennapi
aprómunkával járó – belső köreibe.
Buday rendhagyó művészi pályájának már
az előélete is népmesei fogantatású. Apai nagyapja
falujában tudja meg, gyermekkori vakációzásai idején, hogy
"boszorkányos képességekkel" jött a világra.
Marosgezsében azt tartották ugyanis, hogy aki április első
vasárnapján születik, mint ő is, az "érti a madarak és az
állatok, a fák és a virágok nyelvét, s következésképp,
szükség esetén igénybe tudja venni azok tudását". Jó
ideig nem vette komolyan a "falusiak fecsegéseit", mert
félt szembesülni a neki tulajdonított különleges
képességekkel. Ez befelé fordulóvá s egyben kíváncsivá is
tette. Magányos barangolásai során ébredt rá a titok
nyitjára, amikor már – a "tündéri Erdély"
látványától megbabonázottan – vázlatfüzettel,
ceruzával, pasztellkrétával és vízfestékkel a kezében
járta Kolozsvár környékét, Kalotaszeg, Aranyosszék,
Marosszék falvait, feljutott a Cenk és a Hargita tetejére.
Előfordult – írja visszaemlékezéseiben –, hogy
"nemegyszer kellett futva menekülnöm ösmeretlen falusiak
elől, akik bottal, kutyával jöttek rám, hogy
»visszaszerezzék« házukat vagy falujukat, amelyet
felismerhetően lefestvén, hitük szerint megbabonáztam vagy
elraboltam tőlük".11 Korán felismeri, hogy "a
természet a szépség nyelvén valóban beszél az emberhez",
a táj szépségének sajátos rendjébe beépült emberi
alkotások – kapuk és kerítések, csűrök és házak, falvak
és városok – pedig nemkülönben. Szülővárosának
műtermeiben és az édesapja által igazgatott kolozsvári
múzeum asztalosműhelyében töltött "inasévei" – amikor
megismeri a majdani dúcok alapanyagát – ugyancsak
megerősítik ebben.
Szegeden fedezte fel művészetének erdélyi
gyökereit, amelyek latens módon tovább hatottak több mint
fél évszázadot átfogó angliai teremtő korszakában is.
"Maga is úgy vélte – írja nekrológjában Péter László,
a minden szegedi alkotót számon tartó irodalomtörténész
–, hogy tehetségét apai ági, barkácsoló, ezermester
székely őseitől örökölte."12 "Erdélyben
születtem – olvasható a művész 1937-es vallomásában –,
s bárha Kolozsváron éltem, sokat jártam a Székelyföldön,
Kalotaszegen, Mezőségen és a Barcaságban, s nagyapámék
gazdaságában, rokonok házánál elevenből tanultam meg a
székely meséket, balladákat, mondákat, melyeket később
nyomtatásban is felfedeztem. Ezek a mesék nem mesék voltak a
számomra, s dehogyis voltak »irodalom« – hiszen éppen olyan
valóságos életelemei voltak a falusi napoknak, mint a faragott
galambdúcos kapu, amelyiken kézzelfogható bizonyossággal
átmentem, mint az eperfa, amelyikre fel kellett mászni, mint a
pónyikalma, amelyik csak ott termett, mint maga a nagyapám, és
Lőrincz bácsi, a testvére, és a többiek, akik csizmában
jártak, nem úgy, mint az apám és mi általában Kolozsváron
–, és mégis egy pillanatig sem jutott eszembe kételkedni,
hogy ők nem valóságosak. Ma már tudom, hogy két csoportra
kellene szétosztani ezeket az emlékeket: életre és
irodalomra. Egyik lenne a »népi epika«, a másik a székely
vagy a szász falu »szociográfiája«. [...] Máig a
legdöntőbb, elhatározó és tápláló élményt ez
jelentette. Ez, és ennek a folytatása. Mert minden új falu és
minden új tanya, melyet azóta is megismerek, valamiképpen
ezekhez az alapélményekhez, ezekhez az alapfalukhoz épül
hozzá, és minden új mese és ballada, amit hallok vagy
olvasok, ezekhez kapcsolódik."13
Szegeden és Londonban élve is mindegyre
visszaálmodja magát Erdélybe. Miután megismeri a fametszés
technikáját, a harmincas évek elejétől az erdélyi
gyermekkor élményvilágát és kora ifjúságának
emlékképeit önti maradandó formába. Szegedi tanulmányévei
alatt végig arra készül – erre biztatja egyébként Jancsó
Béla is –, hogy visszatérjen Erdélybe. A Rákosi-korszak
adja aztán tudtára, hogy nem térhet haza Magyarországra sem.
Az ’56-os magyar forradalom leverését pedig a trianoninál is
nagyobb traumaként éli át: belső emigrációba vonul, csak
művészetével tartja a kapcsolatot a külvilággal. Jóval a
hatvanon túl is azonban – jegyezi fel róla szegedi barátja
és munkatársa, Ortutay Gyula az 1970-es Buday-album
előszavában – "szeretettel hajlik vissza a szülőföldre,
az erdélyi tájra, Kolozsvárra – a családra, barátokra,
mesterekre: az indulás pillanataira. Majd egyre inkább eltűnik
a művek, a műveket meghatározó indulatok, eszmék és elvek
mögé".14
A trianoni helyzet
fogságában
Az első világháború idején koraérett
gyermekként felnövő, tizenöt évesen encephalitisen áteső,
a trianoni esztendőben a helyi "világfelfordulás"
ellenére jelessel érettségiző Jancsó Béla vakmerően néz a
jövendőbe: "történelmi időket élünk!" És minthogy egy
ókortörténész, Buday György édesapja volt az idézett
szavak címzettje, a "történelmi léptékű"
felvilágosítás sem maradhatott el: a sem élni, sem halni nem
hagyó idők mögött épp a történelem moccanásiránya nem
észlelhető! "A történelmi idők ott kezdődnek majd –
tudatta fiatal barátjával 1921. június 21-én Buday Árpád
–, amikor megindul a tisztító fuvallat, és lerázza
magáról az élősdieket."
Minthogy nem ez következett be, Buday
Árpádnak és családjának is menekülnie kellett.
"Édesapám a kolozsvári múzeum igazgatója volt –
olvashatjuk dr. Buday Margit 1993-as visszaemlékezéseiben. –
Idegen nyelvű szakmai levelezése miatt valaki a múzeumból
feljelentette, hogy kémtevékenységet folytat."15
"Erdély Romániához csatolása után apját rövid időre
letartóztatták – írja Lengyel András –, szakmáját sem
folytathatta, így – többévi egzisztenciális küzdelem után
– 1924-ben Szegedre költöztek, ahol Buday Árpád egyetemi
tanszéket kapott."16 Hetekig tartó vagonutazás
után – egészíthetjük ki a képet Buday Margit vallomásai
alapján.17
Érettségi után Jancsó Béla, mivel nem
tudott még románul, apai biztatásra – kényszeredetten – a
pesti egyetemet választja. Egy év múltán azonban hazatért:
nem tudja elviselni az oktatás konzervatív szellemét.
