Serfőző Simon
A
két seprűnyél
Egyik napról a másikra arra döbbentem
rá, hogy a fejemen olyan a haj, félrefésülve, mint az ól
fedele. Az iskolában pedig a hetedik osztályos fiúk, akikkel
együtt koptattam a padot, már hátrafelé fésülik.
Nagyfiúsan. A többsége legalábbis. Egyre jobban kezdtem
szégyellni magam, hisz hozzájuk képest én hogy nézek ki!
Elhatároztam, teszek róla, hogy a hajam nekem
is hátrafelé álljon.
A tettet nem halasztgattam sokáig, hanem még
aznap, ahogy hazacaplattam az iskolából, hozzáláttam a
frizura átalakításához.
A lavórba gyorsan vizet öntöttem, s álltam
a falra akasztott tükör elé. A fésűt bevizeztem, s emeltem a
fejemhez, a fürtjeimet igazítani.
Mikor a fodrászmunkát befejeztem, s a víz
már folyt a nyakamba, fülem mögé is, kiálltam a nyári
konyha ajtajába, hogy megmutassam a kutyának: mit szól hozzá?
Másnak nem mutathattam, mert egyedül voltam, szüleim oda
voltak valahol. Jobb is. Legalább így nyugodtam ügyködhettem.
A tyúkokra, kacsákra, meg akikhez még véleményért
fordulhattam volna, legyintettem csak, úgyse értenek hozzá.
Persze a kutya se nagyon, mert az se felfelé nézett, amerre a
fejem van, hanem a kezem figyelte, mit adok neki enni. Az
érdekelte. Én maradtam csak jóváhagyni a munkámat. Egy
kicsit kellett még igazítani rajta, s ráhagytam. Szaladtam
valamerre.
Majd egyszer csak megtorpantam. Úgy éreztem,
megszáradva a hajam, a széltől szállt mindenfelé.
Vissza a konyhába, hogy megnézzem, mi
történt.
Amit hátrafésültem, a nagyja ugyanúgy
állt, mint annak előtte: félre, mint az óltető.
Aztán sapkában jártam napokig, hogy úgy
szoktassam, ahogy látni szerettem volna.
Nem állt az akkor se úgy. Csak ahogy ő
akart.
S ekkor anyám azt találta mondani, hogy az
egyik "tejes helyről" a hét végén két lányt hoz a
házhoz, attól a családtól, ahová tejet hordott. Testvérek,
s csuda cserfesek. Még sose láttak közelről tehenet, s
szeretnék megnézni, meg a tanyát is, mert még azt se láttak.
Anyám hiába mondogatta, hogy sok légy van nálunk, este a
kukoricásból szállnak a szúnyogok, lavórban kell
mosakodniuk, mert nincs fürdőszobánk, bolha is kerülközik,
és sorolta, mi vár rájuk. Ők akkor is jönni akartak.
Ráragadtak, mint bogáncsok a ruhára.
Az én hajam meg úgy állt, hogy sehogyse.
Hogy kerüljek így elébük?
Nem tudom, magamban milyeneknek rajzoltam le
őket, de lányoknak, az biztos. Nem olyanoknak, mint én voltam,
aki itthon ingben-gatyában jár. S a pisilőjük is más, mint
az enyém, fogadni mertem volna.
Ha a hajammal nem lett volna bajom, hisz napok
óta ez foglalkoztatott, már aludni se tudtam tőle, lehet, hogy
örvendtem volna a jövetelüknek. Így azonban anyámnál
elkezdtem tiltakozni:
– Ide ne hozza őket!
– Egy napot kibírsz tán.
– Mit csináljak én velük?
– Játszol, mi mást csinálnál?
Én, velük? Hogy én leálljak lányokkal
játszani?
– Azt aztán nem! – jelentettem ki.
