Hanti Krisztina
Tóth Erzsébet:
Camus napsütése
Felsőmagyarország Kiadó,
2005
Azt mondják, esszét nem írhat akárki.
Főleg irodalomról nem. Talán a leghitelesebben az teheti, aki
maga is jártas az írásművészetben, és részese az irodalom(történet)nek.
Ebben az esetben a kritikusi távolságtartás is
nélkülözhető. Sőt, kötelező a személyesség. Így
keletkeznek az olyan meghatározhatatlan műfajú alkotások,
amilyeneket Tóth Erzsébet most gyűjtött kötetbe.
A legpontosabban talán a költői esszé
megnevezéssel lehetne illetni ezt a műfajt. Ezek az esszék –
egyben többnyire könyvkritikák – a felszín lényegét
keresik. "Utolsó utáni olvasó"-ként nem egyszerűen azt
mondja, meséli, emészti meg helyettünk Tóth Erzsébet,
közönséges első vagy utolsó olvasók helyett, amit a
könyvek tartalmi kerete lefed, hanem főként azt, ami eszébe
jut róluk. Közben az életébe is beavat minket: "Régebben
szerettem volna orosz arisztokrata lenni, leginkább a 19.
század végén, a 20. elején. Figyeltem volna, érik-e már az
egres. (...) Unalmamban örökké szerelmes lettem volna, persze
csak módjával."
És miközben személyes élményeit meséli,
vagy éppen anekdotázik, az újonnan befogadott szövegek
korábbi olvasmányélményekhez vezetnek el. Ez az eljárásmód
nem mindig tekinthető tudományosnak, sokkal inkább szubjektív
kánonhoz köthető. Így méri a könyvek vásárában érzései
szerint azonos mértékegységgel Vajda Jánost és Ferdinandyt,
az Iszonyt és a Közönyt, József Attilát és
Márait. Nem világosan feltárt intertextuális viszonyokról
vagy allúziók rendszerének felismeréséről van szó, mint
inkább ezek személyes élménnyé fejlődéséről.
A kötetet másfelől – a személyes
vallomás szemléletén kívül – egységes, főleg
alkotáslélektani filozofálás jellemzi, meglehetősen sok
esszé foglalkozik érintőlegesen az írás (és az olvasás)
mibenlétével. Tóth Erzsébet ezzel kapcsolatban több
evidenciaszerű kijelentést tesz: "az írót művei
minősítik, nem pedig az önmagáról vagy a világról tett
kijelentései"; "az olvasó viszi magával a regényeket
néha egy életen át, s olykor a regény is elviszi valahová az
olvasót". Az elmélkedés igazi kiindulópontja a meglepett
felkiáltás: "Hihetetlen, hogy még mindig vannak költők."
Ennek rendelődik alá az olvasás és az alkotási folyamat
feltárása.
Azokban az írásokban, amelyekben erősebb a
filozofikus igény, határozott véleményeket olvashatunk az
egyes szerzők írástechnikájáról is (Camus kapcsán
például megjegyzi: "kevés az emléke, egyet nagyít
föl"), ezáltal később általánosításokra is sor kerül.
Ám ezek sem nélkülözik a személyességet, például amikor
arról vall, hogy az íráshoz többek között jó adag
merészség kell: "merészség, hogy azt képzeljük, át
tudjuk adni az olvasóknak világról alkotott látomásunkat. Ha
ugyan van látomásunk." A merészségen kívül nem árt, ha
jelen van a Múzsa is. Bár "olyan az, mint a Mont Blanc
csúcsán a jég, azt se látta senki".
A gondolatok láncából nem hagyható ki még
valaki: maga az író, a költő, aki az "alkotás szigetén
él", vagy "maga az abszolút sziget".
A nagy klasszikusok olyanok, mintha külön
bolygók volnának. Tóth Erzsébetnél a klasszikusok közül
olyan szerzőknek van külön bolygójuk, mint Camus, T. S.