Édesapja román orvosprofesszor barátainak bátorítására
1922 őszétől mégiscsak beiratkozik az I. Ferdinánd
királyról elnevezett kolozsvári román egyetemre, de mert
kisebbségellenes jobboldali diáktüntetések zavarták az
oktatást, már decemberben kimarad az orvosi karról.18
Az Ellenzéknél volontőrködik, az Újságba ír cikkeket,
közben Balázs Ferenccel előkészíti a Tizenegyek
fellépését, az antológia megjelenése után pedig Szegeden
folytatja tanulmányait, ahová a román állam iránti
hűségesküt megtagadó kolozsvári tanárok is menekültek, és
ahol már szép számban tanultak erdélyi diákok.19
Első dolga, hogy újjászervezze számukra az 1902-ben
Kolozsvárott alapított református diákegyesületet, amely a
húszas években Kolozsvári-Szegedi Bethlen Gábor Kör néven
működött. 1924 őszétől Buday Árpád is a Ferenc József
Tudományegyetem professzora, így egyre inkább "otthon
érezheti" magát Szegeden. A családi emlékezet szerint
"Jancsó Béla ekkortól kezdve rendszeres vendég volt
Budayéknál. Látogatásai kezdetben talán csak kedves volt
tanárának, Buday Árpádnak szóltak, idővel azonban a mind
érettebb Buday Györgyhöz is közel került. 1926 körülre,
Buday György tanulmányainak kezdetére már nézeteik,
törekvéseik hasonlóak lehettek. Jancsó akkor már egyik
vezetője volt a református hallgatók Bethlen Gábor Körének,
és tapasztalt ifjúsági vezetőnek számított. Mint az új
erdélyi nemzedék első tömörüléseinek, az úgynevezett
Tizenegyek csoportjának egyik vezéralakja, mint rendszeresen
publikáló fiatal író és esszéista számottevő
tekintéllyel bírt. Nyilván hivatott vezetőnek ismerte el
Buday György is, hisz tudjuk, véleményére adott. Egyetemi
hallgatóként azonnal tagja lett a Jancsóék vezette Bethlen
Gábor Körnek, sőt hamar észrevétette magát. Olyannyira,
hogy amikor 1927 végén Jancsó (s a kör két másik vezetője,
Suba Károly és Csőgör Lajos) elhatározta, hogy hazatér
Erdélybe, utódjukat az akkor húszéves Budayban találták
meg."20
Jancsó Béla a nyári és téli vakációkat
Kolozsváron töltötte. A Tiszába ömlő Maros partján
folytatott beszélgetéseiket levelezéssel pótolták. Jancsó
várta a szegedi híreket, Buday szomjazta a kolozsváriakat.
Többnyire szűkszavú információcserék ezek, a
művelődéstörténet számára mégsem érdektelenek. Buday
például 1925. július 11-én arról értesíti Jancsót,
hogy az érettségire készülve milyen különbözeti vizsgákat
kell letennie Szegeden; megörökíti – rajzban is – az
újabb nagy árvizet; beszámol Szabó Dezső készülő
köteteiről; várja, hogy tizenkét oldalas legyen a Kós
Károly és Szentimrei Jenő szerkesztésében megjelenő
Újság; csak vizsgák után tudja elküldeni a lapnak ígért
cikkeket, de képeket is mellékel hozzájuk. 1925. szeptember
5.: érettségi után sokat kirándul; megvette Juhász Gyula
Testamentum című kötetét; érdeklődik az
Erdélyi Szépmíves Céh könyvei iránt ("ha Kós csinálja,
bizonyára szépek"). 1925. szeptember. 18.: kéri az
Újság új folyamának első számát. 1925. szeptember 24.:
a Juhász Gyula-darab bemutatójáról megírta kritikáját az
Újságnak; megjelent a kormánypárti Szegedi Napló; nincs
pénze, hogy megrendelje az ESZC kiadványait; Szabó
Dezső-riportot és
-arcképet küld az Újságnak. 1926. szeptember 3.:
egyetemi alapkőletétel lesz október 4-én; Jancsó Béla
kérjen számára "cselédigazolványt" Szentimreitől
arról, hogy a Vasárnapi Újság és az Újság szegedi
tudósítójaként és rajzolójaként dolgozott/dolgozik;
Szentimrei ne felejtse el megemlíteni, hogy karikatúrákat is
küldött mindkét lapnak; 1926. szeptember 10.: lebontás
előtt lerajzolta Juhász Gyula házát az Iskola utcában; a
szomszédos telket is, ahol Petőfi Zoltánnak volt a lakása;
Jancsó Béla őrizze meg a rajzokat, mert Juhász Gyula
szülőházának ez az egyetlen képmása; küldi a Templom tér
rajzát is: hátul a klinikák, elöl a püspöki rezidencia
épül a házak helyén. 1927. szeptember 13.: közli az
orvosi karon meghirdetett előadások és gyakorlatok
óraszámát s az órarendet is. 1928. január 21.: a
Bethlen Gábor Kör rendesen kapja a Pásztortüzet; az ESZC-nek
írt levelet Jancsó kolozsvári címére küldte; megünneplik a
Bethlen Gábor Kör 25. évfordulóját; meghívták Péchy
Blankát, Ravasz Lászlót; Jancsó Béla intézze el, hogy
Makkai Sándor is mondjon beszédet; Dsidának küld rajzokat a
Pásztortűzbe; Szegeden elkezdődött Juhász Gyula összes
műveinek a kiadása; várják Tamási regényét; a HID-at
átveszi a Bartha Miklós Társaság.
Az áttelepülés utáni években – Jancsó
Béla barátsága mellett – a Szeged környéki bolyongások
jelentik Buday számára a gyógyírt. Az érettségit követő
időszakra úgy tekint vissza 1935-ben, mint addigi életének
"legsötétebb esztendeire". Az Ellenzék budapesti
tudósítójának adott interjújában egyebek mellett ezt
olvashatjuk: "Kicsöppentem a kolozsvári szeretetből, s vége
volt a könnyű gimnáziumnak, ahol számomra elegendő volt, ha
egy félóra alatt átfutottam a leckét, s a fennmaradó szabad
időben rajzolhattam, elemezhettem a vonalakat, s festhettem.
Most először is szigorú különbözetit kellett tenni, azután
beiratkozni a jogra. Komolyan kellett venni a tanulmányaimat,
komolyan kellett venni mindent, ami távol állt életem egyetlen
igazi céljától, a művészettől. Rám erőszakolt
kötelességeim évekig nem hagytak időt a rajzolásra, s ez a
hűtlenség egész életkedvemet aláásta. A modern
lélekbúvárok szerint a balesetek nem véletlenül érik az
embert, hanem burkolt megsemmisülési vágyunk jelentkezik ily
módon. Hát engem ezekben az években egymás után értek a
balesetek. Valóban nem bántam volna a halált, annyira nem volt
értelme ennek a »kötelességtudó« életnek. Ebben a
korszakban mélységes lelki élményemmé vált a
kereszténység. Ez talán szokatlanul tűnik fel a mai
világban, ahol az emberek beleszületnek az
álkereszténységbe, és majdnem senki sem éli át egyéni
életében a megrázó tényt, hogy ő keresztény! Én
átéltem, de ez talán még meghosszabbította szenvedésemet,
megbénítva, visszatartva kitörni készülő ellenállásomat.
Végül nem bírtam tovább, és mégis visszatértem a rajzhoz!
Ma is emlékszem erre a feloldó, megbékélő alkonyatra. Kinn
ültem a Maros torkolatánál... Szegedtől néhány
kilométernyire ömlik a Maros a Tiszába. Gyakran jártam ide...
Akkoriban még szentimentális kapcsolatok fűztek Erdélyhez...
