Tóth Éva

"Az Ének én vagyok"

József Attila rímei

"Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? / Nem volna szép, ha égre kelne / az éji folyó csillaga. // Az idő lassan elszivárog, / nem lógok a mesék tején, / hörpintek valódi világot, / habzó éggel a tetején" – így indítja halála évében írt Ars poeticáját József Attila, s a kijelentés tartalma és megformálása közti ellentét rögtön nyilvánvalóvá válik, ha prózában próbálom magyarról magyarra fordítani az első versszakot: Noha költő vagyok, a költészet maga nem érdekel engem. Ha a folyóban tükröződő csillag felkerülne az éjszakai égre, nem volna szép. Ebben a formában a kijelentés bennünket sem érdekelne, hiszen nincs ott a gondolat másik pillére, az érdekelne rímhívó szóra felelő rím, az, hogy égre kelne, amit nem is lehet egykönnyen értelmezni, de az biztos, hogy az első két sor gerjesztette a folytatást, és nemcsak a rímet, hanem a képet is. Ebben a rövid idézetben József Attila rímalkotásának több sajátosságát szemügyre vehetjük: egyaránt használ tiszta rímet (érdekelne – égre kelne) és asszonáncot (szivárog – világot), alliterációt (valódi világot) és alliteráló rímet (tején – tetején). Hogy a versindító hetyke megnyilatkozást nem kell szó szerint vennünk, arra József Attila költészetének egészén kívül az is bizonyíték, hogy felmerült benne és Sík Sándorban, hogy verstanból doktoráljon.

A magyar nyelv gyakorlatilag korlátlan lehetőségeket kínál a költészet számára. Ha külföldön beszélek a magyar költészetről, egyebek közt azzal szoktam illusztrálni a nyelvünk nyújtotta korlátlan lehetőségeket, hogy a hexametertől a haikuig minden versforma megvalósítható magyarul, a rím szerepét pedig azzal, hogy az elefántcsonttorony képviselőjének kikiáltott Babits egy négy szótagos rím miatt vesztette el tanári állását. Nyelvünk agglutináló jellege miatt a rímkészlet magyarul kimeríthetetlen, de még egy francia rímszótár is 45 ezer rímet tartalmaz, egy német pedig 300 ezret. Furcsa, de ennek ellenére nem sokat írtak nálunk a rímről: a XIX. század elején Verseghy Ferenc, majd Simai Károly, a XX. században Radó Antal. Horváth János, Gáldi László, Szepes Erika–Szerdahelyi István verstanában egy-egy fejezet, a könyv terjedelmének nyolc-kilenc, utóbbi esetében kevesebb mint két százaléka foglalkozik a rímmel. Olvasmánynak is gyönyörű viszont a zenei és filológiai képzettséggel egyaránt rendelkező László Zsigmond A rím varázsa című monográfiája.

Írtak természetesen költők is a rímről, nemcsak Kosztolányi, hanem Babits és mások is, ha nem is önálló műveket, hanem esszéikbe, kritikáikba vagy éppenséggel verseikbe beleszőve. József Attila fiatalkori verseiben is szerepel maga a rím: "ajkaim keserű rímeknek a bánatát facsarják" – mondja 1922-ben az Erőénekben, amely amúgy szabad vers; "A lelkem életért zúgó tavában / Rímek lapulnak, mint a zátonyok" (Lélekszirteken, 1992); "Ó, Uram, nem bírom rímbe kovácsolni dicsőségedet" (Csöndes estéli zsoltár, 1922); "De íme, bánatom már rímekbe van megölve" (Versem komor..., 1923).

S a fiatal költő többé-kevésbé parnasszista megnyilvánulásai után milyen más hangsúlyt kap ugyanaz a szó – és jelenség – a már idézett Ars poeticában:

S hol táborokba gyűlt bitangok
verseim rendjét üldözik,
fölindulnak testvéri tankok
szertedübögni rímeit.

(Eltekintve attól a sajátos karriertől, amelyet a "testvéri tankok" jelzős szerkezet 1968-ban befutott, érdemes megjegyezni, hogy valószínűleg itt szerepelnek a tankok először rímhelyzetben magyarul, de maga a szó, amelyet Churchill alkotott az első világháború idején, szó szerint az ellenség megtévesztése céljából, már szerepel József Attila egy korai versében [Rokkantak, 1924] és majd a Márciusban [1937] is.)

József Attila tehát a rímet saját költészetében nem másodlagos attribútumnak, hanem pars pro toto jellemzőnek tekinti. De hát miért olyan fontos a rím? "...az igazi jó rím nemcsak hangegyezést, hanem értelmi és mondattani különbözést, gondolati újdonságot, sőt meglepetést követel" – mondja Horváth János, Kosztolányi szerint pedig "a rím... csodálatos bódítószer... Előbb leköti az indulatot, aztán föloldja. Előbb gátol, aztán serkent. Eltereli a figyelmet a lényegről, hogy végül igazán a lényegre terelje."

A rím lényegfeltáró képessége tetten érhető már József Attila első fennmaradt versében:

De szeretnék gazdag lenni,
Egyszer libasültet enni,
Jó ruhába járni-kelni
S öt forintért kuglert venni.

Az infinitívuszok az emberi létezés primér szükségleteit sorakoztatják fel: lenni – igaz, hogy gazdag szeretne lenni, de miből áll ez a gazdagság? Libasültet enni, egyszer, járni-kelni, persze jó ruhában, s a negyedik sor már az elképzelhető legnagyobb luxust is megjeleníti: öt forintért kuglert venni. Faludi Ferenc "Királyi mulatság erdőkben sétálni" (Tavasz) kezdetű versének 48 sorából 32 infinitívuszra végződik, Kölcsey Elfojtódás című versének kezdete: "Óh, sírni, sírni"... mintha Ady száz évvel később született versét (Sírni, sírni, sírni) intonálná. József Attila 1926-ban keletkezett Ülni, állni, ölni, halni című, infinitívuszokat halmozó, nagyrészt azokat rímeltető versének van egy előzménye saját versei közt is: az 1922-ben írt Ének magamhoz című szonett, amely így végződik: "És bátor hittel élni, ölni, csalni. (...) S ha halni kell, hát vígan menjünk halni."

Ragrímek szerepelnek a már idézett, Jocónak címzett vers második szakaszában:

Míg a cukrot szopogatnám,
Új ruhámat mutogatnám,
Dicsekednék fűnek fának
Mi jó dolga van Attilának.

József Attila a későbbiekben is gyakran él ragrímmel, gyakrabban, mint a Nyugat költői. Önrímet is alkalmaz, főleg korai verseiben (Lázadó szentek, Szegényember szeretője). Ennek legszebb példája a Szegényember balladája: "– Szegényember, hogy adod a bölcsőt? / – Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt? / – Király vagyok, bírok nagy erővel, / Ha nem adod, elveszem erővel."

Horváth János szerint József Attila "egyéni jellegét inkább belső, mintsem alaki tulajdonai teszik", és "rímelése keresetlen, de általában tiszta; alig enged a rímnek oly gondolatsugalló elsőséget, mint Babits vagy Kosztolányi, bár van eset arra is". Azt hiszem, egyetérthetünk Horváth Jánossal, de mielőtt megvizsgálnánk ezeket az eseteket, nézzünk példát az egyes verstanok által rossz rímnek tekintett homonimarímekre: "Kopár szobám – kopárabb négy fala / Csupaszon, fázón mered az égnek, / Talán a kékes magasba vágynak, / Hol nem fú szél és csillagok égnek." Ez a rím előfordul Juhász Gyula Magyar nyár 1918 című versében: "Selyem felhői sáppadt türkisz égnek / Bolyongó vágyak mély tüzében égnek" – mi több, már Madách is használja ezt a rímet és a Tragédiát szigorúan gyomlálgató Aranynak sem volt ellene kifogása: "Hiú báb, mostan fittyet hánysz az égnek, / Meglátjuk szíved, villámok ha égnek" (ráadásul Juhász Gyula verse ugyanolyan jambikus tizenegyes, mint Madách idézett sorai). De szerepel az ég – ég homonimarím már Csokonainál (Az 1741-iki diétára), József Attila pedig merészen egymás mellé teszi a két homonimát Flórának című, 1937-ben írt versében: "meglátnám, milyen kéken ég / az ég, mely hozzád illenék".

