Gróh Gáspár
A száműzött levelei
Cs. Szabó László
hazatalálása
Cs. Szabó László már életében
legendává vált, ahogyan jó néhány írótársának is ez a
sors jutott. Olyan idők járták, amikor a legendákat nemcsak a
szellem világának titkaira érzékeny olvasók költötték,
hanem maga a kor intézményrendszere serkentette
képződésüket. Főként azzal, ahogyan a gondolkodást
elzárta önmagától. Cs. Szabó László a kommunista
hatalomátvétel bizonyosságában nem tért vissza Budapestre
akkor, amikor a kiküldő hivatal visszarendelte. Fájdalmasan
egyszerű döntés volt ez. Magyarországon olyan világ
következett, amelyben minden homlokegyenest ellenkezett azzal,
ami Cs. Szabó életében, gondolkodásában lényegi volt. A
legendák keletkezésében fontos szerepet kap a hiány. Azt a
rendszert, amely elől az író menekült, a legfájdalmasabban
éppen elemi hiányai jellemezték. Nemcsak a mindennapi életben
nélkülözhetetlen termékeket osztották jegyre ebben a
világban, hanem eltűntek olyan, nem materiális
közszükségleti javak is, amelyek csak akkor léteznek, ha nem
adagolják őket. Az új rendszer létrejötte automatikusan
fölszámolta a gondolkozás, a sajtó, a mindennapi élet és a
polgárok szabadságát, a személyi és a vagyoni biztonságot,
az állampolgári egyenlőséget, a jogállamiságot és mindazt
a vívmányt, amely Az emberi jogok nyilatkozatának
meghirdetését követő másfél évszázad során
többé-kevésbé természetessé vált.
Cs. Szabó többször is írt
"menekülésének" történetéről, jelentéktelennek tűnő
vagy fontosabb epizódjairól. A hazájától való kényszerű
búcsú határozottan meggyötörte, egyebek között azért is,
mert másodszor kellett elvágnia gyökereit. Nem jelentett
előnyt az újrakezdésben, hogy a maga módján gyakorlott
emigráns volt: már a harmincas években közreadott egy remek
esszékötetet Levelek a száműzetésből címmel. E cím
akkor a kolozsvári gyermekkor paradicsomából való
kiűzetésre utalt.
Cs. Szabó Budapesten született, de
lelki-szellemi szülővárosának Kolozsvárt tekintette. E
város példáján látta, hogy mit jelentett a régiónak
Trianon. Szemében Kolozsvár úgy lehetett a magyar kultúra
történelmi fővárosa, hogy egyszersmind eszményien európai
is volt. A trianoni döntés mindezt fölszámolta, s elvette a
várostól természetes méltóságát. A román fennhatóság
alatt nem csak a magyarság lett szülőföldjén másodrendű
állampolgár. Ennél több történt: az új hatalom
berendezkedése nem puszta impériumváltás, és nem is nemzetek
hatalmi versengésének új fejezete lett. E változással, mint
annyiszor a 20. században, az európaiság veszített az új
barbárság erőivel szemben. A személyes veszteségen túl Cs.
Szabó számára így lett a magyar Kolozsvár sorsa
egyetemes jelkép: Európa és az európaiság sorsának
fenyegető képlete.
A száműzetés sohasem egy helytől való
elszakadást jelent. A száműzött a maga kulturális közegét,
egész addigi életét hagyja oda, egy egész életet veszít el.
Így kozmikussá vált veszteségét csak az enyhíti, amit a
szívében-fejében menekít. Cs. Szabónak szépírói
érzékenysége, esszéista intellektusa segített abban, hogy
új életében a régit folytassa. "Erdélyi kálvinistából
időközben egy kicsit dunántúli magyar lett",
Kolozsvár-mitológiájából épített maga köré új otthont
Budapesten, a szűkebb haza iránti szeretetből merítve
szerette meg a kisebb hazát. Tanulmányai sora lett ennek
a megrendültségnek, kétségbeesett szellemi otthonkeresésnek,
értékmentésnek dokumentuma.
Első "száműzetése" után Cs. Szabó
olykor úgy emlékezett gyermek- és ifjúkora városára, mintha
utána nem kereste volna föl idegenek által megszállt
szülőföldjét, ahogyan oly sokan utasították el azt a
lehetőséget, hogy útlevéllel térjenek haza. Megírta azonban
azt is, hogy nem is egyszer járt odahaza, s hogy látogatásai
során miféle élményekre tett szert. Amikor a dacos
távolmaradás ethoszáról írt, mégsem lódított: az író
igazsága más, mint amit az útlevélbe nyomtatott pecsétek
bürokratikus tényei bizonyítanak.
