Horváth Csaba
Kezdetben volt a kép
Závada
Pál: A fényképész utókora
"...az
érzelmek élete (s fejlődése) a politikát
követi, és annak a változásait másolja"
(Flaubert)
A negyvenes évek elején szlovákok lakta
alföldi faluba érkezik fővárosi falukutatók egy kis
csoportja. Köztük van egy zsidó fiú, Adler Jenő is, akit a
magyar vidék feltérképezése mellett az köt a társasághoz,
hogy reménytelenül szerelmes a falukutatók vezetőjének,
Dohányos Lászlónak a kedvesébe. Ebben a faluban ismerjük meg
a regény szereplőinek jelentős részét: többek között
Kaisert, a zsidó orvost, Dusza Janit, a jó eszű
parasztlegényt. A háborúban aztán mindenkire kötelező
érvénnyel osztja rá a történelem az addig idegennek érzett
szerepet: Adler a pesti gettóba, Kaiser doktor egy lágerbe, a
gazdák a frontra kerülnek, a falukutató pedig illegalitásba
vonul.
S ekkor megváltozik a regény linearitást
mutató időszerkezete. Húsz évet előreugorva egy gyerek,
Koren Ádám szemszögéből térképezzük fel ugyanannak a
falunak a hatvanas évekbeli viszonyait. A gyerekszerelmek, a
népdalkör és az Ivanhoe mögül előtüremkedik a falu
közelmúltja; az unokák még nem ismerik azokat a
történeteket, amelyeket a nagyok már nem felejtenek el: ki kit
adott fel, ki sepert padlást, illetve kinek a múltja és
makacssága miatt nem lehet a létező, emberarcú
szocializmusban karriert csinálni.
A következő részben kinyílik a világ: az
érettségizett Koren Ádám a párizsi vonaton megismeri Adler
Jenő lányát, és ezzel egy újabb, egész életen át tartó
reménytelen szerelem veszi kezdetét. Viola egy pesti
filmrendező, Enying András felesége. Aztán ugrás vissza az
első részben megismert figurák háború utáni sorsához. Ám
egyre hangsúlyosabb lesz a hetvenes–nyolcvanas éveket
taglaló szál: bár Koren Ádám szerelme beteljesületlen
marad, a fővárosba került vidéki fiú Viola által megismeri
a kor úgynevezett másként gondolkodó pesti értelmiségét.
Története megismétli Adler Jenőét: a reménytelen szerelem
és a választott csoporthoz tartozás reménytelensége köti
össze őket. Azonban míg Adler megtartotta illúzióit, addig
Koren leírása már elveszett illúziókat mutat: ő már csak
sodródik, s ezt érzi is magáról. S mindez kiegészül azzal,
hogy Adler illúziói a történelem alakíthatóságára is
vonatkoznak, ilyen jellegű hit Koren Ádámnak már nem jut
osztályrészül. A nyolcvanas évek legvégén, a
rendszerváltás előestéjén nem marad neki más, mint egy
szomorkás találkozás a már öregedésnek indult Violával. A
történelemben létezés lehetősége fel sem merül, a
magánélet boldogsága pedig nem valósul meg. Sem szabadság,
sem szerelem.
A magyar regényhagyománynak, bár bővelkedik
a történelmet témául választó regényekben, a történelem
erkölcsi és tudati, filozófiai és gyakorlati vonzatával
való szembenézés, néhány kivételtől eltekintve, nem volt
erőssége. A műfaj a magyar hagyományban alapvetően az
analóg gondolkodásra épül: a regényben leírt történelmi
helyzetet a regény olvasója saját korára vetíti rá. A
magyar irodalmi hagyománytól nem idegen módon a Kádár-
rendszer irodalma egészen a nyelvi fordulatig, de részben még
utána is, az allegorikus szemléletre, a másként beszélésre
épült. Ebbe a sorba illeszkednek a hetvenes években az
ötvenes éveket leleplező regények, a történelmi
példázatok.
Ám ezt a máshogyan beszélést a
referenciális irodalomszemlélet felváltása még inkább
problematikussá tette. A történelmi regény ugyanis
kétszeresen, mint történelem és mint regény is a nagy
narráció lehetőségére épül: van mit elbeszélni,
és van hogyan.
