Márkus Béla
A kocsárdi állomás
Egy regényepizód s a
Nagycsütörtök közös színhelye
A regény a két világháború közötti
romániai magyar irodalom igencsak hányattatott sorsú és
igencsak vitatható szerepű regénye, Berde Mária alkotása.
Eredetileg, kéziratban még a Marokszedők címet kapta,
könyv alakban való megjelenésekor azonban már a Szentségvivők
címet viselte. A közben eltelt több mint öt esztendő, 1929
elejétől 1934 végéig az épp a Berde Mária cikkével
elindított Vallani és vállalni vita hullámainak
felkorbácsolását, majd elsimulását hozza. E polémiától
elválaszthatatlanul indulatok csapnak fel és csillapodnak le a
regénye körül is, amelyet előbb az Erdélyi Helikonban szánt
folytatásokban megjelentetni, majd kötetben az Erdélyi
Szépmíves Céhhel adatta volna ki, végül azonban az általa,
illetve Olosz Lajos és Tabéry Géza által 1933 májusában
alapított Erdélyi Magyar Írói Rend, az EMÍR gondozásában
látott napvilágot. A kézirat sorsa, a megjelentetése körüli
huzavona mindenekelőtt abból a levelezésből követhető
nyomon, amit Berde Mária a barátaival, író- és
költőtársaival, például Áprily Lajossal, Kacsó Sándorral,
Tompa Lászlóval folytatott. Az írónő habitusának
jellemzésére, a korabeli irodalmi viszonyok érzékeltetésére
bőséggel lehetne idézni belőlük – most be kell érnünk
azzal a kevéske utalással, ami azonban nélkülözhetetlen
annak megértéséhez, hogy miért éppen egy bizonyos epizódot
emeltünk ki a több hasonló közül.
Mégpedig egy vasúti csomóponton játszódó
jelenetet, a vonatra várás és az átszállás történetét.
Az epizód helyszíne: Kocsárd állomás. A főszereplő pedig:
Szlanik Sándor, akiben a mű kortárs olvasói Reményik
Sándort ismerték fel. Nemcsak itt, az időrendben elősorolt
események vége felé tűnik föl, az egyébként személytelen,
ám a regény középponti alakjával, Zudor Annával könnyen
azonosítható szerzői elbeszélő nemcsak ekkor minősíti a
viselkedését, hanem már korábban is. Sőt, távollétében is
hivatkoznak rá, jellemzik személyiségét, közéleti
szerepét, az irodalom értelméről, hasznáról vallott
felfogását. Mondhatni tehát, hogy mellékszereplőként is:
kulcsfigura egy kulcsregényben.
Mert a Szentségvivők kulcsregény, a
Marosvásárhelyen 1919 augusztusától és 1921 szeptemberéig
kiadott, a műben Virrasztó című, valóságosan pedig, a
sajtótörténetben Zord Idő néven szereplő irodalmi és
kulturális szemle, az Osvát Kálmán, Osvát Ernő öccse
szerkesztette periodika alapításának, megjelentetésének és
megszüntetésének története. (Azé a lapé tehát, amelynek
antológiáját, írásainak válogatását a repertóriummal
együtt a Mentor Kiadó jelentette meg nemrég, 1998-ban, Kuti
Mária bevezetőjével és jegyzeteivel.). A korabeli levelekből
is tudható, hogy a regény fogadtatását erősen befolyásolta
alakjainak azonosíthatósága. Hogy a valóságos személyek
közül Osvát Kálmán Korlát Kálmán, hogy Berde Mária Zudor
Anna, hogy Molter Károly Krammer Péter, hogy Tompa László
Bordos néven szerepel, hogy Borbáth Bertalan felismerhetően
Marosvásárhely híres polgármesterét, Bernády Györgyöt
mintázza, Tóth Pálma pedig a nagy tehetségnek ígérkező
költőnőt, Nagy Emmát – és így tovább. A Szentségvivők
közvetlen elődjét és talán a mintáját is a
Nyugat folyóirat szerkesztőinek és a Nyolcak
képzőművészeti csoportjának hétköznapi életéről és
alkotói vívódásairól szóló Állomásokban, Kaffka
Margit korrajzregényként is számon tartott alkotásában
lelhetni föl. Az irodalom, az irodalmi alkotás és általában
a művészet, a kultúra kérdései itt is – lásd erről
Harkai Vass Éva A művészregény a magyar 20.