Később mégis gondolkodóba estem: játszani
csak jó lenne. Máskor erre alig van időm. Ha valamibe
belekezdek, hamarosan abba is hagyhatom. A kamrába kell
szaladnom, a kútra, tűzrevalóért a kazalhoz, megállásom
alig van.
Megenyhültem kicsit, elszállt az anyámmal
szembeni haragom. De még mindig ott volt a szégyenérzet
bennem: a lányok mit szólnak majd, ha meglátnak?
Ideállítanak tiszta ruhában, tiszta cipőben, én meg ahogy
itthon szoktam lenni, mezítláb leszek, a kezemen piszkos
körmökkel, összevissza hajjal a fejemen.
Legalább az állna rendesen.
Arra gondoltam, a mielőbbi siker érdekében
porral beszórom, bevizezem, s akkor fogjon ki rajtam! Csak úgy
meg, ha megszárad, olyan lesz, mint a vályog, a fésű
beletörik. Az meg egy van a háznál. A végén az se lesz, azt
érem el.
Akkor mitől áll hátra?
A sziruptól! Kipróbálom, s meglátjuk. A
málnaszirupos üveg ott volt az asztalon, a szemem előtt, s
mellette a szódásüveg. Anyám szerette nagyon a szörpöt,
amit én se vetettem meg. Főleg víz nélkül!
Most azonban a pohárba öntöttem hozzá
vizet, megkevertem az ujjammal, s már mártottam is bele a
fésűt, vittem a fejem tetejére. S mit mutatott a tükör? El
se akartam hinni.
Jöhetnek a lányok! Úgy állt a hajam, ahogy
én akartam. Hullámot is tettem bele. Az osztálytársaim
kerekítgethetik a szemüket. A szél is fújhat, ahogy akar, nem
tud belekapni, úgy összeállt a sziruptól.
S ekkor a fejembe vágódott, hogy hiszen
kocsikenőccsel is bekenhettem volna, vagy zsírral. Hogy ezek
eddig nem jutottak eszembe!
Mikor lesz már holnap, hogy jönnének a
szoknyás népek? Közben az vetődött fel bennem, hogy miért
ketten jönnek. Hiszen egy is elég lenne belőlük. Akivel
félre is lehetne húzódni. S egyebek is megfordultak a
fejemben. De hozzá se lehet majd nyúlni, mert a másik ott fog
lábatlankodni körülöttünk. Szemmel tart bennünket. El se
lehet hajtani.
S ha mind a kettő akarna tőlem valamit? Most
már akarhat. Megjött az önbizalmam, majd szétfeszítette a
mellem.
De azért nem árt vigyázni! Este, mikor el
szándékoztam tenni magamat másnapra, a fejemet úgy tettem le
a párnára, hogy el ne feküdjem a hajam. Azt nem is feküdtem
el, annál inkább a nyakam. Reggel alig bírtam fordítani a
fejem.
Vártam aztán, mikor füttyög el a
kilencórás vonat, amivel anyám jön haza a városból,
megjárva akkorra a piacot, s jönnek vele a szoknyások is.
Amint elpöfögött a vicinális, a legeltetésből zavartam
hazafelé a teheneket, legyen időm körüligazgatni magam.
Elvégre nem akárkik jönnek.
Láttam a kazal mellől, anyám után
lépegettek, virított a ruhájuk.
Tele voltam kíváncsisággal, ugyan milyen
napom lesz velük? Sok jóra nem készültem, de rosszra se.
Mikor közelebb értek, behúzódtam a nyári
konyhába, nehogy úgy tűnjön, majd kiugrok a bőrömből,
annyira várom őket. A firhang mögül figyeltem, mikor érnek
be a kapun. Nagyot csalódtam aztán: csenevészek voltak,
pipaszárlábúak. Na hisz, gondoltam, ezekkel a seprűnyelekkel
nem sokra megyek.
– Kisfiam, hol vagy? – szólított anyám.