A száműzetés közjogi ténye relatív,
szellemi dimenziója vitathatatlan. Nem Cs. Szabó László
budapesti születésű magyar állampolgár személyes
sérelmeiről, lelki megpróbáltatásairól van itt szó, hanem
annak a szellemiségnek a nemkívánatossá válásáról,
amelyet ő is magáénak vallott. Ezt a szellemet nemcsak egyes
hatalmak vették semmibe, vagy éppen száműzték a
birodalmuknak tekintett térségekből, hanem egészében lett a
20. század száműzöttje.
Ez a szellem a mediterrán-keresztény Európa
sok évszázadon át érlelt, csiszolódott egyetemes kultúrája
és erkölcse. Az antikvitástól jogfolytonos humánumra
mutatva, akár Ovidiusig visszatekintve mondhatjuk: ez a szellem
olykor a száműzöttekben talált menedéket. Olyanokban, mint
ekkortájt Thomas Mann és Bartók Béla, nem sokkal utánuk Cs.
Szabó László és még annyian mások.
De az egyetemes művelődéstörténet mást is
elénk tár: emigrálni nemcsak földrajzi, államjogi
értelemben lehet. A szellem igazi hősei azok is, akik az
időben emigrálnak: saját korukból menekülnek más korokba.
Cs. Szabó ezt már akkor megtette, amikor hazájában élt, és
részese volt a mindennapok értelmiségi és közéleti
mozgásainak. Magyarságában egy önálló színeket őrző,
egyedi arcot mutató európai civilizációt védelmezett. Ez a
szerepvállalás azt jelentette, hogy a tér és az idő
bilincseit lerázva szemérmes prófétaként az egyetemes
humanizmus kikezdhetetlen alapértékeit olvasta rá a mindennapi
züllés útját járó korára.
Köznapi fogalmaink szerinti (amúgy második)
emigrációjában az író az ellenállást továbbra sem a
kamaszos dachoz hasonló intranzigens magatartás formájában
gyakorolta. A tiltakozásnak ez a fajtája mérhetetlenül távol
állt tőle. Alkata, természete szerint volt "ellenzék",
ehhez nem volt szüksége látványos gesztusokra. Szuverén
lény volt a tömegemberek korában, egyetemesen kíváncsi a
faji és osztálykultúrákra redukált, csoportérdekek szerint
működő értelmiségi belháborúk idején. Kitartott a maga
igazában, mert minden irányban nyitott, konszenzust teremtő
egyénisége ellenére is képtelen volt arra, hogy föladja a
maga értékrendjét, törvényeit. A számára döntően fontos
dolgokban sorsának törvényei tették alkalmatlanná a szellemi
és erkölcsi kompromisszumokra.
Hányódásai során óhatatlanul ráébredt,
hogy száműzetése személye fölötti képlet. Mégis, amikor
1980-ban fölkereste Magyarországot, akkor hazajött,
mert mint mondta: magyar író Magyarországra nem látogat,
hanem hazamegy.
Ahogy az emigráció súlyos trauma volt, úgy
ez az utazás is. De miért éppen a hazájától hőkölne
vissza az, aki mindent az eredeti helyszínen szeret
tanulmányozni? Hiszen Cs. Szabó nagy olvasó és nagy
látogató is volt, a számára fontos helyeken éppúgy
szeretett elidőzni, mint könyvei világában. Az antikvitást
Hellaszban és Itáliában, a gótikát Chartres-ban, a
reneszánszot Firenzében kereste föl.
Magyarországra sem csak a nosztalgia és nem
is az utazó kíváncsisága hozta haza: az író is tudni
akarta, hogy miként hat rá a viszontlátás. Pedig tudta, hogy
utazásának híre jó néhány emigránstársát ellene
fordíthatja. Meg is kapta a magáét rigorózusabb, nála
konokabb társaitól: sokan vallották, hogy addig nem lépnek
Magyarország földjére, míg hazájukban idegen hadsereg
állomásozik.
Az emigrációnak csak akkor van értelme, ha
nem egyszerű menekülés, hanem átmeneti menedék. A mű
hitelét önmagában a szeplőtlen alkotói erkölcs adja, de
mindez nem sokat ér, ha nem jut el azokhoz, akiknek készült.