Az 1925-ben írt Április 11 című, tehát a Születésnapomra című versét megelőlegező műben a következő bravúros homonimarímet találjuk: "Reménységnek és tulipánnak / Kicsikis deszka-alkotmányba / 1905-ben ígyen / Iktattak be az alkotmányba." Még néhány homonimarím: "Ha tűz lobog, hát majd elég. / Ha vér ömlik, hát van elég" (Ködből, csöndből, 1925); "Gyűrt, sárga táj, az égi mellig ér, / muharmező, kemény kötény, nehéz – / mi van benne? Amott fut egy kis ér" (Határ, 1932); "sem népet, amely retteg, hogyha választ, / szemét lesütve fontol sanda választ" (Levegőt!, 1933); "megírják, ki lesz a követ, / hisz nyíltan dönt, ki ezer éve, / magával kötve, mint a kéve, / sunyít vagy parancsot követ" (Hazám 3., 1937).

Közhelyrímet avagy szokványrímet József Attila is alkalmaz, ilyen a kutat – utat – mutat; óhajt – sóhajt; nincsen – kincsem; csókol – bókol; éjjel – kéjjel; arc – harc. Szepes Erika szerint a legközhelyesebb magyar rím a világ – virág, ami Babitsnál tizenkétszer fordul elő, s már az Ómagyar Mária-siralomban is szerepel. Szerepel természetesen József Attilánál is: "Ha már elpusztul a világ, / legyen a sírjára virág" (Kertész leszek, 1925); "jéglapba fagyva tejfehér virág, / elvált levélen lebeg a világ – –" (Medáliák, 2., 1928); "És nógattam a bimbót: nyílj ki! / kezemből virágozva hullj ki, / virág-világ!" (Somogyi Lolinak, 1929); "Szép a réz kerek virága, / ha kihajt a napvilágra!" (Medvetánc, 1932); "Karóval jöttél, nem virággal, / feleseltél a másvilággal" (Karóval jöttél, 1937).

Ezek után megkérdezhetjük Gáldi Lászlóval, hogy "szabad-e a rímek esztétikai hatását úgy próbálni elemezni, hogy a vizsgált rímszókat egyszerűen lefejtjük a hozzájuk tartozó sorokról?" A válasz evidens, nekem egy tizenéves koromban gyakorolt társasjáték jut erről eszembe: egy üres lap tetejére a résztvevők egyike felírt egy meghatározott szótagszámú sort, aztán ráhajtotta a papírt, és a jobb sarkára ráírta az utolsó szótagot, azaz a rímhívót, ehhez költött rímelő sort a következő játékos, és így tovább. Ha a papír betelt, széthajtogattuk, és hasunkat fogva nevettünkben felolvastuk: az eredmény egy páros rímű nonszensz költemény lett.

A verstanok nem ismernek ilyet, én azonban megkülönböztetném a szokványrímtől az evidens rímet, amely egy mester kezében hétköznapisága ellenére is felragyog, mint Weöres Sándor gyermekversében: "Egy / hegy / megy / szembejön egy másik hegy". József Attila Adyt idéző versében: "Hántott héjú szívekből ez a hegy / Már régen épült. S énekelni megy / Hajnalban ez a hegy a vaksi földre" (Sírdomb a hegycsúcson, 1924). "A köd, a csönd sosem ragyog. / Én már ködből, csöndből vagyok" (Ködből, csöndből, 1925). Ez a rím egyébként népdalokban is szerepel ("Hajnal hasad, fényes csillag ragyog, / Sej de még mindig a babámnál vagyok"). Ritkább, sőt talán csak József Attila trouvaille-ja a mellett – ellett rím: "Lustán csámcsog jó-régi jászla mellett. / Öreg jámbor bolond, de jó tehén – / tavaly is, most is drága borjat ellett" (A jámbor tehén, 1922/1936). Ilyen evidens rím a halál – talál: "megérdemled, hogy atyád a halál! // Vértelen arra vársz, hogy véred ontsák / s föl-fölmutat a társuló bolondság, / mely téged minden kínban megtalál" (Emberiség, 1935). Ilyen rím a beszél – (a) szél: "Részeg szagától tántorog a szél – / A nehéz, zsíros televény alól / Városok tornyos öröme beszél" (Viszem a földem, 1925).

Az evidens rímek után nézzünk példákat a keresett és ritka rímekre: ilyen az alkohol – kohol rímpár az 1922-ben írt Bús énekhívásban, ami annál is figyelemreméltóbb, mert a tizenöt évvel későbbi Ars poetica egyik fontos momentumát előlegezi meg, nevezetesen azt, hogy: "Más költők – mi gondom ezekkel? / Mocskolván magukat szegyig, / koholt képekkel és szeszekkel / mímeljen mámort mindegyik" – a korai versben pedig "... a súlyos alkohol / csókolja szét agyam, ki verseket kohol." Ugyanebben a versben van egy másik, jóval keresettebbnek és ritkábbnak ható rímpár, amelyben a köznyelvi énekelsz rímhívóra egy latin orvosi szakszó felel: delirium tremens. Ehhez hasonló jelenség a Tudod, hogy nincs bocsánat hatodik versszakában a hosszúsága és idegenszerűsége (amit még a szó eleji psz hangcsoport tetéz) ellenére a dalszerű, hét szótagos verssorokba természetesen belesimuló rímszó: pszichoanalízisben. "Atyát hívtál elesten, / embert, ha nincsen isten. / S romlott kölkökre leltél / pszichoanalízisben." Az (el)esten – isten nem igazi kancsal rím, de éppen a tiszta rímtől való eltérés teszi hangsúlyossá, s a negyedik sor ráütő ríme, az egyetlen hosszú, raggal ellátott szó azt sugallja, hogy isten helyett a pszichoanalízisben sem talált megváltást a költő.

Nem hatnak keresettnek a következő rímek, de ritkák: szivar – vihar (Az oroszlán idézése, 1928), angyal – ronggyal (Förgeteg, 1928) – és a József Attilára oly jellemző tiszta rímek: élvezet – vezet (Kispolgár, 1930), falánk – palánk (Elégia, 1933) homokos – okos (Reménytelenül – Lassan, tűnődve, 1933), mosoly – komoly (Falu, 1934), bokra – darabokra (Eszmélet 4., 1933–34), ruháját – háját (Bérmunkás ballada, 1934), nemsokára – ára; valóra – óra (Majd emlékezni jó lesz, 1935), kasok – farkasok (Világosítsd föl, 1936), sáppadok – padok (...Aki szeretni gyáva vagy, 1936), álom – szublimálom, nyúl – lekonyúl – alkonyúl ("Költőnk és kora", 1937).

Ritkán, de előfordul, hogy a rím kedvéért a köznyelvitől eltérő formát használ: "s köszörülöm a kasza élit, / mert földünkön az idő érik" (Végül, 1926); a Nagy Lajosnak ajánlott rögtönzésben pedig (1932) a rímhez torzítja a felelő rímet alkotó szót: "Lajos, ha szépség kell, tömény, / azért vagyok itt, költöm én / és így lesz szép e költömény."

Ismeretes, hogy Szabó Lőrincnél milyen gyakori az enjambement-ból következő rím. Van ilyen József Attilánál is: "hogy e táj nem enged és / miféle gazdag szenvedés / taszít ide?" (Elégia, 1933).

Találunk példát az etimologikus rímre is: "Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, / ki csal és hiteget! / Suttyomban elhagytad szerelmeidből / jajongva szült, eleven hitedet" (Kései sirató, 1935–36). Ilyen a fájdalom – fájlalom (Majd megöregszel, 1936), a kegyelnek – kegyelmet (Irgalom, 1936) rím is.

Szó esett már az alliteráló rímről. Íme még néhány szép példa: "Én nem fogom be pörös számat. / A tudásnak teszek panaszt. / Rám tekint, pártfogón, e század. / Rám gondol, szántván, a paraszt" (Ars poetica, 1937). Itt, azonkívül, hogy a keresztrímek is keresztbe alliterálnak (számat – panaszt – század – paraszt), a számat és a század rímszavak előtt p hanggal kezdődő szó áll: pörös, pártfogón; a paraszt előtt pedig a szántván alliterál a megelőző rímre, illetve rímpárra (számat, század). Ez a szabályszerűség ugyan nem érvényesül a második sorban, ott viszont a tudásnak teszek alliterációja nyújt kárpótlást a hiányért, s megtöri a túlzott szabályszerűséget, amely mechanikussá válhatna.

