Vincze Ferenc
Csiki László: A jóslat
Kortárs Kiadó, 2005
Akadnak olyan szerzők, akik nem
állapodnak meg az irodalom bizonyos műnemeinél, hanem
pályafutásuk során több mindent kipróbálnak. Csiki László
azok közé tartozik, akik hitelesen szólnak mindenkor, írjanak
bár lírát, drámát vagy prózát. Az indulása óta eltelt
lassan negyven évben váltakozva jelentek meg vers-, dráma- és
prózakötetei, azonban ha mérleget vonunk az eddigi oeuvre
alapján, akkor Csikit leginkább prózaírónak tekinthetjük.
Jelen esetben nem is annyira a műnem meghatározása a fontos,
hanem sokkal inkább az, hogy legújabb kötetében a szerző a
bizonyosság problematikáját járja körül.
Genette a műcímekről értekezve többször
is megjegyzi, hogy azok olyan paratextusok, amelyek már az
olvasás aktusa előtt elvárásokat, követelményeket
támasztanak az olvasóban az előtte fekvő szöveg iránt. A
kötet és a benne szereplő írások címei két szóból
állnak (egyetlen kivétellel: Fogantatások): az a
vagy az határozott névelőből és egy főnévből. A
határozott névelő funkciója szerint kijelöl és determinál,
azaz egyedivé, egyszerivé teszi az utána következő főnevet.
A tartalomjegyzéken és nem utolsósorban a kötet címén jól
látható a szerző azon intenciója, miszerint egyértelmű,
determinált fogalmakat és történéseket kíván megmutatni.
Így olyan előzetes olvasat alakul ki, mely azt feltételezi,
hogy megjósolt (bekövetkezett vagy elmaradt?) tények,
események, érzések körüljárása történik meg. A jóslat
(és a szó kapcsán felbukkanó asszociációk: prófécia,
jövendölés) a jövőre utal, valamilyen jövőben
megtörténő esemény bekövetkeztét előlegezi meg. A
jövendölést mondó személy (próféta, látnok, jós vagy
javasasszony) olyan tudás birtokában van, mely egy
felsőbbrendű lénytől származik, a keresztény-zsidó
kultúrkörben magától Istentől. A jóslatnak akár két
időbeli dimenziója is lehet: egyfelől utalhat egy aktuális,
éppen kimondott jövendölésre, másfelől pedig vonatkozhat a rég
kinyilatkoztatott, a jövőben (azaz a jelen felől nézve a
múltban) bekövetkezett eseményekre. Akarva-akaratlanul
felmerül a kérdés: meg lehet-e jósolni a jövendőt, vagy
csupán meddő próbálkozásnak tekinthetjük az erre irányuló
kísérleteket?
E kérdésre szinte rögtön választ kínál
az első szöveg (A látnok), ezzel azonban el is
bizonytalanítja a korábban kialakult, előzetes
értelmezésünket. Egyfelől igazolja a címhez rendelt
asszociációkat, másfelől felül is írja őket. A látnoknak
az a feladata, hogy jósoljon, jövőre vonatkozó
megállapításokat tegyen. De mi történik akkor, ha ezek a
kinyilatkoztatások sohasem következnek be? Jelen esetben az
árvíz megjövendöléséről van szó. Ignác, a látnok élete
során többször is szól az árvíz eljöveteléről, az
azonban sohasem érkezik meg. "Megjósolta huszonhárom
évesen, a nősülése, majd harminchét évesen, a
megözvegyülése után, megjósolta aztán negyvenkét,
negyvennyolc, ötvenegy és hatvankilenc éves korában is.
Aszályos évek voltak." Valami nincs rendben, a jövő nem
úgy történik, ahogyan "történnie kellene". S az első
szöveg megkérdőjelezi a cím alapján kialakult olvasói
magatartásmódot: ettől kezdve nem fogadhatunk el semmit sem
úgy, ahogyan az le van írva. A leírt, kimondott szó ereje és
hatalma inog meg, s ezzel a szerző már a kezdet kezdetén
felülbírálja saját szövegeit. Mintegy arra szólítja fel a
befogadót, hogy semmit se higgyen el, a leírt történetek nem
így történtek, csupán így is történhettek volna. Ezt az
intenciót erősíti a minduntalan visszatérő szereplő, Ignác
jelenléte is. Ő csak az első szövegben látnok, identitása a
későbbiekben folyamatosan változik, az aktuális kontextus
határozza meg létezését. Lehet ő akárki: történelmi
személyiség vagy csupán egy koldus, akit az utca embere a
sarki kocsma tulajdonosának hisz. S ahogyan Ignác identitása
nem állandó, úgy a szövegek révén kialakult idő és tér
sem az. Kitágul mindkettő: történelmi távlatokba kerül
minden. Egyszer a ’48–49-es szabadságharc előestéjén
találjuk magunkat az erdélyi hegyekben, máskor meg a jelenben,
a valóságshow-k világában. A honvéd című novella
demitologizál, elérhető közelségbe hoz egy olyan eseményt,
mely meghatározó jelentőségű a szabadságharc
történetében. A történelem újraírásának és
újraértelmezésének kísérlete ez. Az ismeretlen vándor
találkozik a harangozóval, aki mellesleg gödröt ás a még
meg sem halt fiának. A reménykedő ismeretlen és az örök
kétkedő áll egymással szemben. A harangozó megnyilatkozása
felvázolja a történelmi szituációt, majd nemsokára
elhangzik a közismert mondat az ismeretlen szájából: "Lesz
ágyú." A szöveg a hétköznapi ember szemszögéből
láttatja a történelmi eseményt, s ezzel megszűnik a
történet különlegessége. Az ismeretlen nemcsak az ágyú
"eljövetelét" jósolja meg, hanem azt is kijelenti: "Maga
őrmester lesz, én ezredes." Amit a történelemírás kiemelt
az idő állandó folyamából, azt a szerző visszahelyezte
"eredeti" helyére. De ahogyan a történelemírás
kiemelései megkérdőjelezhetőek, úgy a visszaírások is
azokká válnak. Az írás megörökítés, egy történet
megírása kiemelésként is értelmezhető, így tehát
felmerül a kérdés: a semlegesítés intenciója nem alakul-e
át az írás funkciója révén ismét kiemeléssé.
