Mi fáj nekem?

Mindenkinek fáj valami; nekem is. De mindenkinek más, máskor, máshogyan.

Mi fáj nekem? Hogyne, persze: nekem is fáj Ötvenhat. Kimondhatatlanul. Kiheverhetetlenül. Mindenkor, mindenhol, mindörökké.

Mi még? Az, hogy a "három-per-hármasok", volt ügynökök és sodródó besúgók a Kádár-nosztalgia hullámtaraját meglovagolva mind népszerűbbek, valósággal előjogokkal rendelkező arisztokratákká növik ki magukat, meg hogy viselt dolgaikért elővehetetlenek: az is fáj. Egyebek közt. Emberséggel: és nem is mintha hóhérkodni volna kedvem. (Napóleon után is mindenki a helyén maradt, az íróasztalok dehogyis cseréltek gazdát; aki amit hamarjában összekapkodott, övé lett. Forgatta-kihelyezte: meggazdagodott.)

Hát még? Hogy az ország egyik fertálya szűnös-szűnhetetlen anyázza a másik fertályát, olyannyira, hogy ezt a "gyűlöletbeszéd"-publicisztikát valósággal művészetté fejlesztették: már-már olyan schönbergi atonalitás, hogy amolyan politikai "abszolút hallás" kell érté-séhez és élvezetéhez. Ha e műfaj virtuózait utolérhetném, tán magam is beszállnék a szorítóba, de minek. Minek, könyörgök szeretettel, amikor nekem más fáj. Más. Valami olyan, ami eltörpül a felsorolt gravamenek mellett. Tán lesz, akit megbotránkoztat, hogy Országdolga sivalkodása és szakavatott sárdobálása helyett ilyen semmiségen akadok fenn. Hogy ez a semmiség legyen az, ez a bagatell, ami nekem nagyon fáj.

Hogy az esemes a fiatalság beszédstílusává válik, a rödidítések garmadája olyan cifra nyelvújítást eredményezhet, amely megreformálja a gyorsolvasást, mi több, ami volt hajdanán, most, majdanán a gyorsgondolkozás néven nevezhető újdándisággal is szolgál? Nem fáj. Már mért ne? Bánja a manó. Hogy a blog első hulláma felerősödik, és a Kilencedik Hullám már valóságos cunami lesz: fecseg-locsog az embergyermekség vég nélkül (mint a kacsa segge – oppardon). Ez már olyan, mintha az óceán új medret keresne magának: elárasztják a világhálót a leglyukasabb-legüresebb újságolnivalóval, és kik? a jószerivel-tömegével mondanivalótlan tehetségtelenek, a laptopon ágáló majdnem-írástudatlanok. Hogy ez nekem fáj? Dehogy fáj. Szent joguk. Az ő világuk. Megörökölték: azt tesznek vele, amit akarnak. Ha egyszer nekik ez csupa-lényeg; csurom-lényeg. A tetejébe (tisztesség ne essék szólván) akad blog, ami felfut; mert közérdekű; mert muris-jópofa; mert sztárkvalitás. A nagyapó szeretetével szemlélem. Nem ez az, ami nekem fáj.

No de hát jönnék már ki valahára a farbával: mi fáj nekem? Megmondom; de – tu l’a voulu, Georges Dandin.

Valaha töpörödött, nyamvadt kis ördög volt, tréfásan emlegették, lábatlankodását senki sem vette komolyan. Úgy hívták, hogy: a nyomda ördöge.

Nos. Ma úgy hívják a komputerszedést, hogy beírás. A szedők: a beírók. Nem akarom a beírókról leszedni a keresztvizet, de isten áldása – az nincs rajtuk. Mert azóta, amióta beírásra használják, a komputerből is kibújt Valaki; és ez a Valaki oly gonosz és akkora, hogy a szedőszekrényes, illetve linószedéses nyomda-ördögéhez képest Sátánóriás. A Gonoszkodás Világbíró Főördöge. Az Ellenség Keze, amely betette Lábát az irodalomba.

