Aczél Géza
(vissza)galopp
–
lírai utószinkron –
13.
ha most
slágeríráshoz lenne kedvem: egy tartalékos de csudaszép –
ilyesmit kéne
énekelnem
ám gyomrom a laktanyától még akkor is rándult mikor már nem
kellett
remegni a
mínusz IQ-ba tévedt őrmester fröcsögő szavátul csak
bámulni a nyikorgó
vaságyat
a pattogó kapitányt a világpolitikából naprakész szánalmas
tapírt ahogy
ferde kis
kommentárokból teleírt lapjait szorongatva valami ősnomád
sistergéssel
egyensúlyozta
magát tucatnyi feles és a rakétarendszerek elmélete között
a napra
átütő
vörös fejjel és dicséretesen optimistán csak a figurából
tanítani lehetett volna
a
szocializmus lényegét csakhogy majdnem mindnyájan ifjú apák
vagy férjek voltunk
a
kerítésen túlra sóhajtoztunk hiányzott nagyon a gyerek
és/vagy a feleség dolgaink
természetes
ritmusa sehogy sem akartunk atomtámadáskor használt fehér
lepedőkben
letakarva
a robbanás centrumától ellenkező irányba mászni inkább a
kopott kantinban
hatalmas
söröket gurítani és dajdalászni míg ezt is kerékbe nem
törte egy szélesen
humánista
rendelet mely a szeszt a harci bázison belül kiszáradt
torkunkból kivonta
ezért
aztán csőre töltött fegyvereinket a különböző őrségek
rozzant ágyai alá dobva
átsurrantunk
a zöld takonyba s visszafelé volt hogy percekig leállt a
forgalmas úton
a forgalom
mint mikor dülledt szemű védett békák ugrálnak át egyik
vízfolyásból
a másikba
a flaszteron úgy közlekedtünk birizdó törzsőrmester után
kissé guggolva
vissza a
honvédelmi hutorba (a gyengébbek kedvéért oroszul tanya) s
ezt a fáradt
rímet
megengedte akkor a nagypolitika szörnyű viszonylata csakhogy
ezzel nem
lett vége
a komédiának a becsempészett török ánizsos pálinkától a
továbbképzett
legénység
lassan lefáradt némelyikük kibuggyant szemgolyókkal nézett
maga elé
s
énjéből kivadulva a detoxikáló felé lazulva motyogni
kezdte: minden nő kurva
lettünk
is mind hamar zavart othellókká a gacsos szakaszt naponta
morzsolta porrá
a könnyű
kartonruhákban otthon hagyott asszonyainkról szállongó
sikamlós hírek
lengedelme
s míg e különös képzavarral birkózott az elme már
ágyazott is előre
egy
illúziótlanabb brutális világba honnan a zord tízparancsolat
legtöbbje kizárva
a kikopott
meneteken szivárog be a cédaság a lélek hánykolódik
életveszélyesen
az
eszelősség és a keményen betokosodott cinizmus között s
értelmetlen szerencse
hogy nem
kell bonyolódni ok-okozatba és mikrofilológiákba ki és hol
bűnözött
s mi
tehető át ezekből egy emelkedettebb intellektuális
dimenzióba hol nem zeng
bele a
flóta a napi praktikákba az ember elfogadja hogy körben
mindenki gyarló
és
végtelenül árva összeláncolva is folytonosan keresve
egyetlen törékeny életét
és magát
lehántva sorra az álom kamaszos szirmait melyek mögött a
szent család
az ősök
felől csak békés barnuló fotókról rafináltan beállított
poros pózokból üzen
lassan
rádöbbenve e mikrovilág is egy feslett nagyüzem s beindul
bénult agyával
feldolgozni
a kínt magával persze megbocsátó ezt a biológiai köbmétert
a végső
besüppedés
előtt jócskán jobban érdekli mi történik odakint
zaklatottan ácsorog
hát
alkonyatkor a madárszaros kapuban nyomja felhevült homlokát
zenés presszók
üvegére
üres óráin bomlottan rakosgatva a sok színes leleplezésre
szánt mozaikot
ki mikor
kivel kárhozott emez erotikus kavalkádban talán csak mátyás
király vitéze
nem
gyanúsított s karmolt méltósága legfeljebb akkor emelkedik
az origóba vissza
ha a
féltékenység szecessziós indája mint férfiönérzetet
növelő öntelt premissza
a másik
felől visszakanyarodik némi zavar után kezdtünk családként
élni megint
pedig
akkor már nagyon be voltam sózva a kedvetlenség besodort az
alkoholba
sok
kiégett okos ember közé az egyetem állóvizein hol kis
könyvtárat igazgattam
hol a
tudományban matattam poézisemet is inkább csak a túlzott
centralizálás
vetette
vissza író színész festő látnok akkortájt csak az lehetett
ki a duna vizét itta
szóval
beindultak nekem alaposan azok a hetvenes évek gondom a szakma a
család
a jövő
felől lenne épp temérdek de engem inkább a felszínen úszás
kelleme csábít
sose érek
ekkor haza vacsoráig olykor azért az irodalomban is dolgozom
nemhiába
dünnyögi
fülembe majdnem géniusz haverom egy jó recenzió öreg jobb
mint a pina
durva
kritikáim csokrai ez idő tájt az újszülöttek fölényével
már úgy sokasodnak
mint
ezüstifjas sok galiba így aztán csak nem veszek bele teljesen
a züllött éjszakába
bölcs
nejem sem annyira kába beleszól hát rezignáltan a hűlni
kezdő tájba – kellene
még egy
gyerek lazulni kezdenek tétován a hevederek visszaemelkedünk
komolyan
a
megfontolt apaságba kinek fia gagyog miért nem gagyog leánya
ilyen egyszerűen
nem
keveredhetünk végül a túlvilágra a bürokrácia kásahegyeit
is megjárva dohos
albérletünket
bizalmatlan kiutalásra váltva mivel száz év után ismeretlen
vizekre
dohányozta
magát a ház furcsa asszonya saját ósdi falak között
rügyezett immár
új hona a
megigazulásnak ezért félrészeg nőgyógyászokkal az
éjszakában nagyokat
értekeztem
hogy ne jöjjön a drága jövevény fékezetten nagy
antifekunditásokba
mártva
legyen neki két keze fényes arca rugdalózó lába nejem akkor
már egy életre
utólag
könnyű látni gyökeret eresztett a nyomdába s kezdetben mint
a nagy cég egyre
híresebb
korrektora kissé megnyugodhatott hogy korrekt ura a csöndesebb
öblökbe
húzódást
nyiladozó felelősséggel levezényli s ha a párválasztás
naivsága kölcsönösen
már nem
is a régi a gyanakvások puha melegében gömbölyödni kezd
hasa újra szépen
ákoska
zavartan lesi beindul szakrálisan a testvérkedések bipoláris tánca
egyfelől húz
máskor
ösztönösen taszít a másikra pazarolt gesztusok irigykedve
fölsejlő hiánya
az idő
hetvenhárom delelőjén csöndesen megáll materiális
külsőségekben is rátérünk
a még
gusztusos szegényes gyarapodásra könyvespolcokat kopácsolunk
mindenkinek
van
normális étele telik szocreál ruhára az első szoba fénylő
parkettájára büszkén
kiterítünk
egy komoly tónusú gépi perzsát s ha nem lennénk koravén
idegi fáradtságba
zárva
csupa verzállal köszöntenénk a szöszi csillukára ki
jelként is közénk érkezett