Itt történt, hogy annyi hiábavaló kötelességteljesítés, a
művészet iránti sóvárgás oly tartós lefojtása után újra
rajzolni kezdtem. Milyen boldoggá tett a rajzolás... bár
időközben önbizalmam s régi merészségem, hitem annyira
elhagyott, hogy most újra alávetettem magam a
természetmásolás iskolájának, s alázatos, nagyon
lelkiismeretes rajzokat csináltam, mintegy bizonygatva önmagam
előtt, hogy tudok rajzolni, a szónak legklasszikusabb
értelmében is... Hogy visszatértem a rajzhoz, visszatértem az
élethez is, újra kezdtem élni! Élénk diákélet
következett, s miután a közösségi életben egy-két embernek
kell vállalnia minden munkát, egyszeriben »diákvezér«-ré
lettem. Ebben az időben voltam kinn Angliában is. A szegedi
diákvezérség aztán odáig fajult, hogy majdnem sohasem
lehettem egyedül, pedig a magány létszükségletem. Hogy
egyedül lehessek, magános kirándulásokat tettem a környező
falvakba. A magányért mentem, s a közösségi munka kellős
közepébe értem... Mert a szegedi »agrársettlement« mozgalom
ezekből a menekülésszerű kirándulásokból született.
Észrevettem a faluk szokásainak, lehetőségeinek
különbözőségét, s mikor barátaim utánam jöttek a
falvakba, megkeresve, hogy hol rejtőzöm – nekik is
elmeséltem a látszólag egyszerű parasztélet tengernyi
megoldatlan kérdését. Tanulmányozni kezdtük a
földmívesréteg testi-lelki körülményeit, s egyszerre azon
vettük észre magunkat, hogy legyőzhetetlen problémák
tömkelegébe kerültünk."21
Ha 1928 nyaráig Budayban volt nagyobb a
közléskényszer, a következő évtizedben megváltozik a
helyzet: immár Jancsó küldi a kolozsvári
"helyzetjelentéseket", és sürgeti a szegedieket. 1928.
augusztus 21-én például azt adja barátja tudtára, hogy
beiratkozott a kolozsvári egyetemre, különbözeti vizsgákkal
felveszik a IV. évre; ez másfél évi időveszteséget jelent
számára; de már július óta készül az október elején
esedékes vizsgákra; emiatt nem halad a székely irodalomról
szóló tanulmánykötet írásával, noha az anyaggyűjtésen
már túl van; Tamási regényéről írt az Ellenzékben,
hozzászólt a regény körül kialakult vitához; Szentimrei az
Ellenzékhez szerződött. Buday 1929. március 31-én beszámol
a székely írók szegedi fellépéséről (idézi a szegedi
katolikus püspök kérdését: "nem valami baloldali írók-e
ezek a székelyek?"), beszámol angliai útjának
tanulságairól (az agrár-settlement gondolatát onnan hozta
magával), a Bartha Miklós Társaság készülődéseiről, a
felvidéki Sarló eredményeiről. Később jóindulatúan arra
figyelmezteti barátját: bizony a BMT-nél sem minden
"fenékig tejfel"; "bennük is sokszor az aszfalton
elképzelt, parasztromantikus himnusz- és ódaköltő beszél,
nem a tények. Egészében azonban kétségkívül a legkomolyabb
fővárosi mozgalom ez, s mi velük természetesen kapcsolatban
is vagyunk" (1929. november 14.). Tőle és Joó
Tibortól is kértek cikket az Új Magyar Föld számára,
december 18-án előadást tart a rendezvényükön...
Ami ezután következik, az már az Erdélyi
Fiatalok, a Szegedi Fiatalok, a Bartha Miklós Társaság és a
felvidéki Sarló közös története.
Buday György – Jancsó
Béla "örökében"
Jancsó Béla és Buday György
együttmunkálkodásának mélyén az a demokratikus hagyomány
és szellemiség dolgozott, amit mindketten a kolozsvári
református kollégiumban szívtak magukba. Amikor hazatért,
Jancsó két dolgot tudott biztosan: 1) a Bethlen Gábor Kört a
legmegfelelőbb emberére bízta, 2) Kolozsváron maga is azt a
munkát folytatja, amit Szegeden abbahagyott. Közös
útkeresésüket, elképzeléseik kikristályosodását
nagymértékben elősegítette, hogy intenzív levelezést
folytattak. Vannak közöttük esszéjellegű,
tanulmányértékű, tizenöt-tizenhat oldalas episztolák is;
különösen 1929-es levélváltásuknak volt döntő szerepe
mind a Bethlen Gábor Körből kinövő Szegedi Fiatalok
genezisében, mind az Erdélyi Fiatalok színre lépésének
előkészítésében.
Buday mindenről beszámolt, amiről úgy
vélte, hogy érdekelheti Jancsót. És Jancsót sok minden
érdekelte: barátja külföldi útjai, pesti tapasztalatai,
Szabó Dezső és Juhász Gyula sorsa, a tanyakutató és
-segítő mozgalom beindítása, a Bartha Miklós Társaság
kongresszusának betiltása, Balogh Edgár pozsonyi címe, a
Sarló munkája. "Buday – állapítja meg találóan Lengyel
András – olyan kimerítően és érzékletesen tájékoztatta
munkájáról Jancsó Bélát, hogy azzal óhatatlanul
orientálta is."22 Nem kétséges, hogy Buday
nagyobb rálátása és mozgástere, céltudatossága és
gyakorlatiassága nélkül Jancsó Béla bizonyosan
lépéshátrányba kerülhetett volna a Kárpát-medencei magyar
ifjúsági mozgalmak megítélésében. Ám az is kétségtelen
tény, hogy szegedi tevékenysége idején Budayban "ott
munkáltak Jancsó korábbi elvi intenciói, törekvései. S
tudjuk, még akkor is igényelte Jancsó véleményét,
tanácsait, amikor pedig ő volt lépéselőnyben".23
Ezt igazolják 1929 utáni levélváltásaik, amelyekből nemcsak
két rokon lélek egyre inkább elmélyülő barátságának
története rajzolódik ki, de személyiségük
fejlődésregénye is. Nem lehet megrendülés nélkül olvasni
ezeket a – korösszefüggéseket is felvillantó –
episztolákat, amelyek úgy csomózzák össze a korabeli
történések szálait, hogy azzal a korviszonyok
megváltoztatásának gyökérerőit is kilombosíthassák. Ámde
minél erősebben él bennük a korviszonyok
megváltoztatásának igénye, annál messzebb veti őket a
történelmi idő egymástól.
"Nyugtalanságom és feszültségem egyre
növekszik azóta, hogy elmentetek, és amióta egyedül vagyok a
sok idegenlelkű barát között. Valahogy úgy van, hogy a
levelezés ezen talán nem is tud segíteni, hiszen nem azok az
objektív tárgyak-témák hiányoznak, amikről levelekben lehet
fecsegni, és amik voltaképpen itteni személyes
beszélgetéseinket is kitették, hanem az a tényleges érzés,
hogy nincs teljesen magára az ember. Mégis leveleid nagyon
sokat jelentettek számomra [...]. Nagyon sokszor gondolok reád,
amikor valamit csinálok, és szeretnék magam is otthon lenni
Kolozsváron." (Buday György – Jancsó Bélának, 1929.
március 31-én)
"Vigasztalódhatsz, Gyurka fiam, pontosan
abban a kínos helyzetben vagyok, mint te. De nem panaszkodom,
minden könnyű, mióta tudom, hogy végleg itthon, Erdélyben
maradhatok. Egyik legnagyobb belső válságom intéződött el
ezzel, hála Istennek. Ami a koncepciókat illeti, hidd el,
Gyurka, hogy minden gondolatomat beigazolódva látom." (Jancsó
Béla – Buday Györgynek, 1929. augusztus 18-án)
"Nagy megnyugvás lehet [...] számodra, hogy
nem csalatkoztál erdélyi koncepciódban. Ez nagyon megerősíti
az én helyemet is – itt, távol Tőled –, mert egyelőre
itt én is azt akarom képviselni, amit Te ott." (B. Gy.