Én, golyhó (és velem együtt sok-sok írótársam, aki ilyesmiről álmodozott, az is: csupa golyhó). Hogy aszongya: Kritikai Kiadás. Lévén, hogy az ántivilágban olyan is volt. Úgy intézték a dolgát, és el is várták tőle, hogy a Kritikai Kiadásban nemhogy nagyítóüveggel, de még csillagászati teleszkóppal se lehessen sajtóhibát lelni. Se félreütést; se sorok nagy-véletlen felcserélését; se versszakok rendetlen rakását, amitől két-három oldal (a "kritikai kiadás" nemességével hivalgó kódexben) akkora zagyvaság, mintha a verset vaskosárban háromszor megrázták volna.

A linotype világában vagyont érő ritkaság volt az a jeles kiadvány, amiben a szedő megnyálazott ujjával a kéziratban "kettőt lapozott" volna – úgy, hogy a szövegből kimaradt teljes oldal vagy másfél oldal. Ha árverezték, ráígértek: kincset ért.

A szedőeszkrény világában, két évszázaddal ezelőtt, nonpareille-jel (parányi betűkkel) szedett csodálatos (de igazán csod-dá-latos) kézikönyvekben/enciklopédiákban/lexikonokban soha-de-soha nem találtam sajtóhibát; pedig negyven-ötven éve használom, böngészem őket. Egy "oxbridge-i" kiadású, hatszáz oldalas, nagyalakú, kétkolumnás heretikológiai segédletben, amelyet negyven éve forgatok, még olyan hibát se találtam, ami a hézag megkettőzése vagy a fattyúsor ("fattyúsor – gondolhatja a komputeres beíró –, mi az?").

A komputer Sátánóriása nemcsak hogy igen szapora: leleményes is; csőstül van a tarsolyában sok újdonatúj huncutság. Hála a (magára hagyott) komputer határtalan baromiságának, a nyomda Sátánóriása olyasmikkel lepi meg a könyv szerzőjét, mint például: egy csonka szövegrész. Mondjuk, másfél sor a szövegből hiányzik. Nincs. Szerencsére értelemzavarónak felbukkan a következő oldalon – és hol? A "mottóban". Amitől a mottó hülye-értelmetlen; a megcsonkított szöveg is: hülye-értelmetlen. Két legyet egy csapásra: két bekezdésből lett galamáty.

Más. Az idegen nyelvű (francia, német, olasz, latin stb.) mottót, szólásmondást, idézetet a szerző elmulasztja lefordítani. (Feltételezi a nyájas olvasó nyelvismeretét.) A beírás előzékeny lábjegyzetben lefordítja – rosszul. Esetleg értelmét a visszájára csavarva (amivel nem megerősíti, hanem megcáfolja a szerző mondanivalóját).

Más. Esszékötetemben az egyik tanulmány előtt mottó gyanánt egy görög nyelvű idézet áll (Aulus Gellius Noctes Atticae című munkájából). Vagyis hát kéne álljon: csakhogy a beíró komputere olyan, hogy annak a begyében görög betűk nincsenek, se a nyomda, se a beíró – senki görögül nem tud. A mottó lemarad. Se híre, se hamva.

Más. Egyik bölcseleti munkámban egy helyütt jó háromnegyed oldalas lábjegyzet áll. A lábjegyzet utolsó harminc sora nincs sehol. Hova lett? Tán az a mindent megemésztő "feneketlen űr" nyelte el, amit a Nibelungen-monda szerint Einungagappnak hívnak? A csonkítás következtében értelmileg az a szövegrész is megcsonkult, amire vonatkozott.