Cs. Szabó számára fontos volt, hogy élete végéhez
közeledve lehetőleg biztosítsa művei hazatértét.
1980-ban tehát megnézte magának az akkori
Budapestet (és az is őt). Ez a találkozó nem nélkülözte a
politikai pikantériát. Cs. Szabó (Szabó Zoltánnal) a magyar
emigráció meghatározó személyisége volt, budapesti útja a
rendszer kétes legitimációját erősítette. Ez a rendszer
ugyan érzékelhetően recsegett-ropogott, Lengyelországban
már-már kritikus állapotba jutott, magyarországi
fennmaradásához a Vörös Hadsereg tankjaira és a Nyugat
bankjaira is szükség lett. E furcsa helyzetben egyre lazult a
diktatúra szorítása, s a kulturális politika megpróbálta a
stabilizáció szolgálatába állítani az emigráció
elfogadását. A Nyugat ezt a folyamatot bátorította: 1978
vízkeresztjén hazatért a Szent Korona, óvatosan, szűk
mozgástérben, de megkezdődött a nyugati emigrációval való
kapcsolat konszolidációja. E mozgás jegyében Cs. Szabó
írásai is felbukkanhattak a magyar sajtóban, majd könyveinek
kiadására is sor kerülhetett. Az író hetvenöt éves volt,
érezte, hogy nagyon sokat már nem szabad várnia.
Kíváncsisága nagyobb volt, mint idegenkedése, s úgy
gondolta, nem bízhat mindent az utókorra, élnie kell a
lehetőséggel, és el kell fogadnia a szellemi repatriálás
nyiladozó esélyét. Élete furcsa fordulataira, irodalmon
kívüli kapcsolataira figyelve még az sem elképzelhetetlen,
hogy ebben az elhatározásában az értelmiségi
gondolkodásnál erőteljesebb, a nemzetközi nagypolitikából
induló megfontolások is segítették.
Cs. Szabó tehát hazajött. Addigra ugyan ez a
haza még a "magasban" is megkopott egy kicsit, de azért
fölismerhető volt. Cs. Szabóra azonban kevesen ismertek.
Hiába voltak meg sokan a régi barátok közül, s hiába voltak
nekik ifjabb barátaik. Három évtized elegendő volt a
pártállami ideológia hirdetőinek ahhoz, hogy a maguk
politikai ízlése szerint átgyúrt szellemi életből őt is
sikeresen kicenzúrázzák. Részben ezért is kellett
hazajönnie: megmutatni magát, kiadatni könyveit.
Igaza volt, bár reményei nem mindenben
igazolódtak. Budapesti útjának feltételéül szabta, hogy
írásai megjelenhessenek. (Jellemző a korra, hogy egy, a
Rákosi-rendszer fenyegetése miatt akkor már több mint három
évtizede Nyugaton élő magyar író Magyarországra
látogatása miféle előkészítést követelt, s hogy milyen
szimbolikus jelentéseket tulajdoníthattak neki...) Ha a
megjelent szövegek tematikáját nézzük, érthetetlennek
tűnik, mi okozott ennyi izgalmat: Shakespeare, antikvitás,
középkori festészet. Imponálóan magas színvonalú
szövegek, de – hacsak nem maga a lenyűgöző tudás – semmi
olyasmi, ami a korifeusokat zavarba hozhatta volna. Egy
kivételes műveltségű, remekül fogalmazó, színes
gondolkodású esztéta kínált ínyencségeket a hivatalos
magyar kultúra táguló horizontú, de azért mégis szigorúan
zárt közegébe rekesztett gourmand-oknak. Cs. Szabó igazi
újrafelfedezésének elmaradása mutatta, hogy az ország
állapota rosszabb volt, mint azt oly sokan remélték. Már nem
volt igazi fogadókészség ezekre a művekre. Ne kerteljünk:
könyvei nem arattak valódi közönségsikert, úgy tetszett,
végképp megmaradtak kevesek titkának. Főként azokénak, akik
korábbról, esetleg a BBC magyar adásából mégis tudhatták,
ki is valójában Cs. Szabó László.
Hazalátogatásakor (a haza látogatásakor)
Cs. Szabó, nem kis dramaturgiai érzékkel, egy előadás
erejéig visszatért egykori katedrájára: a zsúfolásig
megtelt teremben lenyűgözte hallgatóságát. "Mondtam a
múlt órán... harmincegy évvel ezelőtt" – kezdte, s az a
legutóbb majd két, nélküle felnőtt generáció idejét
jelentette. (Egy 16. századi spanyol pályatársát idézte, aki
a "Mondottuk tegnap..." szavakkal állt hallgatói elé az
inkvizíció börtönében töltött öt év után.)
