Alföldy Jenő
Új érzékenység a
hetvenes években
Csoóri Sándor:
Sirályvonal
Minden nap leülök
ide s nem hasad meg ez az ablak. Az
ecetfa rácsain túl a keleti ég hó-mocskos határköve.
A Dunán jég-oféliák
lebegve,
őrült
fehérség-torlaszok.
A tél világosságában kinek kell a szemem erőssége?
Kinek lélegzetem? A fal pórusain át vadul szivattyúz
ki a szél az utcai forgatagba s ferdén magam fölé, mint
elugró repesz. Érdes sirálynak ütközöm, szárnyához
odafagyok. Zúzmara-piac koldusa, röpíts, farsangoljunk
fehérben, de a hiányzók helyére le ne ejts! A holtak üres
székében nincs kedvem dermedezni. A megdicsőülőket
itt szeretik; a megdicsőülőket itt körbehordják. Korhadt
nyelvüket úsztatják formalinban. Tűfok portása, hazák
házmestere nem leszek! Nem kell a söprű, a kulcs, a
hatalom, a megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék
föl a diófára! Kivilágosodok, vöröslök, sötétre vissza-
váltok, fejjel röpülök magamnak, vashidak vasturuljával
versenyezve, időm avatva történelemmé, billegésemet
zuhanássá, húzva testemet magam után sirályvonalban,
mint a füstöt.
1972
Szerkezeti ív
Már a címben van valami festői; a
költői látomás rögtön magával ragad a Duna-híd fölött
cikázó, zsákmányára le-lecsapó, elszálló, majd meredek
ívben visszatérő sirály képével – nyomvonalával: a sirályvonal
nem magát a madarat, csak a röptét idézi elénk, amely (nem
csak a szójáték kedvéért) spirálvonal is lehet.
A szerkezet ívét maga a sirályvonal
jellemzi. Milyen is ez? A verset végigolvasva, a költői
magatartást érzékelve: mindenekelőtt merész.
Meredeken zuhanó, váratlan fordulatokkal. Van-e benne bizonyos csapongás
is? Első válaszom, hogy a sirály csaponghat, a költő nem,
ahogy a Bartók-zene sem hangzavar – nem a hangok csapongása
az értő fülnek. A második: nem biztos, hogy el kell
választani a látványtól a látomást, hiszen a sirály
cikázó mozgása célirányos. Evezőlapátszerű szárnyaival
sokkal merészebb kanyarokat ír le a levegőben, mint más
madárfajták, de éppen így hibátlan légi kormányos.
Eszerint kell hogy legyen célirányos költői csapongás is. S
ha ez a vers itt-ott csapongónak tetszik, akkor a természet
okos rendjéből ellesett formát érdemes érteni rajta.
A szürrealizmus legnagyobb – külföldről
csak bátorított, lényegében belülről feltámadó –
hulláma felszabadította az ötvenes évek közepe táján
megújuló költőinket, köztük Csoóri Sándort is. Az
országra nehezedő rabság sokáig a költői formák és a
közhelyigazságok bilincseinek leverésére korlátozta
tevékenységüket. Ez is forradalom volt, költői forradalom. A
Sirályvonal a hetvenes évek elején született, a
stílustörténeti megújulásnak olyan szakaszában, amelyben a
szürrealizmustól az új érzékenység (új
szenzibilitás) vette át a szerepet. A szürrealizmus már
feloldotta a gátlásokat, jószerével félrevetette a stiláris
elvárásokat, a "szocialista realizmus" nevetséges
skatulyáit is, de egyéni érzékenység és bátorság kellett
ahhoz, hogy ez a viszonylagos (s a hatalom részéről
meg-megkérdőjelezett és vissza-visszavont) módszertani
szabadság méltó emberi tartalommal telítődjék. Csoóri
Sándor azon kevesek egyike, akik az új érzékenységet
kiterjesztették az alapvető értékekre. A személyes és a
nemzeti szabadságra, a szerelemre, a demokratikus jogokra, a
szociális igazságosságra, az élhető élet minőségére, a
természeti környezet védelmére.
