Kortárs

 

Aczél Géza

(vissza)galopp

– lírai utószinkron –

 

13.

ha most slágeríráshoz lenne kedvem: egy tartalékos de csudaszép – ilyesmit kéne

énekelnem ám gyomrom a laktanyától még akkor is rándult mikor már nem kellett

remegni a mínusz IQ-ba tévedt őrmester fröcsögő szavátul csak bámulni a nyikorgó

vaságyat a pattogó kapitányt a világpolitikából naprakész szánalmas tapírt ahogy

ferde kis kommentárokból teleírt lapjait szorongatva valami ősnomád sistergéssel

egyensúlyozta magát tucatnyi feles és a rakétarendszerek elmélete között a napra

átütő vörös fejjel és dicséretesen optimistán csak a figurából tanítani lehetett volna

a szocializmus lényegét csakhogy majdnem mindnyájan ifjú apák vagy férjek voltunk

a kerítésen túlra sóhajtoztunk hiányzott nagyon a gyerek és/vagy a feleség dolgaink

természetes ritmusa sehogy sem akartunk atomtámadáskor használt fehér lepedőkben

letakarva a robbanás centrumától ellenkező irányba mászni inkább a kopott kantinban

hatalmas söröket gurítani és dajdalászni míg ezt is kerékbe nem törte egy szélesen

humánista rendelet mely a szeszt a harci bázison belül kiszáradt torkunkból kivonta

ezért aztán csőre töltött fegyvereinket a különböző őrségek rozzant ágyai alá dobva

átsurrantunk a zöld takonyba s visszafelé volt hogy percekig leállt a forgalmas úton

a forgalom mint mikor dülledt szemű védett békák ugrálnak át egyik vízfolyásból

a másikba a flaszteron úgy közlekedtünk birizdó törzsőrmester után kissé guggolva

vissza a honvédelmi hutorba (a gyengébbek kedvéért oroszul tanya) s ezt a fáradt

rímet megengedte akkor a nagypolitika szörnyű viszonylata csakhogy ezzel nem

lett vége a komédiának a becsempészett török ánizsos pálinkától a továbbképzett

legénység lassan lefáradt némelyikük kibuggyant szemgolyókkal nézett maga elé

s énjéből kivadulva a detoxikáló felé lazulva motyogni kezdte: minden nő kurva

lettünk is mind hamar zavart othellókká a gacsos szakaszt naponta morzsolta porrá

a könnyű kartonruhákban otthon hagyott asszonyainkról szállongó sikamlós hírek

lengedelme s míg e különös képzavarral birkózott az elme már ágyazott is előre

egy illúziótlanabb brutális világba honnan a zord tízparancsolat legtöbbje kizárva

a kikopott meneteken szivárog be a cédaság a lélek hánykolódik életveszélyesen

az eszelősség és a keményen betokosodott cinizmus között s értelmetlen szerencse

hogy nem kell bonyolódni ok-okozatba és mikrofilológiákba ki és hol bűnözött

s mi tehető át ezekből egy emelkedettebb intellektuális dimenzióba hol nem zeng

bele a flóta a napi praktikákba az ember elfogadja hogy körben mindenki gyarló

és végtelenül árva összeláncolva is folytonosan keresve egyetlen törékeny életét

és magát lehántva sorra az álom kamaszos szirmait melyek mögött a szent család

az ősök felől csak békés barnuló fotókról rafináltan beállított poros pózokból üzen

lassan rádöbbenve e mikrovilág is egy feslett nagyüzem s beindul bénult agyával

feldolgozni a kínt magával persze megbocsátó ezt a biológiai köbmétert a végső

besüppedés előtt jócskán jobban érdekli mi történik odakint zaklatottan ácsorog

hát alkonyatkor a madárszaros kapuban nyomja felhevült homlokát zenés presszók

üvegére üres óráin bomlottan rakosgatva a sok színes leleplezésre szánt mozaikot

ki mikor kivel kárhozott emez erotikus kavalkádban talán csak mátyás király vitéze

nem gyanúsított s karmolt méltósága legfeljebb akkor emelkedik az origóba vissza

ha a féltékenység szecessziós indája mint férfiönérzetet növelő öntelt premissza

a másik felől visszakanyarodik némi zavar után kezdtünk családként élni megint

pedig akkor már nagyon be voltam sózva a kedvetlenség besodort az alkoholba

sok kiégett okos ember közé az egyetem állóvizein hol kis könyvtárat igazgattam

hol a tudományban matattam poézisemet is inkább csak a túlzott centralizálás

vetette vissza író színész festő látnok akkortájt csak az lehetett ki a duna vizét itta

szóval beindultak nekem alaposan azok a hetvenes évek gondom a szakma a család

a jövő felől lenne épp temérdek de engem inkább a felszínen úszás kelleme csábít

sose érek ekkor haza vacsoráig olykor azért az irodalomban is dolgozom nemhiába

dünnyögi fülembe majdnem géniusz haverom egy jó recenzió öreg jobb mint a pina

durva kritikáim csokrai ez idő tájt az újszülöttek fölényével már úgy sokasodnak

mint ezüstifjas sok galiba így aztán csak nem veszek bele teljesen a züllött éjszakába

bölcs nejem sem annyira kába beleszól hát rezignáltan a hűlni kezdő tájba – kellene

még egy gyerek lazulni kezdenek tétován a hevederek visszaemelkedünk komolyan

a megfontolt apaságba kinek fia gagyog miért nem gagyog leánya ilyen egyszerűen

nem keveredhetünk végül a túlvilágra a bürokrácia kásahegyeit is megjárva dohos

albérletünket bizalmatlan kiutalásra váltva mivel száz év után ismeretlen vizekre

dohányozta magát a ház furcsa asszonya saját ósdi falak között rügyezett immár

új hona a megigazulásnak ezért félrészeg nőgyógyászokkal az éjszakában nagyokat

értekeztem hogy ne jöjjön a drága jövevény fékezetten nagy antifekunditásokba

mártva legyen neki két keze fényes arca rugdalózó lába nejem akkor már egy életre

utólag könnyű látni gyökeret eresztett a nyomdába s kezdetben mint a nagy cég egyre

híresebb korrektora kissé megnyugodhatott hogy korrekt ura a csöndesebb öblökbe

húzódást nyiladozó felelősséggel levezényli s ha a párválasztás naivsága kölcsönösen

már nem is a régi a gyanakvások puha melegében gömbölyödni kezd hasa újra szépen

ákoska zavartan lesi beindul szakrálisan a testvérkedések bipoláris tánca egyfelől húz

máskor ösztönösen taszít a másikra pazarolt gesztusok irigykedve fölsejlő hiánya

az idő hetvenhárom delelőjén csöndesen megáll materiális külsőségekben is rátérünk

a még gusztusos szegényes gyarapodásra könyvespolcokat kopácsolunk mindenkinek

van normális étele telik szocreál ruhára az első szoba fénylő parkettájára büszkén

kiterítünk egy komoly tónusú gépi perzsát s ha nem lennénk koravén idegi fáradtságba

zárva csupa verzállal köszöntenénk a szöszi csillukára ki jelként is közénk érkezett