Alliteráló rímek a következők is: "se bölcsöm, se szemfedőm, / se csókom, se szeretőm" (Tiszta szívvel, 1925); "Egy hattyú énekelt és úszott / Hullámos, karcsú lebegőben, / Énekelt, úszott s hirtelen csak / Meghalt ott fönn a levegőben" (A paradicsom életté lesz, 1925).

László Zsigmond illúziós rímnek nevezi azt, amikor "az illúzió folytán rímnek számító szó első (főleg hangsúlyos) vokálisa nem egyezik – és mégis, ebben a szótagban is teljes, kielégítő rímillúziónk támad, ha a magánhangzó után egyező vagy rokon mássalhangzócsoport következik". Ő a következőket idézi: "Multunk mind össze van torlódva / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az új világ" (Hazám, 4, 1937); "Ha megbolondulok, ne bántsatok. / Erős karokkal fogjatok le szépen; // ha majd egész valómmal kancsitok – / (...) A semmiből vissza ne rántsatok" (Ki-be ugrál..., 1936). "A bántsatok – rántsatok – vagy inkább ne bántsatok – ne rántsatok tiszta rímek kapcsa fogja be a kancsitok valóban »kancsal« rímet: itt a kancsalság (tartalmi és hangzó vonatkozásban) szinte megdöbbentő szemantikai többlet" – fűzi hozzá László Zsigmond. Hogy a bokrait – ökreid (Arany, 1925) illúziós rímnek tekintendő-e vagy kancsal rímnek, arról lehetne vitatkozni, az biztos, hogy mai rímérzékünk szerint kitűnő rím.

A rímek elhelyezkedése szempontjából megkülönböztetünk szomszédos és távoli rímeket. Előbbinek sajátos változata a belső rím: "Ott megállnak, némán várnak. (...) Tülköl a gyár, szól a madár" (Homály borult az erdőre, 1921); "elfeledett, hóbefedett / (...) elhagyatott, mint a halott" (Várakozás, 1922); "Egy lelkünk lenne, mely nyugodtan lengne" (Eggyéölelődés vágya, 1923); "Két ringó melled ringló mosolya" (Dörmögő, 1929), ahol ráadásul keresztbe alliterál a ringó – ringló és a melled – mosolya; "kinek nem álma pálmaháza" (Egy költőre, 1930).

Távoli rímek fűzik össze A csoda (1924) szabad sorait: acéltehén – szegény – hegyén – én – A tehén – hegyén – én – tetején, vagy az 1925-ben kelt, Pirosszemű című vers 23 sorát: utánad – várlak – házak – utánad.

József Attila gyakran él mozaikrímmel: nyersen ért – versemért (Születésnapomra, 1937), sekély – e kéj; értek én – féltekén (ugyanott), avas – a vas (Köntösök, 1922); nefelejcset – ne felejtsed (Bús magyar éneke, 1922); kín dult – indult (Balatonszárszó, 1936); a ló – való (Bukj föl az árból, 1937).

Külön csoportot alkotnak azok a rímek, ahol az utolsó szótag (vagy szótagok) önmagukban is jelentést hordoznak, s ezekre rímel a szó egésze, mint a háború előtti és utáni kispolgári "villák" a Balaton körül, amelyek ilyen játékos neveket viselnek: Megálmodta-lak, Megkoplalta-lak. Feltűnően sokszor fordul elő rímhelyzetben az alak, amelyre jelen idejű, egyes szám első személyű tárgyat jelölő ige rímel: alak – felszólítalak (Förgeteg, 1928); "Elmémbe, mint a fémbe a savak, / ösztöneimmel belemartalak / te kedves, szép alak!" (Óda, 1933); "Magad emésztő, szikár alak! / Én megbántottalak" (Magad emésztő, 1933); "Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben" (Nem emel föl, 1937).

A Babitsnak szóló monológ, a Magad emésztő szabadsoros, a töprengést jelző közbeszúrásokkal, ismétlésekkel, önmagának feltett kérdésekkel és a rájuk adott válaszokkal egy elképzelt párbeszédet, az érzelmeket iróniával palástoló, a sűrű rímek ellenére vagy azokkal együtt is köznapi, az élőbeszédet leképező szövegéből hadd idézzünk még: "Azt hittem, annyi az ének / amennyi a magány üvegének / vastag tábláin átszüremlik"; vagy: "beszélgethetnénk irodalomról / vagy más ily fontos emberi lomról".

A homouszion – homoiuszion kettőssége, a jottányi – i betűnyi vagy hangnyi – eltérés létezik magyarul is, csak más vonatkozásban: "Csak öntudatlan falazunk a gaznak, / kik dölyffel hisszük magunkat igaznak" (Emberek, 1935); "E rebbentő igazság / nagy fényében az eredendő gazság / szivemben, mint ravatal, feketül" (Én nem tudtam, 1935).

Etimologikus rímnek tekinthető a csodát – micsodát, a közbeékelt megbocsát azonban feldúsítja, s az utána következő bocsát (meg) abszurditást sugall: "Kuporogva csak várom a csodát, / hogy jöjjön el már az, ki megbocsát / és meg is mondja szépen, micsodát / bocsát meg nékem e farkasveremben!" (Mint gyermek..., 1935).

Az 1923-ban írt A Kozmosz éneke című szonettkoszorú után József Attila főleg szabad verseket ír, illetve olyanokat, amelyek szabad versnek indulnak, de mégis beletévednek a rímelésbe; ahogy a köznapi nyelv mondja: rájár a szája, akkor is rímel, ha nem akar. Ilyen vers az Alkohol (1923), (A lovak...), a Tanításokban pedig már valóban csak elvétve akad egy-egy távoli rím (lesznek – nektek), közben 13 nem rímelő sor van, és egy megismételt sorpár: Előttetek egy ember ment el / s utánatok is jön egy ember; egy ragrím: Bölcs szivekkel örvendezzetek / És siessetek, siessetek.

A szabad versekben felbukkanó spontán rímelésre találhatunk példát a következőkben: Kövek (engem – titeket sem), Nem én kiáltok (könyörög – dübörög), Milyen jó lenne nem ütni vissza (vele – fele), Szólt az ember (vagyok – csillagok – expresszvonatok), Most a teremtés kezdetén vagyunk (leszünk – repülünk), Nagy városokról beszélt a messzi vándor ("S olvashatni a gyönyörű könyveket, akkora nagy a világosság / Pedig már egészen beesteledett.") Nemcsak a szabad versekben, hanem – horribile ductu – a Rövid Óda a kelő Naphoz (1922) című időmértékes versben is felbukkan egy spontán rím: "Őseink, ó ládd, Néked áldozának, / Mért hagyod el hát megesett Hazámat?"

Minthogy jelen munkánk József Attila rímeiről szól, nem foglalkozunk a nem rímelő formákkal, az időmértékes, a szabad, a prózaverssel, csak annyit jegyzünk meg, hogy akárcsak a nyugat-európai vagy magyaros (netán finnugoros) verselésű költeményeiben, ezekben is gyakori az alliteráció, amelyet Horváth János szerint "egész költeményen végig, egy rendszer következetességével nálunk sohasem használtak". Tegyük ide Gáldi László axiómáját is, miszerint (a magyar verselésben) "az előrím ékítmény, a végrím alkotó elem". A magyar ősköltészetben és általában a népköltészetben azonban gyakori az alliteráció, ha a sűrűségnek olyan fokát nem is éri el, mint az ógermán verselésben vagy a Kalevalában, illetve a finnugor népköltészetben. Éppen ezért érdemes megemlíteni, hogy József Attilánál, ha nem is strukturális, de mindenesetre nem öncélú szerepet játszik az alliteráció, sokkal inkább a hangsúlyozás, a kiemelés eszköze. Tekintsünk most el a nyilvánvalóan kalevalai ihletésű Öt szegény szól idézésétől, s nézzük meg a József Attila egyetlen, rövid prózaversében található betűrímeket: "szelíden száll szét; fönséges fakadásában; aranyos alakját még fátyol födi; életre ébredt" (Hajnali vers kedvesemnek, 1922). A Szeretők című, 1924-ben írt szabad versből idézem: "Télen tüzek – nyáron / Források fakadnak ujjaikból (...) Összemart szájukra / Még tétova mosolyt tetoválnak". A Munkáshalál (1922) című szonettjéből: "Fehéren hullott földre a feje (...) S megy minden, mintha mi se történt volna: / A földön még elég ember marad." A Nyári délután a szobában (1922) szintén szonett: "A friss szél futkos fodrai után". A Téged siratlak (1922) kezdetű versből: "S fagyott, fehér szivemre hull a hó." Van úgy, hogy az alliteráció költői etimológia formáját ölti: "Nosza költő! Holt a holdad; / köldököd kötél" (Magyar Alföld, 1928); "a fogacskák azért fogannak" (Vigasz, 1933).