századi irodalomban című monográfiáját – a kor
kérdéseiként vetődnek fel, sokkalta elevenebben és
nyugtalanítóbban, mint a kisebbségi magyar irodalmak más
kortárs darabjaiban, például Bánffy Miklós Reggeltől
estig vagy Neubauer Pál Mi közöm hozzá? című
művészregényeiben. A feszültség többletét, nyereségét az
adja, ami a történelemben hiány, veszteség – Magyarország
hiánya, vesztesége majd Trianon után, ám amivel mindjárt a
regényidő kezdete, 1919. augusztus negyedikének éjszakája
szembesíti a szereplőket. Egyiküknek az országcsonkításra
talán elsőként Ravasz László által használt hasonlat, az
"úgy vagyunk, mint a kar, amely várja, hogy levágják a
törzsről" jut az eszébe abban a kegyetlenül lehetetlen
helyzetben, amikor plakátok szólítják fel őket, ünnepeljék
"együtt az ujjongó Budapesttel" a magyar főváros román
megszállását. A lap alapításában eltökéltek az írást,
az irodalmat tekintik olyan "életfaktornak", tényezőnek,
"mankónak", amivel a politika által elbuktatott
"minden" – az egyik szereplő szava ez –
feltápászkodhatik. Az erdélyi szellem életre kapása a tét,
a tetszhalott állapot megszüntetése, a csüggedők
bátorítása. Ahogy Korlát-Osvát szónoklatában
megfogalmazódik a remény: az erdélyi magyarok csak politikai
felsőbbségüket veszíthetik el, "de nem tettük kockára s
így nem is veszíthetjük el: polgári és emberi jogainkat,
nyelvkincsünket, nemzeti kultúránk lehetőségeit". Erre a
felfogásra hangzik válaszul a hazaárulás vádja, mondván, az
a "lappangó meggyőződés, hogy a magyarság Erdélyt
elveszíti", maga a hitfeladás, ez pedig egyenértékű a
jogfeladással. Az "összmagyar szellem" iránti hűség
feláldozásával. A Virrasztó munkatársai közül is csak
kevesek osztják azt a meggyőződést, hogy a
"hazafiságnak" új formája lesz, és "e formát új
árnyalatú idea fogja kitölteni". Talán "transzilván
magyarságnak" hívják majd ezt az új eszmét –
töprengenek, tragikusnak nevezve a tényt, hogy nincsenek
"eléggé összenőve szülőföldünkkel", elhatározva
ugyanakkor, hogy rögtön az első számba írnak is a
transzszilvanizmusról. A regényvilág fikciója szerint a
cenzornak súlyos kifogásai voltak azonban a cikkel
kapcsolatban, és mindössze hét sor megjelenését
engedélyezte, a többi oldal üresen jelent meg. (A lap
repertóriuma szerint viszont a cikkből csak a cím maradt, a
cenzúra az egészet törölte [Csérer Lajos dr.: Modern
transylvanizmus. 1920:15. 609.])
Ilyen körülmények között, örökös
pénzszűkében folyik a szerkesztők munkája. A közönség, az
előfizetők és olvasók megnyerése érdekében mégis gyakran
vállalkoznak felolvasóestekre, messzi vidékek
meglátogatására, fárasztó utazásokra. Az elbeszélő által
"a magyar fájdalom kristályszavú halk költőjének"
nevezett Szlanik-Reményik Sándor nemegyszer jelenik meg
utasként, vendégként, legelső alkalommal azonban ő maga
nincs jelen, csak a kézirata, ezt készítik elő közlésre.