Závada új regénye mindkét feltevésre
rájátszik. A fényképész utókora szereplői által
azt feltételezi, hogy van történelem – s a szereplők története
egy hagyományos regény kelléktárába tartozik. Ugyanakkor a regényszerűség,
tehát a regénynek mint előre strukturált elbeszélői
pozíciónak a tudatosítása elbizonytalanítja ezt a
feltételezést. És a szöveg úgy billeg a két, egyszerre
jelen lévő lehetőség között, hogy sem az illuzórikus
történelemfeltárás Szküllájának, sem az öncélú
szövegszerűség Kharübdiszének nem ütközik neki. Még akkor
sem, ha az utolsó jelenet egyértelműen a regényszerűséget
emeli ki.
Ez a regény kilép a Jadviga párnája
családi szintre méretezett teréből: míg ott a világ összes
fontos problémáját a megérteni vágyott nő hordozza, itt a
huszadik század második felének kérdései három idősíkban
és számos figurán keresztül jelennek meg. S ezek az alakok
erősebb-lazább szálakkal mindhárom idősíkban a meg nem
nevezett szlovák faluhoz, Tótkomlóshoz kötődnek: itt metszi
egymást a pesti falukutató és a szlovák gazda, a falusi orvos
és a parasztfiú életútja, hogy aztán ki-ki miniszter,
nagykövet, internált, kulák legyen. Ez a regény társadalmi
tabló, rengeteg szereplővel és életúttal, a második
világháborútól az úgynevezett rendszerváltás éveiig. A
tegnap történetei a Mielőtt elsötétül írásait
idézik: a világot feltárni igyekvő értelmiségiek
otthontalan hétköznapjait. A falu félmúltjára történő utalások
pedig a Kulákprést: A fényképész utókora Závada
életművében összegzésnek is tekinthető.
A regényben a történelem kereteit adó tér
és idő az ellentéteket, a döntési lehetőségek
szűkössége a párhuzamokat hangsúlyozza. S bár a regény
térszerkezete túllép a hagyományos kisváros–nagyvilág
ellentéten, mégis Tótkomlós a világ közepe: az olvasó itt
jelöli ki a szöveg origóját, ahol a tér- és idővektorok
keresztezik egymást.
A negyvenes évek elején idelátogató zsidó
falukutató lányába lesz szerelmes harminc év múlva a
szlovák gazda unokája. Amikor a hetvenes évek elején Koren
Ádám a Párizsba tartó vonaton találkozik Violával, addigra
Adler a pesti gettóban, aztán egy alföldi munkatáborban, majd
’56 után a börtönben túlélte a pokol különböző, mégis
egygyökerű változatait.
A történelmi zsákutcák ismétlődésének
gondolata más regényben is megjelent: a huszadik század nem
adott lehetőséget a hiteles döntésre, a szabadság
kategóriáját a kizárólag rossz válaszok, valamint a
döntések és következmények közti kauzalitás megszűnése
értelmezhetetlenné tette. Az emberi léthelyzetek
ismétlődése azonban csak áttételesen történelemfüggő. A
történelembe és az életbe vetett ember helyzete mélyebb
párhuzamokat mutat: Adler Jenő ugyanúgy tartozni akar valahova
a falukutatók között, ahogyan harminc év múlva Koren Ádám
a pesti értelmiségi ellenzékben, mégis mindketten
kívülállók maradnak. Miközben a készen kapott
(származási, vallási, társadalmi stb.) közösséget a
szabadságot korlátozó volta miatt nem tartják magukra nézve
érvényesnek, a választott csoporthoz tartozás illúzió
marad.
S ez kiegészül a magánéleti és a
közösségi szál elválaszthatatlanságával. Adler Jenő
reménytelen szerelme és Dohányos iránt érzett barátsága
– aki erre egyre méltatlanabbá válik – ugyanúgy együtt
jár a falukutatás iránti szimpátiájával, ahogyan Koren
keveredik bele a pesti ellenzék viszonyaiba, jóllehet
valójában Violába szerelmes. És sem Adler, sem Koren nem
veszi észre, hogy kétszeresen is idegen. Egyrészt idegen
választott csoportjában: a falukutatók különcként
tekintenek Adlerre, a pesti értelmiségi csoport pedig inkább
kihasználja, mint befogadja Korent. Másrészt a regényben a
választott közösség megítélése is problematikus: a
történelem számára indifferens a szerepük, hiszen ahogyan a
falukutatóknak, úgy a demokratikus ellenzéknek sem volt
érdemi beleszólása az események menetébe. Mindkét csoport
helyzete olyan a történelem folyamatában, mint a regény
hőseié a választott közösségen belül. Ráadásul mindkét
társaság elveszíti a neki tulajdonított erkölcsi
magasságot: a falukutatók nem állnak ellen a totalitarizmus
kísértésének, a demokratikus ellenzék pedig ugyanúgy
intoleráns lesz az eltérő gondolkodásmóddal szemben, mint a
meghaladni kívánt rendszer.