– J. B.-nek, 1929. november 14-én)
"Valahogy az erdélyi gyökereimmel nem
bírtam megtalálni a kapcsolatot itten, és nagyon-nagyon
vajúdtam, és azt sem kifelé. Körülbelül egy jó esztendeje,
mikortól szociális küzdelmeim a legerősebbek lettek, s mikor
tájt talán túlságosan is kétségbeesett leveleket írtam
neked, és minden tekintetben nagyon magamra maradtam, jött
valami áradatként a művészi alkotás ideje. Valahogy
megtaláltam, ami eddig hiányzott – a fametszetet." (B.
Gy. – J. B.-nek, 1931. június 19-én)
"Hála Istennek, hogy már van egy kis
táborod, Gyurkám, és a végzettek révén a mozgalom így is
szélesedik, ez a Te érdemed és elégtételed is sok kínos
cécó és hercehurca után. [...] Maguk a gáncsoskodások
jellegzetes butaságok. [...] Ezzel szemben egy ellenszer lenne:
a haladó magyar ifjúság összetartása politikamentesen,
kulturálisan, országhatárok felett..." (J. B. – B.
Gy.-nek, 1931. július 6-án)
"Újabban annyiszor olyan olthatatlan
nosztalgia hullámzott rajtam át Erdély és Kolozsvár
felé, mint az első szegedi hónapok óta soha. Valahogy úgy
érzem, hogy itt már, az Alföldön, kezdtem teljesen befejezni
azt, amit én itt egyáltalán csinálhattam. [...] Most már
tényleg nő az alföldi gyökerű utánpótlás is. [...]
Lassacskán meglazultak igazi gyökereim, melyek pedig eddig még
az itteni munkában is a fedezéket, az erőt adták: Erdély.
[...] Valahogy én úgy érzem, hogy nemcsak a múlt, a háttér
Kolozsvár nekem, hanem még mindig egyes-egyedüli fix
Solveig-ház is, ahová érkezni fogok és érkeznem egyedül
kell és lehet." (B. Gy. – J. B.-nek, 1932. március
11-én)
"Mindig éreztem és tudtam, hogy neked, ha
az önként magadra vállalt és gyönyörű önfeláldozással
teljesített ifjúsági úttörés munkája huzamosan oda is
kötött, lelki gyökereid itt maradtak, és téged ide vissza
fognak húzni. A Kós kézszorítása nem csak az övé: sokan
várunk ide vissza, és várlak ide vissza én, mert nagyon kell
és még jobban fog kelleni Erdélynek minden igaz ember." (J.
B. – B. Gy.-nek, 1932. március 16-án)
"Remélem [...], már nem tart sokáig az én
kényszerű »emigrációm« sem, s ha egyelőre csak
látogatóba is, de hamarosan én is visszatérhetek. Olyan
sajátságos, sokszor el is mosolyodik rajta az ember, ahogy
csüngök minden hazai híren, még többségi politikaikon is.
Valami egyre anyagtalanabb világ alakult ki az emberben:
Erdély, Kolozsvár címszókkal. Folyton érzem, hogy jegyeit
ellenőriznem kell, igazolnom és bizonyítanom: talán ezért is
olvasom falánkul még a legrosszabb kis erdélyi lapot is,
naponként. Hogy igazoljam bennük az én képemet. Úgy vagyok
valahogy, mint a régen nem látott kedvesével az ember:
levelekből és hallomásból lassan-lassan már egész testtelen
képpé, valósággá válik valami vagy valaki, aki talán már
valósággal idegen. Egy félórás együttlét viszont mindent
megold: és rombolhat vagy megerősíthet." (B. Gy. – J.
B.-nek, 1932. augusztus 15-én)
"Végtelen örömmel olvastam, édes
Gyurkám, hogy Te is egyetemi pályád utolsó stációjához
közeledsz [...]. Még nagyobb örömmel, hogy ősszel le akarsz
jönni közénk. [...] Talán módokat is beszélhetünk meg
Erdélybe való visszatelepedésed kérdésének elintézésére
is." (J. B. – B. Gy.-nek, 1932. augusztus 20-án)
"A Bódis Gábor leveléből értesültem,
hogy ledoktoráltál. Kifejezhetetlen örömmel vagyok együtt
veled, én tudom, hogy milyen lelki nehézségeken át jutottál
el ide, de hála Istennek eljutottál, s hiszem, hogy ez nagy
felszabadulást jelent művészeted számára is. Jönni fogsz a
nyáron Kolozsvárra?" (J. B. – B. Gy.-nek, 1933. június
27-én)
"A körben is nagy örömet keltett [ti.
Jancsó Béla disszertációja – Cs. P.], hogy reájuk is
gondoltál, hogy el sem képzeled. Ezek a fiúk és leányok –
annyi értékes és jobb jövőre érdemes ember – írásaidon
és rajtam keresztül annyira szeretnek, Bélám, és
ragaszkodnak Hozzád, mintha itt volnál, és itt munkálkodnál
közöttünk." (B. Gy. – J. B.-nek, 1933. július 7-én)
"Bélám, ne vedd nemtörődömségnek, hogy
annyit hallgattam. Nap nap után eszemben jársz és jártok, de
képtelen vagyok kiszakadni a temérdek sok munkából és
állandó harcból..." (B. Gy. – J. B.-nek, 1934. január
29-én)
"Örülök, hogy a Válaszba
bekapcsolódtál. Németh Lászlónak ma adtam fel egy levelet,
kérve, hogy neked is mutassa meg..." (J. B. – B. Gy.-nek,
1934. december 31-én)
"Hadd mondjam el, Bélám, hogy milyen
változatlanul szeretlek Téged és ragaszkodom Hozzád, és hogy
mennyire örülnék, ha kapcsolatainkat újraélesztenők. [...]
Azért nem utazhattam ki [Erdélybe – Cs. P.], mert egyrészt
munkám volt itt, másrészt meg besoroztak katonának." (B.
Gy. – J. B.-nek, 1935. május 12-én)
"Béla lelkem, Szegedről továbbították
hozzám barátaim kedves leveled [...], amelynek nagyon
örvendtem, hiszen olyan régóta nélkülözöm egyszerre
annyira eleven és annyira fontos barátságodat. [...] November
óta itt vagyok Rómában, ahova a hivatalos magyar
művészetpolitika azon felfogása juttatott, mely szerint
»művésznek Rómában a helye«." (B. Gy. – J. B.-nek,
1937. január 29-én)
"Biztos, nem lesz károdra, hogy éppen
Rómába kerültél. Nagyon érdekelne, ha egyszer ottani
benyomásaidról írnál, ha kedved tartja akár cikket is a[z
Erdélyi] Fiataloknak. [...] Sok gonddal élek, de töretlen
hittel. Csak az a baj, hogy az ember ereje alig győzi a sok
munkát..." (J. B. – B. Gy.-nek, 1937. február 21-én)
"Mennyi ideig voltál Angliában? Mikor
jöttél vissza? Mostanában milyen művészi munkán dolgozol?
[...] Itthon, hála Istennek, jól vagyunk. Praxisommal már
annyira jutottam, hogy a rendelőnyitási adósságomat
kifizettem. Írd meg, Gyurkám, hogy a neked szóló Erdélyi
Fiatalokat hová küldessem?" (J. B. – B. Gy.-nek, 1938.