Ennek alapján vagy még inkább a kézírásából
következtetnek a személyiségére. "Mindig felfelé
kapaszkodnak sorai, mint a lelke" – állapítja meg a Helmut
nevű kézirat-előkészítő, másoló, Berde Mária
alteregójának, Zudor Annának a segítője. S ő egyetért
ezzel, különösen, hogy még előtte van azoknak a lesújtó
tapasztalatoknak, amiket a pesti redakciókban szerez,
kézirataival házalva. "Ígéretek, elcsudálkozások,
vállveregetések, habozó biztatások..." – ennyi, amiben
része van. Tóth Pálma még keserűbb élményekről ad
számot: mint szemtelen macskával, úgy bántak vele, s
"erdélyi irodalom vagy egyéb címeken... de mind csak az
ágyamba kéreztek".
Szlanik-Reményik Sándorral és a regényben
Mécsnek, a valóságban Pásztortűznek nevezett folyóirat
néhány más emberével ezt követően találkoznak – a
kocsárdi állomásnál, közös estélyükre egy olyan városba
tartva, amelyik a leírás szerint, várhegye, bástyái,
tornyai, búvókapui, átjárói alapján a valóságos Segesvár
képét idézi fel. Mind az út, mind a szereplés alkalmat
nyújt arra, hogy az elbeszélő a sajátján túl egy-egy
Virrasztó-munkatárs szemszögéből is láttassa a Reményik
Sándorral azonosítható alakot. Az a költő és drámaíró,
Ajtony Barna, akinek a pályafutása talán vegyíti Áprily
Lajos és Bárd Oszkár munkásságának bizonyos elemeit, és
akit különös módon nem azonosít senkivel sem a Szentségvivők
legújabb kiadásának (Mentor, 1999) utószóírója, Kuti
Mária, sem Molnár Szabolcs, a Berde Mária-monográfia
(Kriterion, 1986) szerzője – nos, ez a lelkes lapalapító
magában "igazán költőnek" mondja a "fiút". De azt is
látja rajta, hogy nem harcra született, még arra a
"hercehurcára" sem, amibe a fellépések alkalmával a
velük együtt szerepelni óhajtó dilettánsok miatt kerülnek.
"Máris fonynyadtnak látszik, mint földből kitépett
virág" – Ajtony ezt a hasonlatot találja kollégája
jellemzésére a mindentudó, így a hősei gondolataiban is
olvasó narrátor szerint. A következő munkatárs, az
esszéista, kritikus Krammer, Molter Károly alakmása Szlaniknak
már a véleményére is kíváncsi, ezért faggatja
rendületlenül egy étteremben. Zolával kapcsolatban kérdezi
tőle, hogy a francia író vajon nem szolgált-e a
"gloárnak", a dicsőségnek, és hogy csak az
"úgynevezett fehér irodalomra van-e szükség". Az
összefüggések alapján úgy sejlik, a szolgáló irodalom
eszményét állítja szembe a tiszta irodaloméval, hogy a
válasz egy mára már nehezen érthető hivatkozással, egy
bizonyos Soanai Eretnekre való utalással (aki "új eretneket csinál")
a felelősség súlyát, a leírt szó tömegek feletti
szuggesztív hatalmát hangsúlyozza. A "nagy szabadosok"
egyáltalán nem imponálnak neki – szól Szlanik válasza egy
újabb kérdésre, majd kifejti, hogy öngyilkos lenne, ha valaki
az ő könyveiből "kapna indítékot egy erkölcsi
ballépéshez". Ma nincs helye semmi szabadosságnak –
hangoztatja, hozzátéve, hogy még a legnagyobbak olvasásától
is eltiltaná az embereket, "ha abból valami ingatagság
származhatnék rájuk". Tagadja, amit vitapartnere állít,
hogy az "igazi művész mindig emel, tisztít". Ezzel szemben
az a meggyőződése, hogy "a tömeg a rosszat szíja ki a
szépből is". Az elbeszélő ezen a ponton megszakítja a
párbeszédet, szükségét érzi az értelmezésnek,
magyarázatnak. Azt kezdi fejtegetni, hogy akárki más beszél
így, ahogy Szlanik, Krammer már rég patvarkodott volna, de
most "csak lovagias ösztönei ébredeztek. Nagyon tisztelte
ezt a szelíd, finom, majdnem szenvedő beszédmódot."
