Marsall László

Tűzözön

Babits Mihály emlékére

Már itt van Diké
                                 poroszlói kísérik.
Rejtekezz Főnököm
                                 Feneketlenségbe.
Se Fönt se Odalent.
                                 Kavarodó homály
fészkeli átokverten
                                 tétova tagjaid.
Mókusszőr-zsákok
                                 lakói elinalnak.
Keresztúton állsz
                                 állatok-emberek
torlódnak veszkelődve.
                                 Mit sem ér a Fene Énség.
Sóhajtozol remegsz
                                 közel a Tűzözön.
Lángolnak a fekete Moirák
                                 nincs kiút elevennek.
Korommá lőn a rét
                                 kalyibád összerogy.
Rügyes ágon függ
                                 agonizáló szárnyas,
kiutat fürge fitoz,
                                 gurul vetődve Hegyről.
Zárja a Labirint száját
                                 "Sziszifuszi Kő".

Öreges lamentáció

Aggkori elhülyülésnek nincs sava-borsa, fiacskám,
csak ha az elhülyülés sava-borsa álomi óriás
Cethalnak, légzése szerinti fordulatával,
gőzfuvalommal távozik onnan – nincs pazsalujszta –,
sőt ama helyt prüszkölni akar a vén Okeánosz
– marós víz, ecetes, valamint az akkumulátor.
Fürdőz abban az "Aggkori Elhülyülés", ha rándul
aggkori agy az elektrosztatikus lagunában;
szikrát hány feje, éled, akár a Voltai Béka-
comb, ha megdelejezve pulzál talpa begyétől
főig, s a villám nyúltagya komposztját bizserálja.
Hátul-elöl is farka ered, s a szarva temérdek.
Sokszorozott óriáscsecsemő és pólya a hullám.
Vízicsigák sokasága retteg, csicsereg a Delfin,
támad Tengerrengés, Őskori basszbariton-OÁ-
zástól már a nagy hegyi-dőlés csapja a fákat.
Minden üvöltése veszejti el akkor a hangját.
Alvó kő-csecsemő az Agg, ringatja méhe a szélnek.
Reggel a Nap melegíti éteri pára-pörsét,
éjjeli anyjának dadogja a Holdat – elalszik.