Hol lennék? – morogtam magamban, s
kelletlenkedve előbújtam a firhang mögül. Megálltam a
küszöbön, s vártam.
– Na, megjöttek – pillantott a lányokra
anyám.
– Jól van – húztam meg a vállam. Nem
vághattam valami barátságos arcot.
A szatyrot, kannákat anyám lepakolta a
gádorfa mellé. A horogfát pedig felakasztotta az eresz alá,
hadd lóbázza magát.
– Hozd már ki az egyik kenyeret! – szólt
kis idő múlva.
A nagyházból kellett kihoznom, ahol a
szalvétával két, tegnapelőtt sütött kenyér volt letakarva.
A kemencébe én durrantottam be nekik, hogy szép barnára
piruljanak.
– Biztosan éhes vagy te is – próbált
anyám kedveskedni.
Éhes nem voltam. De azért ehetek.
Na, ha én ettem, a két seprűnyél falt! Alig
győzték megtölteni a gyomrukat. Két hatalmas karéj zsíros
kenyeret eresztettek magukba, amire még a szél is elállt,
amely eddig a kerítés mellett mozgolódott. Ilyen éhesek
legyenek: anyámmal csak néztünk.
Arra próbálta rávenni őket, hogy vessék le
a cipőjüket, nem kell az. S mutatta, ő már mezítláb van.
Annyi kellett csak, hogy az egyik frufrus
seprűnyél kilépjen a szandáljából, azonnal felszisszent, a
második lépésnél elkezdett jujgatni, majd sikongatni.
Odakaptam a fejem, hogy mi baja van, ki ontja a vérét.
– Szúr! – sikoltozott továbbra is.
Ugyan mi szúrhatja? S odamentem, hogy
megnézzem. Mivel nem láttam semmit, kicsit arrébb
billentettem, hátha szög ment a talpába.
Erre a sikoltozás helyett sivalkodásba
kezdett, jajgatással vegyítve. Jobbnak láttam odébb húzódni
tőle, mert amilyen hangokat eregetett a torkán, kezdtem
megijedni tőle.
Valahogy visszadugta lábát a szandálba, mire
végre elhallgatott. Fel voltam háborodva, hogy valaki ilyen
kényes lábú legyen. Mit gondolt, mi van nálunk? Szőnyeg az
udvaron?
Pár pillanat telt csak el, s az istálló
felől a kisebbik seprűnyél szaladt jajveszékelve, hogy mi van
ott, mert ő morgást hallott. El nem tudtam képzelni, miféle
morgásról beszél. Nincsenek az istállóban a tehenek, a
fákhoz vannak kikötve, de azok különben se morognak.
Majd elnevettem magam, mikor rájöttem, hogy a
kotlóstyúktól ijedt meg, az virtyogott rá az istállóajtó
mögül.
Ezekkel akarok én játszani, volt meg a
véleményem mind a kettőjükről.
A játszástól főleg akkor ment el a kedvem,
mikor a frufrus azzal állt elő, hogy üljünk le valahova
babázni.
Én meg a babázás! Minek néz ez engem?
Libahuszárnak?
– Játsszál már velük – kérlelt anyám,
látva, hogy nem akarok kötélnek állni.
Ha már ő kér, legyen úgy, legalább nem
küldözget majd a csirkéknek kukoricát darálni, vizet húzni,
tűzre tenni.
Biccentettem a fejemmel a két szoknyásnak, s
elindultam előttük a hátsó udvarba. A szárízikkévéken
fölkapaszkodtam a szalmakazalra, hogy megmutassam nekik, miféle
játékot találtam ki.
– Látjátok? – szóltam le nekik
odafentről.
Kíváncsian tekingettek, nem tudták, mit
kellene látniuk.
A lábam előrerúgva lehuppantam, s egyúttal
meglöktem magam, hogy lecsússzak a kazal tetejéről. Nagyot
zökkentem aztán, mikor leértem a földre.