A marxizmus hivatalos hegemóniája idején
felnőtt ifjak és ahhoz szoktatott kevésbé ifjak (Cs. Szabó
és a hozzá hasonlók művei a könyvtárak zárt anyagát
gazdagították) egyszer csak valami olyasmit érezhettek, amit
csak az a paleontológus élhetne át, aki a Városligetben egy
eleven mamuttal találkozik. Egy rég kihaltnak vélt
gondolkodásmód sugárzóan eleven képviselője jelent meg, aki
csakugyan ott folytatta, ahol abbahagyta, s általa valóban
valami olyasmi jelent meg újra, ami az 1948 utáni
fordulat-ferdület korszakában kipusztulni látszott.
Persze nem folytatódhatott semmi úgy, ahogyan
illett volna folytatódnia. Ne áltassuk magunkat: Cs. Szabónak
akkor már nem volt meg az a közege, amiben igazán hathatott
volna. A numerus nullus, amelyet a humán kultúrát
tekintve a pártállam minden olyan gondolkodásmóddal szemben
gyakorolt, amely különbözött ideológiájától, a diktatúra
utolsó percéig (és azon is túl) megtette a magáét.
Esetünkben ez azt jelenti, hogy elpusztította azt a nemzet
iránt elkötelezett européer gondolkodást, amely Cs. Szabót a
kezdetektől jellemezte. Ne legyünk igazságtalanok: ez a
gondolkodásmód a pártállam előtti időszakban is csak egy
szűk értelmiségi kört jellemzett. Nem véletlen, hogy Cs.
Szabónak 1945 előtt sem volt katedrája, s a Képzőművészeti
Főiskolán tartott művelődés- és művészettörténeti
előadások páratlan élményt adhattak ugyan oktatónak és
hallgatónak, de aligha ez volt az a közeg, ami Cs. Szabó
szellemiségéhez a leginkább illett.
Igaz, nem nagyon képzelhetünk el olyan
tanszéket, olyan egyetemi karriert, amely igazán megfelelhetett
volna neki. De hol találhatná meg a maga tökéletes helyét
egy írói ambícióktól sújtott családba született filosz,
aki közgazdasági egyetemen diplomácia szakon végez, és
gazdaságtörténelemből, azon belül egy nagyon is alkatára
szabott, inkább művelődéstörténeti témából doktorál,
amelynek éppen semmi szakmai vagy gyakorlati aktualitása nincs?
(Értekezésének címe: A középkori háziipar
kérdéséhez, különös tekintettel a flandriai és firenzei
gyapjúszövésre. Nem éppen íróra valló téma, s hogy
éppen Budapesten szenteli magát neki, azt csak az az inkább
ironikus, mint meggyőző érv támogathatja, hogy az
célterületeitől egyképpen messzire esik.) Az egyetemet
követően aztán ez az ifjú esszékkel, elbeszélésekkel
jelentkezik, miközben a gazdasági elit számára nemzetközi
sajtószemléket készít, majd a Rádió irodalmi vezetője
lesz.
A sokfelé kötődés lényege éppen a
kívülállás és a felülemelkedés. Minden írásából máig
az sugárzik, hogy aminek konjunktúrája van, az számára
kevésbé fontos; hogy nem a napi, hanem a kortalan aktualitások
érdeklik. A változatlanságban megjelenő
mozgások-elmozdulások izgatják, azok, amelyek az emberi
kultúra egészére figyelve is aktuálisak. Őt azok buzdítják
cselekvésre, akik a maguk valóságos kortársait inkább
lebeszélték: Lao Ce, Horatius és Erazmus vagy éppen Kölcsey.
Vörösmarty csupán dicséretes kivétel, bár annyiban mégsem,
hogy ő is egy könyvtárban jutott arra a következtetésre,
hogy a világon való dolgunk: küzdeni.
Olyan korban lesz író, amikor sok
pályatársa eszeveszetten – sőt, szinte ténylegesen az
eszét elveszítve – politizál. S meggyőződése szerint ez
az írói politizálás nemcsak eredménytelen és
fölösleges, hanem mindenekelőtt: méltatlan. "Mindig
bámultam azokat a titánokat, akik az irodalomba rontanak, s
alaposan megmondják a véleményüket" – vallja. Azt azonban
sohasem tagadja, hogy az író lehet nagyon is közéleti ember.