Különösen, hogy partnere még nevetségesnek is vélte magát
előtte, még mentegetőzött is, ahogy az elbeszélő
ítélkezik, "egy újabb vaskalaposságért". Nem csupán a
lovagiasság válaszoltatja erre, hogy azt a meggyőződést,
amelyik belőle beszél, "respektálni lehet, még ha túlzó
is". Épp ez különbözteti meg, úgymond, Korláttól, az ő
riasztó "meggyőződéstelenségétől". Neki nem voltak
nézetei, elvei, csak szeszélyei, sőt, a szeszélyeit gyakran
drágábbnak tartotta a nézeteinél – bírálja Krammer a
Virrasztó ekkor már lemondott főszerkesztőjét.
A felolvasókörút újabb helyszínén, egy
kis székely településen két idősebb hölgy faggatja az
elbeszélő által "szelíd fiúnak" nevezett Szlanikot. Mi
lesz, így marad-e a helyzet, milyen út vezet a jövendőbe.
"El kell-é pusztulni itt, vagy kialakul valamilyen
életforma?" – kérdezősködnek, szinte vendégük
kétségbeeséséig, aki sokallja, "mit nyúlnak belé tíz
ujjal az emberek". "Hát megmondhatja-e így szemtől szembe,
hogy ő Pompéji katonájának érzi magát, aki a vártán
maradt ugyan, de csak azért, hogy ott várja be a biztosnak
látszó halált!?" – lát bele a lelkébe az elbeszélő,
aki szerint folyton egyetlen gondolat kínozta. Az, hogy "úgy
pereg le róla minden glória, amellyel ezek a távoli tisztelők
felékesítették, mint a hamv a foglyul esett pillangóról".
Megsínyli a kétnapos hajszolódást, az idegen embereket, a sok
beszédet. "Az életet csak kicsiny rátákban bírta – az
elbeszélő szól helyette ismét, majd így folytatja: – Egy
szép vers, egy séta, egy névtelenül küldött virágcsokor
elég élmény volt neki napokra. Ez a túlhajtott érzékenység
a nagy összeomlás átélése után maradt vissza
szervezetében." Ezért félt a Virrasztó munkatársaival
való találkozástól is. "Zudor harcos, nőietlen
elszántságától, Krammer szabadelvűségétől, Ajtony
összebékülő konzervativizmusától" – hangzik ismét a
narrátor szava, mintha Berde Mária szerzői önítélete is
volna. Holott talán csak az a szerepe, hogy Szlanikot a
megalkuvás gyanújába keverje, bemutatván azokat a
"vastagfejű, konok szemű" vagy ellenkezőleg, a soha szembe
nem nézően sunyi figurákat, akik a Mécsnél körbeveszik, s
akik közül a vezérigazgató egy versét sem olvasta soha,
hanem "egyszerűen csak leszerződtette, mint jó hazafias
tippet". Nem csodálkozhat hát, ha az estélyeken is a
"nemzeti szenvedésekről" duruzsolnak a fülébe.
"Szegény Szlanik! Maga is egy nagydarab nemzeti kínszenvedés
volt" – kiált fel a léleklátó elbeszélő.
