Lackfi János
Környezetismereti
alapvetés
Ragadozó,
ki futtában ölve,
azon melegében
falja
fel áldozatát.
Így
vész el antilop,
apró madár, egér,
ropognak
ceruza-csontok.
Élősködő,
ki más élőn csüggve
mohón, de csínján csapolgatja azt,
hisz
háza, éléstára is egyben.
Így
hízik bolha, pióca,
bolyhosodik penész,
gyötri
görcsösre a fát a fagyöngy.
Dögevő,
hullazabáló,
ki más tetemén tengeti létét,
temetőkert
a gyomra.
Sakál
cincál rothadó szerveket,
korhadékot fal a giliszta,
sündisznó
hullott gyümölcstől maszatos.
Az
ember társa torkát
futva harapja át,
tartja
magát nemes lovagnak.
Élősködik
más testén-lelkén,
szívja a vért, feszíti
idegek
húrját, dagasztja magát.
A
legváltozatosabb formákban
ő falatoz dögöket,
zabál
virtusból, akkor is, ha nem éhes.
Mária
tér-blues
Az úgy volt, hogy
mentem a Mária téren,
de nem mint most, hanem
mint akkor régen,
az utcalámpa afféle
rendőr, sötét tömeget oszlat:
fénybombák
könnygáza, fénykévék gumibotoznak,
akkoriban egy kerületi
lapocskát szerkesztettem,
élesebbek voltak a
pixelek szememben,
és lapzártakor
gyakorta éjszakáztam
egy közeli házban,
székre rogyva,
míg el nem készült a
következő korrektúraoldal.
A tördelő
képernyőjén
vibrált a kék
verőfény,
szemfájásig néztem,
s még azután is,
a múlt illata kéklő,
csalfa ánizs,
a napba öltözött
asszony szobra felettem elnéz,
cifra fény-kígyók
körötte, s töméntelen méz,
csurog a reflektor
sugara tejként,
s most egyszerre van,
mi történik s mi történt.
Ott a kandeláberes
lépcső, szívesen arra jártam
volna, ballagva
komótosan, fokról fokra, kabátban,
sétapálcával és
kalapban,
de mellette általában
csak elszaladtam,
a Krúdy-korszaknak
vége, dolgozni óhatatlan,
s egyszer egy srácot
hazavittem, Trabanttal,
az évek ködén,
kedves, te is halld át
az Otto-motor
csikarásos hangját.
Kezek röppennek most a
függönyökre,
tévé-lilán, és
behúzzák örökre,
s én átlátok mégis
minden házon,
s a könyékig meztelen
karok helyett fázom,
a tévén is
keresztüllátok, fehérlik Alaszka,
s hogy az Egyesült Államok
elfogadta,
de a lépcsőn
ugyanúgy bújnak a párok,
felállítani valami
sose-látott
rekordot: hogy lehet
ketten
elférni minél kisebb
keresztmetszetben,
a palacsintázóban a
lányka
elszalad, ahelyett hogy
kiszolgálna,
a kijárat felé
induló bőrszerkós barátja
nyakába csimpaszkodik,
magyarázza
a szerelmi
bizonyítványt a motorosnak,
a legtöbb ember él
csak, nem akar sose rosszat,
időnként mégis baj
lesz belőle,
mintha akaratlan éles
karma-foga nőne,
és nem tudna vele nem
sebezni,
s a vért látva
döbbenten kérdi, ez mi?
és a benzinkútban
vett sört egy kőre ülve
iszom a horpadós
dobozból, jó keserűre
válik tőle a nyálam,
két csavargó jön arra,
cigarettát lejmolnak,
mondom, nem dohányzom, sajna,
a hangom nyilván
ostoba-büszke,
akkor minek iszol, vág
vissza az egyik röhögve,
valami kell azért, ezt
muszáj még odavetnem,
de már nem hallják, a
párbajt elvesztettem,
a mádi borozóból
pedig a régi, sűrű, pállott
füstköd szivárog,
ugyanaz a pirosas lé a
poharakban,
csak az arcok
szemtelenül fiatalabbak,
s az egyik asztalnál
felfedeztem
az öcsémet, de el is
tűnt a két grimasz közti szünetben,
valahogy úgy, ahogy
igazolványképen
tűnik el az ember
arca: hasonlít, de mégsem,
s ha már igazoltattam
a múltat, s nem találtam
semmi rendellenest,
elengedem, hadd bámuljon utánam.