Kiss Gy. Csaba
Állandóság
és változás a kelet-közép-európai
nemzeti himnuszok történetében 1989 után
Két bevezető megjegyzést szeretnék
tenni. Az első a nemzeti himnusz, a második
Kelet-Közép-Európa fogalmával van kapcsolatban. Nemzeti
himnusznak tekintem a modern államok/nemzetek egyik alapvető
jelképét, melyről gyakran törvényes előírások (nemegyszer
az alkotmány is) rendelkeznek. Általában hoszszabb folyamat
végső eredményeként lesz nemzeti himnusz egy irodalmi
szövegből (és a hozzá szerzett dallamból), s ez a folyamat
tulajdonképpen a modern nemzet megteremtésének,
konstruálásának a történetéhez kapcsolódik. Hiszen magát
a nemzetet nem kis mértékben narratívák és szimbólumok
teremtik. A nemzeti himnusz kiválasztásának aktusa (vagy
folyamata) és kultivációja sajátos kölcsönhatásban van az
illető nemzet önképének formálódásával. A
kiválasztásban valószínűleg szerepet játszik az a
tényező, hogy miképpen látja, azaz kívánja magát látni a
szóban forgó közösség, továbbá magának a szövegnek
szintén van autosztereotípiát alakító-erősítő szerepe.
Ami pedig a Kelet-Közép-Európának nevezett térséget illeti,
ez a régió a modern nemzetté válás sajátos körülményeit
tekintve nagyjából a német és az orosz nyelvterület között
határozható meg. A német nyelvű historiográfiában és
publicisztikában használták erre a térségre a Köztes
Európa (Zwischeneuropa) terminust is. Újabban ismét gyakran
emlegetik a Közép-Európa megnevezést, persze gyakran abban a
formában, hogy Közép- és Kelet-Európa, és az egész
posztszovjet területet értik rajta (angol, francia és német
változatban is létezik), a kettő összetartozását
sugallván.
Olyan hívószavak ezek, melyek az európai
kontinens regionális tagolását próbálják megkönnyíteni.
Mindegyikhez sokféle értelmezés tapad. Az én hipotézisem
szerint különböző politikai, társadalom- és
eszmetörténeti jelenségek izoglosszái alapján különböző
módon tagolható Európa történelme. A modern nemzetté
válás jellege és föltételei nagyjából körülhatárolnak
egy zónát a német nyelvterülettől keletre, az orosztól
pedig nyugatra, ott, ahol ez a folyamat nagyjából hasonló
volt. Amikor tehát Kelet-Közép-Európáról beszélek, erre a
köztes európai zónára gondolok. Mint ismeretes: az itt élő
népek számára nyugatról érkezett importáru volt a modern
nemzet. A nemzetállam célkitűzését, önálló államiság
híján, nagy birodalmak keretében kellett megfogalmazni. Így e
terület népei-nemzetei sokáig egyáltalán nem használhatták
az állami reprezentáció részeként, nem törvényesíthették
nemzeti szimbólumaikat. A nemzetté válás klasszikus
korszakában, a XIX. században nemegyszer előfordult, hogy az
állam hatóságai tiltották e jelképek nyilvános
használatát. Tilosnak számított például
Orosz-Lengyelországban a Nincs még veszve Lengyelország,
Józef Wybicki híres indulója, melyet a nemzedékenként
következő XIX. századi lengyel fölkelések meghatározó
jelképnek tekintettek. A Bach-korszakban Magyarországon
kihágásnak számított Kölcsey–Erkel Hymnusának
nyilvános éneklése. A mi tájainkon tehát hosszú ideig szó
sem lehetett arról, hogy ezek a jelképek szerepeljenek állami
rituálékban. Többnyire kimaradtak a tankönyvekből, és nem
terjesztette őket a hadsereg.
Ahogy látni fogjuk, a kommunista korban
némiképp hasonló volt a sorsuk a nemzeti jelképeknek
országainkban: általában csak az úgynevezett nemzetközi
szimbólumokkal együtt jelenhettek meg. Térségünk a jaltai
egyezmény következtében a nemzetközi szóhasználatban (s ez
megfelelt a szovjet érdekeknek) a Kelet-Európa megnevezést
kapta. De természetesen a történelmi fordulat nem
érvénytelenítette a nemzetté válás törésvonalait. A
kommunizmus bukásának 1989-es mágikus esztendejét szem előtt
tartva beszélhetünk Közép-Európáról és
Délkelet-Európáról, vagyis a szovjet impériumtól nyugatra
eső befolyási övezetéről és a második jugoszláv
államról.