április 15-én)
Buday György az Erdélyi
Fiatalok tükrében
Debreczeni László vallomásaiból
tudjuk, hogy a Bethlen Gábor Kör szegedi újjáélesztése
után Jancsó Béla azzal az elhatározással tért vissza
Erdélybe, hogy "megszervezi a fiatal értelmiségiek
összefogását, megkezdi a főiskolások öntudatosítását.
Hiszen a kisebbségi életkörülmények között felnőtt,
közéleti tekintetben magára hagyott ifjúságnak a maga
kezébe kellett már vennie sorsa irányítását; új
szellemű – romantikától, délibábkergetéstől és
tehetetlenségtől mentes – vezetőket kellett kinevelnie a
kisebbségi közélet számára."24 Debreczeni úgy
emlékezett, hogy László Dezsőt és őt 1929 nyarán avatta be
Jancsó a lapindítás tervébe. Balogh Edgárnak írt 1930.
február 23-i levelében ezt Jancsó is megerősíti: "a
nyáron [...] László Dezsővel beszélgetve felmerült bennünk
az a terv, hogy az új magyar ideológiai és egy szociálisabb
öntudatú belső demokrácia ifjúsági kialakítására kellene
egy lapot csinálnunk, mely egyszersmind – a Székely
Társasághoz hasonló szereppel – a különböző itteni
egyetemen levőket összefogva egy országos egyesületet
pótolna, s amely az összes új magyar ideológiájú
fiatalokkal, elsősorban veletek és az Új Magyar Földdel
is állandó kapcsolatot teremtene."
Minthogy Jancsó nem mozdult ki Kolozsvárról,
a Budapesten gyakorta megforduló Budaynak köszönheti, hogy
már az Erdélyi Fiatalok megindítása előtt felvehette a
kapcsolatot a Bartha Miklós Társasággal, majd pedig a
Sarlóval. Attól kezdve már a Jancsóé a kezdeményező
szerep. Mindenről tudni akar, ami másutt az ifjúsági munkát
eredményessé teszi, hogy hatékonyabban tudatosíthassa az
erdélyi teendőket. Mint a Balogh Edgárnak írottakból is
kitűnik, eleve úgy akarta elindítani az Erdélyi Fiatalok
mozgalmát, hogy miközben a különböző felekezetekhez
tartozó kolozsvári diákegyesületek vezetőivel egyezteti
közös célkitűzéseiket, összehangolja törekvéseiket az
egyetemes magyar ifjúság stratégiai elképzeléseivel is. Ezt
különösképpen Fábián Dániel méltányolta, aki szintén az
organikus fejlődés, a szintetikus egység híve volt; fontosnak
tartotta, hogy az erdélyi fiatalság is a saját adottságaiból
és lelkiségéből építse ki a maga ideológiáját, mert csak
így játszhat szerepet "az új magyar generáció
gondolkodásában".25
E kérdések tisztázására aligha lehetett
alkalmas önmagában a levelezés; személyes találkozásokra,
élő eszmecserékre is szükség volt. Ezért szorgalmazza
Jancsó, hogy Buday, Fábián, Balogh Edgár mielőbb "jöjjön
le" Erdélybe, ismertessék programjaikat és kiadványaikat.
Már az első levélváltás után (július 24-én) felveti
Fábiánnak, hogy ősz elejére várja Kolozsvárra. Aztán
megismétli kérését augusztus 27-én, szeptember 8-án,
november 7-én, november 14-én, november 18-án, november 27-én
– hogy december 15-én megköszönhesse látogatását. Balogh
Edgárt – aki az "új nemzedék új ideológiájának
erdélyi harcosaként" tartotta számon Jancsó Bélát –
Fábián Dánielnek kellett volna "lehoznia" Kolozsvárra.
(Egyébként a kolozsvári látogatása hatására írta meg
Fábián Dániel a maga programcikkét [Az erdélyi magyar
ifjúság feladata a kisebbségi autonómia területén] az
induló folyóirat első számába. A szerkesztőségi bevezető
szerint "a haladó szellemű magyarországi fiatalság egyik
vezérének" iránymutató gondolataira vissza akartak térni.
Balogh Edgárnak a faluszámban megjelent A regösjárástól
a szociográfiai intézetig című írását ezekkel a
sorokkal ajánlotta erdélyi nemzedéktársai figyelmébe a
szerkesztő: "B. E. a felvidéki magyar diákmozgalmak
megindítója, a pozsonyi Sarló kezdeményezte az 1928
májusában tartott budapesti Ady-ünnepséget, mely a haladó
magyar ifjúság első egyetemes kézfogása volt. A
Sarló-mozgalom dolgozta ki a kisebbségi magyar ifjúság
világszemléletének alapjait, s örömmel tölt el minket, hogy
az első Erdélybe írott felvidéki magyar fiatal-cikket éppen
a mozgalom vezetője küldte be hozzánk."26)
"Reméltem egy darabig – olvasható a
Budaynak küldött, 1929. augusztus 18-án kelt Jancsó-levélben
–, hogy az Ifjúsági Keresztyén Egyesület tordatúri
főiskolás konferenciájára június végén lejössz –
László Dezső írt is neked ez irányban, megkaptad levelét?
Feltétlenül ezt kellene megtenned még az ősz folyamán,
mondjuk, október második felében, vagy pedig aztán karácsony
után, amikor is az IKÉ-ben előadást is tarthatnál. [...]
Magamról nem sokat írhatok. Töméntelen dolgom volt egész
évben; két-három embernek való munka." Buday sem végzett
ennél kevesebbet. Gyakran feljár Pestre, szervezi a
tanyakutató mozgalmat, irányítja a Bethlen Gábor Kör
munkáját – a fiatalok közt már nagyon sok komoly és
értékes embere van, "de nem érettek még arra, hogy magukra
maradjanak" –, előadásokat tart a munkások körében,
kivédi az életét megkeserítő sajtótámadásokat,
szövetségeseket keres célkitűzéseihez. "Megírtam ezt is,
mert tudom, hogy Te is foglalkozol ilyen gondolattal odahaza: új
középosztályt kitermelni az iparosságból." Jancsó
akkoriban a Székelyek Kolozsvári Társaságának ifjúsági
tagozatát vezette, amelynek fő célkitűzése volt a
tehetséggondozás. Nemcsak az ipari tanoncoké persze, hanem a
Székelyföldről egyre nagyobb számban Kolozsvárra érkező
– az egyetemet román nyelven végző – érettségizett
fiataloké. Jó előiskola volt ez azok számára, akiket aztán
Jancsó rövidesen bevont az Erdélyi Fiatalok mozgalmába.
Feltűnő, hogy a levelezésben nyomát sem
leljük az 1930. január 18-án megjelent romániai magyar
főiskolás lap előkészületeinek. Ez talán azzal függ
össze, hogy Jancsó bízott Buday októberi hazajövetelében.
"Nem tudom felfogni – fakad ki november 6-án –, hogy
miért hallgatsz olyan következetesen. Nagyon kérlek, hogy
mielőbb légy jó elküldeni a Hilscher füzetét és
azonkívül, ha tudsz az agrár-settlementre vonatkozó cikkeket
vagy egyéb hasonló témát, nevezd meg [...], ui. hasonló
témáról akarok egy hosszabb dolgot írni legközelebbről, és
erre sürgősen kellenének ezek." A kiemelés arra
utal, hogy Jancsó már az Erdélyi Fiatalok első számában be
akarta mutatni a Bethlen Gábor Kört – a Bartha Miklós
Társaság és a Sarló munkájával együtt. A Fiatal
magyarok rovat szerkesztőségi bevezetőjében ugyanis ezt
olvashatjuk: "A magyarság mai helyzete a létfenntartás
ösztönével sürgeti a magyar faj európai hivatásának
átértékelését és a régi gondolkodásmódnak és
világlátásnak a történelmi szükségszerűség követelte
megváltozását. Lapunk számon akarja tartani a különböző
körülmények között élő egyetemes magyar fiatalságnak
minden olyan megnyilvánulását, melyben ennek az új magyar
öntudatnak és világlátásnak a körvonalai bukkannak elő."27
(A Bartha Miklós Társaság röpiratát, az Új Magyar Földet
Bíró Sándor ismerteti, a Sarló programjáról és Vetés című
folyóiratáról Mikó Imre ír, de olvashatunk a Szenteleky
Kornél szerkesztésében napvilágot látó Vajdasági
Írásról is.)