Bőven idézhetnénk példákat a későbbi versekből is. Itt most érjük be az Ars poetica befejezésével:

Én mondom: Még nem nagy az ember.
De képzeli, hát szertelen.
Kisérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem!

Az első sorban megismétlődő nazálisok – mondom, még; nem nagy – alig tűnnek fel, s a második sor k-val kezdődő szava, a képzeli aránylag messze esik a harmadik sor elején megkettőződő k hangoktól: kísérje két – itt viszont a szülője szemmel visszahat a megelőző sor végén lévő szertelenre, amelyre a szerelem felel a negyedik sor végén, s a két szó hangalakja között alig van különbség: szer(t)elen – szerelem, mégis, a szertelen első szótagját érdesnek érezzük, a szerelem hanghatása gyöngédebb. A szemmel ugyan az emberrel alkot asszonáncot, mégis, az utána következő szellem szimmetriapárja: szemmel – szellem. Ha pedig a négy alliteráló szót állítjuk sorba: szertelen – szemmel – szellem – szerelem, akkor ezek önmagukban is (belső) ölelkező rímet alkotnak, amelyben a két távoli rím (szertelen – szerelem) három szótagos, a két közeli (szemmel – szellem) pedig két szótagos.

"Versformákat ma már nem csinálunk, és nem jövünk rá újakra. A versformák mint elemek úgy megvannak, mint a betűk vagy a különböző betűfajták", ezekből "csak kombinálhatunk tetszés szerint" – idézi Gáldi László Erdélyi Józsefet. Ha új versformákat nem is, egyéni-egyedi strófaszerkezeteket alkotott a fiatal József Attila. Ilyen a Tavaszi ének (1922), amely három tízsoros strófából áll, rímképlete aabaccdeed; ilyen a Csókkérés tavasszal (1922), amelynek két tizenkét soros strófája váltakozó hosszúságú sorokból áll, s az utolsó sor szótagszámában és ütemezésében is eltér, bár rímképletük azonos: aabccbddeffe, szótagszámuk pedig 447448448448, illetve a második strófa utolsó sora hét szótagos, ütemezése pedig, szemben az előző –UU /–UU / – – képlettel, –UU / – – / – –. A szintén 1922-ben írt Szerelem ez? egyetlen 21 soros strófa, amelynek rímképlete: ababababcddcbbebeffgg.

Fontosabb ezeknél az egyéni formakereséseknél a szonett jelenléte. Szabad verset csak 1930 előtt írt, szonettet viszont később is. 1921-ben kettőt, 1922-ben huszonhatot, 1923-ban keletkezett A Kozmosz éneke című szonettkoszorú, amely tizennégy szonettből s az ezek kezdősoraiból összeötvözött Mesterszonettből áll. 1924-ben egy szonettet írt, 1925 és 1934 között egyet sem, 1935-ben kilencet, 1936-ban kettőt, s 1937-ben írta a hét szonettből álló Hazám-ciklust. Anélkül, hogy bele akarnánk merülni a számmisztikába – amely egyébként nem idegen a költészettől, mint azt a püthagoreusoktól tudjuk –, felhívjuk rá a figyelmet, hogy az ifjúkori bravúr, a szonettkoszorú után a nagy összegező, végrendeletszerű tabló, a Hazám feleannyi, azaz hét szonettből áll, s a hét szintén mágikus szám.

Vannak többé-kevésbé semleges rímek, amelyeket bárki használhat anélkül, hogy rásütnék a plagizálás bélyegét. Vannak azonban olyanok is, amelyekről ordít, hogy kitől származnak, sőt, ha elég jó a versmemóriánk, akkor ha nem ordít, akkor is visszacseng a fülünkben – lelkünk fülében – a rím előzménye, mint egy zenei motívum. Hangsúlyozom, hogy nem plágiumról van szó, hiszen ugyanaz a rím más szövegkörnyezetben más hangulatú. Ezt a jelenséget, egy más költő által már használt, mondhatni "copyrightolt" rím újbóli megjelenését egyelőre jobb híján rím-reminiszcenciának kereszteltem (hogy az alliterációtól se szakadjunk el).

A következő rímpár Petőfitől származik: "arany hajad, mint a nap sugára / vet fénykévét ruhácskád fodrára" (Hozzá!, 1921) – így az ifjú József Attila, Petőfinél pedig ezt olvassuk: "Nem akarta, hogy a nap sugára / Megbotoljék habjai fodrába" (A Tisza). Szintén Petőfitől származik az evidens akar – magyar rím: "Bizony mondom, hogy győz most a magyar, / Habár ég s föld ellenkezőt akar." József Attila Pogányos hitvallás magyarul (1922) című versében a gondolat is hasonló: "Hogy vasököllel ha akar, / Szabad s egész lesz a magyar." Evidens rím a föld – zöld is. Petőfinél: "Mi kék / Az ég! / Mi zöld / a föld!" A Flóra-ciklus harmadik darabjában, a Már két milliárd kezdetűben az elemi kijelentés helyett részletesen kifejtett hasonlatokat találunk: "Úgy kellesz, mint a parasztnak a föld, / a csendes eső és a tiszta nap. / Úgy kellesz, mint a növénynek a zöld, / hogy levelei kiviruljanak." A Petőfi-versen kívül persze ott szólhatott a költő fülében a "Székelyföld / Mindig zöld" kezdetű vers, talán még az "Isten hozzád, szülöttem föld / Énfelőlem lehetsz már zöld" kezdetű erdélyi népdal és a hazafias gyerekmondóka is: "Piros, fehér, zöld / ez a magyar föld". Szintén Petőfire utal vissza az öröm – eltöröm rím, a Felhők egyik legszebb darabjára: "A bánat? Egy nagy óceán / S az öröm? / Az óceán kis gyöngye, / Talán / Mire fölhozom, össze is töröm." A Balatonszárszóban szereplő kavarog – viharok (Zúg már az ősz, gyűlik és kavarog... / fogócskáznak az apró viharok) A puszta télen-ben már szerepel: "Most uralkodnak a szelek, a viharok, / Egyik fönn a légben magasan kavarog". S Petőfitől származik a dalom – forradalom evidens rímpárja, de milyen más a rím kontextusa a két költőnél! Petőfinél a győzelemben bízó forradalmár ditirambusa zeng: "Haloványul a gyáva szavamra, dalom / Viharodnak előjele, forradalom!" József Attilánál a reménytelenség szólal meg: "Öreg minden. A forradalom / dobálni való hegyes köveken / köhögve guggol s csontos keziben / fillér fénylik: legszebbik dalom" (Öreg minden, 1928).

De mielőtt Arany Jánossal folytatnám a teljességre természetesen nem törekvő leltárt, hadd hátráljak vissza az időben.

