Fodor Miklós
A szenny hergelése
Térey János: A Nibelung-lakópark
Ha valaki művészi alkotásra szánja
magát, az emberi lényegről fog beszélni. Kivált, ha
megszólalása műfajaként a filozofikus igényű drámai
költeményt választja. Így döntvén már szinte nem is tehet
mást, a mítosz világához nyúl. Ama kérdést érdemes tehát
elsőként feltenni, milyennek mutatkozik az emberi lélek és az
általa teremtett kultúra a XXI. század vészjósló hajnalán
egy nem kevés tehetséggel megáldott fiatal művész
szemüvegén keresztül szemlélve.
Nézetem szerint Térey János A Nibelung-lakópark
címmel megjelent drámatetralógiájának alaptörténése: az
emberi szenny hergelése. A művész ihlete is leginkább
innen merít. E hergelés elsődleges helye a világ –
mozgatórugója a nyugati típusú kulturális berendezkedés
–, és csak ennek következtében avatódik a mű
teremtőerejévé. Térey éppen azzal fröcsköli szembe
olvasóját, amit az maga körül amúgy is lát, avagy
láthatna, ha jobban körülnézne. A művészi sűrítés és
túlzás elemi erővel veti fel a kérdést: mitől vált a
szenny hergelése ennyire magától értetődővé a jóléti
társadalmakban, hogyan léphetett elő a kultúra
legmeghatározóbb erejévé, kinek jó ez, hová vezet,
milyenné lényegíti az emberi lelket?
Elsőképpen arra kell válaszolnunk, mi
minősíthető szennynek e műben. A következők: a szemérem
szétfoszlott fátyla, a szexualitás burjánzása és elhajlása
a túlfinomult érzésélmények, illetve a homoerotika
irányába, a mértékvesztett élvezet természetessége
(kábítószer, ital), a trágárság botránytalansága, az
agresszivitás gátlástalansága, a szeretet bénultsága, a
bensőséges és érzékeny érzelmek elfojtottsága, az emberi
viszonyokat jellemző hatalom- és énközpontúság. Térey
műve ebből a szennyből formál briliánst. A kifinomult
formaérzékkel megalkotott költői szöveg iszonyatos,
undorító és hátborzongatóan vészjósló mélyet tár fel.
A szemérem őskulturális jelensége arra
utal: létezik magán- és közszféra. Ami a magánszférában
természetes, nem biztos, hogy helyes a köz előtt. A közös
lét akarásának feltétele a szexualitás és agresszivitás
bizonyos fokú elrejtése. Aki nem hajlandó erre a bölcs
rejtőzködésre, az nem akarja a közös létet. Akár tud
arról, hogy mit nem akar, akár nem. Ha a szemérem
bölcsességének felmondása érdem egy kultúrában, a kultúra
önmagát emészti. Itt tartunk – vágja szemünkbe Térey
("Tövig szív be; bármit enged: / Acélhengerként forog, /
Mesterfogásokkal lep meg / forró far és mély torok"). A
szexualitás természeti létünk szerves része. Egy nagyobb
egész érdekében szolgáló részrendszer alkotóeleme. Hozzá
kapcsolódik a szülői gondoskodóösztön, a szeretet, mely
összetart családot, kisközösséget; hozzá fűződnek a
szublimálás különböző módjai, melyek az ember tekintetét
az univerzum egésze felé terelik. Egykor a szerelmi násszal a
teremtés tettét ismételték, ma mindazt tagadják belőle,
amit egy bölcsebb kultúra – jelentőségét megértvén –
hozzákapcsolt. Ma önállósult részrendszer, rosszindulatú
daganat. Itt tartunk – kólint fejbe Térey műve. Egyre megy,
hogy az élvezet testi-e vagy szellemi, ha hiányzik a két
további (kierkegaard-i) szint: az etika és a vallás. Az
esztétikum szempontja önmagában jogos, ám ha uralomra jut egy
egyénben vagy kultúrában, akkor az önösség ül diadalt. Az
etika jelentőségének felismerése abból a belátásból
származik, hogy az ember közösségi életre ítéltetett
lény: ha nem építi a közt, kiszolgáltatódik a rombolás
külső-belső hatalmainak. A vallás jelentősége pedig abban a
látomásban dereng, mely szerint végtelen, űrhideg univerzum
vesz körül, s az ember – egyénként, közösségként – a
váratlanul, de törvényszerűen kibomló életburjánzás
teremtménye. Az élvezet uralomra jutása az élet mértéktelen
és felelőtlen fogyasztását eredményezi, a szabadságot
minden természeti ökológiától és lelki harmóniától. A
szórakozás uralta lényeknek nincs súlyuk, tartásuk,
történeti mélységük, pőrén csillogó, efemer felszínük
van csupán. Ez az állapot emberellenes. Ettől a
létállapottól el kell fordulni ahhoz, hogy ne szippantson
azonnal mocsarába. Nem véletlen a tudatmódosító szerek
mindennapi élvezeti cikké válása. A kábítószer és az ital
e műben is – miként az úgynevezett modern valóságban –
ösztönös, de tévútra jutott meneküléskényszert jelez.