Más. Kritikámban megtámadok egy hirtelenében sztárrá felfuttatott, megszenttehenült Mediokritást. Az esszékötetben a kritika csattanóját – tizenöt sort a végéről – a beíró lehagyja. (Csöngött a mobilja. Hívatta a főnöke. A klotyóba kellett szaladnia, ment a hasa.) A hiba ódiuma rám visszahull: az én szégyenem, nekem növesztett szamárfület. "Huszárvágás"? A fenét: idétlenség lett belőle.

Más. Előkelő kiadó pompás kiadványának, csaknem hétszáz oldalas verseskötetemnek nekiültem, és kijegyzeteltem a sajtóhibáit. A több mint félezer sajtóhibajegyzékből (örömmel tapasztaltam, hogy a megértő, rokonszenves kiadó ahelyett hogy megorrolt volna) húszoldalas pompás Errata et Corrigenda-füzetet szerkesztett és adott ki néhány tucat példányban. (Sajna, mint kiderült, a boltokban az eladott példányokhoz nem mellékeltek belőle, csak az én szememet szúrták ki vele.)

Más. A "szkenner" irgalmatlan jószág. Ha valahonnan szkennerrel átemelik a kiszedett-kinyomatott szöveget, a betűtengerre rászakad a Nagy Egyformaság. A szkenner a dűlt betűket (a kurziválást) nem szereti, nem ismeri, és nem ismeri fel. A kurzív szedést viszszaigazítja közönséges álló betűkre, és a kurziválás értelmére fütyül. Évszázados színdarabírói szokás, hogy a szerzői utasításokat zárójelben, kurziválva szedjük. Minthogy ezt a szkenner lehagyja, az utasítás beleolvad a szövegbe; miáltal a színdarab olvasója ezt a szövegrészt nem tudja hová tenni. Mi ez? Ez is dikció, amit a színésznek deklamálnia kell? És azért van zárójelben, mert ez a fél sor ad spectatores értendő "félre" – jelesül a színésznek a tenyere mögött, félszájjal a közönség felé sugdosva kell beúsztatni a szöveget; úgy, mint Rossininál a Borbélyban: "eztapofáténmárláttamcsaknemtudomholsmikor"...

Sorolhatnám.

A komputerben lakozó Sátánóriás kifogyhatatlan leleményeiben: olyasmiket tud kiagyalni, ami földi anyától született halandó szedőnek soha eszébe se jutna.

*

Ami hasonmás kiadás formájában adódott ki, azzal nincs baj: én magam szedtem. Amit melléütöttem, azokat a sajtóhibákat vállalom.* De azokat a szarvashibákat, amelyek tömegével hemzsegnek komputerrel "beírt" könyveimben, ne varrjátok a nyakamba, nem vállalom.

Én jót akartam; kritikai kiadást akartam (szerettem volna). Én, ostoba golyhó. Hát hol élek, mit kekeckedem, hepciáskodom, bakafántoskodom? Hogy nem vagyok hajlandó tudomásul venni a rettegett Sátánóriás világuralmát, ma még csak a szedőteremben, a nyomdában, de holnap, ki tudja, tán mindenütt? A mélytudatomban valami rezdül: csábulatos a kísértés, hogy átpártoljak én is, és sátánhívő legyek. Ha tömjénfüstölő kell neki – ám legyen tömjénfüstölő. Hátha akkor a nyomda Sátánfejedelme megenyhül, megkegyelmez, és egynémely kiadandó opuszommal kivételt tesz. Ó, égen lebegő kritikai kiadás!

Azt vettem szokásba, hogy ha valami új opuszom kiadódik, felrakom a polcra, és messziről nézegetem. Vagy még úgy se. Felé se nézek. Félő, ha levenném, és belemerülnék, csak úgy szakadnának a nyakamba a sajtóhibák, míg el nem temetnek.

Szép, szép, tetszetős. Mert olyan a külcsín: tetszetős. De a belbecs, könyörgök szeretettel, a belbecs! Ki tudja, mi van belül...?!

Hát ez az, ami nekem fáj.

Határ Győző