Buday 1929. november 14-én köszöni meg
Jancsónak, hogy írni akar tanyamunkájukról. A
hazalátogatást is szóba hozza: reméli, hogy még a tél
folyamán sikerül. ("Nem is képzeled, Béla, hogy éhezem a
Veled való találkozást.") Ígéri, hogy egyidejűleg küld
majd Szentimreinek is egy sorozatot a kiadványaikból. "Nagy
várakozással nézek különösen a Te cikked elé. Azt hiszem,
tényleg érdemes volna a dolgot otthon is meghonosítani,
különösen ha egy kis gárdát össze lehetne vele hozni." Ha
Jancsó írása nem készült is el az Erdélyi Fiatalok első
számába – elkészült a júniusi faluszámba. Ám addigra
már az Erdélyi Fiataloknak is alakulóban volt a maga
falukutató munkacsapata, melynek vezetősége a nyári
falutanulmányozás pályatételeit is kidolgozta.28
Így inspirálták egymást.
Jancsó sosem mozdult ki Kolozsvárról, Buday
– nosztalgiája és gyakori fogadkozásai ellenére – sosem
tért haza szülővárosába. A személyes találkozások hiánya
időnként legfeljebb lazította, de nem lehetetlenítette el
szellemi kapcsolatukat, példaértékű barátságukat. Mivel
alapvető kérdésekben egyetértettek, ifjúságszervezői
elképzeléseikben is hasonló gyakorlatot követtek. Erre utal
egyébként mozgalmuk elnevezésének megválasztása is. Nem
véletlen, hogy a harmincas évek elején az Erdélyi Fiatalok
és a Szegedi Fiatalok szervezettségében mutatható ki a
legtöbb közös vonás.
Csak tevékenységüknek helyszíne volt más,
a munkásságukat fékező közegellenállás természete nem
(sokban) különbözött. "Ma kaptam meg részletes leveledet,
ami nagyon megörvendeztetett – olvasható az 1930. június
13-án érkezett Buday-levél aznapi visszajelzésében. –
Őszintén elmondott nehézségeidet nagyon átérzem, hasonló
kínlódásaim vannak nekem is." Majd mintegy vigasztalásul
hozzáfűzi: az Erdélyi Fiatalok hamarosan megjelenő
faluszámába megírta cikkét a Bethlen Gábor Kör
tanyamunkájáról.
A velős szemlecikk Budayék munkásságának
korszakos jelentőségére hívja fel a figyelmet. Kimutatja,
hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület már az első világháború
előtt próbálkozott a magyar settlement-mozgalom
meghonosításával, megelőzve ezzel az 1913-ban létrehozott
újpesti Főiskolai Szociális Telep működését. Jancsó utal
a Bethlen Gábor Kör és a budapesti egyetem szociálpolitikai
tanszékének kapcsolatára, majd kiemelten szól arról, hogy a
Kör "valósággal korszakos munkába fogott akkor, amikor nagy
koncepciójú és fáradhatatlan elnökének, Buday György
jogszigorlónak vezetése alatt a magyar élet szociális
problémái felé fordult, és az egyik legsúlyosabb magyar
népproblémával, a tanyakérdéssel kezdett foglalkozni". Az
erdélyiek nem tudják – írja –, hogy az Alföldön közel
másfél millió ember tanyákon él: közegészségügyi
bajokkal, gazdasági nyomorúságban. A Szegeden tanuló –
köztük szép számban erdélyi – diákok nemcsak
szociográfiai és néprajzi felvételeket készítenek a
tanyavilágról, de kiszállásaik során előadásokat is
tartanak, közvetlen társadalmi segítséget is igyekeznek
nyújtani. Az írás végkicsengése: "Ezzel a munkájával,
célkitűzéseivel a szegedi Bethlen Gábor Kör méltón
sorakozik a haladó magyar ifjúság legkiválóbb csoportjai: a
Bartha Miklós Társaság és a Sarlósok mellé."29
A lap novemberi számában, amikor A szegedi tanya problémáit
ismerteti, elsősorban azokat a vonatkozásokat emeli ki Buday
tanulmányából, amelyek a fiatal erdélyi falukutatók
számára is relevánsak: "Fejtegetései lényege sok
tekintetben a mi más helyzetünkben is fennáll. Okos
világossága meggyőzővé teszi gondolatait. Nagy szüksége
volna a mi most induló falumunkánknak is hasonló irányt
jelölő műre."30 (A "most induló falumunka"
arra utal, hogy Balázs Ferenc, Debreczeni László és Demeter
Béla akkoriban szervezte meg az Erdélyi Fiatalok
faluszemináriumát, amelynek célja hármas volt: a módszeres
falukutatás tudományos alapismereteinek elsajátítása; a
kutatások előkészítése, irányítása és kiértékelése; a
megismert vidékeken a falusegítés megszervezése.)
A Bethlen Gábor Kör kiadásában megjelent Szegedi
Kis Kalendáriumról ugyancsak Jancsó Béla ír a Fiatal
magyarok rovatban. Kevesen tudják ma már, hogy az 1930.
évi "kis naptárhoz" a népdalokat Bálint Sándor
gyűjtötte, a rajzokat pedig Buday készítette. Jancsó úgy
ajánlja a kolozsvári egyetemi hallgatók és főiskolások
figyelmébe az artisztikus kiadványt, mint ami máris "egyik
bizonysága és ízléses hirdetője" a Szeged környéki
tanyamunkának. "Buday György – írja – nemcsak képzett
társadalomtudós és nagy képességű szervező, de talán
legelsősorban művész, ki grafikai munkával már VII.
gimnazista korában feltűnt. E kis dalok ősi frissességét
nagyon találó grafikai eszközökkel érzékeltette..."31
Az Erdélyből elszármazott szegedi diákok
kis naptára attól kezdve minden évben esemény volt
Kolozsváron. A levelezés szerint Jancsó Béla általában
80–100–130 példányt kért terjesztésre. "Ezúttal is
gyönyörű, üde köntösben jelent meg – írja Debreczeni
László az 1932-es kalendáriumról –, tele frissességgel,
illattal, a fiatalság életerejének szimbólumaival. [...] A
naptári részen kívül ismét tartalmaz 12, jórészt
kiadatlan, kottával ellátott parasztdalt és betyárnótát,
melyeknek mindenike kedves, primitív rajzocskával, fejléccel
van illusztrálva. A dalokat Salló György egyetemi hallgató
gyűjtötte a kiskunhalasi tanyák között. A rajzok, valamint a
kalendárium megtervezése – mint a megelőzőnél is – Buday
György munkái, kit nem kell immár bemutatnunk." "Finom
kiállítása ellenére – folytatja Debreczeni – nem luxus"
ez a könyvecske, mert "kenyeret, könyvet és tanulási
lehetőséget biztosít sok reászoruló főiskolai hallgató
számára, és egyben lehetővé teszi a tanyamozgalom
munkájának folytatását."32 Az 1934-es naptár
hódmezővásárhelyi gyűjtésre épül (a későbbiek
bukovinaira, gyomaira, körösfőire és dudarira) – ugyanazon
célkitűzéssel "és Buday György ötletes rajzaival".33
A későbbiekben Debreczeni többször is ír a
fametsző Buday könyveiről, illetve felfelé ívelő művészi
pályájának sikereiről. A szeged-alsóvárosi búcsút
1931-ben "képballadában", képregényben megörökítő
Boldogasszony búcsúja először száz számozott
példányban jelent meg, és még abban az évben berobbant a
könyvművészetbe. A száz példányból is jutott annyi
Kolozsvárra – Jancsó Béla révén például Kósnak,
Szentimreinek, Kacsó Sándornak, Dsidának, Debreczeninek...