A hazafias líra, a nemzeti szenvedések
megszólaltatása a témájuk hazafelé utazva is. Szlanik
mintegy védelmébe veszi az amatőröket, mondván, velük
együtt nekik, mindannyiuknak az a legfőbb hivatásuk, hogy
elvigyék az emberekhez "a magyar szó vigaszát", épp
ezért nincs joguk a dilettantizmus teljes megvetésére sem,
"mert az neveli a széles publikumot". Erre kezd replikázni
Krammer, az elbeszélő szerint kicsit "puzduri módon", azaz
hebehurgyán, vagy hevesen talán. "Te magad is érezhetted
tegnap – mondja –, hogy nem mint költőt, hanem mint
»jómagyart« ünnepeltek, aki esetleg el is fogatod magadat
azért, hogy őket szépen megríkasd." Ajtony sem fogalmaz
kíméletesebben, amikor kijelenti, hogy az esten csak az hatott,
amit Korlát "konjunktúra-irodalomnak" nevez. A vita során
az elbeszélő szerint Szlanikot "különös, jól fékezett
idegesség fűtötte", mint "aki érzi, hogy talajt
veszít". Aztán úgy zárja le az eszmecserét, hogy az
partnerei eszébe juttatja "egész elhagyatottságukat,
gazdátlan, talán nyomtalanul elomló életüket!". Azt
kérdezi ugyanis tőlük, hogy honnan van joguk a "dölyfös
exkluzivitáshoz", vajon "magasabb mértékkel mérve" nem
múló, kisszerű jelenségek-e ők is. Hogy nem dilettánsok,
attól még nincs jogukban lesajnálni a kisebbek, mulandóbbak
munkáját.
Egy újabb epizódban az irodalmi
érvényesülés kerül szóba. Az alkalom egy kirándulás, a
helyszín egy tanya, ahol a Virrasztó munkatársai Szlanikot és
Bordost akarják megünnepelni. A körülményeket, viszonyokat
illetően a történetmondó ismét magyarázattal kezdi.
Szerinte Szlanik Sándor "úgy érezte magát, mint gyermek,
aki cifra pogány templomba tévedt és bámul, borzong is egy
kicsit lelki üdvét féltve". Különösen Korlát
nyugtalanítja, ám mégis a polihisztor Antalffy Endréről
mintázott Ratosnyay Boldizsár készteti állásfoglalásra.
Végső soron a menni vagy maradni kérdésében teszi le a maga
voksát, még ha arra kell is válaszolnia, hogy nem szűk-e egy
alkotónak, írónak az a horizont, amit Erdély elé tár, s nem
kell-e "egy kis kultúrára a művelt nyugatra" menekülnie.
"Egy kis tükördarabba az egész ég beférhet" – hangzik
a szentenciája, mielőtt még fölvetődne annak lehetősége,
hogy mások számára esetleg az "egész transzilván
buzgalom" pusztán csak ugródeszka Budapest felé, "az
erdélyi jövőtlenség" miatt is. A légvárépítés
egyfelől, a fekete hitetlenség másfelől – ezek a végletek
vetődnek fel, míg az ismét csak az elbeszélő által
"reménytelenül is helytállónak" tartott Szlanik-Reményik
Sándor hitvallásáról tesz újra tanúságot. "És ha azok
is vagyunk... utolsó sugarak – az előbbiek értelmében a
régi Magyarország utolsó sugarai –, végeznünk kell a
feladatot, mintha elsők volnánk. Dolgoznunk kell, akárha nagy
virágzást készítenénk elő" – mondja megilletődötten,
mielőtt Zudor Anna olyat találna mondani, amit aztán majd amaz
utolsó epizódban is fölemleget Szlanik. A szerzői elbeszélő
itt alaki minőségében jelenti ki, hogy Erdélyben "a
világnézeti harc (...) jóformán travesztiája a
magyarországinak. Nem létkérdése népünknek, hanem jelszók
és érdekek szembenállása. Ha nem volna olyan súlyos ez a
céltalan erőpazarlás, amelyet itt világnézet címén
folytatnak, ha nem szolgálna bizonyos fokig belső
kiegészítésül a bennünket kívülről szorongató
nyomásnak, nem is kellene számon tartanunk. Az igazak – ha
művészek, ha politikusok – egyszer úgyis túl fognak nézni
rajta és valahol, valahogy mindnyájan találkozni fognak!"
