Látlelet IV.
Csoportkép. Sárvár, 1979. március 4. A
kép bal szélén Vattay Elemér fotóművész, műgyűjtő és
Ruttkai Éva, mellettük Ferenczy Béni ősz hajkoronás
özvegye, Erzsike. Előttük áll Kassák Lajosné, éppen
megnyitja a nehezen meghatározható műfajú kiállítást:
Vattay Elemér fotói, gyűjteményének legértékesebb
kéziratai, festményei, 20. századi magyar festők
magánlakásban rejtőző remekművei. A kép jobb szélén
szürke zakóban, magas nyakú pulóverben, félrebillent fejjel
elmélyülten hallgató, aszkétaarcú férfi.
Másik kép, néhány perccel később: Ruttkai
Éva a kezében tartott könyvből valamit felolvas. Éppen
fölnéz, száját picit összeszorítja, a mellette álló
férfi – talán a helyi illetékes, talán önzetlenül
segíteni kész barát; néhány perccel korábban a
megnyitóbeszédet mondó Kassák Lajosné kézitáskáját
őrizte – kíváncsiskodva kukkant bele a színésznő által
felolvasott szövegbe. A jobb szélen álló ősz férfi
tekintete most szigorú, két kezében félig nyitott
verseskötet, a színésznőt hallgatja, de lelkében már a
következő pillanatra készülődik, amikor majd ő áll Ruttkai
Éva helyén, és saját versét olvassa föl a most görcsösen
szorongatott, karcsú könyvből.
Elhangzik egy prózai mondat: "Egyre
gyorsabban röpülnek az évek, és egyre nehezebb verssé
lenni" – a színésznő idézi halott társa, Latinovits
Zoltán szavait. Talán éppen abban a pillanatban, amikor a
fényképfelvétel készült, merevedett mozdulatlanná az
aszkétaarcú, ősz férfi, mert lelkében muzsikálni kezdett a
halott színész szavakba tördelt sóhaja: "egyre nehezebb
verssé lenni".
Csak fekete-fehér emlékeimben él a
következő jelenet. A régi, aláírásokkal díszített
fénykép valahol dobozok mélyén, porosodó papírtemetőben
lappang.
Áll középen a szomorú szemű,
aszkétaarcú, ősz férfi, kezében könyv, és verset mond.
Nyitott könyv a kezében, de nem olvas. Mintha ősi
varázsigéket mormolna, nem is mondja, inkább kántálja a
szöveget – a bűvölet varázskörébe vonja hallgatóit,
amikor a lélek mélyén kavargó gondolatok, indulatok,
szenvedélyek, örömök és bánatok szavakká formálódnak,
verssorokká kristályosodnak –, és a költő újra átéli a
születés gyönyörét, a pillanatot, amikor az ember verssé
lesz.
Ruttkai Éva mögött fiatal nő áll; sietett,
elkésett, még kapkodja a levegőt, csak az utolsó szavakat
hallotta. Átszellemülten tapsol, aztán az előtte álló
hajzuhataghoz hajol, nem a színésznő, csak az ismeretlen,
gyönyörű hajú nő fülébe súgja: Szép vers. Ki ez a
férfi?
A színésznő – éppen mindenki tapsol –
lassan hátrafordul, némán nézi a tudatlan érdeklődőt, aki
boldogan, hangosan, tele szájjal elmosolyodik: Jaj, drága
művésznő, de jó, hogy itt tetszik lenni. Amíg tart a
taps, gyorsan elmeséli, hogy látta Ruttkai Éva estjét – tetszik
tudni, a tündérkirálynőst! –, és moziban is látta
őt, de a film címe most nem jut eszébe. Ruttkai Éva mosolyog.
Színésznő: megszokta, szereti, ha megismerik, ha szeretik.
Némán visszafordul, a késve érkezett fiatal nő a mellette
álló ismeretlennel osztja meg váratlan boldogságát: Ruttkai
Éva, a színésznő... ő is itt van...
Boldogan szív egy levegőt a nagy
színésznővel.
Az aszkétaarcú, ősz férfi lapoz, új verset
mond. Áhítatos csönd.
Néhány hónappal később. Budapest,
valamelyik metróállomás, délidő, rokon barátommal
beszélgetünk a fölfelé kúszó mozgólépcsőn. Magányos,
aszkétaarcú, ősz férfi, kopott kabátban, velünk szemben,
lefelé. Boldogan köszönök, barátságosan, kedvesen int. Szervusz,
hogy vagy? Válaszolnék, de már mögöttünk van,
távolodik. Visszafordulunk, mosolygunk, integetünk. Ő
fölfelé, én lefelé.
Ki volt ez? – fordul felém
érdeklődve rokon barátom. – Végtelenül vonzó ember,
gyönyörű szomorú szeme van.
Igen – válaszolok lassan, rágom a
szavakat –, talán a legnagyobb élő magyar költő.
Pilinszky János.
Visszanézünk. Pilinszky Jánossal lassan a
mélybe ér a mozgólépcső. Mögöttem sok-sok ember.
Beszélgetnek, nézelődnek, magukba süllyednek, vagy
egykedvűen bámulják a hirdetéseket. Egyiküknek sem akadt meg
a szeme a lassan mélybe utazó, ősz férfin. Észre sem
vették, hogy mellettük – mielőtt 1981. május 27-én az
égbe költözött – pokolra szállt egy magyar költő.
Szigethy Gábor