–, hogy utóbb, a második kiadás előkészítéséhez Buday
egyet visszakérhessen belőlük. Debreczeni "a fehér-fekete
virtuózaként" mutatja be Budayt, akinek "monumentalitása
szinte rabul ejtő". Ám nemcsak grafikus, hanem költő is.
"Mély szociális érzékének" köszönhető, hogy lapjain
"a szegények könnyei, özvegyek, árvák jajai keresnek
megnyugvást".34 Nem véletlen, hogy a Magyar
Bibliophil Társaság az 1931. év három legszebb magyar könyve
közé sorolta a kiadványt, mert miként Péter László az
életmű lezárulása után megállapította: "E sorozatával
Buday megtalálta művészi tevékenységének legsajátabb
tárgyát, a népi kultúrát; egyéni műnemét, a fametszést;
jellegzetes stílusát, a fekete és fehér kontrasztjának
különleges élességét. Képei a népinek és a modernnek
jellegzetes, csak rá jellemző ötvözetét valósítják
meg."35
Művészi önbizalmának megerősödése után
Buday egyre nagyobb vállalkozásokba kezd. Ismeretes, hogy az
Arany-balladákhoz készített metszeteit eleve az Erdélyi
Fiataloknak szánta, csupán a dologi költségek
megtérítését kérte. A lap akkor már súlyos anyagi
gondokkal küszködött, Jancsó azonban eléri, hogy az Arany
János balladái mégiscsak Erdélyben lásson napvilágot.
Hogy ez miként történt, azt maga írta meg az Erdélyi
Fiatalokban. Buday még a kötetet sem látta, amikor ezeket a
sorokat olvashatta: "Rezignációval kevert örömmel vesszük
kezünkbe ezt a pompás könyvet. A rezignációra megvan az
okunk: ezt a könyvet Buday György eredetileg a mi kiadásunkban
óhajtotta megjelentetni, de mi erre sok futkosással sem tudtuk
az anyagi lehetőséget megteremteni. De őszinte az örömünk,
hogy az Erdélyi Szépmíves Céh kiadásában mégis Erdélyben
látott napvilágot ez a könyv, az erdélyi gyökerű művész
hódolata Arany János szelleme előtt. Buday György grafikai
fejlődését lapunk hasábjain állandóan nyomon követtük.
Mégis újra és újra le kell írnunk a már obligátnak tetsző
mondatot: minden új grafikájánál új meglepetés nekünk
újabb és újabb elmélyülése, anyagán, a fán való egyre
teljesebb uralma, magának egyre dúsabb és érettebb
kifejezése. A grafika nagyon erdélyi műfaj, és nagyon
erdélyi kifejezési anyag a fa. S nagyon erdélyi műfaj a
ballada: a tragédiának preformált őse. A balladateremtő
Arany János ebben Erdély lélekrokona, ezt egy kongeniális
fiatal erdélyi grafikus most 19 fametszeten át nagyon meg tudta
velünk éreztetni."36 Amikor pedig ez a
Buday-kötet is elnyeri a Magyar Bibliophil Társaság
kitüntetését, az örömhírt Debreczeni László közli az
erdélyi olvasókkal. A művész egyre nagyobb nyugati
ismertségére és elismerésére utalva megjósolta: Buday
"még sok-sok elismerést fog szerezni". "Magának is, de
nekünk is!"37
Pár évvel később a "süllyedő népi
élet utolsó üzenetéről" értekezett a Székely
népballadák második kiadása kapcsán. Ez a kiadás – az
angol nyelvű után – már az 1937-es párizsi
világkiállításra készült. Még Debreczeni sem sejtette,
hogy a világkiállítás könyvművészeti nagydíja lesz a
válasz a székely balladáskönyv üzenetére.38
Természetesen az Erdélyi Fiatalok nem
foglalkozhatott Buday minden egyes művével. Ő pedig
mindenekelőtt erdélyi visszhangra vágyott. Az 1935. május
12-i levelében szóba is hozza: bizony sokszor bosszankodott,
hogy Jancsó nem mindig "reagál" grafikai lapjaira,
könyvküldeményeire. "Most a legnagyobb meglepetéssel
hallom, hogy egyszerűen meg sem kaptad őket. Mennyi minden
veszhetett így el! Pedig sokszor személlyel küldtem, s
biztosra vettem, hogy eljutottak Hozzád. [...] Debreczeni
Lacinak is szoktam küldözgetni egy-egy munkát, ő sem kapja
meg őket?" Levelezésükben így is fellelhető a Buday-művek
egész sorának genezise – 1937-ig. (A már említetteken
kívül olvashatunk a Berczeli Anzelm-illusztrációkról, Arany Bor
vitézéről, az Új élet kapujában című
Karácsony Benő-regényhez készített fametszetekről, a sort
folytatja a Walpurgis éjszakája, a Vak vezet
világtalant, Az ember tragédiája, a Book of
Ballads, A mi korunk Khimérái, a Nyíri és rétközi
parasztmesék, Mauriac: Jézus élete, a Magyar
parasztmesék...)
Ahogy Buday életét egyre inkább a művészi
alkotó munka tölti ki, Jancsót annál inkább a kisebbségi
élet belső építkezései foglalkoztatják. Miközben Buday
körül kitágul a világ, Jancsó szellemi légszomjjal
küszködik. Ráadásul egyre kétségbeesettebb leveleire nem
kap választ Budaytól sem. (1934. szeptember 20.: "Már
azt hittem, hogy elfelejtettetek, olyan rég nem kaptam hírt sem
rólatok, levelet pedig a tél óta nem." 1934. december
31.: "Nem nagyon érdemled meg, hogy hosszas, érthetetlen
hallgatásod után még írjak, mégis megteszem; hogy
valamennyieteknek boldog újesztendőt kívánjak.") A
kapcsolatok meglazulása törvényszerűen következett be: a
szegedi tanyakutatók, hogy élményeik feldolgozásához nagyobb
távlatot nyerjenek, európai tanulmányutakra indulnak; Buday
"végérvényesen" művésszé válik. Jancsó pedig –
helyzetéből adódóan – ott szeretné újrakötni a
kapcsolatokat, ahol azt az erdélyi szükségletek a leginkább
megkívánnák. "Nagyon kellene már egy-két összefoglaló
cikk munkátokról a mai távlatból, aztán pedig egy-két
módszertani cikk a tanyai szociográfia köréből – sürgeti
a szeptember 20-i levélben. – Előbbire már rég ígéretet
tettetek. Légy jó ezt kézbe venni, Gyurkám, az ígértet
megírni, a többit megíratni, és legalább egyet okt. végére
nekünk elküldeni." Minthogy Budaynak éppen erre jutott a
legkevesebb ideje, Jancsónak egészen 1935 májusáig kellett
várnia a vastag borítékra, amely A Szegedi Fiatalok
című tanulmányt is tartalmazta.39
Buday ekkor már maga is elérkezettnek látta
az időt, hogy visszatekintsen az addig bejárt útra. Miért
vállalta el – Jancsóék biztatására – a Bethlen Gábor
Kör vezetését? A diákmozgalomból miként lett tudomány
("szociográfia, gazdaságpolitika, karakterológia,
folklór") és művészet? Úgy látja: országosan
ismert eredményeiket döntő módon annak köszönhetik, hogy 1)
"nem a nagyváros elszigeteltségében, pusztán teoretikus
megfontolások alapján" dolgoztak, 2) megismerkedtek és
azonosultak "a magyar nép nagy tömegei szomorú sorsával",
3) "a legkétségbeejtőbb és legfelejthetetlenebb személyes
élmények és közvetlen találkozások hatására alakult ki"
tudományos érdeklődésük, illetve művészi felfogásuk. A
kezdeti közös élményekből, közös érdeklődésből
kiindulva valamennyien "az egészségesebb struktúrájú
magyar jövő" formáját keresik.40 "Nehéz és
küzdelmes évek voltak ezek, amíg ideérkeztünk – írja
1935. május 12-i hosszú levelében –, de kezdve a
diák-egyesületesditől egészen a magyar szellemi élet
vadaskertjének portyázásáig nagyon sokat láttam, és
emberismeretre, sok élményre tettem szert, és kellett ezt
csinálnom, erre rendeltettem, és magam is fejlődtem
időközben. Most olyan fura, hogy akaratlanul és szokásomtól
eltérően múlt időbe tettem ezeket a dolgokat..."