A szürrealizmusból nem puszta szertelenséget
merített Csoóri: a képzettársítás merészségét és a
gondolat szabadságát sajátította el segítségével. A Sirályvonal
verslogikája töretlen, noha meglepetésekkel szolgál. A
kérdések után következő mondatok például nem válaszok,
hanem a versszituációt még tovább élező, a feszültséget a
vers utolsó harmadáig növelő, az ott felhangzó, indulatos
kitörésben sem feloldó, hanem még tovább fokozó
állítások. A vers logikai íve csakugyan "sirályvonalat"
ír le, s ezt a zárósorok szemléltetik is, noha ott már a
tiszta képzelet beszél. A látvány teljes egészében
látomássá lényegült át, a költői én már nem a
szeszélyesen cikázó sirályt figyeli, hanem ő maga repül,
átadván magát a szabadság mámorának. A vers
keletkezésekor, a hetvenes évek elején bizonyos magafeledtség
kellett a felszabaduláshoz – önkívület és
valóságonkívüliség, hiszen a közéletben egészen mást
neveztek felszabadulásnak, mint amit
átélt ez az ország.
A vers szerkezeti íve a természetből vett
absztrakció. Mintha a levegőbe rajzolná azt a meredeken
köröző, szabálytalanságában is szabályos vonalat, amely a
sirály röpte nyomán áll össze a szemlélőben. Vagy mintha
egy természetfotós hosszú másodpercekig exponált volna
kicsire szűkített írisszel. Ha már fotóban gondolkozunk, a
sok fehérség miatt meglehetősen "túlexponált" ez a kép:
A tél világossága vakító; az ingerek valóságos
özöne támad a beszélőre, az erős fény s a fagyos hideg
egymást ajzza, csigázza. Az agyban valamiféle káprázat
működik, valaminő jeges józanságú mámor, melynek
azonban Csoóri esetében alig van köze a szimbolisták és a
szürrealisták bódítószerekkel előállított, mesterséges
igézetéhez. Ő korábban sem tartozott a József
Attila-utánzók közé sem, jóllehet ez volt a divat. De
méltó lett József Attila örökségére, nemcsak az
igazmondásban, hanem abban is, hogy verseiben az irracionális
igézet s a többnyire tragikus szépség a gondolkodó elme
tisztaságával párosul.
A sirályszimbólum
Csoóri sirályszimbóluma nevezetes
irodalomtörténeti előzményekhez kapcsolódik, akkor is, ha
erre nem törekedett a költő. Mintha Baudelaire Albatroszának
ellenversét írta volna meg. Az albatrosz a nálunk honos
sirály nagyobb termetű tengeri rokona. A francia költő a
fedélzetre leszálló, úszólábaival nevetségesen totyogó
madárról írta költeményét. Csoóri a sirály röptét
vetítette ki, és vonatkoztatta önmagára.
Egyik vers sem a puszta megfigyelés
rögzítése: mindkettő a madárnál sebesebben szálló
gondolat kedvéért íródott. Az albatrosz, illetve a sirály mindkét
esetben a költő, a költészet szimbóluma. Baudelaire-é a
fennen szárnyaló madár kiszolgáltatottságát és
elesettségét s a közönséges észjárású emberek efölötti
torz örömét jelképezi az alantas világban. Csoórié magát
a röptöt, a magasba szárnyalás és a lecsapás ívét, a
légbe vetített sorsvonalat ragadja meg, s a zuhanás dermesztő
kockázatát.
A vershelyzet
Lehet, hogy tilosba tévedek, ha a vers
nézőpontját "földrajzilag" próbálom meghatározni, de
van hozzá támpont: a "vasturul" alighanem a Szabadság híd
pilonjait díszítő címerállat, s az első sor "ablak"
szava a híd lábához közeli Gellért presszót lokalizálja.
Onnét a zajló Duna is látható jégtábláival, a röpködő
sirályokkal. Ennek alig van jelentősége, csak a javíthatatlan
bizonyosságkeresés ösztöne kívánja meg tőlem, hogy
fogódzót keressek ahhoz, ami a ki tudja, hányadik dimenzióban
játszódik, a képzelet, a látomások téren túli terében.
Mert hogyan is vázolja, hogyan is "dobja
föl a vászonra" Csoóri valóban festőien működő
képzelete a versszituációt? A presszó ablakában ült, ez
valószínű és valószerű, de az ablakon túli
látványban-látomásban már nem a tájkép látszik, hanem az
indulat sistereg. A folyam túlsó partján "a keleti ég
mocskos határköve" éppenséggel politikai indulatról
árulkodik. S ez korántsem belemagyarázás, ha a keletkezés
dátumát és Csoóri jól ismert, alig leplezett
állásfoglalásait nézzük.