A vágy – ágy evidens rím, és változatai többször szerepelnek József Attilánál. Freudistának sem kell lenni ahhoz, hogy rájöjjünk, miért. Balassi sem volt az, avant la lettre, de az ő ekhós versében már explicit módon nyilvánul meg a rím sugallata: "Mi az, mire szívem vágy? / Ágy." Az 1922-ben írt Nagy ajándékok tora még szemérmesebb, már-már komikus: "S ha fáradt tested megpihenni vágy, / Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy." Az Éjjelben (1923) már hármas rímmé bővül a vágy – ágy (az előbb idézett versben egyébként, akárcsak Balassinál, a vágy nem főnév, hanem ige): "Nem kérdi, szürke-é a vágyam, / Nem nézi, mily kopott az ágyam, / Csak átölel a csöndbe lágyan." S az Óda (1933) Mellékdalában: "Sül a hús, enyhítse étvágyad! / Ahol én fekszem, az az ágyad." A Freud nyolcvanadik születésnapjára írt Amit szivedbe rejtesz című, 1936-ban írt versben: "S aki él, mind-mind gyermek / és anyaölbe vágy. / Ölnek, ha nem ölelnek – / a harctér nászi ágy." Szintén 1936-ban írta ...Aki szeretni gyáva vagy című versét: "Nem éreznéd, mily veszély fenyeget / téged, életem s engem is, ki vágyom, / ha másra nem, hát hogy veled legyek, / s ha másutt nem, hát a halálos ágyon?" A majdnem ugyanakkor keletkezett Majd megöregszel már békésebb hangú: "Mert ha elalszol, ugrál majd az ágy, / mint a csikó, hogy a hámot levesse. / S a félelem tűnődik, nem a vágy, / a fejedben: Szeress-e, ne szeress-e." A Thomas Mann üdvözlése (1937) más kontextusban alkalmazza ugyanezt a rímet: "Mint gyermek, aki már pihenni vágyik / és el is jutott a nyugalmas ágyig".

A Rimay Jánosnál, majd a Rákóczi-nótában szereplő ép – szép rím is megtalálható a Tél (1922) című versben, sőt a Napszonett (1922) élek – félek rímének is fellelhető az előzménye Rimaynál: "Mit mondhatok? Éltem, / Hol bátran, hol féltem". Egyik fontos, visszatérő rímének, az elejtem – felejtemnek pedig a polihisztor Kalmár Györgynél található az előzménye elejti – felejti formában, bár Csokonainál is szerepel a megejt – (el)felejt rím. Az annyira József Attilá-s (bal)szerencse – jelentse rímpár Csokonainál már megvan, a ránt – iránt pedig, igaz, hogy eránt alakban, a Tüdőgyulladásomra című vers zárlatában, az estén – festvén (Szeged alatt, 1927) Csokonai Édes estve! Melly lefestve... verskezdetére hajaz. Az élek – lélek, szivem – hiven, benne – lenne, elme – szerelme, énnekem – énekem, tanya – anya, koszorú – szomorú mind megvan Csokonainál.

Vörösmartyra visszahangzik a Biblia – (lelkem) fia rím (Kalózkapitány indulója, 1923), a Petikében: "Kell-e könyv, a szomszéd könyve, / Biblia? / Mit nekem könyv! a beszéd mind / Szó fia."

A József Attila trouvaille-ának tetsző ásitott – pázsitot Katona Józsefnél ásít – pázsit formában már szerepel. A szél – levél amúgy evidens rím Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét zárja le: "Távol estem, mint a levél, / Melyet elkap a forgószél." József Attilánál: "A tompa földön öltözik a szél, / kapkod s kezei meg-megállanak, / leejti kebléről az ágakat, / dühödten hull a törékeny levél" (Mióta elmentél, 1928).

A lomb – domb szintén evidens rímpár Arany Jánosnál is megtalálható, akárcsak a dolgot – boldog, amely József Attilánál, kis eltéréssel többször is szerepel: "Látod, ilyen boldog / vagyok, ha jól meggondolom a dolgot" (Elmaradt ölelés miatt, 1936); "Ember vagyok és olyan boldog, / mint, ha vannak, az örök dolgok" (Töredék); "Nehezülök már, lelkem akkor boldog, / ha pírban zöldel a fiatal ág – / bár búcsút int nekem... E fura dolgot / űzném, az örökös ifjúság italát" (Flóra, 4. Buzgóság). Aranyé a város – már most rím: "Nagyszalonta nevezetes város, / Mégsem olyan nevezetes már most". József Attilánál: "Már elhagyom e kis vidéki várost (...) Még egy nótát is muzsikálok már most" (Elköszönő szelíd szavak, 1923). A nincsen – kilincsen (Éjjel, 1923) a Családi körben szerepel: "Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen, / Mennyit szenved úgyis sok bezárt kilincsen". S a címével is Arany Jánost idéző A csodaszarvas (1933) rímeivel is valódi hommage: "Csodaállat, csak elillant, / lombokon át, ha megcsillant (...) s aranyszőre, mikor illan, / gyári füstön általcsillan." Az Emlényekben szereplő elillant – visszacsillant rím ugyan meg is ismétlődik József Attilánál, ez alkalommal tudatosan, de Arany rímének rafináltsága nélkül: "Majd, amidőn elillant, / Távolról visszacsillant / Még egy csalóka fényt" – Aranynál ugyanis egy múlt és egy jelen idejű igealak rímel. A Két dal második darabjában, az Éji dalban (1928) szereplő ökre – örökre rím zárja le a Toldit: "De kivel nem ér fel egész világ ökre, / Dicső híre-neve fennmarad örökre."

Nemcsak adys, hanem tényleg Ady ríme az ököl – tündököl: "Ki bírja még e szürkeséget, / Ki hazugokat tündököl? / Már jöjj, Ököl" (Elégedetlen ifjú panasza). József Attilánál: "Őrjöngök, Rád ha néznek, / Szeretne ütni két kemény ököl, / Hogy útálom ízét a sárga méznek, / Agyamban hogy csak arcod tündököl" (Szerelem ez?, 1922). A vernek – gyermek rímpár, amelynek több variánsa megtalálható József Attilánál, nemcsak a nehéz gyermekkorban gyökerezik, hanem Adyban is: "S mint kit az édesanyja vert meg, / Kisírt, szegény, elfáradt gyermek, / Úgy alszom el örökre" (Hazamegyek a falumba). József Attilánál: "Kit más-gyötörte anyám azért vert meg, / mert sápadt kézzel loptam én, a gyermek" (Boldog hazug..., 1935). A Medália (1929) annyira József Attilá-s, a Tiszta szívvel-re visszautaló sorai ("Hiába, hogy tegnap sem ettem, / evett az ördög énhelyettem / csülköket, országot, jövendőt, / s bár ő töltötte meg a bendőt"), pontosabban a jövendőt – bendőt rím ott van már a Dózsa György lakomájában is: "Hajh, gyomor, hajh, kutya bendő! / Ti vagytok Magyarország sírja / És ti lesztek a jövendő."

Babits Cigánydalának refrénje visszhangzik a Tiszta szívvel-ben: "se apád, / se anyád, / se országod, se tanyád" – és még inkább, mint apám, Tóth Endre kimutatta, Oláh Gábor sorai: "Az apám bérkocsis volt, / kenyérsütő az anyám, / magam egy különös rom, / se istenem, se hazám" (A keresztre feszített ember).

A Mint loholó bolond előtt (1923) adósa – rózsa rímmel Kosztolányinak adósa, akárcsak az unalom – malom (Még ne utazz el, Sárikám, Pozsonyba..., 1937), a csősze – ősze (Bús énekhívás, 1922) és persze a Velencék – lelencét – szelencét (Szerelmes keserű hazafiság, 1932) rímekkel is.

Tóth Árpádot visszhangozza a lebegőben – levegőben rím (A paradicsom életté lesz, 1925): "Kövér úr sétál lebegő / Hassal az édes levegő // Árjában..." (Áprilisi capriccio).

Ezek a rímek tehát, mondhatni, nemcsak a rímhívó szóra rímelnek, hanem egy-egy korábbi vagy kortársi magyar költőre is; a költő és olvasója számára tudatosan vagy öntudatlanul ezek is hozzákapcsolják József Attila verseit a magyar költészet egészéhez, mint bizonyos zenei motívumok Bartók műveit az őt megelőző európai zenéhez (és persze a magyar és nem magyar népzenéhez).

De merít József Attila a folklórból, annak fennköltebb és vulgárisabb rétegeiből is rímeket. A Külvárosi éj (1932) és az Eszmélet (1933–34) vasat – hasad, illetve meghasadt ríme egy betyárnótára visszhangzik: "Olvaszd ki bennem a vasat, / álló üllőt, mely nem hasad" (Külvárosi éj, 1932); "Hallottam sírni a vasat, / hallottam az esőt nevetni. / Láttam, hogy a múlt meghasadt" (Eszmélet 9., 1933–34) – és a betyárnóta: "Nem loptam én életembe, / csak egy csikót Debrecenbe, / mégis rám verték a vasat, / babám szive majd meghasadt."