A történelem ebben a regényben nem
keretként és nem is alulnézetből, hanem illúzióként
jelenik meg. A zsidó származású falukutató és a vidékről
a pesti ellenzék soraiba került fiú egyaránt azt hiszi,
történelmet csinál, jóllehet mindketten csak zavaró
tényezők a teóriákban. Adler Jenő nem illik bele a
preferált nemzetképbe, és Korent is megintik demokratikus
társai, mikor a fiú nem az elvárt prekoncepciókat, hanem
valóban a beszélgetés alanyát teszi meg mélyinterjúja
középpontjává.
Amikor az érettségizett Koren Ádám
Párizsba tartva megismerkedik nagy szerelmével, kedvenc francia
regényét tartja a kezében. Lassan az is kiderül, hogy a
regény az Érzelmek iskolája. Závada könyve nem
csupán a reménytelen szerelem, hanem az Érzelmek iskolájának
modern életérzése miatt is kapcsolódik a francia regényhez.
A fényképész utókora ebben igazán
utódja Flaubert művének: tegnapi mintákhoz ragaszkodó
emberek válnak feleslegessé egy új világban. Olyannak
akarják látni a világot, amilyennek képzelik – esetleg
amilyennek olvasták –, és saját kárukon sem hajlandóak
megtanulni az új törvényeket. Adler ragaszkodik a barátság
ethoszához, miközben barátja újra meg újra elárulja őt.
Koren Ádám legnagyobb vágya, hogy Violával együtt énekelje
a Beatlestől a Fool on the Hillt, bár a társaság már
azt üvölti, hogy "ez egy igen-igen kemény világ".
Az aprólékos leírások, a lakásbelsők, a
receptek vagy a nemzedéki hovatartozást is jelölő dalok
említése ugyanakkor nemcsak dokumentatív vagy hangulati
szerepet tölt be. A részletek referenciálisnak ható
felsorolása ugyanúgy elfedi a lényeget, ahogyan a szereplők
perszonális narrációja is. Mindkettő az élethazugság
fenntartását, de legalábbis a leleplezés elodázását
szolgálja.
A hősök idegensége a narráció nyelvtani
meghatározottságában is megjelenik. A szöveg narrációjának
jelentős részét kitevő többes szám első személyű
elbeszélői pozíció, a mi mindig az elbeszélés
tárgyaként, nem pedig alanyaként vonatkozik a hősökre. Nem
pusztán a mi és az én elkülönülését
figyelhetjük meg, hanem azt az ironikus helyzetet is, amikor az én
és a mi pozíciója úgy válik külön, hogy ennek az én
nincsen tudatában, és létezőnek tételez fel egy már
elveszett egységet. A világos ellentéttel szemben (mint
például egy besúgói jelentés) problematikusabb, amikor az én
egy közösségen belül nem is realizálja, hogy magára maradt.
Az Adler Jenőről szóló részben először a faji elutasítás
formái jelennek meg: "gyanakvón kezdtük méregetni
kinézetének rasszjegyeit". A hatvanas években a falu
hétköznapjainak leírását is ez az elbeszélői pozíció
határozza meg: "Tíz éve, amikor a községi titkár szigorú
kritikát gyakorolva külön kitért az ő családjára, Nyemcsok
Pali azt morogta nekünk a taggyűlés után." És
amikor a nyolcvanas évek Budapestjén a faluról felkerült
Koren Ádám hasonló helyzetbe kerül a demokratikus ellenzék
soraiban, mint Adler Jenő a falukutatók között, ezt az
idegenséget is a grammatikai távolítás adja vissza: "Ezek
után pedig nem lehet kétséges, mondtuk ki egyhangún,
hogy legközelebb kénytelenek leszünk Korent az
interjúalanyához elkísérni, a kezdeményezést pedig
átvenni."
Ez a narrációs megoldás különösen a Jadviga
párnája értelmezésének fényében érdekes. Míg ott a
naplóforma az önazonosság jegyében íródik – a napló
írója és olvasója azonos –, addig A fényképész
utókorában a mindentudó elbeszélő feltámasztása úgy
idézi a tizenkilencedik századi epikát, hogy közben a mi
elbeszélői pozíciója éppen az önazonosság
ellehetetlenülését tudatosítja.
