Kortárs

 

Serfőző Simon

A két seprűnyél

 

 

 

 

 

Egyik napról a másikra arra döbbentem rá, hogy a fejemen olyan a haj, félrefésülve, mint az ól fedele. Az iskolában pedig a hetedik osztályos fiúk, akikkel együtt koptattam a padot, már hátrafelé fésülik. Nagyfiúsan. A többsége legalábbis. Egyre jobban kezdtem szégyellni magam, hisz hozzájuk képest én hogy nézek ki!

Elhatároztam, teszek róla, hogy a hajam nekem is hátrafelé álljon.

A tettet nem halasztgattam sokáig, hanem még aznap, ahogy hazacaplattam az iskolából, hozzáláttam a frizura átalakításához.

A lavórba gyorsan vizet öntöttem, s álltam a falra akasztott tükör elé. A fésűt bevizeztem, s emeltem a fejemhez, a fürtjeimet igazítani.

Mikor a fodrászmunkát befejeztem, s a víz már folyt a nyakamba, fülem mögé is, kiálltam a nyári konyha ajtajába, hogy megmutassam a kutyának: mit szól hozzá? Másnak nem mutathattam, mert egyedül voltam, szüleim oda voltak valahol. Jobb is. Legalább így nyugodtam ügyködhettem. A tyúkokra, kacsákra, meg akikhez még véleményért fordulhattam volna, legyintettem csak, úgyse értenek hozzá. Persze a kutya se nagyon, mert az se felfelé nézett, amerre a fejem van, hanem a kezem figyelte, mit adok neki enni. Az érdekelte. Én maradtam csak jóváhagyni a munkámat. Egy kicsit kellett még igazítani rajta, s ráhagytam. Szaladtam valamerre.

Majd egyszer csak megtorpantam. Úgy éreztem, megszáradva a hajam, a széltől szállt mindenfelé.

Vissza a konyhába, hogy megnézzem, mi történt.

Amit hátrafésültem, a nagyja ugyanúgy állt, mint annak előtte: félre, mint az óltető.

Aztán sapkában jártam napokig, hogy úgy szoktassam, ahogy látni szerettem volna.

Nem állt az akkor se úgy. Csak ahogy ő akart.

S ekkor anyám azt találta mondani, hogy az egyik "tejes helyről" a hét végén két lányt hoz a házhoz, attól a családtól, ahová tejet hordott. Testvérek, s csuda cserfesek. Még sose láttak közelről tehenet, s szeretnék megnézni, meg a tanyát is, mert még azt se láttak. Anyám hiába mondogatta, hogy sok légy van nálunk, este a kukoricásból szállnak a szúnyogok, lavórban kell mosakodniuk, mert nincs fürdőszobánk, bolha is kerülközik, és sorolta, mi vár rájuk. Ők akkor is jönni akartak. Ráragadtak, mint bogáncsok a ruhára.

Az én hajam meg úgy állt, hogy sehogyse. Hogy kerüljek így elébük?

Nem tudom, magamban milyeneknek rajzoltam le őket, de lányoknak, az biztos. Nem olyanoknak, mint én voltam, aki itthon ingben-gatyában jár. S a pisilőjük is más, mint az enyém, fogadni mertem volna.

Ha a hajammal nem lett volna bajom, hisz napok óta ez foglalkoztatott, már aludni se tudtam tőle, lehet, hogy örvendtem volna a jövetelüknek. Így azonban anyámnál elkezdtem tiltakozni:

– Ide ne hozza őket!

– Egy napot kibírsz tán.

– Mit csináljak én velük?

– Játszol, mi mást csinálnál?

Én, velük? Hogy én leálljak lányokkal játszani?

– Azt aztán nem! – jelentettem ki.

Később mégis gondolkodóba estem: játszani csak jó lenne. Máskor erre alig van időm. Ha valamibe belekezdek, hamarosan abba is hagyhatom. A kamrába kell szaladnom, a kútra, tűzrevalóért a kazalhoz, megállásom alig van.

Megenyhültem kicsit, elszállt az anyámmal szembeni haragom. De még mindig ott volt a szégyenérzet bennem: a lányok mit szólnak majd, ha meglátnak? Ideállítanak tiszta ruhában, tiszta cipőben, én meg ahogy itthon szoktam lenni, mezítláb leszek, a kezemen piszkos körmökkel, összevissza hajjal a fejemen.

Legalább az állna rendesen.

Arra gondoltam, a mielőbbi siker érdekében porral beszórom, bevizezem, s akkor fogjon ki rajtam! Csak úgy meg, ha megszárad, olyan lesz, mint a vályog, a fésű beletörik. Az meg egy van a háznál. A végén az se lesz, azt érem el.