– Ezt csináljátok utánam! – kiáltottam
oda nekik. Főleg a frufrustól vártam volna az elismerést.
Halkabb szavú volt, mint a másik. Talán kedvesebb is.
Eléggé fancsali képet vágtak mind a ketten,
s meg se mozdultak. El vannak ragadtatva tőlem, gondoltam.
– Mást játsszunk! – szólalt meg erre a
frufrus.
– Nem mertek lecsúszni, ugye? – s újra
felmásztam a szalmakazal tetejére. – Ide nézzetek! – s
porzott a szalma lefelé velem.
Mikor harmadszor is lehuppantam a kazal
tövébe, a kisebbik pipaszárlábú megfordult, s a nyári
konyha felé vette az irányt. Biztosan meggondolta magát, nem
akar játszani, vélekedtem. Eszembe nem jutott volna, hogy
anyámhoz megy panaszkodni.
Nem tudom, mit mondott neki, de hamarosan
megjelent anyám, s próbált rávenni, hogy azt játsszak már,
amit a lányok akarnak. Sőt, amikor meglátta, hogy én honnan
csúszkáltam lefelé, letúrva a sok szalmát a földre,
eléggé fenyegetőleg jegyezte meg:
– Majd ad neked apád, csak lássa meg!
– Labdázzunk! – szólalt meg ekkor a
frufrus.
Jó! De mivel? Nekem nincs labdám. Volt, de
elszállt a ház mögé. Azóta se lett meg.
Keresett anyám egy rossz harisnyaszárat,
rongyokkal kitömte, a végét összevarrta, s dobálhattuk. Én
benne is lettem volna a játékban, ha nem három méterről
kellett volna egymás kezébe adogatnunk. Egyre messzebbre
igyekeztem távolodni tőlük, kipróbálva, meddig tudják
lendíteni a rongylabdát.
Ha már focizni nem akarnak, legalább ebben
mutassák meg, mit tudnak.
Könyörögni, azt tudtak! Ne mozduljak el a
helyemről, kérleltek, de úgy nem volt számomra izgalmas!
Igyekeztem mindegyik dobás után egy-két lépéssel távolabb
kerülni tőlük, amit azonnal észrevettek. Ez nem járja, s
mutogatták, hova álljak vissza. Én meg nem álltam. Minden
erejüket beleadták, a labda akkor is csak az istálló végéig
szállt el. A pipaszárlábúé addig se. Úgy kellett mindig
visszamennem érte.
Őrá eddig is orroltam, amiért anyámnál
bepanaszolt, s most még járkáltat! Egyre jobban kezdett
lázongani bennem az indulat. Fogtam a rongylabdát, s minden
erőmet beleadva eleresztettem a kezemből, a kerítésen túl
lelje csak meg! Ő is menjen a labda után, ne csak én
fárasszam magam. De nem ment ő már egy lépést se. Úgy
eltaláltam a fejét, majd hanyatt esett. Az arcához kapta a
kezét, s elkezdett ordítani. Én meg iszkoltam kifelé a kapun,
mert anyám azon nyomban megjelent a konyhaajtóban, hogy mi
történt? Melyikünknek esett baja?
Hogy nem nekem, abban biztos volt. Én nem
szoktam az udvaron sikoltozva szaladozni, pedig már a vérem is
folyt néhányszor. A földről a csirkék ettél fel.
– Mit csináltál, te! – kiabált utánam
anyám, amit már a kazal mögül hallottam. Igyekeztem eltűnni
a szeme elől.
Nem bántam meg, ami történt. Így legalább
nem kell a két szoknyással játszani. Az foglalkoztatott, hogy
ezek után az elszaladásomból hogy kerülök elő. Amikor
készen lesz az ebéd, hogy ülök asztalhoz?
Anyám már tegnap este levágott két
csirkét, ma minél hamarabb föltehesse főni a levest. A
combokat is mielőbb kiránthassa. Hadd egyenek a gyerekek!
