Látlelet V.

Ami látszik a régi levelezőlapon: első látásra már csak az idősebbek által azonnal felismert, megismert hangulatos tér a hajdani Budapest belvárosában. A Gerbeaud (akkor: Vörösmarty) cukrászda előtt kanyarodik a fővárosunkban (akkor még) mindig kék színű autóbusz, szemben a sarkon a Magyar Légiforgalmi Társaság – Hungarian Air Transport! – előkelősködve terpeszkedő irodája az évtizedekkel korábban épült, világháborút, bombázást túlélt, szovjet tankok pusztító lövedékeitől 1956-ban megmenekült elegáns bérház földszintjén; előtte a parkolóban háború előtti rozoga Skodák és háború utáni szögletes Moszkvicsok sorjáznak lazán, és az újjáépített Vigadó hátának támaszkodva (még) nem éktelenkedik a téren az 1971-ben iderondított ormótlan irodaház, a népnyelvben csak Elizélt palotának csúfolt ronda betonkocka.

Kora ősz és béke, valamikor az 1960-as évek elején, Budapesten, a hajdani Séta, Harmincad, Régi színház, majd Gizella, rövid ideig Károlyi Mihály, utóbb, 1919 őszétől Vörösmarty téren.

A parkolóban baktató férfi kezében nincs (akkor még) kincsnek számító nejlon reklámzacskó, csak seszínű, kopott műbőr táska. A falakon, háztetőkön, kirakatokban sehol egy rikító hirdetés. A lányok nem járnak miniszoknyában, és a CA rendszámú magánautók számára mindig akad parkolóhely a város szívében.

Ami nem látszik a régi levelezőlapon: a hajdani parkoló helyén felépült és bő három évtizedig a teret, a várost, az életünket csúfító, 2005-ben lebontott ormótlan irodaház, a mára semmivé lett Elizélt palota. A teret övező régi házak ma is állnak: túlélték a népi demokráciának, emberarcú szocializmusnak, gulyáskommunizmusnak, puha diktatúrának maszkírozott bolsevik terrort.

Az Elizélt palota nem élte túl, nincs többé, lebontották.

De volt. Szocialista realizmus is volt. És a kommunista egyeduralom ország- és jövőpusztító realitása is valóság volt negyven évig a Kárpát-medencében.

Akkor még nem volt, ma már nincs: nézegetem a régi levelezőlapot, az akkor még nem létező Elizélt palota ma már hűlt helyét a Vörösmarty téren.

A régi fényképen nem látszik a betonkocka tizedik emeletén a térről nézve bal oldali sarokszoba ablaka. Nem látszik a Magvető Könyvkiadó igazgatójának könyvekkel, papírokkal, hivatalos iratokkal púpozott íróasztala, az íróktól ajándékba kapott öngyújtók hadseregével beborított dohányzóasztal, nem látszik a könyvekkel, folyóiratokkal zsúfolt kanapé, amelyre a foteljébe süllyedő kiadóigazgató ültette kihallgatásra érkezett pácienseit, a kéziratuk kiadásában reménykedő magyar írókat.

Ez a kanapé volt a szocialista realizmus realitása.

Itt ígérték meg 1976 januárjában Latinovits Zoltánnak, hogy 5, azaz ötmillió (mintha ma azt mondanám: 500, azaz ötszázmillió!) forintot kap, és színházat alapíthat, művészként szabadon álmodhat, társulatvezetőként kedvére szerződtethet színészeket. Latinovits Zoltán becsületes művész volt: naivul elhitte azt, amit egy kommunista ígért neki. Amit tőle kértek: teljesítette – igyekezett kordában tartani kritikus szellemét; akik ígértek: cserbenhagyták – az ötmillió forintot elfelejtették odaadni neki.

Latinovits Zoltán belehalt.

Aczél elvtárs, a mindenható kulturális pártfőnök meg elégedetten röhögött a markába.

Itt, ezen a kanapén dőlt el az is: az évtizedek óta betiltott, a mindennapi emberi életből is kiparancsolt Hamvas Béla nagy ívű regénye – a Karnevál – megjelenhet. Az ezredes elvtárs (mindenki tudta a Magvető Könyvkiadó kommunista igazgatójáról, hogy mielőtt a kommunisták börtönbe zárták, kommunista ezredes volt) engedélyezte a szenvedélyesen és eltökélten antikommunista Hamvas Béla sokkötetes korrajzának kiadását. Egy feltétele volt: az író özvegye hagyjon jóvá egy bekezdésnyi csonkítást. A regény megjelent. Egy bekezdés eltűnt: "Látogatás a női hóhérképző főiskolán. – A nők egyenjogúságának újabb diadala – a nők elől a hóhéri hivatás sem lehet elzárva – a hóhér név megint szép lesz – a próbakivégzések holnap kezdődnek – Tardos Etel sztahanovista normáját huszonkilenc akasztásra javította – a nők e foglalkozásra a férfiaknál alkalmasabbak, mondja a főiskola igazgatója – az év végére megszűnik a hóhérhiány – az ötéves terv keretében 688 hóhért képeznek ki –"

A Karnevál új kiadásában ma már olvasható a hajdan halálra ítélt néhány sor.