És ezután jut el történetmondó ahhoz az
epizódhoz, amelyikben mintegy tablószerűen sorakoznak egymás
mellett a regény főalakjai, Zudor, Ajtony és Tóth Pálma és
a velük véletlenül találkozó Szlanik. A helyszín tehát,
mint már annyiszor, a kocsárdi állomás. A korábbiakhoz
képest azonban új epikai elem, mégpedig a részletező
leírás, a bemutatás szolgál a találkozás szemléletes
megjelenítésére. "Reménytelen mezők, céltalanba kerekedő
messzeségek közepette ázottan, kedvtelenül állott a
kocsárdi állomás" – hangzik fel nyitányként a csupa
megszemélyesítésből alkotott lírai futam, hogy ezt
követően is rongyos hófoltok, piszkos ködök és
varjúfelhők érzékeltessék a környezet nyomasztó uralmát.
A vonat mint kígyó csúszik az állomás felé, méghozzá "a
vég nélküli lehangoltság térein", ahol mindent beborít a
lehulló homály, s ahol a tolató mozdonyok keserves
sikoltásait hallani. A befutott vonatnak "feltépett" oldala
van, itt pedig "tülekedést, oktalan zsivajt" ver fel "az
ádáz, kényszerű ostrom". Az utazók egyike, a repatriálni
akaró, azaz Magyarországra tartó Tóth Pálma ebben a
tolakodásban kér segítséget a csak később felismert Szlanik
Sándortól, aki ekkor már elvesztette a Mécs szerkesztői
posztját, épp – ahogy a vezérigazgató indokolta – a
"bizonyos irányban való exponáltsága" miatt. A
váróterem padjain "az unalomtól majdnem elalélt emberek"
nyúlnak el, egyetlen petróleumláng pislog a bekormosodott
üvegen. "Keserű-kegyetlen parasztdohánynak, izzadt
darócoknak, száradó csizmáknak és durva ételeknek szaga
állott az arcmagasságban fullasztóra hevített, lábszárnál
élesen, huzatosan hideg épületben", ahol karácsonyra
szabadságolt katonák "részeg-boldog danája búgta át a
termeket". Ez a környezet nem töltheti el az otthonosság, a
melegség jó érzéseivel a véletlenül összefutókat, a
hamarosan különböző irányba indulókat, a megtaposott,
megzúzott szívűeket. Közöttük Szlanik arra vállalkozik,
hogy Kolozsvárig "elgondozza" a Magyarországot választó
Tóth Pálmát, ám folyton Zudor Anna korábbi szavai
foglalkoztatják. Szinte gyűlölte miattuk – vallja be –,
gyűlölte az állításáért, a jóslatáért, hogy Erdélyben
a jószándékúak a világnézeti harcokon túl valahogy mind
találkozni fognak.
"– És találkoznak is, íme! A kocsárdi állomáson – és
így! Szétfutóban... –
Ó nem... nemcsak a kocsárdi állomáson, és nem csupán így!
Hanem lélekben, és akárhogy is széjjelszóródunk!" –
hangzik az összegzés a párbeszéd végén.
Az egymásra utalt közösség hangja ez. Az
epizódok közül azonban nem emiatt esett erre a választásunk.
Hanem azért, mindenekelőtt, amit ajánlatként a regény egyik
korábbi jelentében Krammer-Molter vet fel: "A kocsárdi
állomás unalmát olyan fogalommá lehetne tenni az erdélyi
életben, mint a sírva vigadást az összmagyarságéban."
