Buda Attila
A külső út, és
mögötte a másik
Körösfői-Kriesch Aladár:
Naplók
Körösfői-Kriesch Aladár (1863–1920)
nevét jól ismerik a festészet, a hazai képzőművészet
kedvelői. A gödöllői művésztelep valamikori reprezentáns
tagja, egyik első számú képviselője volt az itteni, a
képzőművészet minden ágát magában foglaló, ám bizonyos
vonatkozásokban azokon túllépő, új életeszményt pártoló
törekvéseknek, életút és életmű közösségi létezésben
megnyilvánuló harmóniájának. Műveinek, falképeinek egy
része nevezetes és sokszor reprodukált, különösen az
Országház ebédlőtermében, a marosvásárhelyi
Kultúrpalotában és a budapesti Zeneakadémián találhatók.
De a Zách Klárát ábrázoló két festménye és Kasszandra
című falikárpitja is a hazai szerzők legismertebb művei
közé tartozik. Utóbbi sokoldalúságát is mutatja, hiszen a
festészet mellett fennmaradtak grafikái, akvarelljei,
gobelinjei, szoborkompozíciói, tervezett mozaik- és
üvegablakokat, enteriőröket, könyvborítókat, s művészeti
tárgyú írásai is megjelentek. Szerteágazó tehetségének
megnyilvánulásai mellé azonban most, Csokonai-Illés Sándor
jóvoltából, egy újabb vonás került, mégpedig a
naplóíróé, egészen pontosan az utazási élmények írásba
foglalójáé. A két önálló műből a későbbi, amely a
világháború utolsó évének olasz frontjára vezeti az
olvasót, már néhány évvel ezelőtt megjelent, első közlés
azonban a Balkánra és a Földközi-tenger vidékére vezető
körutat megörökítő füzet szövege.
A gödöllői mester több külföldi utat tett
életében: 1884-ben Korfu szigetére látogatott, majd ennek az
évtizednek a végén Münchenbe és Velencébe utazott
tanulmányútra. 1891-ben visszatért Itáliába, s két évig
ösztöndíjasként Rómában tartózkodott. A millennium
évében is járt mediterrán vidékeken, de 1911-es görög
útja csak a most közölt naplójegyzetekből ismert. A Nagy
Sándorral május elején kezdődő kaland a Monarchia határán
túl folyami hajóval, majd bolgár és török területen
szárazföldön folytatódott tovább. Konstantinápolyból
tengeri úton értek Athénba, s az egykori Hellasz földjén egy
körút során az antik világ több híres helyét is
meglátogatták. Végül a Földközi-tenger közvetítésével
Olaszországon és Fiumén keresztül, június végén léptek
ismét hazai földre.
A kolónia tagjai, akiket kivétel nélkül
megérintett a szecesszió és a kései preraffaelita mozgalom, a
szocialisztikus és a keresztény eszméket egybeszövő, enyhén
antikapitalista, városellenes társadalomszemlélet képviselői
voltak, nem véletlen, hogy lakó- és munkahelyüket sem a
fővárosban, hanem abból kivonulva, természeti környezetben
hozták létre. Csakhogy a napok folyásából az utazással
kiemelkedő, különleges élethelyzet a naplóíró
szemléletváltozását eredményezte, a szem hamarabb engedett a
látványnak, mint az ész: a festői látásmód az egész
utazás során érzékelhető. Jó és éles szemű
megfigyelőként örökítette meg például utazásuk elején
Mohácson a fekete, szurtos asszonyok raját, akik taligákban
hordták a kőszénport; a hajón velük utazó elegáns
hölgyet, akiről utólag kiderült, hogy műkedvelő
festőművész maga is; az ünnepséget, amely a román király
látogatásának szólt, s a bukaresti, orosz módra hosszú
bársonykabátba öltöztetett székely kocsisokat. És ez a
nyitottság találkozott a Monarchia határain túl a török birodalom
élő, de már hatalom nélküli emlékével is. Dunai
hajóútjuk utolsó állomása Ruszcsuk (Rustschuk, ma: Rusze)
ugyanis ekkor már az önálló Bulgária része volt, ahol
azonban még minden szempontból nagyon közeli emléket
jelentett a néhány évtizede véget ért török uralom.