Nehéz meghatározni – különösen ha az
egész térségről beszélünk –, hogy mit tartunk átmeneti
korszaknak, hiszen a kommunista totalitarizmus és a szovjet
megszállás ellen föllépő, velük szembeszálló mozgalmak
nagy csúcspontjai – a magyar 1956, a Prágai Tavasz, a lengyel
1956 és 1980–81 – jóval megelőzték az 1989-es
összeomlást. A jugoszláviai kommunista rendszer pedig az
1991-ben kezdődő és évekig tartó háborúban morzsolódott
föl. Általában véve el lehet mondani, hogy a diktatúrával
szemben föllépő mozgalmak a demokratikus szabadságjogok
mellett nemzeti függetlenséget is követeltek, hiszen a
legtöbb esetben a totalitarizmus egybeesett egy idegen
államtól való politikai függéssel. Az 1955-ben létrehozott
Varsói Szerződés legitimálni kívánta az úgynevezett népi
demokráciákban a szovjet hadsereg jelenlétét. Igen
tanulságos történet a magát univerzálisnak hirdető
kommunista ideológia és az egyes országok nemzeti
szimbólumainak a kapcsolata. Rendre új állami címerek,
nemzeti himnuszok születtek, s ha országonként jelentős
különbségek voltak is a szimbolika kialakításában,
általános tendencia volt a szovjet minták átvétele, a saját
nemzeti tradíció háttérbe szorítása. Külön érdekesség a
címerek történetében például, hogy azok az országok,
amelyek a Szovjetunió szövetségében harcoltak a második
világháború végén (a "szláv" Bulgária, Csehszlovákia
és Lengyelország), megtarthatták hagyományos állami
címerüket, míg a Német Birodalom szövetségesei közé
tartozó Magyarország és Románia egészen új, szovjet
mintájú címert kapott a kommunista hatalomátvétel után.
A himnuszok közül a dinasztiát dicsőítők
(a román és a szerb) és Magyarország hagyományos himnusza
számított kényes kérdésnek a hivatalos ideológia számára.
Jugoszlávia és Románia államformájának megváltozásával
érvényét vesztette a két dinasztikus nemzeti jelkép.
Kölcsey versében a haza laudációja Istenhez forduló
imádság formájában jelenik meg. Ezért nyilvános alkalmakkor
– különösen az 1956-os forradalom leverése után –
gyakran mellőzték a szövegét, csak a zene hangzott föl.
Ismeretes (Illyés Gyula is említi Naplójában), hogy
Rákosi személyesen kérte föl Kodály Zoltánt és Illyés
Gyulát, alkossanak új himnuszt, ám egyikük sem állt
kötélnek.
A diktatúra évtizedei alatt a
"szocialista" országokban úgy alakult az állami
ünnepségek liturgiája, hogy a nemzeti zászló mellett ott
volt kötelezően a "nemzetközi munkásosztály" vörös
zászlója, és a nemzeti himnusz mellett elhangzott az Internacionálé.
A hivatalos érvelés szerint az Internacionálé a
kommunista mozgalom nemzetköziségére kívánt utalni, de ebben
a "nemzetköziségben" a csatlós országokban mindenkor a
Szovjetunióhoz fűződő lojalitás volt a döntő mozzanat. A
nyolcvanas évek tiltakozó demokratikus mozgalmai –
Lengyelországban, majd 1987-től Magyarországon – ismét
szívesen használták a XIX. század klasszikus nemzeti
jelképeit. Amikor 1980 augusztusában megtörtént az üzemközi
sztrájkbizottság és a kormány képviselői közötti
megállapodás aláírása, a gda¬ski hajógyár munkásai
spontánul kezdték énekelni a BoŻe coş Polsk¸...
(Isten, ki Lengyelhont...) kezdetű, nemzeti jelképnek
számító vallásos éneket. Szokássá vált a magyarországi
demokratikus mozgalmak rendezvényein, hogy a hagyományoknak
megfelelően először Kölcsey Hymnusát, befejezésül
pedig Vörösmarty Szózatát énekelték el a
résztvevők (például a Magyar Demokrata Fórum nyilvános
tömeggyűlésein 1988-ban a budapesti Jurta Színházban). Ezek
a szimbólumok nem csupán a nemzeti identitást kívánták
hangsúlyozni, hanem azt is, hogy az emberi szabadságjogokért
föllépő mozgalmak az ország és a társadalom
szuverenitásához is ragaszkodni kívánnak, a XIX. század
nemzeti és demokratikus örökségét tartják mérvadónak.