Hasonlóképp működik a Petőfiről és
Jókairól szóló történet is, mely a forradalom kitörését
a hétköznapok perspektívájából ragadja meg, s így Móric,
Juliska és a szobába zárt Sándor története a nemzeti
mítoszból egyszerű anekdotává változik. Világosan
kibontakozik a befogadó előtt a történelem
újraértelmezésének intenciója, melyet a határozottságot
sugalló címeket szétíró szövegek alá is támasztanak.
Szintén ezen célt hivatottak szolgálni a már említett
(fő)szereplő, Ignác identitásváltozásai. Az időt, teret
és személyiséget váltogató szereplőnél csupán a név
azonos, s ezáltal olyan érzése támad az olvasónak, mintha
lazán kapcsolódó novellafüzért olvasna; de nemsokára
beigazolódik a gyanú: csupán a név a kapocs, mely így utal
egyrészt a változás állandóságára, másrészt figyelmeztet
a nézőpontok szóródásának számtalan lehetőségére.
Az olvasás során erőteljesen kirajzolódik a
kötet kompozíciója, melyet végül az utolsó szöveg (mely
címével – Fogantatások – ki is lóg a sorból) fog
össze, a látszólagosságra, a tényekben, adatokban,
eseményekben rejlő ellentmondásosságra, viszonylagosságra
mutatva rá. Az emlékezet átírása, újraértelmezése révén
a történelmi események egészen más kontextusba kerülnek,
egészen másképp értelmeződnek, s így végeredményben a
nemzettudat is kérdésessé válik. Ebben az írásban Ignáccal
nagyapaként találkozhatunk, akinek származása és identitása
egyaránt kétséges: "Ignác apja 1918-ban született. Vagy
azt hitte, legalábbis azt mondta. Hol a Csallóközbe, hol a
Jászságba tette a bölcsőjét közben. Virágos jókedvében
Pécsre." Nem véletlen a dátum, mely pontosan jelöli az
első világháború végét, s megelőlegezi a trianoni
katasztrófa bekövetkeztét, s nemcsak az időponttal, hanem a
felsorolt tájegységekkel is utal erre. Ignác unokái, gyerekei
örökölni szeretnének, s azt várják, hogy nagyapjuk
nyilatkozzon a vagyonáról, azaz az almáskertről. Hamarosan
kiderül azonban (legalábbis az olvasó számára), hogy a kert
már rég nincs a nagyapa nevén, tehát nem is rendelkezhet
felőle. Az almáskert (érdemes végiggondolni a Paradicsommal
való, talán ironikus párhuzamot is) jelen esetben a
történelmi Magyarország szimbóluma lehet, melyet hiába is
szeretnének az utódok örökölni, hiszen nem létezik. S
Ignác nem is hagyatkozik, hiszen ami nincs, arról nem lehet.
Közben történetek bukkannak fel, melyekben hol Deák Ferenc,
hol Vörösmarty a főszereplő, akik ilyen vagy olyan módon
szoros kapcsolatban álltak Ignáccal. Legalábbis ezt állítja
ő. Ismételten megtörténik az emlékezet megkérdőjelezése, másrészt
pedig megjelenik az öröklés, a hagyományozás motívuma is.
Az ingatag kontextus újra relatívvá teszi az emlékeket,
melyek öröklése talán az egyedüli öröklési lehetőség.
Az anekdotikus novellahagyományt folytató szövegek (néhol
rövidtörténetek, néhol egypercesek) éppen e
jellegzetességükkel illeszkednek szervesen a kötet
kompozíciójába, s nem véletlen az írások rövidsége sem:
nem állnak össze egységes, összefüggő szöveggé, hanem
egyszerre végzik az építkezést és a lebontást.
Felépítenek egy kompozíciót, s ezzel egy időben lebontják
az emlékezet építette történelmi struktúrát. A szilárd kompozíció
pedig még azt a néhány gyengébbre sikerült szöveget is
magával ragadja, mely amúgy talán kilógna a nyelvileg és
tartalmilag rendkívül erős írások közül.
Csiki László kötete nem kevesebbre
vállalkozik, mint a történelem át- meg újraírására, ami
az írás természetét tekintve nem egyedülálló
vállalkozás, viszont mivel esetünkben konkrétan a magyar
történelemről van szó, figyelemre méltó kísérlet. S a
legvégül kitett pont után más színben tűnik fel a cím is.
A már említett időbeliség dimenziói kerülnek előtérbe, s
válnak hirtelen nagyon is fontossá. Az értelmezés számára
két lehetőség is nyitva áll: az egyik egy már beteljesedett
jövendölésre utal, a másik pedig jelenbeli figyelmeztetés a
jövendőre. De a végeredményt tekintve azonosak: a nemzeti
öntudat elvesztésének kissé ironikus jóslata sejlik fel.