Körösfői-Kriesch figyelemre méltó értékelése – "egy
frissebb, brutálisabb erővel bíró faj szorítja vissza a
finomabbat – a bolgár a törököt" – egy évvel a
Balkán-háborúk előtt született. Rokonszenve, ahogyan a
konstantinápolyi élmények megörökítése is láttatja, a
visszaszorulóké, bár hozzá kell tenni: e vonzalom elsősorban
az elpusztult török művészi alkotások és a kellemes, ám
felületi benyomások által alakul ki. Mindenesetre érdekes ez
az érzelmek vezette történelmi hangulatváltozás. A
törökök ugyanis, mindenki tudja, másfél évszázadon át,
több generáción keresztül győztesként tartózkodtak
Magyarországon, s a középkori állam felszámolásával
tulajdonképpen a magyar történelem folyamatosságát
szüntették meg. Jelenlétük egyik következménye lett az
ország három részre szakadása, ami az azonos anyanyelvű és
az előző századokban nehezen közös kultúrájúvá lett
magyar nemzet tagjainak egymástól való ismételt
eltávolodását idézte elő. Balkáni kalandjuk még ennél is
hosszabb ideig tartott, s bár bizonyos vonatkozásokban
tagadhatatlan civilizációteremtő szerepük, az európaitól
eltérő vallás és társadalmi felépítés, a korábban
ismeretlen szokásrendszer éppen abban akadályozta meg az
uralmuk alá került területek lakosságát, hogy önálló
életüket saját hazájukban gyakorolhassák. És mégis, az
európai (magyar) értelmiség egy része az előző
századelőn, tárgyilagos felmérés helyett,
idealizálta a Kelet csodáit, lehetőségként értékelte a
XIX. század második részének szláv–török ellentéteit,
feledte a hatalom védte erőszak áldozatait, s megsajnálta a
helyben maradottakat sorsuk fordultáért.
Igaz, mindenkitől csak azt lehet elvárni,
amire programozva van. A színek és formák szerelmeseit ezért
bűvölte el azonnal a Boszporusz festői környezete, a táj, a
hajók, a hétköznapi élet. Megérkezésük után nyomban,
ahogyan tehették, már elvegyültek a keleti forgatagban,
templomba mentek, ahol belépés előtt papucsot kell húzni,
később csekély török szókincsük segítségével
próbálnak az asztali örömöknek áldozni; elámultak az Aja
Szophia és az Ahmedije-mosé külső idomain és belső terein,
az egymásra épült kultúrák jelein, megnézték a
janicsár-múzeumot, majd a régi Bizánc emlékeit, sétáltak a
szkutari (mai neve: Üsküdar) török temetőben, de nem
kerülték el a híres bazárt sem. Itt azonban igazi, szép
keleti árut, amire vágytak – vagy ami csak a képzeletükben
létezett –, már nem láttak, legfeljebb európait, és azt is
milyent; a lassan redukálódó birodalom, amely évszázadokon
át saját termékeit szállította Nyugatra, kénytelen volt
szembesülni avval, hogy – nem először a történelemben –
megfordult a kereskedelem iránya. A két vándor felfigyelt a
látszatra nyüzsgő élet mélyén rejlő nyugalomra – vagy
csupán kivetítette a gödöllői közösség egyik alapvető
vágyát? Hiszen mindenki csak arra találhat rá, amit keres, s
bennük az ember és a művész érdeklődése egyformán
érzékeny volt az épületek díszítésére, a csodálatos
fajanszokra, ahogy a török nőkre és a fiatal leánykákra is.
Magától értetődő hát, hogy az Athén
felé indulást ambivalens érzések kísérték, sajnálták
ugyan otthagyni Konstantinápolyt, s miközben még egy utolsó, panorámát
áttekintő pillantást vetettek a lassan elmosódó partra a
távolodó hajó fedélzetéről, már fokozott izgalommal
készültek az elkövetkező időszakra, amely a török
emlékeknél is vonzóbb görög kultúra múltjának
közelségét, az antik szépséget és a tiszta ideált
ígérte. Nem véletlen, hogy a naplóírót ekkor kerítette
hatalmába távolodás és közeledés együttes érzelmi
telítettsége: szárazföld és szárazföld között himnikus
szavakban mondott köszönetet a felmagasztosított tengernek, a
mögötte felsejlő isteni hatalomnak a személyes
megdicsőülésért, valamint az útjukat kísérő békéért. A
hajóról közeledő Athén változó arca feledhetetlen
élményt adott, de görög földre lépve az egykori
civilizáció jelenlétét élénken ellensúlyozta a mediterrán
vérmérséklet. Megmászva az Akropoliszt, egyfelől alig tudtak
betelni Athénnak és környezetének a látványával,
másfelől Körösfőinek nem véletlenül Nietzsche gondolatai
jutnak itt eszébe: pogány kultúra és kereszténység, antik
örökség és pillanatnyi jelen ellentmondása és mégis
egymásrautaltsága. A modern, üzérkedő élet mögött a
klasszikus városállam jeleit kereste, a régi Athén romjai a
dór, ión és korinthoszi stílus eredetének és
rendszerezésének kérdései felé terelték gondolatait. Persze
a látogatók nem zárkóztak el a jelentől sem. Szembesülve
például a görög rítusú templomi szertartással és az
ortodoxiával, a naplóíró észrevette a különbséget a
mediterrán és az északi felfogás, életmód, életstílus,
munkához való viszonyulás dolgában. Mindemellett feljegyezte
a hazulról kapott levelek jó és rossz híreit, úgyszintén a
keleti koszt következményeit, Nagy Sándor gyomorpanaszait is.