Koren és Adler egy mélyinterjú alkalmával
találkozik egymással. Az öregember egy megható barátság
történetébe menekülve saját narrációjában azzal az
értelemmel ruházza fel életét, amit látni szeretne benne. A
történet Közép-Európában kárpótol az életért: "... talán
mert mindenki úgy gondolja, a történet profán és olcsó
izgalmai kárpótolják őket azért, amiből kimaradtak: a
történelem alakításából." És ez a fajta narráció minta
Koren Ádám számára, akinek másfél generációval később
ugyanúgy a várakozás szellemében telik az élete, mint Adler
Jenőé. Akkor is, ha számára hiányzik az a nézőpont,
ahonnan majd történetté szervezheti saját életét.
A regény utolsó jelenete Arnoux-né és
Frédéric találkozását emeli át a Flaubert-műből. Ám az Érzelmek
iskolája legutolsó jelenetének itt nincs párhuzama –
hiányzik az a barát, akivel le lehetne folytatni az utolsó
nagy beszélgetést. S bár Flaubert is érzelmes, ezzel a
megoldással Závada megközelítése még inkább az marad. A
francia regény legvégén az élet értelme csínnyé
szelídült menekülésként jelenik meg: A Török nőhöz
címzett kupleráj az érzelmek lehetőségét, a nosztalgia
tárgyává váló zavart futás pedig a vállalható életet
vonja kétségbe. Závada inkább elégikusan konstatálja:
"Szerintünk más nem történt."
A fényképész utókorában
Flaubert regénye a legerősebb inter- és hipertextus, de nem az
egyetlen. Mivel a szöveg nem pusztán idejét, de igényét
tekintve is történelmi távlatokat nyit meg, joggal merül fel
a tizenkilencedik századi regényforma továbbélésének
kérdése. Ha elfogadjuk a mottóul is választott
Flaubert-mondatot, akkor az érzelmek, a reménytelen szerelmek
bemutatása a történelembe vetett, annak eseményeit
elszenvedő, de azt alakítani nem képes embert érinti. S ennek
kapcsán a történelmi regény huszadik századi lehetősége is
az értelmezés látókörébe kerül.
Egész pontosan a Doktor Zsivago.
Paszternak könyve már eleve a tizenkilencedik századi regény
parafrázisa. A szereplők több generációja a matematikai
valószínűség szabályait meghazudtolva találkozik a huszadik
századi Oroszország negyvenéves történelmében, ám ennek a
történelemnek az alakítása illúzió marad a számukra.
Závada regényében azonban nem a regényre, hanem a filmre
történik utalás: az amerikai feldolgozás a regénnyel szemben
nem az eseményeket elszenvedő embereket, hanem az
eseményekből összeálló történetet emeli ki.
A huszadik században a hagyományosnak mondott
történelmi regény referencialitásmegközelítésével szemben
kizárólag esztétikai síkon tudja a töredékeket összerakó
olvasó a sorsokat egységben látni. Műalkotásként. A
műalkotás struktúrája képes az időt sűríteni és rendet
tulajdonítani a benne bekövetkezett eseményeknek. Ám ez a
rend csak térben és időben távolabbra kerülve ismerhető
fel. Ezért válik Závadánál a kisváros főterén készült
fotográfia ugyanúgy viszonyítási ponttá, mint Gion Virágos
katonájában a frontra vitt fénykép, és éppúgy az
egyetlen hiteles közlési forma lesz, mint Grendel Galerija
végén az El által készített fotók.
A Buchbinder Manó készítette felvétel mind
a teret, mind az időt strukturálja. Egy "piaci csoportkép,
sok figurával, vitatkozásszerű jelenettel a közepén", mely
csak az értő szemével nézve látszik egységesnek, hiszen
szereplői csak akkor és ott, egy pillanatra voltak együtt. Ez
a kép a bűnbeesés előtti pillanatot ábrázolja, a fotó
ennek az elveszett édennek az emléke lesz. Koren Ádám akkor
találja meg és veszi magához a fényképet, amikor a
legközelebb áll ahhoz, hogy szerelme beteljesüljön. És a
kép részletes leírása azután olvasható, hogy Koren Ádám
és Nyemcsók Évi a hajdani Buchbinder-házban, a játékbolti
eladótérben egymásra találnak. És itt a két keresztnéven
túl a játékbolttal jelzett visszanyert ártatlanságszimbólum
is fontos. A megtalált Paradicsom a Buchbinder-házban van. A
fényképész utókora a Paradicsom emléke.