Nyolcvanadik születésnapján az iránt
érdeklődtek Budaytól – idézi fel az epizódot Sárközi
Mátyás –: őriz-e vázlatokat élete erdélyi korszakából.
A kérdező legnagyobb meglepetésére a mester nyomban
előkeresett egy kis vöröskréta tájképet, és arról
beszélt, hogy gimnazista korában a fekete, a vörös és a kék
volt a kedvenc színe. Kuncz Aladár tanácsolta először, hogy
próbálkozzék a fametszéssel... Sárközi arról is tud, hogy
a nyolcvanas évek végén előkerült Budaynak egy 1924-ből
származó tusrajza. Egyik leányismerőse emlékkönyvében
örökítette meg a kolozsvári református kollégiumot és a
Farkas utcai templomot. A lírai képaláírásban ez olvasható:
"hiszem, hogy visszajövök megpihenni egyetlen, bolond
ifjúságunk emlékénél, az öreg, színes, édes ki Farkas
utcánknál..."41
Több mint fél évszázados angliai
"tartózkodása" idején csak az életkörülményei
változtak meg Budaynak – "ihlető anyaga" ugyanaz maradt.
Pontosabban: az szélesedett "nemzetfelettivé". Az organikus
építkezés útját járta: "Minden egyes állomás magában
hordja mindazt, ami megelőzte, és az előjelét mindannak, ami
utána következik."42
Jegyzetek
1Buday
György: Életemről, művészetemről. In Buday
György fametszetei. Magyar Helikon, Bp., 1970, 15–28.
2Kántor
Lajos: Buday György balladája. Katalógusszöveg a
Korunk Galéria 165. kiállításához. Kolozsvár, 1981.
október.
3Lengyel
András: Buday György és Kós Károly. Az Erdélyi
Szépmíves Céh történetéhez. Tiszatáj, 1982. 4. 105–116.
4Buday
György: Kós Károly az erdélyi képzőművészetben.
Ifjú Erdély, 1924. 10. 10–12.
5Kós Károly:
Új Arany-illusztrációk. In Kós Károly művészete.
A képeket válogatta, a kísérőtanulmányt írta és a
kötetet szerkesztette Sas Péter. Noran, Bp., 2004, 67–72.
6Vö. Cseke
Péter: Háttérrajz egy Kós-portréhoz. In Cs. P.: Vigyázó
torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion
Könyvkiadó, Buk., 1995, 58–87.
7Mikó Imre: Jancsó
Béla irodalmi hagyatéka. In J. B.: Irodalom és
közélet. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1873, 5–28.
8Lengyel
András: Buday György és az Erdélyi Fiatalok. In L. A.:
Útkeresések. Irodalom- és művelődéstörténeti
tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1994, 217–229.
9Jancsó
Béla: Buday György képkiállítása. Újság, 1924.
július 6.
10Sz. Weress
Jolán: A székely népballadák mester-illusztrátora
pályafutásáról beszél. Ellenzék, 1935. október 27.
11Buday
György: i. m. I. h.
12Péter
László: Buday György (1907–1990). Néprajzi Hírek,
1990. 3–4. 108–111.
13Idézi
Lengyel András in Buday Györgyről, születésének 80.
évfordulóján. Tiszatáj, 1987. 4. 67–71.
14Ortutay
Gyula: Bevezető. In Buday György fametszetei.
7–12.
15Ferenczi
Attila: A fametsző ifjúsága. Magyar Napló, 1993.
szeptember 3.
16Lengyel
András: Buday György halálára. Forrás, 1990. 12.
17Ferenczi
Attila: i. m. I. h.
18Mikó Imre:
i. m. I. h.
19Uo.
20Lengyel
András: i. m. I. h.
21Sz. Weress
Jolán: i. m. I. h.
22Uő.: Buday
György és az Erdélyi Fiatalok. I. h.
23Uo.
24Cseke
Péter: Akiket igazolt az idő. In Cs. P.: Vigyázó
torony. 11.
25Vö.
Fábián Dániel levele Jancsó Bélának. Budapest, 1929.
augusztus 30.
26Erdélyi
Fiatalok, 1930. 6. 82.
27Fiatal
magyarok. Erdélyi Fiatalok, 1930. 1. 10.
28Hogyan
tanulmányozzam a falu életét? Az Erdélyi Fiatalok
pályatételei. Erdélyi Fiatalok, 1930. 6. 91–94.
29Jancsó
Béla: A szegedi Bethlen Gábor Kör tanyamunkája. Erdélyi
Fiatalok, 1930. 6. 97–98.
30Uő.: A
szegedi tanya problémái. Erdélyi Fiatalok, 1930. 8.
139–140.
31Uő.: Szegedi
Kis Kalendárium az 1930. évre. Erdélyi Fiatalok, 1930. 8.
137–138.
32Debreczeni
László: Szegedi Kis Kalendárium 1932. Erdélyi
Fiatalok, 1932. 1–2. 22.
33Nagy Ernő: Szegedi
Kis Kalendárium 1934. Erdélyi Fiatalok, 1934. I. negyed,
35.
34Debreczeni
László: Boldogasszony búcsúja. Erdélyi Fiatalok,
1932. 3–4. 59–60.
35Péter
László: Buday György (1907–1990). Néprajzi Hírek,
1990. 3–4. 108–111.
36Jancsó
Béla: Arany János balladái Buday György képeivel.
Erdélyi Fiatalok, 1933. II. negyed, 59.
37dl.[Debreczeni
László]: Buday György kitüntetése. Erdélyi Fiatalok,
1933. IV. negyed, 105.
38Uő.: Székely
népballadák. Erdélyi Fiatalok. 1937. II. 26.
39Dr. Buday
György: A Szegedi Fiatalok. Erdélyi Fiatalok, 1935. III.
negyed, 96–99.
40Uo.
41Sárközi
Mátyás: Buday György angliai évei. Korunk, 2004. 4.
99–101.
42Buday
György: i. m. I. h.
A kutatás idején a
szerző az Arany János Közalapítvány támogatásában
részesült.