Így aztán nem zárkózik be a maga
elefántcsonttornyába, nem temetkezik luxusnak számító vagy
akár feleslegesnek is mondható tudományába, nem lesz belőle
szellemi értékeket kuporgató Harpagon. Sőt: ő az, aki
írótársaitól eltérően a nagypolitika résztvevője lesz;
ahogyan gunyoros irigységgel mondta róla egy, a pártállamban
oly jellemzően prostituálódott pályatársa: Kozma Miklós
"líblingje". Kozma Miklós nem akárki, a Kormányzó
barátja, az MTI vezérigazgatója, belügyminiszter, szerepei
hosszan sorolhatók, s tetejébe nagy tudású, biztos
értékválasztású értelmiségi, ex-huszártiszt költői
vénával, régi vágású magyar úr. (Meg lehetne mintázni
róla egy szerencsétlen ország szerencsétlen korszakának majd
minden ellentmondását, bár talán ezeket is csak a
korlátoltan rendszerező utókor látja ellentmondásnak.
Hiába, a boldog nemzetek mind hasonlóak, minden boldogtalan
nemzet a maga módján az.)
Hogy a Nyugat és a Válasz körében otthonos,
Illyéssel, Máraival, Németh Lászlóval, Örley Istvánnal,
Szerb Antallal barátságban álló Cs. Szabó az ő
felfedezettjeként lesz közszereplő, az sok mindent elárul
erről a korról. E kapcsolat egyik következménye, hogy íróként
nem politizál: politikai törekvéseit író létére a
politikában éli ki. Erről azonban keveset tudunk, bár
önéletrajzi írásaiban megemlékezik néhány jellemző
epizódról. Nem igazi politikai szerep ez, csak afféle
kultúrpolitikai jószolgálat, tanácsadás, személyi
közvetítés, alkalmi megbízatások elfogadása: egy
kivételesen művelt, sok nyelven beszélő, sok kultúrában
tájékozott értelmiségi inkább köztisztviselői jellegű
segítsége az igazi politikacsinálóknak. (Nota bene: abban a
rendszerben, amely elől Nyugatra menekült, ez a
közreműködés nemcsak katedravesztéssel, hanem akár a
legsúlyosabb következményekkel járó vádak alapjául is
szolgálhatott volna. Vagyis az emigrációra nemcsak a szellemi
lény, hanem a veszélybe került jogalany is rákényszerült.)
Változatos közegekben fordult meg tehát.
Eközben valójában sehol sem volt igazán otthon, leszámítva
mondjuk az előbb sorolt barátok társaságát. Ott van itt,
és itt van ott – minősítette egy kritikus emigrációs
korszakában. De mindig ilyen volt: a szellem embereként nem
tudott belenyugodni abba, hogy minden választás lemondás. A
mindenség verseit író Ady életszomja egy Babits szerzetesi
komolyságával párosult benne – de a világ a tiszta
típusokat szereti inkább, mert azokat érti. A köznapok
gondolkodásában olyan nincs, hogy egy szellemi világpolgár
megátalkodott patrióta. Vagy legyen kozmopolita, vagy legyen
tüzes magyar. Ő azonban nemhogy nem választott az ily módon
fölkínált alternatívák közül, de még azt is tagadta, hogy
ez a kérdés egyáltalán felvethető.
Generációját szokás a Nyugat második
nemzedékéhez sorolni. Korban bizonyosan igaz; szellemben
kevésbé. Gondolkodásában inkább az első nemzedék, annak is
babitsi árama reinkarnálódik: egységes Európában, egységes
kultúrában, egységes magyar irodalomban, egységes magyar
múltban, történelmi Magyarországban gondolkodik.
Alapélménye Ady is, "Nyugat ellen Nyugatot hoz". Nem tud
belenyugodni, hogy kettészakadhat a világ, hogy "minden
Egész eltörött", hogy Európa kettészakadva önmaga ellen
fordulhat, s nem fogadja el sok nemzedéktársának a
"kismagyar" valóság körülményeihez való kényszerű
alkalmazkodását. Még azoknak a barátainak társadalmi
ihletettségű, de az irodalomban formát kapó
szerepvállalásait is fejcsóválva nézi (bár olykor akár
üdvözli is), akik eközben is meg tudják őrizni szellemi
eleganciájukat, egyetemességüket (ahogyan azt a
kétségbevonhatatlanul européer Illyés Gyula tette).