Sütő Andrásnak ajánlott epigrammájában
– verses "táviratában" – üzente Illyés Gyula: "Erre
gondolj: a kép / a legcáfolhatatlanabb beszéd!" Sütő
persze tudván tudta ezt, de Illyés megerősítő biztatása
jól jöhetett szorongattatásában: magyarul tudó, éber
ellenőröket kellett kijátszani a költői képek révén,
amelyek bizonyultak már máskor is hazánkban a lélek
"diplomáciai nyelvének". A képek nyelvén sok minden
kimondható még a legvadabb diktatúrában is. (Romániai
honfitársainkhoz képest mi a "puhuló diktatúra"
korszakát éltük.)
A keleti ég hó-mocskos határköve
félreérthetetlenül arrafelé mutat, ahonnét (a versbeli
szóval mondva) a kor "megdicsőült" költői szerint a
szabadság jött hozzánk. Az ecetfa rácsai közül
sejlik föl az égbolt keleti szelete, s ez a szabadság
hiányára figyelmeztet. Holott csupán az alakjukat
ezerféleképp változtató felhőkről van szó... A
Csoóri-verseket árgus szemmel olvasó lapszerkesztők is
tartózkodtak attól, hogy értelmezzék a képet, amely
önmagában teljességgel ártalmatlan tájképnek is
felfogható. A vers megjelenhetett az Élet és Irodalomban,
méghozzá nem akármilyen tálalásban. Pintér Tamás, a lap
tördelőszerkesztője – börtönviselt ötvenhatos író,
riporter – különleges, ritkán látható betűtípust
keresett a vershez, amelyet sem azelőtt, sem azután nem
használtak a hetilapnál; a maga módján így hívta föl a
versre az olvasók figyelmét.
A prózavers
A verset a szövegtestre nézve
"prózaversnek" nevezhetnénk, ha nem mondana ellent sok
minden ennek a szónak. (Már a szóösszetételben ott az
ellentmondás.) A gondolatritmus, a merész hangváltások, a
drámai kérdések és felkiáltások, az erős költői képek,
a vers elején a heves szívdobogású, indulatot kifejező
ritmus (nem hasad meg ez az ablak), a költemény közepe
felé az f-, végéhez közeledve a v-alliterációk
akkor is verssé teszik a szöveget, ha szabad és kötetlen a
forma: költői eszközökben nagyon is gazdag. Az biztos, hogy a
szövegtömb a folyamatosan tördelt próza módján margótól
margóig halad – ez az oka annak, hogy a költő különböző
köteteiben, amelyekben a vers szerepel, a sorvégek mindig
máshova esnek. Ám a harmadik és a negyedik sor mégsem
prózaszerű. Középre húzva kiemelkedik az egyébként prózai
tömböt alkotó szövegből. Vajon miért? Mert olyan
kiemelkedően szép és szemléletes a kép? Gondolom, azért is.
Nézzük csak közelebbről:
A Dunán jég-oféliák
lebegve,
őrült fehérség-torlaszok.
Fontosabb az utalás a Hamletre,
amely ezekben az években gyakran jut eszébe a költőnek:
esszéi szerint is "hamleti helyzetben" érzi magát, ami
tartalmas megjelölés, ha a dán királyfi gyötrelmeire
gondolunk, amelyek a nagymonológban a lenni vagy nem lenni s
a konfliktust késleltető drámai cselekményben a ,cselekedni
vagy nem cselekedni’ döntéskényszerével nyomasztják. Az
"irodalmi" eredetű kép rendkívüli lelkiállapotot hordoz.
A tragédiában Ofélia (aki a királyfit vélte tébolyultnak)
megőrül, s a folyóba öli magát. Az őrültnek vélt (vagy
őrültnek beállított) királyfi az egyetlen világos elme a
királyi udvar környezetében. A komplex költői képben a
lebegő jég-oféliák a tél, a halál és a jéggé
dermedt szerelem közös metaforája. Az őrült
fehérség-torlaszok nehezen szétszálazható szókapcsolat.
Mégis érteni véljük a távlatos hátteret adó kép
közelében. A fehérlő női test és a jégtorlaszok
azonosítása önmagában is tragikus, de a sötét árulás
felhőinek hátterével éles kontrasztot alkotva, a vakító
fehérség végképp elviselhetetlen.
