Varga Mária
Ferdinandy György:
Magányos gerle
Orpheusz, 2005
"Az ember végül homokos, szomorú,
vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent,
nem remél." Ezt a József Attila-i reményvesztettséget
idézi helyenként Ferdinandy György legutóbbi kötete. A
szerző "csalás nélkül", "könnyedén" néz szét a
múlt és a jelen dimenzióiban. Mindenhol egy időben, mert –
mint egy korábbi novellájában mondja – élete minden egyes
percében egész életére gondol. Azért is jogos lehet a
bevezető asszociáció, mert a Magányos gerle talán a
többi könyvénél is líraibb hangvételű, a szokásosnál
kevesebb az irónia, a humor, több a poézis. Egyszerre van
jelen a józanság és a nosztalgia, a megfoghatatlan, különös
hangulat és a váratlanul előbukkanó filozofikus tanulság.
Míg korábbi köteteinek darabjait novellaként,
naplórészletként aposztrofálta, e kötet műfaji
megjelölése egyszerűen: próza. Tematikus novellafüzér,
lírai önéletrajz. Eldönthetetlen a műfaj, mint ahogy
levonhatatlan az élet konklúziója: "Most így visszanézve
magam se tudom már, hogy mi is volt ez az élet: száműzetés
vagy izgalmas kaland. Hogy nálam nagyobb erők dobáltak a
vakvilágban, vagy önerőmből rontottam el a sorsomat?"
Ismeretes, hogy Ferdinandy folyton a saját
életét írja. "Én az írás technikai reménytelenségével
tisztában vagyok – mondja Hamvas Béla Karnevál című
regényének főhőse. – Mialatt az egyiket megírom, a másik
hármat, tizenötöt, harminckilencet okvetlenül ki kell
hagynom, vagy el kell kennem. (...) Egyik önéletrajzomat
megírom, és a többi tizenhatezer-ötszáznegyvenkettőt, de
azt hiszem, még ennél is többet, kénytelen vagyok elkenni."
Hamvas hőse ezért léte állandó alkotóelemeit, azonos
összetevőit próbálja egyetlen regénybe foglalni ("Nekem az
egész egyszerre kell" – jelenti ki ambiciózusan), ezzel
szemben Ferdinandy a tizenhatezer-ötszáznegyvenkettőt írja.
Mindig új meg új aspektusában "nézi az életét", ahogyan
egy korábbi kötetcím mondja. A Nézem az életem egyik novellájában
olvashatjuk azt is: "Egyszer, még a háború előtt, színes
nézőkét vett a vurstliban apám. (...) A rúd belsejében
maroknyi törmelék, megháromszorozva, minthogy tükörből
voltak a falak. Az ember újra meg újra összerázta, és csak
bámulta a fantasztikusnál fantasztikusabb alakzatokat. Forgatom
én is a kacatjaimat. Nincsen semmi megrendítő a varázscső
belsejében, negyven éve ugyanazok az emlékszilánkok keresik
benne az egyensúlyukat. Szétesnek, összeállnak, más és más
szögből mutogatják magukat. Én pedig eljátszom velük, mert
hiába azonosak az összetevők, az eredmény még véletlenül
sem ugyanaz." Írásait gyakran nevezi szövegszilánkoknak,
hangfoszlányoknak, töredékeknek, gazdátlan dallamoknak,
amelyek sohasem tudnak igazán értelmes egésszé összeállni,
nem nyerik el többé-kevésbé végső, befejezett
jelentésüket. Nem formálódik belőlük "nagy történet"
– mondhatjuk posztmodern diskurzusban.
A szerzőt érezhetően érdekli ez a kérdés.
Miért nem tud ő igazi regényt írni? – veti föl egy
korábbi novellában. A legutóbbi kötet Ellenpéldatár című
írásában a kérdés horizontja bővül: miért nem terem a
magyar irodalom igazi nagy regényt? "Nem nyelvünkkel és nem
gondolkodásmódunkkal van bajunk – veti el a korábbi
sztereotip válaszokat. – A baj a valósággal van, amibe
beleszülettünk itt, a művelt világ közepén. A valóság
tényei azok, amelyek érthetetlenek, tehát érdektelenek"
[ti. a Nyugat számára – V. M.]. Majd egy Budán lévő hegyi
utca lakóinak huszadik századi, helyenként groteszk,
helyenként tragikus életét idézi föl dióhéjban. Háború,
fogság, kitelepítés, disszidálás, öngyilkosság, nyilas-
és ávóslét – az élet itt nem egyhangú, csendes mederben
folyik. A sorsok számbavétele után az író így summázza a
választ: "Hát igen, nem példatár ez, hanem ellenpéldatár.