Úgy gondolkodik, mint aki mindenben érvényes
és követendő intellektuális illemkódexnek tekinti azt, amit
az írástudók árulásával kapcsolatos panaszokban Julien
Benda és az őt kommentáló Babits leírt. Ezért látja a
történelmet a kultúrateremtés folyamatának, és fordul el
attól, amivel kora szembesíti: hogy az nem más, mint
egymásnak feszülő ideológiák erőszakos manifesztálódása.
Úgy véli, hogy a szellem szent, s ezért
maradjon szűz a politikától. Még akkor is, ha az a politika
éppenséggel erényesnek mutatkozik, hiszen az úgynevezett
tisztességes szándék vége is a nászi ágy, amely után nincs
szűzi függetlenség. Amikor "harcosabb humanizmusról"
beszél, csak arra gondol: az erkölcsi ítéletekben a
korábbinál is szigorúbban kell fogalmazni – de azért nem
hangosabban.
Ez az író ifjúkorában Szabó Dezsőt falja,
s Babitsért verekszik, akit egy barátja Szabó Dezső
hatására kizárna a magyar költők köréből. Benne az
induló Nyugat szellemi és írói egysége nem bomlik föl,
egészben őrzi azt a hagyományt, amelyben Ady és Kosztolányi,
Ignotus és Móricz, Babits és Szabó Dezső egy táborba
tartoztak, ahol a magyarság európaisága oly természetes volt,
hogy jószerével fölöslegesnek tűnt szavakat pazarolni
bizonygatására.
E szellem folytatójaként szövetkezik Illyés
és Halász Gábor, Márai és Szerb Antal, és persze Németh
László; a Nyugat mellett ez jelenik meg az Apollóban, a Magyar
Csillagban, s ennek fénye ragyogja be a Választ, a Magyarokat.
E szellemek intellektuális és erkölcsi
közössége annak ellenére megmarad, hogy alkotók és körök
közt nem pusztán különbségek, hanem ellentétek is
érzékelhetőek. Az ehhez a szellemiséghez való ragaszkodás
szinte a vallásos hit, sőt rajongás biztonságát adja a mind
esztelenebbé váló világban, s ez a hit köti össze ezt az
oly sokszínű generációt. Sőt: ettől válnak igazán
nemzedékké, amelyből kimaradnak azok a kortársaik, akik más
hiten vannak.
És ez a hit foglalja keretbe, ez segít
értelmezni Cs. Szabó számára is a maga életét, személyes
történetét. Ez ad értelmet gyerekkori emlékeinek, az önmaga
eszméjévé szépült Kolozsvárnak, Erdélynek, szerte
Európában tett utazásainak, peregrinációjának, amikor a
hitét erősítő monumentumokhoz zarándokol, Rómától
Chartres-ig, Weimartól Firenzéig. Örökké fáj neki a
valamikori szépséges, a Kárpátok gyűrűjét kitöltő állam
szétesése. Nemcsak a megtépázott nemzet sorsa miatti
fájdalommal, hanem a valamikori egész darabokra hullása miatti
esztétikai kétségbeeséssel is. És mégis, mintha lenne ebben
valami fájdalmas megelégedettség, mert vesztesnek lenni
morálisan elfogadhatóbb állapot, mint a diadal.
Az emigrációval kettétört a pályaív.
Pontosabban a pálya egyik íve végérvényesen lezárult, s egy
második bontakozott ki. Ugyanaz az ember, két különböző
élettel. Korábban többek között így járt Jászi Oszkár,
Cs. Szabóhoz hasonlóan Szabó Zoltán is. (És akkor még nem
beszéltünk azokról, akik ugyan helyben maradtak, de akik
mellől az a világ emigrált ismeretlen vidékre, amely
korábban körülvette őket...)
Cs. Szabó életművének két korszaka
hasonló értékű, bár a dolog természeténél fogva erősen
különböző. A szakadás nem annyira a művek mögöttes
vidékét, belső világát tekintve feltűnő, mint inkább
beágyazottságukban, az alkotóhoz jutó reflexiók,
visszacsatolások szövevényében. Légüres térben, közege
nélkül, virtuális befogadókra építve maga a mű is
másként formálja magát. És miközben a kultúra lényegi
vonása a folytonosság, a hatalom – megérezve, hogy ez
lehetetlenné tenné tartós berendezkedését – óriási
erőfeszítéseket tett arra, hogy ezt megszakítsa.