A Parasztanyóka (1922) című vers így fejeződik be: "Falán sok szentkép, néma koszorú. / Macskája vén, már régen nem dorombol. / S az öreg anyó olyan szomorú." S egy l’art pour l’art vagy abszurd hatást keltő népdal (amelyből feltehetőleg Csokonai is merítette ezt a rímet): "Koszorú, koszorú, / mért vagy olyan szomorú? / Azért vagyok szomorú, / mert a nevem koszorú." Ugyanez a rím megismétlődik a Derengő rózsában (1928) is: "Derengő rózsa, szomorú, / derekán szalmakoszorú."

A volt – bolt rímpár evidens, de nyilván éppen ezért szerepel egy kiszámolóban is: "Nagyváradon volt egy bolt, / abba mindenféle volt, / tenta, penna, papiros, / eredj ki, te kis piros." József Attilánál: "Így volt? / S eldobtad, ahogy az égbolt / az unt csillagot ejti le" (Magad emésztő..., 1933); "minekünk nem volt ravatal / az elfeketült föld s a mennybolt, / mely oszladozni fölfakadt / (Csak most emlékszem rá, milyen volt!)" (Temetés után, 1935); "Utoljára Szabadszállásra mentem, / a hadak vége volt / s ez összekuszálódott Budapesten / kenyér nélkül, üresen állt a bolt" (Kései sirató, 1935–36).

"Van ám itt erő, csak ritkán jön elő" – szoktuk mondani pejorálva. Az erő – elő rím többször is felbukkan József Attilánál: "Nézem a lámpám. Villamos lámpa. / Fűti egy titkos, rejtett erő. / Tompa árnyékból csillogó élet lesz, / Ahogy belőle fény tör elő" (Nézem a lámpát, 1922); "A vadzab, ki kardot vont elő, / fejét mélyen lehatja. / Most a dicsőség és az erő / a repedt pajta..." (Falu, 1934). Inkább a városi folklórba tartozik a következő mondóka: "Csend, rend, figyelem, aki rossz lesz, megverem!" A Csókkérés tavasszal (1922) befejezése így szól: "Csend, kicsi, csend! / Így, ez a rend – / Most csak a csókod kérem." A "jönnek – szemedből a könnyek" evidens ríme a Végtelen óta (1921) című versben szerepel: "Végtelen óta folynak a percek, / Végtelen óta folynak a könnyek – / Harsog a tenger, árad a tenger / És jaj! utánok még többen jönnek." Az "idővel – ha jóllakunk tüdővel" szólás ríme az Éhség (1927) című a szonettben szerepel: "Már nem törődnek semmit az idővel. (...) Egészséges, még jó paraszttüdővel / szívják, rágják a port, szénaszagot / s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek." A "kismise, nagymise, azután meg semmise" visszhangzik az El innen (1923) rímpárjában: "Álld meg, te Krisztus, a mi fegyverünket! / Az ének száll és kúszik a mise. // S a megdühödt vak látnivágyót büntet, / Pedig még fényt nem látott senki se." Általánosan elterjedt csúfoló a következő: "tót / fenekin egy fót / fóton egy betű, / betűn egy tetű." József Attila Tűnődő (1931) című miniciklusának utolsó, Írásjel című darabja így szól: "Ez mind csak játék. Ceruzával írom, / uraktól kapott pénzen vett papíron. / Még nem gépfegyver-züm-züm e betű. / Váj, mint a nyomor, csíp, mint a tetű."

József Attila nemcsak más költőktől vett át tudatosan vagy öntudatlanul rímeket, bár az sincs kizárva, hogy ezek egy részét újra feltalálta. Saját rímeit is újból felhasználja, s az először kipróbált – vagy inkább, mint a színházban, elpróbált – rímek más hangulattal, más sugallattal térnek vissza későbbi verseiben. A vándorló, bolygó, vagy nevezzük egyszerűen visszatérő rímeknek őket, nem ritkák József Attila verseiben. Kezdjük az egyszerűbbekkel: "Ez a fagy átszúr, döf tüdőt, / rongy mögött meztelen kebelt – / köszörűn sikoltó idő" (Fagy, 1931–34). A tüdőt – idő rím tüdővel – idővel változatban már előfordult az Éhségben, s kimutattuk valószínű forrását.

"Kövér homály, zsíros, csendes; / lapos lapály, kerek, rendes" (Holt vidék, 1932). A csend – rend rím a Csókkérés tavasszal végén szerepel.

"Akarom kezeimbe sodorni a hajad, / Akarom megízelni telér ajakad" (Szerelem ez? 1922). A hajad – ajakad rím is előfordul a Csókkérés tavasszal című versben.

Az este – teste is evidens rím, szerepel Tóth Árpád Musset-fordításában és még sok helyen. József Attilánál: "A fákon árnyak nőnek este (...) Eloszlik a gond barna teste" (Az örök elmulás, 1921); "Fáradt baromként reszket lelke, teste, / Félmunkát végző társak röhögik / S feszül, mert tudja – reá korábban jön / Este" (Lázadó Krisztus, 1923); "Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén, / hadd lássunk át magunkon itt ez estén" (Thomas Mann üdvözlése, 1937); "engem sejdít a munkás teste / két merev mozdulat között; / rám vár a mozi előtt este / suhanc, a rosszul öltözött" (Ars poetica, 1937).

Ugyanazt a rímet játékosnak érezzük a Balatonszárszó (1936) című versben ("hisz annyiszor öleltem, / ahányszor rája leltem") és a biológiai-lelki szükségszerűség kifejezésének a Nagyon fájban (1937): "ezért ölel / minden, ami asszonyra lel, / míg el nem fehérül a száj is."

Kézenfekvő a tenger – ember rím is: "Riasztó, mint a fölmorajló tenger / Álarca mélyén bús Halál rohan – / Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember / Remegve ejtem lelkemet elébe" (Csend, 1921) "Mert mint baktériumnak csepp is tenger, / Idegen, messzi bolygó minden ember" (A Kozmosz éneke, 1923); "Lám, ösztönöm helyes nyomon / járt, amikor bejött az ember. / »Kikapcsolja a villanyom« – / ez zúgott bennem, mint a tenger" (Gyönyörűt láttam, 1937); s a Hazám záró részének fohászában: "Adtál földmívest a tengernek, / adj emberséget az embernek."

A Tiszta szívvel sokkoló ríme, a szeretőm – szemfedőm már egy évvel korábban felbukkan a Hűség című versben: "Mint holt leánynak őrült szeretője, / Ki este, hogyha gyúlnak csillagok / És fényük búsan, szomorún lobog, / Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedője // A holt leánynak sápadtan fehérlik..."

Könnyű rím a már Csokonainál is előforduló benne – lenne: "Dús életemnek ifjú vára omlott / Mohos magánnyá szépült és ma benne / Csak csipkebokrok nőnek, ó pedig / Egy lánynak csókja mind liliom lenne" (Uram!, 1923). S menynyire másként hat ez a rím a "Költőnk és kora" halálosan játékos soraiban: "Úgy szállong a semmi benne, / mintha valaminek lenne / a pora..."

A "Költőnk és kora" több ríme megjelenik korábban: "Ifjúságom! oltáros korom! (...) s békanyál lesz meghaló porom" (Öreg minden, 1928); "Íme, itt a költeményem, / ez a második sora – (...) címe: Költőnk és kora". Itt nemcsak a kora és pora rímel, hanem a sora is, méghozzá nem akárhogy: a sora előtti szó k-ra végződik, a kora előtti pedig s-re, azaz: -k sora – -s kora, vagyis a szövegben mindkét szó mássalhangzó-torlódással kezdődik, ugyanazzal a két hanggal, csak fordított sorrendben (ks, sk).

A boldog – foltok rím az Ars poeticából vándorolt tovább: "Nincs alku – én hadd legyek boldog! / Másként akárki meggyaláz / s megjelölnek pirosló foltok."  A "Költőnk és kora" végén: "Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok."

A bajom – majom rím két versben is előfordul: "Leülepszik, nem illan el bajom. / ...mint ketrecében az ijedt majom" (Leülepszik..., 1935); "hessentsétek el nagy bajom! / Eszméim közt, mint a majom / a rácsok közt le és föl / vicsorgok és ugrándozom" (Kiáltozás, 1936).