Akkor mitől áll hátra?

A sziruptól! Kipróbálom, s meglátjuk. A málnaszirupos üveg ott volt az asztalon, a szemem előtt, s mellette a szódásüveg. Anyám szerette nagyon a szörpöt, amit én se vetettem meg. Főleg víz nélkül!

Most azonban a pohárba öntöttem hozzá vizet, megkevertem az ujjammal, s már mártottam is bele a fésűt, vittem a fejem tetejére. S mit mutatott a tükör? El se akartam hinni.

Jöhetnek a lányok! Úgy állt a hajam, ahogy én akartam. Hullámot is tettem bele. Az osztálytársaim kerekítgethetik a szemüket. A szél is fújhat, ahogy akar, nem tud belekapni, úgy összeállt a sziruptól.

S ekkor a fejembe vágódott, hogy hiszen kocsikenőccsel is bekenhettem volna, vagy zsírral. Hogy ezek eddig nem jutottak eszembe!

Mikor lesz már holnap, hogy jönnének a szoknyás népek? Közben az vetődött fel bennem, hogy miért ketten jönnek. Hiszen egy is elég lenne belőlük. Akivel félre is lehetne húzódni. S egyebek is megfordultak a fejemben. De hozzá se lehet majd nyúlni, mert a másik ott fog lábatlankodni körülöttünk. Szemmel tart bennünket. El se lehet hajtani.

S ha mind a kettő akarna tőlem valamit? Most már akarhat. Megjött az önbizalmam, majd szétfeszítette a mellem.

De azért nem árt vigyázni! Este, mikor el szándékoztam tenni magamat másnapra, a fejemet úgy tettem le a párnára, hogy el ne feküdjem a hajam. Azt nem is feküdtem el, annál inkább a nyakam. Reggel alig bírtam fordítani a fejem.

Vártam aztán, mikor füttyög el a kilencórás vonat, amivel anyám jön haza a városból, megjárva akkorra a piacot, s jönnek vele a szoknyások is. Amint elpöfögött a vicinális, a legeltetésből zavartam hazafelé a teheneket, legyen időm körüligazgatni magam. Elvégre nem akárkik jönnek.

Láttam a kazal mellől, anyám után lépegettek, virított a ruhájuk.

Tele voltam kíváncsisággal, ugyan milyen napom lesz velük? Sok jóra nem készültem, de rosszra se.

Mikor közelebb értek, behúzódtam a nyári konyhába, nehogy úgy tűnjön, majd kiugrok a bőrömből, annyira várom őket. A firhang mögül figyeltem, mikor érnek be a kapun. Nagyot csalódtam aztán: csenevészek voltak, pipaszárlábúak. Na hisz, gondoltam, ezekkel a seprűnyelekkel nem sokra megyek.

– Kisfiam, hol vagy? – szólított anyám.

Hol lennék? – morogtam magamban, s kelletlenkedve előbújtam a firhang mögül. Megálltam a küszöbön, s vártam.

Na, megjöttek – pillantott a lányokra anyám.

– Jól van – húztam meg a vállam. Nem vághattam valami barátságos arcot.

A szatyrot, kannákat anyám lepakolta a gádorfa mellé. A horogfát pedig felakasztotta az eresz alá, hadd lóbázza magát.

– Hozd már ki az egyik kenyeret! – szólt kis idő múlva.

A nagyházból kellett kihoznom, ahol a szalvétával két, tegnapelőtt sütött kenyér volt letakarva. A kemencébe én durrantottam be nekik, hogy szép barnára piruljanak.

– Biztosan éhes vagy te is – próbált anyám kedveskedni.

Éhes nem voltam. De azért ehetek.

Na, ha én ettem, a két seprűnyél falt! Alig győzték megtölteni a gyomrukat. Két hatalmas karéj zsíros kenyeret eresztettek magukba, amire még a szél is elállt, amely eddig a kerítés mellett mozgolódott. Ilyen éhesek legyenek: anyámmal csak néztünk.

Arra próbálta rávenni őket, hogy vessék le a cipőjüket, nem kell az. S mutatta, ő már mezítláb van.

Annyi kellett csak, hogy az egyik frufrus seprűnyél kilépjen a szandáljából, azonnal felszisszent, a második lépésnél elkezdett jujgatni, majd sikongatni. Odakaptam a fejem, hogy mi baja van, ki ontja a vérét.

– Szúr! – sikoltozott továbbra is.

Ugyan mi szúrhatja? S odamentem, hogy megnézzem. Mivel nem láttam semmit, kicsit arrébb billentettem, hátha szög ment a talpába.

Erre a sikoltozás helyett sivalkodásba kezdett, jajgatással vegyítve. Jobbnak láttam odébb húzódni tőle, mert amilyen hangokat eregetett a torkán, kezdtem megijedni tőle.