Aki itt él, megszokta. De átadni ezt a tudást, úgy tűnik,
nem lehet."
A hegy, ahol a bemutatott "ellenpéldák" laknak,
szimbolikusnak is tekintendő: "Hosszú pusztulási forma
eredménye – mondta a hegyről dr. Kőrössy Fidél. Erdő nem
is tud lábra kapni rajta, legfeljebb csenevész karsztbokor. A
sekély talaj éppen hogy elbír egy-egy novellát,
elbeszéléskötetet. Igazi regény nem ereszt benne gyökeret.
Lassan képződik a föld, mire megtapadna a sziklán, jönnek az
újabb légvédelmi ütegek."
Az ábrázolt sorsoknak tehát nincs
fejlődési ívük, tanulságuk. Regényre nem telik belőlük.
Romosak, akárcsak az itteni épületek. A romokat itt nem
építik újjá, de nem is bontják le, mint a Szeitz-villát,
egy újabb szimbolikus történet "hősét" (A
Szeitz-villa nem eladó). "Kié a villa? – kérdezik.
Vagy: eladó ez a rom? Nem eladó, kiabálják az öregek.
Visszajönnek a tulajdonosok." A tulajdonos azonban nem tud
visszajönni. Utóda hazalátogat, amikor megnyílnak a határok
és a lehetőségek, körbejárja a romos épületet, de azután
elmegy, és ő sem jön többé. "Nem tudta tovább nézni, megváltoztatni
pedig nem akarta a romokat. (...) Néha még most is megáll egy
limuzin az udvaron: Kié? – kérdezik. Vagy: eladó ez a rom?
– Nem eladó – feleli a visszhang. A tulajdonosok..."
A hazai történetek után külön ciklusba
rendeződnek az új haza (az "Államok") által ihletett
elbeszélések. Furcsa életekből itt sincs hiány.
"Különös sorsok, furcsa festői figurák kavarogtak
körülöttünk a tengerparton (...) mintha a világ minden
kisiklott élete itt adott volna találkát egymásnak a
trópuson. (...) A közösség megtartó ereje nélkül, íme,
szétesnek az emberek. A felbomlóban lévő személyiségek
pedig – ez is hamarosan kiderült – közveszélyesek" –
írja egy korábbi könyvében (Szerecsenségem története). Hát
igen, úgy tűnik, a szerző csöbörből vödörbe került. Az
új kötetben a kérdésnek egy újabb aspektusa merül fel. A
szerző egy "kulturális" műsorról ír, a gazdag világból
ideirányított agymosásról, amit a "trópusi tanodában"
(a Puerto Ricó-i egyetemet nevezi így, ahol maga is hosszú
évekig tanított) néz. "Ennek most a »leggyengébb
láncszem« a neve. Amolyan ki mit tud, de ha megnézem, mégsem
az. Valami versengés van benne, igaz: van játékvezető, és
van csapat. De a cél mégsem a győzelem. A cél az árulás. A
játékvezetők egymás ellen uszítják a játékosokat. Értem
én, hogyne érteném. Az elesettek összetartása
eredményellenes: kártékony, mi több, veszélyes dolog. Ha
kiölik belőlünk a szolidaritást, kész a globális – a
harmonikus társadalom." Így működik a világ, tehetjük
hozzá, ha nem költők – mint József Attila kívánta –,
hanem pénzemberek, médiaszemélyiségek és politikusok
teremtik meg a "harmóniát".
A kötet írásai négy nagy téma köré
szerveződnek. Az elsőt az anya alakja, sorsa (akinek gyermekei
a gondját viselték ugyan, de csak egy "hülye kutya szerette
igazán"), a másodikat a szülőföld és az ifjúkor, a
harmadikat az új haza, a negyedik ciklust talán "az élet
nagy kérdései" szervezik. Értelmezhetjük azonban a
gyermek-, az ifjú-, a felnőtt- és az időskor tematikája
szerint is. A négyes szám a számmisztikában a tökéletesen
befejezett ciklust jelöli. Erre a ciklikusságra utal a folyton
fogyó és növekvő hold képe is, amelynek jellegzetes
alakjáról az apa beszél a fiának a záró írásban. Az új
kötet azonban szorosan kapcsolódik a korábbi elbeszélések
tematikájához, gondolatmeneteihez is. Befejezettségében is
nyitott. Hangfoszlányokból, szövegszilánkokból,
töredékekből "barkácsolta" össze Ferdinandy György ezt
is, akár az egész életművet. Ezek a töredékek azonban
mindig rejtenek valamilyen váratlanul előbukkanó,
meghökkentő és mély tanulságot, kiadnak egyfajta
teljességet.