S míg egyik nap az Akropolisz múzeumában a múlttal társalog,
másnap már a görög színházat látogatja meg; szépségre
ittas szemmel bámulva a Pallasz Athénénak szentelt templom
leányalakjainak kecses mozdulatát – többször is
visszatérve ide, s útjuk végén tőlük külön is búcsút
véve. De ugyanilyen ámulattal örökítette meg az egyik trafik
méltósággal teljes angóramacskáját vagy az Epidauroszba
menet megfigyelt, ölyvet üldöző szarkát is.
Mondani sem kell, hogy útjuk során végig, különösen
pedig görög földön, Athénban s kilencnapos körutazásuk
alatt végig kezükben voltak a festőeszközök. A kötet
illusztrációi közül ehhez az úthoz köthető egy
befejezetlennek tűnő szkutari akvarell, s két másik, amelyek
közül az egyik az egykori Kandia (ma: Iraklion) kikötőjét, a
másik pedig egy krétai férfit ábrázol. Közülük
elsősorban a kikötői kép sikerült, s ennek alapján némi
elképzelést lehet alkotni a ma ismeretlen tulajdonban lévő,
esetleg elkallódott, ebben az időszakban készült rajzokról,
festményekről. (Itt kitérőleg meg kell jegyezni, hogy a
kötet tipográfiailag is igen kellemes benyomást kelt, amit
egyfelől a színes és vonalas illusztrációk harmóniája,
másrészt a szöveges rész tördelése, a főszöveg–jegyzet
elhelyezése okoz, e különleges gondosság kellőképpen
alátámasztja és emeli a naplók tartalmi értékeit.)
A feljegyzéseket lapozva aztán az olvasóban
előbb-utóbb felöltik a kérdés: vajon mikor is született ez
az írás? A műfaj jellegéből következően feltételezni kell
ugyanis az élmények friss, azonnali megörökítését, a
pillanat sugallta lejegyzést, amire e két hónap alatt
egyébként számtalan alkalom adódott. Ugyanakkor
felfedezhetők az elbeszélés megszakításának helyei is –
"találtunk ujabb s ujabb dolgokat – de erről majd máskor
kimerítően" –, amelyek viszont utólagos feldolgozást
előlegeznek meg. A napló szövege emellett olyan személyes,
lélekelemző és lélekvizsgáló hangot (réteget) is
tartalmaz, amely általában nem része a szorosan vett,
geográfiai tárgyakat, körülményeket megörökítő utazási
diáriumok műfajának. A néha irodalmias, néha színpadias,
néha pedig ironikus nyelvi díszletek – például az a
jelenet, amelyben Körösfői Ázsia partjára lépve Brutusként
meg akarja csókolni a földet, ám a közelről látott
cigarettavégek és salátalevelek elveszik ettől a kedvét –
mintha megerősítenék a későbbi keletkezést, ami az emlékek
megszűrésében és formába öntésében lenne tetten érhető.
Minderre azonban a fennmaradt kézirat nem szolgál
bizonyítékul, a közölt hasonmások alapján is látható,
hogy nem későbbi tisztázatról, hanem egyidejű lejegyzésről
van szó, s az útinapló műfajától elütő, szokatlan
érzelmi jelenlét, amely egyébként nem volt idegen a
festőtől sem, legfeljebb a napok végén, a tényleges
megírás idején került a feljegyzésekbe. Ez pedig
nyilvánvalóvá teszi, hogy Körösfői-Kriesch számára e
délre vivő utazás egyben út volt önmaga jobb megismerése
felé, nem csupán benyomást szerzett, hanem ismeretet is,
átengedve magán idegen tájak hatásait, felhasználta abból
mindazt, ami szellemi és alkotóereje kiteljesedését
szolgálta; útinaplója egyben személyiségképét is
megörökíti. "Szívünk eledelét kell elébb
megkeresnünk", jegyezte fel még az Athénba való érkezés
előtt, s ő valóban mindent meg is tett azért, hogy ezt
megtalálja. (Argumentum – OSZK, 2005)