Csehszlovákiában 1989 novemberének
második felében került sor nagyszabású tüntetésekre a
kommunista diktatúra ellen. A nagygyűlések liturgiájához a
legtöbb esetben hozzátartozott a himnuszok eléneklése.
Többes számban említem, hiszen a csehszlovák állam himnusza
két részből állott, Josef Kajetan Tyl Hol vagy, hazám
(Kde domov muj) című, valamint Janko Matúska Villámlik a
Tátra fölött (Nad Tatrou sa blyska) című
költeményéből. Mind a kettő a nemzetté válás klasszikus
XIX. századi korában született. A cseh és a szlovák himnusz
irodalmi formáját, hangnemét és dallamát tekintve
jelentősen különbözik egymástól, a kettő között kis
szünetet szoktak tartani. Pozsonyban az egyik 1989-es
tüntetésen Milan Knazko, a színész (később többször volt
minisztere a Szlovák Köztársaságnak) vetette föl a szlovák
himnusz két szöveghelyének kérdését. Azt nevezetesen, hogy
vissza kell térni a vers szövegének eredeti változatához.
Nem csak filológiai problémáról volt szó. Hiszen mind a két
esetben más-más értelmezési lehetőséget kínál a szöveg.
A Csehszlovák Szocialista Köztársaságban a szlovákokat
buzdító induló hivatalosnak számító szövegében az első
versszakban ez a sor szerepelt: "megálljunk, testvérek"
(zastavme sa bratia), az eredetiben viszont azt lehetett olvasni
(a kutatók már 1967-ben megállapították): "állítsuk meg
őket, testvérek" (zastavme ich bratia). Az őket pedig
– amiképp a vers keletkezésének körülményeiből
nyilvánvaló – a szlovák nemzeti mozgalom ellenségeire
vonatkozott. Vagyis az evangélikus egyháznak azokra a
vezetőire, akik 1843 végén eltávolították Ludovít štúrt
a pozsonyi evangélikus líceum helyettes tanári állásából,
de ez az "ők" lehettek általában véve is a magyarok.
Érdekes viszont, hogy a második esetben a Nyilvánosság az
Erőszak Ellen (Verejnost proti násiliu) nevű szlovák
demokratikus mozgalom a versben szereplő oni (ők –
mint személyek) helyett az ony (ők – mint nem
személyek, a versben például jelenthet természeti erőket)
formát részesítette előnyben. Peter Zajac
irodalomtörténész, az események résztvevője ezt a
tömegmozgalom szelíd, erőszakmentes, "bársonyos"
természetével magyarázza.1
Hogy a Román Köztársaságban egy XIX.
századi hazafias verset választottak új nemzeti himnusznak, ez
valójában 1989 decemberének forradalmi napjaiban dőlt el.
Amikor Temesváron Tőkés László magyar református lelkész
paplaka körül egyre több román nemzetiségű polgár
csatlakozott a tüntetéshez, hogy megvédjék a lelkészt a
Securitate ellen, többször fölhangzott az 1848-ból származó
román hazafias ének, Andrei Murełanu verse (Dełtapte-te
Române – Ébredj, román). Az adta aktualitását, hogy a
nemzetet "halálos álmából" fölébreszteni kívánó vers
kezdete világosan arról beszél, hogy ebbe az álomba a
zsarnokok taszították. Hamarosan az országban futótűzként
terjedő tüntetések elmaradhatatlan darabja lett az Ébredj,
román eléneklése.
A függetlenségüket visszanyert és a
demokratikus emberi és polgári jogokat biztosítani kívánó
országokban szinte mindenütt vitákat váltott ki, melyek
legyenek a nemzeti jelképek. Igen tanulságos például az új
– vagy megújított – alkotmányok preambulumát
végigolvasni e szempontból. A történelem értelmezését, a
nemzeti narratíva sűrített változatát többükben
megtaláljuk. Szóba került tehát a történelmi folyamatosság
kérdése, hogy miképpen teremthető kapcsolat a nemzeti
múlttal, melyek azok a tradíciók, amikhez kapcsolódni
kívánnak a függetlenségüket visszanyert országok. Ebben az
összefüggésben került napirendre néhány országban a
nemzeti himnusz problémája. Hozzátehetjük, hogy az új
alkotmányok (ahogy történelmünk során első ízben a magyar
is) egytől egyig rendelkeznek az ország himnuszáról.