Eliot, Márai, Németh László, József Attila...
A kötet két legfontosabb írása az első és
az utolsó, ezek fogják közre a könyvismertetések sorát, és
azoknál jóval bővebb terjedelemben vizsgálják "az
életművek gravitációs erejét". Pontosabban két életmű
gravitációs erejét: József Attiláét és Albert Camus-ét.
A könyv kritikáit úgy jellemeztem, hogy a
felszínen mozognak, nem mennek bele mélyebb ok-okozati
összefüggésekbe, hiszen sokkal fontosabbá válik a más
szerzőkhöz való viszony és a más szerzőket felidéző
asszociáció. Ezek viszont valódi esszék, a két szerző
egész életművét és az irodalomban betöltött szerepét
értelmezik. Az sem mellékes tény, hogy mind Camus, mind
József Attila bolygója részese a Tóth-féle irodalmi
naprendszernek (Camus bolygóján persze kicsivel többet süt a
nap, mint József Attiláén). És ha részesei, az sem meglepő,
hogy bizonyára rokoni közelségben keringenek egymás mellett.
A könyv más írásai is tanúságot tesznek arról, hogy sok
rokon vonás fedezhető fel kettejük között: "...Az
első ember elolvasása után már biztosan tudom, ő
kötődik legjobban József Attilához, a szegénység
apoteózisává lett regénytöredékével, az anyának
állított szívszorító emlékművel."
A költőnő számára a kiindulópont József
Attila: "Meggyőződésem volt, hogy József Attila után nem
lehet verset írni – miatta kezdtem olyan későn." Persze
nem csak ő gondolta így. Például Kormos Istvánnak és Petri
Györgynek is – amellett, hogy lenyűgözte őket József
Attila költészete – rá kellett jönnie arra, hogy az ő
költészete folytathatatlan, csak a költészet folytatható.
Ez a kiindulópont Tóth Erzsébet esetében
több volt, mint pusztán irodalmi viszony: "Attila olyan volt,
mint egy testvér, aki... vigasztalásra szorul." Itt
van a kapcsolódási pont is: az a fajta kétségbeesés, ami
megvan Camus-ben, és hasonlatos József Attiláéhoz, sőt amit
egy kicsit (néha nagyon) a szerző szintén a sajátjának
tekint.
Tóth Erzsébet az egyéni befogadás
értelmezésein kívül irodalomtörténeti tényeket, életrajzi
adatokat is közöl mindkét íróról; ami az olvasó számára
Camus esetében hat jóval érdekesebbnek, mivel József Attilát
közelebbről ismerjük, többet tudunk róla.
Camus életművét két irányból szokás
megközelíteni. Egyik ismérve az abszurd, az egzisztencializmus
filozófiájának illusztrálása. A másik a folytonos
napsütés. (Barthes "napfényregénynek" nevezi a Közönyt.
A regény főhősének egyetlen oka a gyilkolásra szerinte a
vakító napfény.) Tóth Erzsébet végső soron egy Camus-től
származó anekdota segítségével ragadja meg az írói alkat
lényegét: "Azt mondják, amikor XVI. Lajos a guillotine-hoz
vezető úton üzenni akart egyik őrével a királynénak, az
őr így válaszolt: »Nem azért vagyok itt, hogy a megbízást
teljesítsem, hanem hogy a vérpadra kísérjem.« A szavak
szabatosságának... szép példáját maradéktalanul
alkalmazhatjuk... a francia regény klasszikus hagyományaira.
Ezek a regényírók nem hajlandók megbízásokat teljesíteni,
úgy tűnik, egyedül az foglalkoztatja őket, hogy hőseiket
könyörtelenül elvezessék a találkákra, mely rájuk vár
(...) Kell-e mondani, hogy Camus elvezette hőseit a találkára,
és nem teljesített megbízatásokat."