A rendszerváltás csodáját követő
kiábrándulás (mennyivel jobb lenne, ha kijózanodást
írhatnék) egyik oka, hogy nem mértük fel annak várható
következményeit, hogy mit jelent: a magyar kultúra
történetének folyamata megszakadt, gyökereit a diktatúra
elmetszette. A törést-szakadást idővel kinövi, valamilyen
egység kialakul – de hogy mi veszett el, hogy e sérülés
nélkül milyen lenne, azt sohasem tudhatjuk meg. Még az is
lehet, hogy a reménybeli rekonstrukció eredménye egybevág
azzal, ami nem született meg – de bizonyosságunk ebben
sohasem lehet. Hogy mégis van némi töredék ismeretünk, hogy
megmaradt néhány "őssejt", amelyből idővel
kitenyészthető a megsemmisült szövet pótlása, az csoda –
s ebben az emigrációnak, így Cs. Szabónak is óriási szerepe
van. Valami föl fog épülni, de a meg nem született értékek
s a kiesett két nemzedék hiánya roppant nehezen
ellensúlyozható.
A kényszerűen két, sokban önálló
törvényű életmű korszakait az alkotó személyisége köti
össze. Nemcsak ismeretei, kultúrája, mentalitása, talentuma,
hanem az erkölcse is. Az a protestáns alázat, amelyben az
első helyen a munka, a rejtekező isteni szándék
megvalósítására irányuló igyekezet áll. A BBC-nél
formailag kulimunkát végző Cs. Szabó remek kisesszéivel
ablakot nyit a nagyvilágra a hazájukba internált
honfitársainak. Azt vallja: "nincs rangomon aluli munka,
rangot én adok a munkámnak kényes perfekcionizmussal, és nem
megfordítva." Ez a mondat 1982-ben született. Éppen negyven
évvel azután, hogy egyik kötete előszavában Kosztolányit
idézte: "Vagy talán el kell apróznod magad csip-csup
munkákra? Szét kell forgácsolnod nagyszerű tehetségedet?
Hát aprózd el magad, az Isten szent szerelmére, s írj csipp
remekműveket a filléres néplapok szalmapapirosára,
forgácsold el tehetségedet, de úgy, hogy aranyforgácsokat
hullass nekünk." Akkor így folytatta: "Igen, ez a vigaszom.
Az én vágyam is az volt, hogy legalább csipp remekműveket
írjak."
E visszatekintés során nem a remekbe
szabott esszék íróját akarjuk itt megjeleníteni, hanem azt a
gondolkodásmódot, amit Cs. Szabó valaha reprezentált.
Munkásságának nyugati emigrációjában az egyetemes
kultúrával foglakozó része viszonylag könnyebben
hozzáférhető. Ez a könyv még idehaza született írásokat
közöl újra, olyanokat, amelyek fontosságát maga az író
jelezte azzal, hogy kötetekbe rendezve is kiadta őket. A
válogató abban bízik, hogy olvasásuk nemcsak
figyelemfelhívás, hanem kulcs is a teljes életműhöz. A
bennük megjelenő szellem csak rövid ideig és szűk körben
volt meghatározó: ezért is tartunk ott, ahol most. Éppen
hiányuk jelzi: nélkülözhetetlenek, a jövőben ismét, s
egyre nagyobb szükségünk lehet rájuk.
Ma Európai Unióról, Magyarország uniós
tagságáról, Európába való hazatalálásáról tengernyi
szó esik. Európáról kevesebb. Arról legalábbis nem sok,
hogy Európa elsősorban kulturális örökséget jelent,
olyasvalamit, amely Marcus Aureliustól Morus Tamáson és
Erazmuson át legjobbjai számára mindig egységes maradt. Ez az
egység nem függött attól, hogy aktuálisan hol voltak Európa
határai. Lehet, hogy a limes a Dunánál húzódott,
meghódoltathatta a török Bizáncot és Budát, elfoglalhatta
volna akár Bécset.
Európa azonban nem terület, nem a
kiterjedése jellemezte, ahol szuverenitását érvényesítette,
hanem az a szellemi minőség, ami e változó határok között
termett. Ez adta egységét, egyetemességét – és a
változatossága, a színei. Ezt az egységet a részletek
gazdagsága erősítette. Sokak számára ma talán furcsa, hogy
volt idő, amikor még fontos volt a kis népek hivatása.
Mára nemcsak a kis népek, hanem a hivatás fogalma is mintha
anakronizmus volna. Pedig talán minden eddiginél fontosabbak: a
diadalmas globalizációnak is szüksége van valamilyen
ellensúlyra.