Látott a régi levelezőlapon nem látható kanapé furább dolgokat is.

Kádár Gyulát, aki 1942-ben a Vezérkari Főnökség nemzetvédelmi és propaganda-, majd a hírszerzés- és kémelhárító osztály vezetője volt, 1944 és 1956 között négyszer tartóztatták le, tizenkét évig volt rab a Gestapo, a nyilasok, a magyar kommunisták és a szovjet elvtársak börtöneiben. Könyve, A Ludovikától Sopronkőhidáig 1978-ban jelent meg. A pártlapban egy kommunista bértollnok élesen támadta Kádár Gyula művét, kardinális politikai hibának és felelőtlenségnek ítélve kiadását. A könyv pillanatok alatt elfogyott, sokszoros árat ígértek érte a bolhapiacon, de még az újságokban megjelent és bárki által böngészhető hirdetésekben is.

Mindenki szerette volna elolvasni Kádár Gyula emlékiratát.

Talán 1982 tavaszán üldögéltem a tizedik emeleti sarokszobában a mindenféle könyvekkel, folyóiratokkal zsúfolt kanapén, és reménykedtem: a kiadó nagy hatalmú igazgatója igent mond Kritikus voltam című esszékötetem megjelenésére. (Nem mondott.) Csengett a telefon, az igazgató elnézést kért, valakivel hosszan beszélgetett. Igyekeztem udvariasan nem odafigyelni. Nézelődtem. A kanapén kezem ügyébe akadt egy vaskos könyv, Kádár Gyula emlékirata. Éppolyan, mint a Magvető korábbi kiadása a Tények és tanúk sorozatban. Csak éppen finomabb, fényesebb, minőségében a magyar kiadásnál hasonlíthatatlanul jobb papírból készült a borító. Amúgy éppolyan silány, vacak papírra nyomtatták a könyvet, mint a korábbi kiadást. Lapozgattam a kötetet. Ki adta ki, hol adták ki – sehol semmi nyoma. Az igazgató közben befejezte a telefonálást, visszasüllyedt foteljébe, és fölényes nyugalommal jegyezte meg: Londoni kalózkiadás.

Hallgattam. Rosszkedvűen tudomásul vettem a megfellebbezhetetlen ítéletet: esszékötetem érdekes, itt-ott remek, de kiadása nem időszerű.

Közben lázasan azon járt az eszem: ilyen vacak papírra Londonban nem nyomtatnak, nem tudnak könyvet nyomtatni. Ilyen vacak papírtól tönkremennek az ott használatos nyomdagépek. És ha Londonban adja ki valaki Kádár Gyula könyvét, miért név nélkül? Miért nem vállalja? Nekik – íróknak és kiadóknak – ott nincs mitől tartaniuk. Ők nem proletárdiktatúrában, egypártrendszerben, népi demokráciában élnek, ahol csak és kizárólag a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának illetékesei jogosultak eldönteni, mi a jó, mi az igaz, mi a helyes, mi jelenhet meg, és mit kell betiltani.

Lehet, hogy ezt a londoni kalózkiadásnak mondott példányt is Budapesten nyomták? És titokban, fű alatt a Magvető Kiadó önmagát fontosabb, rangosabb feladatok megoldására is alkalmasnak ítélő igazgatója terjesztette a könyvet itthon és Nyugaton? Így törve borsot a pártközpont és némely elvtársa orra alá, amiért őt a könyvkiadó-igazgatói skatulya örökös karanténjába zárta?

Soha nem fogom megtudni.

Nézegetem a régi levelezőlapot.

Valamikor az 1960-as évek elején, a tágas parkolóban öreg Skodák és szögletes Moszkvicsok napoznak.

A napsütötte képen semmi nem látszik abból, hogy évtizedeken keresztül mi minden játszódott le az átmenetileg létező szocializmusban átmenetileg itt állt kockaház tizedik emeleti sarokszobájában, ahol néha életre, máskor halálra ítéltek magyar írókat, művészeket, gondolkodókat, értelmiségieket.

Szigethy Gábor