Ritka, sőt keresett rímnek érezzük szövegkörnyezet nélkül a torzsa – sorsa megfelelést: "Törzs vagyok-e vagy már csak torzsa? / Nem sors az egyes ember sorsa!" (Ákácokhoz, 1929) – bár, okkal vagy ok nélkül, úgy érezzük, hogy a törzs és a torzsa szó töve azonos.

"Mondd, mit érlel annak a sorsa, / ki családjáért dolgozik, / veszekszenek, kié a torzsa" (Mondd, mit érlel, 1932). Nincs rá bizonyíték, de valószínűleg a "veszekszenek, kié a torzsa" sor volt a vers kiindulópontja, nemcsak azért, mert a kapdossa – újságpapirosba – mossa kevésbé evidens rímek, mert a torsra már a torzsából következik (ez a ritka szó a Toldi első énekében szerepel: "Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben"), a sorsa – borsa már megjelenik Babits Gretna Greenjében az általa alkotott sorsom-borsom ikerszó formájában, hanem mert a káposztatorzsa mint a sokgyerekes szegény családokban egyedül elérhető csemege József Attilának éppúgy saját gyerekkori élménye, mint ahogy vágyálma volt "öt forintért kuglert venni".

A szegény – legény rím is megjelenik a korai versekben: "A búzát vágja sok szilaj legény / – Marokszedő leány halad nyomukba – / A sima réz-orcájok kipirulva. / És villog a nap kaszájok hegyén. // A rengő búza hódoló remény. / Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva; / Mint fáradt gyermek, anyjára borulva. / És ihatnék a kutya is, szegény" (Aratásban, 1922) – itt még esetlegesen, a hangalak hasonlósága folytán, de a következő idézetben a két szó már összefügg: "Leszédült vagy leugrott – jaj szegény, / Erős vidám – és most halott legény" (Holttest az utcán, 1922). A tizenöt évvel később keletkezett Születésnapomra pedig már önmagát kvalifikálja szegény legénynek, jelzős szerkezetként két szóba, sőt, rímként két sorba írva, egyidejűleg sugallva az egybeírt összetett szó jelentését is.

A rím hatását természetesen befolyásolja a rímhívó és a felelő rím közötti távolság is: "Kit meg nem indít asszony és nyomor. / S mosolygó arca ne legyen komor" (Tovább én nem bírom, 1923) – ebben a fiatalkori versben, úgy érezzük, a rímkényszer működik. A Hazám első szonettjében egy több mint nyolcsoros mondatban a megvilágosodás, a költői hivatás (ismételt) tudatosodása fogalmazódik meg a komor – nyomor rím egyáltalán nem esetleges felhasználásával: "...Rám csapott, / amiből eszméletem, nyelvem / származik s táplálkozni fog, // a közösség, amely e részeg / ölbecsaló anyatermészet / férfitársaként el, komor // munkahelyeken káromkodva, / vagy itt töpreng az éj nagy odva / mélyén: a nemzeti nyomor."

Evidens rím az anyag – hanyag is, de – mint általában – nem mindegy, hogy mit kapcsol össze. Az Egy ifjú párra (1933) című versben a képek "hanyag / alakzatai alighogy élnek, máris tubusaikba / surrannának vissza a festékek, a nem-lett múltba / az ősi anyag." S alig egy hónap múlva, a Majd emlékezni jó lesz című versben megtalálja pontos helyét ez a rím: "Én ilyen gyermek nem vagyok. Fogamban / szaporodik az idegen anyag, / mint a halál is szívemben. Hanyag / társadalmunkra szabatos szavam van." Újabb egy hónap múlva a Levegőt! átveszi a képet, de másként folytatja, s az anyagra is más rímel: "Felnőttem már. Szaporodik fogamban / az idegen anyag, / mint szívemben a halál. De jogom van / és lélek vagy agyag / még nem vagyok...".

Többször szerepel a valóság – rózsát rím is: "S én nem bírom, bocsáss meg szép Valóság! / Csak lelkem tép még egy utolsó rózsát" (Lányszépség dicsérete 1., 1923). "Boldog hazug, kinek van istene, / ki rettenetes, de maga a jóság; / kinek sebet kap reszkető keze, / ha leszakítja a tilalmas rózsát. // Boldog hazug – értetlen szelleme / a meg nem fogant, ártatlan valóság" (Boldog hazug..., 1935). Az 1937-ben írt Gyönyörűt láttam kezdetű versben a rím a kontraszthatást fokozza: "Gyönyörűt láttam, édeset, / elképzeltem egy gyenge rózsát. / Elbámészkodtam s rám esett, / mint nagy darab kő, a valóság."

Mennyire jellemző, hogy a magától értetődő örülnék – ülnék (rag)rím először az Istenem című, 1925-ben írt versben jelenik meg, másodszor a Flórának írt, 1937-ben kelt vallomásban: "Ha nevetnél, én is örülnék, / vacsora után melléd ülnék" – mondja Istennek, Flórának pedig ezt: "Mert jó meghalni. Tán örülnék / ha nem szeretnél így. Kiülnék / a fehérhabú zöld egek, / fecsegő csillagfellegek // mellé a nyugalom partjára".

Egyszeri rímnek tűnik az elmulással – mással, de ennek is megvan az előzménye: "Az a művész pörölt az elmulással – / tanúskodj néki! De velem, ne mással" (Elmaradt ölelés miatt, 1936); a Tiszta szívvel záróképét előlegező, 1923-ban írt Magyarok 1. részében: "Gonoszság helyett búza nől ki / Az égből földbe hullt szivünkön; / De igaz, nótás, füttyös másnak... / Magyar, köszönj az elmulásnak".

A Hazám 4., a kivándorlókat megjelenítő részében szereplő kolomp szól – bolondtól rím is egyszeri, azon a helyen keletkezett rímnek tűnik: "Volt, aki úgy vélte, kolomp szól / s társa, ki tudta, ily bolondtól / pénzt eztán se lát a család." Az 1935-ben írt Majd emlékezni jó lesz kezdetű vers azonban már alkalmazza ezt a rímet: "Rimánkodik az éghez sok bolond, / hogy bújjanak beléjük hars erények. / De ők alattomosak és szerények, / suttyomba élnek, harangjuk kolomp."

A Flóra-ciklus (1937) 5., Megméressél című darabja a régi magyar költészet négyes rímeit eleveníti fel bravúrosan: "Ízét adja a tiszta víznek, / száját adja a tiszta íznek, / hazaszólít, amikor űznek / szemében csikó legelészget." A víznek – íznek rím előzménye megtalálható az 1932-ben írt A kanász című versben, bár ott az íz homonimája szerepel: "Sóhajtott is egy ízbe, / nézi magát a vízbe."

Ebben a víztisztaságú rövid versben József Attilának még két, szinte rögeszmésen visszatérő ríme vagy rímcsaládja szerepel. Az egyik a kellem – szellem – ellen – szerelmem, ennek két tagja, a szellem – ellen megtalálható a nem sokkal korábbi (Ős patkány terjeszt kórt...) kezdetű versben: "S mert a nemzetekből a szellem / nem facsar nedves jajokat, / hát új gyalázat egymás ellen / serkenti föl a fajokat" – és szerepel a nem sokkal későbbi Születésnapomra rímei közt is: "a hont / kivont // szablyával óvta ellenem. / Ideidézi szellemem / hevét / s nevét".

De amire igazán illik a rögeszmés jelző, az a telken – lelkem és a vele többé-kevésbé azonos rímek: "Már nem képzelt ház üres telken, / csinosodik, épül a lelkem" – s itt a rím még folytatódik: betelten – leltem. A rím először az 1923-ban írt A Kozmosz énekében tűnik fel: "Kerengő bolygó friss humusza lelkem, / Nehéz ekével szántja milliárd / Vad, barna fájdalom s hegyes vasát / Mélyen lenyomva gázol át a telken." Az őrült hajótöröttben (1923) is megjelenik: "Dagadj, vitorla, mint dagad a lelkem! / Hát hulljon szét a föld, ha ráfutunk, / De kikötünk az ősi telken!" A Flóra-versben szereplő lelkem – leltem már korábban előfordul: "Tele vágyakkal zokog a lelkem, / Szerető szívre sohase leltem" (Keresek valakit, 1921). Adekvát a lelke – telke rím az Ady emlékezetében (1930): "Teste a földé. Földmívesé lelke, / ezért koppan a kapa néhanap. / Sírja három millió koldus telke, / hol házat épít, vet majd és arat" – és az Elégiában (1933) is: "...Itt a lelkek / egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt / oly üresen várnak, mint ahogy a telkek / köröskörül mélán és komorlón / álmodoznak gyors zsibongást szövő / magas házakról." S az Elégia felől olvasva indokoltnak tetszenek a Flóra-vers rímei és a rímek sugallta kép is: "Már nem képzelt ház üres telken, / csinosodik, épül a lelkem, / mivel az árnyakkal betelten / a nők között Flórára leltem."