Feltevés, nem hirtelen ötlet szülte, hogy volt, aki ezek
nyomán csakugyan megkísérelte e fogalommá tevést. Nem más
lehetett ez, mint a Szentségvivők egyik lektora, Dsida
Jenő, a Nagycsütörtök című vers szerzője. Az
Erdélyi Szépmíves Céh rajta kívül még Molter Károlyt és
Tabéry Gézát kérte fel a könyv bírálatára. Berde Mária
nem tesz különbséget közöttük, amikor – már a kötet
megjelenése, az EMÍR-nél történt kiadatása után –Tompa
Lászlónak panaszkodni kezd: "Maga talán nem is tudja –
írja az egyik levelében –, mi minden érte még a tudottakon
kívül e szegény könyvemet. Három lektor rabolta meg, témát
és címötleteket merítve belőle, úgyhogy részleteket
kellett emiatt kihagynom, és címét, mottóját
megváltoztatnom." Ha burkoltan, ha nem a nyilvánosságnak
szánva is, de elhangzik a tolvajlás vádja arra a Dsida Jenőre
vonatkoztatva is, akinek a szerepéről, viselkedéséről
korábban, még a Szentségvivők kiadása körüli
hercehurcák idején szintén Tompa Lászlónak számol be.
Miután megköszöni neki, hogy a könyve ügyében mellé
állott, habár nem sikerült megtudnia, hogy milyen értelmű
volt a nyilatkozata, kitér a lektorok munkájára is. Tabéry
szóbeli, Molter írásbeli nyilatkozata után furcsállja, hogy
Kovács László még Dsidának is kiadta véleményezésre. "Dsida
aztán nem akart írásban nyilatkozni – állítja a levél
–, csak szóval adta tudtomra (miután beutaztam Kolozsvárra,
és sarokba szorítottam), hogy a regény nem üti Dosztojevszkij
mértékét, nincs semmi benne, csak Osvát felmagasztalása,
érdekes benne csak az, hogy megtudunk belőle benső dolgokat a
marosvásárhelyi mozgalmakból, ő különben nem olvasott el a
Céh könyveiből kettőnél többet, s így a világirodalom
legnagyobbjaihoz mérte művemet stb. Mindebből láthatja –
fordul a címzetthez a levélíró –, én legalább látom,
hogy meg van dolgozva, s azután azt is megtudtam – Molternak
bevallotta –, hogy nem is olvasta el csak darabig a
könyvet."
Hogy meddig, melyik részig, részletig? –
kideríthetetlen. Kárunkra pedig aligha lenne annak a tudása,
hogy a nagycsütörtök misztériumának, Jézus élete
halálküzdelemmel terhes epizódjának helyszínét a
Dsida-versek az idők során miért, mi okból cserélték föl
az Olajfák hegyéről a kocsárdi váróteremre. Lisztóczky
László ihletett tanulmányának (Hazanéző, 1990/2.) az
a címe ugyan, hogy A székelykocsárdi váróteremből
az Olajfák hegyére, ám ha sorra vesszük, időrendet
tartva, a szenvedéstörténet e nagycsütörtöki stációját
témául választó költeményeket, a Mint a bolond csillag
című, 1927-es zsengéjétől kezdve a Nocturnón át az
első átfogó feldolgozásig, az 1929-ben keletkezett Nagycsütörtökön
címűig, akkor jeleit se látni a cserére készülődésnek. Az
alkotó titka, a költészet rejtélye marad, hogy a közvetlen
előzményként számon tartott Nagycsütörtökön
kanyargós útú erdője, benne a sátánarcú fáklyásokkal,
milyen sugallatra, minek következtében váltott át a fullatag
sötétségű kocsárdi váróterem képére, s arra a
beteljesíthetetlen vágyra, hogy a várakozó a maga mély
állati félelmét "jó, meghitt emberekkel" tompítsa vagy
oszlassa el.
Nem bizonyos, hogy lehetett ebben szerepe a
Berde-regény nyomasztó légkörű epizódjának is. Az epizód
főszereplőjének, Reményik Sándornak azonban bizonyos, hogy
nem.