Nyilvánvaló az eredeti kulturális érték átértelmezése. A
tudatmódosítás eszközeit hajdan csak szent elhivatottak
vehették igénybe, és ők is csak valamilyen lélek- vagy
közösségépítő szándékkal – ám efféle szándékokkal e
drámai költemény lapjain elvétve sem találkozunk.
A lakópark lakóinak egymás közötti
viszonyait szeretet és bensőségesség nélküli hatalmi,
illetve presztízsszempontok határozzák meg. A trágársággal
teleszőtt beszédmód az e viszonyok mélyén rejlő
gátlástalan agresszivitás felszínre törésének a jele.
Érdemes megfigyelni, hogy Térey művében a szereplők
kizárólag egymást mocskolják, soha a világrendet vagy Istent
("De most komolyan, te fasz"; vagy: "Hagen vagyok, a jó
kurva anyádat"). A vallás – Isten – még a trágár
beszédmód keretében sem jut szóhoz. Ezen az sem változtat,
hogy a mű egyik gyökere a germán hősmítoszból szívja
ötleteit. Valóságos csodaként értelmezem viszont, hogy az
emberi szennyes ily mértéktelen kiteregetéséből valaki
mégis briliánsan formált szőttest hozott létre. Bár e
minősítés csak akkor lehet igaz, ha itt kéjes-bátor-szabad
kotorászgatásnál jelentékenyebb dologról van szó. Vagyis
arról, amire fentebb utaltam, hogy a műalkotások rejtekező
célja a fel nem ismert igazság sűrített-túlzott kimondása
és ráolvasása a jelen befogadóira – bár Térey drámai
költeménye esetében inkább kiokádásról és fejbe
verésről kellene beszélnem.
A szenny oly mértékben felgyülemlett,
koncentrálódott, oly aktívvá hergeltetett, oly közel került
a tudat és a kultúra felső rétegeihez, oly közel ahhoz a
lehetőséghez, hogy a valóság alakításának főszerepét
átvegye, hogy szinte már csak másodpercek választják el a
jelenlegi – élvezetre, önösségre és szabad
szeméthányásra globalizált – világot az összeomlástól.
A világdráma mélyén mitikusnak, így hát öröknek
nevezhető konfliktus lappang. Térey látomásán keresztül
bemutatva: Hagen (cégtulajdonos, második ember)
kisebbrendűségi komplexusát kompenzálandó elpusztítja Siegfriedet
(cégtulajdonos, első ember) és az általa működtetett
világrendet. Káin bosszúból meggyilkolja Ábelt, aki egy
ujjal sem ártott neki – egy másik mítosz megfogalmazása
szerint. Hagent két sérelem sújtja: egy természeti és egy
társadalmi. A természet majd minden szempontból kevesebb,
illetve másféle adottsággal látta el őt, mint
vetélytársát; pénzügyi-hatalmi, azaz társadalmi rangját
tekintve is hátrányosabb helyzetből indul. Az adottságot
igazságtalanságként megélő szorgalmas-akaratos-feszült
alkat lázad itt a könnyed-ösztönös-tehetséges ellen. Hagen
önérzetét sérti, hogy nem tekintik egyenrangúnak, hogy más
az úr a háznál. Bonyolult haditervet sző saját főhatalomba
kerülésének érdekében. Ez ugyan anélkül dől dugába, hogy
lelepleződne, nyomulása így is nemkívánatossá teszi.
Alacsonyabb beosztásba helyezik. Ezt nyílt megalázásként
éli meg, illegalitásba vonul, felhergeli magát, majd a
világpusztító terror minden eszközét felhasználva bosszút
áll Siegfrieden és mindenkin, aki az ő oldalán áll. Betör a
cégbirodalom számítógépes rendszerébe, lépfenét küld
levélben, felrobbantja a státusszimbolikus főépületet,
kommandós akciót hajt végre. Hagen természeti szempontból
"törpe", társadalmi szempontból másodhegedűs, lelki
szempontból hatalomra törő – Térey nietzschei világában: nibelung,
azaz reaktív embertípus. "Megálmodtam, hogy jön a mi fiunk:
/ Bosszút áll rajtunk minden örömünkért, / Undorra ingerlő
szokásainkért: / A mi fiunk / A páholyból disznóólat csinál;
/ A jólét bársonyát letépi rólunk, / És rosszkedvében
arcunkon tapos!"
Ha azt kérdezzük, e "törpe" minek
következtében viheti végbe gátlástalanul agresszív
haditervét, a művet létrehívó emberi létgondot firtatjuk.
"Mert fényesebb Siegfried nem érkezik" – szól
rejtélyesen a válasz az utolsó sorokból. És valóban, Térey
János látomásában Siegfried már csak emléke volt-hős
önmagának: kivételes tehetségét mértéktelenül és
kifinomultan élvező, előérzett sorsával szembe akaratot nem
feszítő, sárkányt legyőzni képtelen "puha pöröly": a
nyugati típusú kultúra teremtette véglény példázata. A
reményről ezek után mi egyéb mondható, mint hogy:
"Végünk van, (...) / Ha níbelungok napja tündököl, / S
történelmet csinálhat bárki törpe." (Magvető, 2004)