Valahogy visszadugta lábát a szandálba, mire végre elhallgatott. Fel voltam háborodva, hogy valaki ilyen kényes lábú legyen. Mit gondolt, mi van nálunk? Szőnyeg az udvaron?

Pár pillanat telt csak el, s az istálló felől a kisebbik seprűnyél szaladt jajveszékelve, hogy mi van ott, mert ő morgást hallott. El nem tudtam képzelni, miféle morgásról beszél. Nincsenek az istállóban a tehenek, a fákhoz vannak kikötve, de azok különben se morognak.

Majd elnevettem magam, mikor rájöttem, hogy a kotlóstyúktól ijedt meg, az virtyogott rá az istállóajtó mögül.

Ezekkel akarok én játszani, volt meg a véleményem mind a kettőjükről.

A játszástól főleg akkor ment el a kedvem, mikor a frufrus azzal állt elő, hogy üljünk le valahova babázni.

Én meg a babázás! Minek néz ez engem? Libahuszárnak?

– Játsszál már velük – kérlelt anyám, látva, hogy nem akarok kötélnek állni.

Ha már ő kér, legyen úgy, legalább nem küldözget majd a csirkéknek kukoricát darálni, vizet húzni, tűzre tenni.

Biccentettem a fejemmel a két szoknyásnak, s elindultam előttük a hátsó udvarba. A szárízikkévéken fölkapaszkodtam a szalmakazalra, hogy megmutassam nekik, miféle játékot találtam ki.

– Látjátok? – szóltam le nekik odafentről.

Kíváncsian tekingettek, nem tudták, mit kellene látniuk.

A lábam előrerúgva lehuppantam, s egyúttal meglöktem magam, hogy lecsússzak a kazal tetejéről. Nagyot zökkentem aztán, mikor leértem a földre.

– Ezt csináljátok utánam! – kiáltottam oda nekik. Főleg a frufrustól vártam volna az elismerést. Halkabb szavú volt, mint a másik. Talán kedvesebb is.

Eléggé fancsali képet vágtak mind a ketten, s meg se mozdultak. El vannak ragadtatva tőlem, gondoltam.

– Mást játsszunk! – szólalt meg erre a frufrus.

– Nem mertek lecsúszni, ugye? – s újra felmásztam a szalmakazal tetejére. – Ide nézzetek! – s porzott a szalma lefelé velem.

Mikor harmadszor is lehuppantam a kazal tövébe, a kisebbik pipaszárlábú megfordult, s a nyári konyha felé vette az irányt. Biztosan meggondolta magát, nem akar játszani, vélekedtem. Eszembe nem jutott volna, hogy anyámhoz megy panaszkodni.

Nem tudom, mit mondott neki, de hamarosan megjelent anyám, s próbált rávenni, hogy azt játsszak már, amit a lányok akarnak. Sőt, amikor meglátta, hogy én honnan csúszkáltam lefelé, letúrva a sok szalmát a földre, eléggé fenyegetőleg jegyezte meg:

– Majd ad neked apád, csak lássa meg!

– Labdázzunk! – szólalt meg ekkor a frufrus.

 Jó! De mivel? Nekem nincs labdám. Volt, de elszállt a ház mögé. Azóta se lett meg.

Keresett anyám egy rossz harisnyaszárat, rongyokkal kitömte, a végét összevarrta, s dobálhattuk. Én benne is lettem volna a játékban, ha nem három méterről kellett volna egymás kezébe adogatnunk. Egyre messzebbre igyekeztem távolodni tőlük, kipróbálva, meddig tudják lendíteni a rongylabdát.

Ha már focizni nem akarnak, legalább ebben mutassák meg, mit tudnak.

Könyörögni, azt tudtak! Ne mozduljak el a helyemről, kérleltek, de úgy nem volt számomra izgalmas! Igyekeztem mindegyik dobás után egy-két lépéssel távolabb kerülni tőlük, amit azonnal észrevettek. Ez nem járja, s mutogatták, hova álljak vissza. Én meg nem álltam. Minden erejüket beleadták, a labda akkor is csak az istálló végéig szállt el. A pipaszárlábúé addig se. Úgy kellett mindig visszamennem érte.

Őrá eddig is orroltam, amiért anyámnál bepanaszolt, s most még járkáltat! Egyre jobban kezdett lázongani bennem az indulat. Fogtam a rongylabdát, s minden erőmet beleadva eleresztettem a kezemből, a kerítésen túl lelje csak meg! Ő is menjen a labda után, ne csak én fárasszam magam. De nem ment ő már egy lépést se. Úgy eltaláltam a fejét, majd hanyatt esett. Az arcához kapta a kezét, s elkezdett ordítani. Én meg iszkoltam kifelé a kapun, mert anyám azon nyomban megjelent a konyhaajtóban, hogy mi történt? Melyikünknek esett baja?