Különös logikai fordulatot éreztet a
következő versegység: "A tél világosságában kinek kell
szemem erőssége?" A váratlanul ható kérdés ironikus
színlelésen alapul: ahol ennyi a fény, a fehérség, ott nincs
szükség felvilágosítóra. Nincs szükség a költő gyarló
fáklyavilágára, amelyre amúgy is ráfogták (már akkor is),
hogy korszerűtlen. Ráadásként a "Kinek lélegzetem?"
kérdés már a költő puszta létezésére vonatkoztatja a
fölöslegességet. A következő kép megbolydul, s a horror
vacui, a hiány rémülete támad a beszélőre a szélvihar
erejével. A látomás abszurd világba röpít, ahol a
személyiség megkettőződik. Világháborús emlékkép villan
föl a tudat mélyéről az elugró repesszel, s az
álomszerű állapotban összevegyülnek a különböző
érzékletek, az érdes és a jeges tapintás: "Érdes
sirálynak ütközöm, szárnyához odafagyok." A lélek
függetlenné válik a testtől, a jelenet olyan világban
folytatódik, amely emlékeztet a valódira, de mások a
törvényszerűségei.
Szédítőek a képzettársítások – a
hídról hajigált kenyérdarabkákat elkapdosó sirály a
szegénység jelképeként kéregetővé változik fagyos
környezetében: zúzmara-piac koldusa lett. A beszélő
az ő röptére bízza magát: röpíts! Vállalja az
örvénylő szédületet, a kavargást, a farsangolást. Ezzel
ismét visszakerültünk az emberi világ, a társadalom
forgatagába, ahol kétes dicsőség és dermesztő tétlenség, a
holtak üres széke várná. Ő azonban nem hajlandó
betölteni a megdicsőültek megüresedett szerepkörét.
Nem érthetjük félre: ahol a régi klasszikusok megürült
helyére tuszkolják az új idő költőjét, ott biztosan
meghamisítják. A korszak hivatalos költői közhelyszerűen
utánozták a klasszikusokat. Az utánzókat illeti az irónia,
mely dühös malíciába csap át: "Korhadt nyelvüket
úsztatják formalinban". A tartósító anyagokkal
mesterségesen előidézett halhatatlanság nevetséges.
A vers csúcspontjához érkezünk, ahol
fogadalomként fogalmazódik meg a döntés: "Tűfok portása,
hazák házmestere nem leszek!" Érezzük, a költő hivatása
forog kockán, és nincs pardon, nincs megalkuvás. Leszámolás
ez a közhellyé koptatott ars poeticákkal, amelyekkel
fölpántlikázva költők ülnek ekkor is a képviselőházban,
mint egykor a főrendiházi taggá kinevezett elődeik. A tűfok
portása bibliai mondást sűrít egy szóba – könnyebb a
tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdag embernek bejutni a
mennyek országába –, és ebben Csoóri nem kíván
szolgálatkészen segédkezet nyújtani senkinek. A hazák
házmestere sejteti, nemcsak gazdagságról vagy anyagi
előnyökről van szó, hanem hatalomról és dicsőségről is,
amelyet megvetéssel kezel az adott körülmények között,
félidőben a prágai bevonulás és a lengyel Szolidaritás
mozgalma, tágabban 1956 forradalma és az 1989-es
rendszerváltás között.
Valami tisztázatlanról és tisztátalanról
van szó, amikor így jellemzi azt, amit nagy szenvedéllyel
elutasít: "Nem kell a söprű, a kulcs, a hatalom, a
megbízatás; a legendák véres ingét csíptessék föl a
diófára!" Élesen elhatárolódik klasszikusaink álságosan
kisajátított közhely-hazafiasságától, a népfrontgyűlések
díszvendégeitől és az országgyűlésbe vagy az elnöki
tanácsba beválasztott pályatársaktól.
A vers további soraiban ismét sajátos
megkettőződésben látjuk a vers alanyát – fejjel
röpülök magamnak –, s ebben a »tudom, hogy fejjel
megyek a falnak« elszántságán túl a »saját ellenségemmé
válok, ha kell« elszántságát érzékelem. A vashidak
turuljával versenyezve ismét a sirályvonal
képzetkörét finomítja. S elérkezünk az újabb
kulcsfogalomhoz, a történelemhez: időm avatva
történelemmé. Íme a költemény orgonapontja. Ez az,
amiért – a remeklő metaforákkal együtt – a verset meg
kellett írnia Csoóri Sándornak. Úgy, mint más nagy verseit,
a Jóslás a mi időnkről, az Idegszálaival a szél,
a Láttam arcodat (Bibó István emlékére) címűt s
még annyi mást, sok szerelmes versét is. Időm avatva
történelemmé: három szó, és helyreáll a felbolydult
világrend, amelyben kétértelművé, érvénytelenné
válhatott a hatalom, a dicsőség, a haza, a
megbízatás, a legenda. A sirályvonal – most már
az életút – billegése kiegyenesedik, vállalva, ha
kell, a zuhanást is. A történelmet azok formálhatják,
akik hívek maradtak önmagukhoz. Elbukva is, ha úgy alakul.