Cs. Szabó számára nem csak a nemzetek, a
régiók, sőt a városállamok Európájának lenyűgöző
változatossága volt a fontos. Ez a gazdagság adta a keretet a
kisközösségek önmegvalósításához, s ezzel az egyes ember
kiteljesedéséhez. Hiszen az egyéniség kifejlődéséhez a
közösség nélkülözhetetlen, s az igazi individualizmus
mindig feltételez valami kommunitást. Az átlátható méretű,
az otthoniasság biztonságát kínáló közösség maga is
egyéniségeket követel, és azok által valósítja meg
önmagát. Ezt ünnepelte Cs. Szabó a középkor még egységes
Európájában, s erre utal akkor is, amikor Illyés Gyula
elejtett szavait idézi, aki szerint minden harmincmilliósnál
nagyobb nemzet káros az emberiségre.
Teszi mindezt egy végletesen megosztott
korban, egy politikailag, világnézetileg szétszaggatott
Európában. Amikor a vele egy évben született József Attila
leírja a Thomas Mannban a "fehérek közt egy európait"
üdvözlő sorát, azt az Európa-fogalmat használja, amit Cs.
Szabó is, aki a kontinens nevével az egyetemes humánumot is
jelölte. Ellenkező tapasztalatainkkal szemben higgyük el, hogy
igazuk volt: ahogyan van "haza a magasban", és létezik a
"virtuális Magyarország", úgy lehet "Európa a
magasban", és lennie kell a "virtuális Európának" is.
Cs. Szabó A másik Európa címmel írt esszét – ugye,
milyen ismerős ez a másik Magyarországot emlegetőknek?
Hogy volt-e, van-e ilyen, csak közvetve
bizonyíthatjuk. Lennie kell, mert ennek a virtuális Európának
voltak valóságos polgárai. Olyanok, akik mindent tudni akartak
róla, olyannyira, hogy némelyiküket látva azt hihettük, hogy
ez sikerült is nekik. Ha Cs. Szabót olvas az ember, megérti,
hogy a mai szemmel nézve hihetetlenül olvasott, enciklopédikus
tudású Németh László miért beszélt a Tanú
beköszöntőjében "szorongó tájékozatlanságáról":
mert az európai kultúrában való ismereteit nemcsak az
előző, nála szabadabban mozgó generáció nagyjaiéhoz (egy
Babitséhoz vagy – horribile dictu – Szabó Dezsőéhez)
mérte, hanem olyan nemzedéktársaiéhoz, mint Illyés vagy Cs.
Szabó. Akikkel persze könnyen megértette magát, mert azok
"szorongó tájékozottsága" az ő hangoltságával egy
tőről fakadt.
"Az első és a második
»Nyugat-nemzedék«-ben világjárás nélkül is kötelező
volt a tökéletes, egyidejű és egyetemes tájékozottság
Bécstől Los Angelesig, és Lenin kezdő éveiben még arról
is, ami a szellemi szabadság tündérálmával öncsalón
játszó Szovjetunióban történt" – írta Cs. Szabó. A ma
értelmiségije erre lemondóan legyint, azt mondja: lehetetlen.
Alighanem igaza van, de nem azért, mert azt értékteremtés
bősége áttekinthetetlen. Inkább azért, mert a kultúra
helyére a kulturális termelés került, a művek inflációja
szétverte azt a szerkezetet, amely az értelmes befogadást, a
rendszerezést lehetővé tette.
Cs. Szabó utolsó pillanatáig annak a
világképnek a védelmezője volt, amelyik számára a
kultúrában nem csupán a mindenáron való újat mondás, hanem
az értékek őrzése is fontos. Az ebben a paradigmában
alkotók, miközben a maguk művészetének érvényesítésére
törtek, a szellemi értelemben vett közjó szolgálatával is
eljegyezték magukat.
Újraolvasva emigrációja előtt írott
esszéit, sokszor az az érzésünk, hogy ezek egy elsüllyedt
világból szóló tudósítások. Kis népek hivatása?
Azt a reménységet, hogy ez a süllyedés talán mégsem
végleges bizonyosság, azt e szövegek egykori megszületése,
mai létezése, igazságuk fájdalma erősíti.
A Kis népek hivatása
címmel a Kortárs Kiadó gondozásában megjelenő, Cs. Szabó
László tanulmányaiból készült kötet előszava.