A szerelmek be nem teljesedésének nem
pusztán az európai szerelemképnek a metafizikus hagyományba
való beágyazottsága az oka, és nem is a már idézett
Flaubert-gondolat, hanem a kiűzetettség tudata. A teljes
szerelem megtalálása a Paradicsom visszanyerése lenne. Ezért
kettős minden vonzalom: Nyemcsók Éva mellett ott van Kérész
Nóra, hogy már a kiskamasz Koren is töredékes szerelemképpel
nőjön fel. Ráadásul Évához az ének – tehát a zene, a
legéteribb művészet –, míg Nórához a torna, a test
tartozik. Koren Ádámot arra készítik fel érzelmi iskolái,
hogy rátaláljon a Violához fűződő – és szükségszerűen
boldogtalan – szerelemre.
Koren Ádámnak és Adler Jenőnek is
karakteres vonása, hogy nem tanulja meg, hogyan kell élni. A
fényképész utókora ellen-nevelődési regény – és ez
megint csak Flaubert-éhez kapcsolja Závada könyvét.
Amennyiben igazat adunk Schellingnek, miszerint az egyéniség
válságáról szóló gondolat szervesen összekapcsolódik a
regénnyel, úgy a nevelődés inkább a válságba került
személyiség kitörési kísérlete, s nem sikerrel kecsegtető
beilleszkedési folyamat. És ez egybevág van Bohemeennek a
regény műfajáról szóló gondolatával: "Ami a regényt az
eredeti gyökerekkel és önazonossággal kapcsolatos
diskurzusformává teszi, az annak a tagadásnak a kísérlete,
amit a megmagyarázhatatlan másság, a hiány jelenléte, az
ontológiai szakadék tesz szükségessé."
Nem a regény hőseinek személyisége
problematikus tehát, hanem az a világ, melyben élniük kell.
Bahtyin szerint "a hagyományos regényformákban az ember
megjelenése a valóságos történelmi idővel, annak minden
szükségszerűségével, teljességével, jövőjével és
mélyen kronotopikus szemléletével együtt történik meg (...)
a világ mozdulatlan vonatkozási pont volt a változó ember
számára." Ám a nevelődési regényben "(az ember) a
világgal együtt változik, és reflektál a világ historikus
változásaira. Nem egy korszakban él, hanem kettő határán,
az egyikből a másikba átforduló ponton. Ez a fordulat benne
és általa történik. Arra van kényszerítve, hogy új,
előzmények nélküli emberi lény legyen."
Adler és Koren is Don Quijote-i figura, nem
tudnak tehát előzmények nélkülivé lenni. Amit tudtukon
kívül képviselnek, az az inadekvát viselkedés heroikus
nevetségessége; amit tanulhatnának, az az énnek az
érvényesüléshez szükséges felszámolása.
Csetlés-botlásukban – ugyanúgy, mint szerelmeikben – az
élet teljességének megvalósulhatatlansága áll.
A fényképész utókora a nem cselekvő
hősökön, a történelmi amnézián keresztül mutatja meg a
cselekvés és a történelmi emlékezet lehetőségeit. S ez a
fából vaskarika – vagy műveltebbeknek: contradictio in
adiecto – maga a regény. Méghozzá jó regény, hibái
ellenére is.
Az első rész nehézkesen indul azoknak, akik
nem élvezik a népi irodalomra való rájátszást, és a
létező szocializmus éveinek leírásában is nehéz megérteni
a falusiak bonyolult konfliktusait. Így aztán folyamatosan
vissza-visszalapoz az olvasó, amíg be nem teljesedik, amit
addig is sejtett: a konkrét tetteknél fontosabb az az aura,
melyet az események határoznak meg. Ugyanez igaz a
hetvenes–nyolcvanas évekre is: egy idő után a részletek
már nem árnyalják a regényt, hanem a kor mindennapjainak
eseménytelenségét adják vissza – ahogyan ezt kritikusai
Flaubert-nek is a szemére vetették. Ám A fényképész
utókora lassúsága mellett – vagy talán éppen azért?
– messzire ér: hangulata még sokáig az olvasóval marad.
Závada nyelvi szintjei közül a két
legfontosabb, a negyvenes és a nyolcvanas évek magyar
értelmiségének nyelve ugyanúgy kevésnek bizonyul ahhoz, hogy
a világ megérthető legyen, ahogyan Adler Jenő és Koren
Ádám is csupán a boldogság utáni vágyat tudja
megfogalmazni. Egy regény viszont nem akarhat ennél többet. (Magvető,
2004)