Hogy nem nekem, abban biztos volt. Én nem szoktam az udvaron sikoltozva szaladozni, pedig már a vérem is folyt néhányszor. A földről a csirkék ettél fel.

– Mit csináltál, te! – kiabált utánam anyám, amit már a kazal mögül hallottam. Igyekeztem eltűnni a szeme elől.

Nem bántam meg, ami történt. Így legalább nem kell a két szoknyással játszani. Az foglalkoztatott, hogy ezek után az elszaladásomból hogy kerülök elő. Amikor készen lesz az ebéd, hogy ülök asztalhoz?

Anyám már tegnap este levágott két csirkét, ma minél hamarabb föltehesse főni a levest. A combokat is mielőbb kiránthassa. Hadd egyenek a gyerekek! Nehogy azt mondják, mikor hazamennek, hogy éheztek nálunk.

Ők nem is fognak, abban biztos voltam, nem úgy, mint én. Messziről nézhetem majd, hogy ők esznek. Az ellenkezőjére nem sok esélyt láttam. Mindenféle terveket forgattam magamban, hogyan állok bosszút rajtuk. Csak kerüljenek a kezembe.

Ültem a kazal mögött, s közben nem győztem magamról a legyeket elhessegetni. Főleg a fejem körül gyülekeztek. Volt közöttük kék, zöld színű, zúgatták a szárnyukat. Egyik erőszakosabban támadt rám, mint a másik.

Sőt, már egy darázs is elhúzott az orrom előtt.

Mit akarnak ezek, ugrottam fel. De hiába kerültem meg a kazlat, jöttek utánam. A fejemet keresték. Azt a fenét! – jöttem rá hamarosan. A hajamat, azt akarják ellepni. A szirupszagra jönnek, csapják a szelet a fülem körül.

Hová bújjak előlük? Üljek be az ólba, vagy hova? A fészerben telepedjek le? Mintha ott nem lennének legyek.

Odasomfordáltam a kúthoz, felhúztam egy vödör vizet, s a kobakom már nyomtam is bele. Sok sikert úgysem értem el a hátrafésült hajammal. Anyámról gondoltam csak, hogy észrevette a változást, de nem szólt. Jobban is tette. Mit mondtam volna, ha megkérdezi, mit kentem a fejemre?

A kazal mögött szárítkoztam, belegondolva közben, hogy én a két seprűnyélnek piperkőcködtem. Jól kinézek! Ott szégyenkeztem a napon, mikor meghallottam anyám hangját:

– Hol vagy, te égedelem? – kiáltotta. – Csak nem elvesztél?

Én meg az elveszés. Azt hiszi, olyan könnyen megy az nálam.

– Nem akarsz ebédelni? – hallottam újra a hangját.

Akarok én! Csak hogy kerüljek a szeme elé? Nem olyan könnyen megy az, mint ahogy ő elgondolja.

Eltelt egy kis idő, mikor neszt hallottam. A frufrus jött bizonytan léptekkel keresztül az udvaron, s kémlelt jobbra-balra a szemével, engem keresett. Mit akar, próbáltam kitalálni, s meglapultam, hogy észrevétlen maradjak. Ami nem igazán sikerült, egykettőre felfedezett.

– Gyere ebédelni – szólt. – Már nem haragszik anyukád.

Mentem volna én, meg nem is. Nagyon nehezemre esett elődugni a fejem, hiszen éreztem, nem vagyok ártatlan bárány. Van mi miatt húzni a nyakam. A hasam azonban rávett, hogy mozduljak, jobb az, ha tele van, mint ha korogna. S a frufrus olyan kedvesen szólt hozzám, levett a lábamról, észre se vettem. A pipaszárnak ez biztosan nem sikerült volna. De az se, hogy megfogja a kezem, mint emez. Amikor észrevette, hogy még mindig van bennem tétovaság, gyengéden megszorította ujjával a karom, hogy menjek szépen vele. Ne féljek tőle, nem harap.

Én? Félni őtőle? Még csak az hiányozna. Kihúztam magam, s egyre bátrabban lépegettem mellette a nyári konyha felé. Tele voltam jó érzésekkel, mert azt vettem észre, hogy a frufrus nem csak a karom érintette meg. Több történt annál.

Egyből gömbölyűbbnek láttam a világot. Nem törődtem vele, hogy amikor anyám nem látta, a pipaszár rám nyújtotta a nyelvét. Nyújtogassa, majd megmondom mindjárt, hova, gondoltam magamban.