Nehogy azt mondják, mikor hazamennek, hogy éheztek nálunk.
Ők nem is fognak, abban biztos voltam, nem
úgy, mint én. Messziről nézhetem majd, hogy ők esznek. Az
ellenkezőjére nem sok esélyt láttam. Mindenféle terveket
forgattam magamban, hogyan állok bosszút rajtuk. Csak
kerüljenek a kezembe.
Ültem a kazal mögött, s közben nem győztem
magamról a legyeket elhessegetni. Főleg a fejem körül
gyülekeztek. Volt közöttük kék, zöld színű, zúgatták a
szárnyukat. Egyik erőszakosabban támadt rám, mint a másik.
Sőt, már egy darázs is elhúzott az orrom
előtt.
Mit akarnak ezek, ugrottam fel. De hiába
kerültem meg a kazlat, jöttek utánam. A fejemet keresték. Azt
a fenét! – jöttem rá hamarosan. A hajamat, azt akarják
ellepni. A szirupszagra jönnek, csapják a szelet a fülem
körül.
Hová bújjak előlük? Üljek be az ólba,
vagy hova? A fészerben telepedjek le? Mintha ott nem lennének
legyek.
Odasomfordáltam a kúthoz, felhúztam egy
vödör vizet, s a kobakom már nyomtam is bele. Sok sikert
úgysem értem el a hátrafésült hajammal. Anyámról gondoltam
csak, hogy észrevette a változást, de nem szólt. Jobban is
tette. Mit mondtam volna, ha megkérdezi, mit kentem a fejemre?
A kazal mögött szárítkoztam, belegondolva
közben, hogy én a két seprűnyélnek piperkőcködtem. Jól
kinézek! Ott szégyenkeztem a napon, mikor meghallottam anyám
hangját:
– Hol vagy, te égedelem? – kiáltotta. –
Csak nem elvesztél?
Én meg az elveszés. Azt hiszi, olyan könnyen
megy az nálam.
– Nem akarsz ebédelni? – hallottam újra a
hangját.
Akarok én! Csak hogy kerüljek a szeme elé?
Nem olyan könnyen megy az, mint ahogy ő elgondolja.
Eltelt egy kis idő, mikor neszt hallottam. A
frufrus jött bizonytan léptekkel keresztül az udvaron, s
kémlelt jobbra-balra a szemével, engem keresett. Mit akar,
próbáltam kitalálni, s meglapultam, hogy észrevétlen
maradjak. Ami nem igazán sikerült, egykettőre felfedezett.
– Gyere ebédelni – szólt. – Már nem
haragszik anyukád.
Mentem volna én, meg nem is. Nagyon nehezemre
esett elődugni a fejem, hiszen éreztem, nem vagyok ártatlan
bárány. Van mi miatt húzni a nyakam. A hasam azonban rávett,
hogy mozduljak, jobb az, ha tele van, mint ha korogna. S a
frufrus olyan kedvesen szólt hozzám, levett a lábamról,
észre se vettem. A pipaszárnak ez biztosan nem sikerült volna.
De az se, hogy megfogja a kezem, mint emez. Amikor észrevette,
hogy még mindig van bennem tétovaság, gyengéden
megszorította ujjával a karom, hogy menjek szépen vele. Ne
féljek tőle, nem harap.
Én? Félni őtőle? Még csak az hiányozna.
Kihúztam magam, s egyre bátrabban lépegettem mellette a nyári
konyha felé. Tele voltam jó érzésekkel, mert azt vettem
észre, hogy a frufrus nem csak a karom érintette meg. Több
történt annál.
Egyből gömbölyűbbnek láttam a világot.
Nem törődtem vele, hogy amikor anyám nem látta, a pipaszár
rám nyújtotta a nyelvét. Nyújtogassa, majd megmondom
mindjárt, hova, gondoltam magamban.