Egy másik monomániás rím, amelyet már említettünk a Csokonaitól kölcsönzöttek között, az elme – szerelme és változatai. A Kései siratóban (1935–36): "Világosodik lassacskán az elmém, / a legenda oda. / A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, / észreveszi, hogy milyen ostoba." A Márciusban (1937): "Számol ezzel a gondos elme. / A megbántott Föld ha kihűl, / ég Flórám és szívem szerelme." Ez a rím az utolsó esztendő verseiben többször visszatér: "Nehéz ez a bánat, / nem bírja az elme. / Ifjíts meg, bocsánat, / Flóra szép szerelme!" (Száradok, törődöm, 1937); "És elmúlik szívem szerelme. / A hűség is eloldalog. / A csöndbe térnek a dalok, / Kitágul, mint az űr, az elme" (Majd..., 1937). Ebben az egyébként rendkívül kötött formájú, két rímet variáló, a szonettformához közel álló rímképletű versben (abbaabaabbaab) a fenti rímre kétszer az énekelve felel, egyszer a türelme, egyszer a kelme.

A verem – terem is visszatér: "Utad selyemmel, rímekkel verem, / De rajt’ ne járj, mert ott sóhaj terem" (Nagy ajándékok tora, 1922); "Mondd, mit érlel annak a sorsa, / akinek öt holdja terem; / lompos tyúkja kárál a torsra, / gondjai fészke a verem" (Mondd, mit érlel..., 1932) – bár a korai versben a verem ige, az utóbbiban főnév. Többször fordul elő a gyermek – vermek – termek – vernek – termet rímcsalád valamelyik tagja: "Szeretlek, mint anyját a gyermek, / mint mélyüket a hallgatag vermek, / szeretlek, mint a fényt a termek" (Óda, 1933); "Mint tenger, ráng az apró termet; / a cucli csöpög, mint a csap; / a lány elveszi és a gyermek / nyel, vonít és utánakap" (Iszonyat, 1934); "Ha a hold süt, a néma, síron túli fény, / álmomba kinyílnak a termek. / Kioson, kenyeret szel a konyha kövén / s majszolja riadtan a gyermek" (Ha a hold süt..., 1936); "Ha nem ölelsz, falsz, engem vernek / a fák, a hegyek, a habok. / Én úgy szeretlek, mint a gyermek / s épp olyan kegyetlen vagyok: / hol fényben fürdesz, azt a termet / elsötétítem – meghalok" (Ha nem szorítsz..., 1937).

Az Ódában a hármas rímű, három párhuzamos hasonlat a szeretet–szerelem evidenciáját jelzi. A következő versben a gyermek rímhívója, a termet főnév teljesen adekvát módon simul a versbe. A harmadik idézetben a termek képe nem teljesen indokolt, a negyedikben a vernek ige adekvát módon jelzi a gyermeki függést, a "gyermekké tettél" pszichózisát, s a fényben fürdő termek képe az Ódára utal vissza, de megfordítja a képet: az Ódában a fényt szeretik a termek, itt attól kapják fényüket, aki él, a költőtől, s ha ő meghal, sötétbe borulnak.

József Attila egyik legnagyobb és legtalányosabb verse a "Költőnk és kora". Ennek több rímét idéztem már itt is, egy korábbi tanulmányomban is (A középkori francia költészet és József Attila. Irodalomtörténeti Közlemények, 1996/5–6.). Ismeretes, hogy az utolsó strófa hármas ríme: nyúl – lekonyúl – alkonyúl szerepel a néhány héttel korábban keletkezett (Jön a vihar...) kezdetű vers második strófájában: "S ameddig ez a lanka nyúl, / a szegény fűszál lekonyúl, / fél, hogy örökre alkonyúl." A nyúl – nyúlik helyett – mindkét versben meghosszabbítja a lekonyúl és az alkonyúl utolsó magánhangzóját, de az 1932-ben írt Fákban, ahol nem három szó rímel, hanem csak kettő: konyul – alkonyul, az utolsó magánhangzó a köznyelvi ejtésnek és a helyesírási szabályzatnak megfelelően rövid: "Sárga levelük lefele konyul, / törzsük vizes, ragyog. / Kisírtan állnak – gyorsan alkonyul / s e fák magányosok."

A "Költőnk és kora" utolsó versszakában megismétlődő hosszú ú-k az utánuk következő l hangokkal még hosszabbnak hatnak, s a vers utolsó szótagja is (ny)úl, aminek talán a második versszakban van a kulcsa: "ahogy zúg a lomb, a tenger, / ahogy vonítanak éjjel / a kutyák..." Az első versszakban egy u van: "Ugy szállong a semmi benne..." – a másodikban három, s a háromból az egyik hosszú (zúg), a másikat az utána következő l nyújtja meg: táguló. A harmadik versszakban nincs u, a negyedikben kettő (ugy, szublimálom), az ötödikben egy (hazudozol), a hatodikban pedig négy, ebből három rímhelyzetben, egy pedig a hullafoltok szóban, ahol a hosszú l-ek szintén megnyújtják. A három rímszónak mai nyelvérzékünk szerint nincs köze egymáshoz, de a nyúl – lekonyúl – alkonyúl szekvencia mégis ok-okozati összefüggést sugall, vagy legalábbis költői etimológiát, olyasféle nyelvi trompe-l’oeilt, mint Petőfi a Nemzeti dalban a dom/borulnak – le/borulnak rímmel, ahol pedig az első ige a domb főnévből származik, a második a borul le- igekötővel ellátott alakja, a kettő együtt mégis az evidenciát sugallja: "Hol sírjaink domborulnak, / Unokáink leborulnak". Ugyanilyen evidens hatású a "Költőnk és kora" befejezése, a nyúl – lekonyúl után az alkonyúl, ami egyszerre érzékeltet egy napszakot, egy élet – egy emberi élet – homályba borulását, a Menschendämmerungot, a világ végét, amely nélkülünk – a költő nélkül – sötétbe borul: "Piros vérben áll a tarló / s ameddig a lanka nyúl, / kéken alvad. Sír az apró / gyenge gyep és lekonyúl. / Lágyan ülnek ki a boldog / halmokon a hullafoltok. / Alkonyúl."

Említettem már, hogy József Attila gyakran aposztrofálja verseiben a rímet, magát a verset, és szívesen él az emelkedettebb költemény megnevezéssel, nemegyszer rímhelyzetben, például a "Költőnk és korá"-ban is: "Íme, itt a költeményem. / Ez a második sora. / K betűkkel szól keményen..." A költemény rímpárja, akár rímhívó, akár felelő, legtöbbször az evidens én: "...s a többi nép közt elvegyültem én, / majd kiváltam, hogy azután kiváljon / sok gondom közül ez a költemény" (A kövezeten..., 1934); "Gondoljátok meg: Ezen a világon / nincs senkim, semmim. S mit úgy hívtam: én, / az sincsen. Utolsó morzsáit rágom, // amíg elkészül ez a költemény..." (Ki-be ugrál..., 1936); "Mikor születtem, a kezemben kés volt – / azt mondják, ez költemény. / Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt: / embernek születtem én" (Azt mondják, 1936), "Már régesrég rájöttem én, / kétéltű vagyok, mint a béka. / A zúgó egek fenekén / lapulok most, e költemény / szorongó lelkem buboréka" (Már régesrég..., 1937); "Harminckét éves lettem én – / meglepetés e költemény" (Születésnapomra, 1937).

Az Ének én vagyok – mondja József Attila egy tizenhét éves kori töredékében, és valóban, élete és költészete az autofágiáig, az átlényegülésig eggyé vált.