Ahogy a szlovák példából láthattuk, a
demokratikus tömegmozgalmak is foglalkoztak a himnusz
kérdésével. De a kommunista korszakban nemegyszer
szintén napirendre került a nemzeti himnusz
megváltoztatásának az ügye. Romániában például három
különböző himnusz számított az 1947 és 1990 közötti
évtizedekben nemzeti/állami jelképnek. Talán a második
jugoszláv állam instabilitásának jeleként is fölfogható az
1985–86-ban kibontakozott parlamenti vita az ország
himnuszáról. A második világháború végétől a
partizánhadseregben oly népszerű – a XIX. századtól jól
ismert – Hej, szlávok című vers lett a szövetségi
állam himnusza. Tudni való, hogy Samo Tomášik szlovák
költő 1834-ben írt költeménye (létezik Hej, szlávok
és Hej, szlovákok változatban is) 1848-ban a Habsburg
Birodalom szláv népeinek prágai kongresszusán vált a szláv
szolidaritás szimbólumává, és fordítása a legtöbb szláv
nyelven elkészült. A szláv összetartozást és a nyelv
fontosságát hirdető sorait alkalmasnak látták a jugoszláv
kommunisták a délszláv népek egységének kifejezésére. Az
1974-es szövetségi alkotmány rögzítette a Hej, szlávok
státusát az ország himnuszaként. A nyolcvanas évek közepén
azonban a közös állam identitását
megerősítendő-keresendő bontakozott ki vita arról, hogy
legyen-e Jugoszláviának új himnusza. Végül azonban nem
jutottak dűlőre ebben. Az akkori tagköztársaságok is
lehetőséget kaptak az 1974-es alkotmány értelmében saját
nemzeti szimbolika kialakítására, bár ez utóbbi több
esetben nem volt egyszerű kérdés.
Horvátország himnusza Antun Mihanovi´
hagyomány által szentesített Horvát haza (Hrvatska
domovina, 1835) című költeménye maradt. Szerbiának viszont
– több kísérlet, pályázat ellenére – nem volt saját
himnusza, mindazonáltal nemzeti jelképnek számított a Marz
na Drinu (Drinai induló) című történelmi induló, mely
az első világháború idejéből származik, és úgyszintén a
titói partizánhadsereg körében volt rendkívül népszerű. A
közép-európai 1989 eseményeinek jelentős volt a hatásuk
Jugoszláviában. Szlovénia nem egy tekintetben már 1988-ban
egy ütemre járt Lengyelországgal és Magyarországgal. 1989
tavaszán a reformkommunista vezetés és a parlament szintén
határozott lépéseket tett a demokratikus változások és a
tagköztársaság nagyobb önállósága irányában. Márciusban
a szlovén parlament mindhárom házában elfogadták azt az
alkotmányt kiegészítő előterjesztést, amely az ország
nemzeti himnuszául France Prešeren Pohárköszöntő
(Zdravljica) című versét javasolja. A szlovénok számára
maga a költő is nemzeti szimbólum volt már a XIX. század
közepétől. Ez a verse 1844-ben született, s a cenzúra miatt
csak 1848 tavaszán láthatott napvilágot. A második
világháború idején a szlovéniai partizánok között
ugyancsak népszerű volt. Szövegében történik utalás a
szláv népek testvérisége, valamint a jószomszédság
fontosságára is. A predemokratikus parlament utolsó ülésén,
1990. március 29-én fogadták el a himnuszról szóló
törvényt, s a képviselők helyükről fölállva énekelték
el Prešeren versének 7. versszakát. A szerb parlamentben is
napirendre került a nemzeti himnusz kérdése, 1991-ben a
képviselők vitájában a Drinai induló és az egykori
dinasztikus himnusz (az 1872-ből származó Boze pravde –
Az igazság Istene) versengett egymással, de nem született
döntés.
A közép-európai nemzeti himnuszokat 1989
utáni folyamatosságukat, illetőleg változásaikat tekintve
három csoportban lehet tárgyalni. Több esetben nem is volt
kérdéses, hogy mi lesz az új történelmi körülmények
között az ország himnusza, hiszen régi, folyamatos
hagyományról beszélhetünk, amely még a kommunizmus
legsúlyosabb esztendeiben sem szakadt meg. Másutt ilyen vagy
olyan okokból változtatni akartak, és klasszikus hazafias
verseket fedeztek föl újra, ezeket választották nemzeti
himnusznak. A harmadik csoportba azok az országok tartoznak,
ahol máig nem tisztázódott, mit tekintenek nemzeti himnusznak.
Maria Delaperričre francia kutató a következőképpen fogalmaz
e nemzeti jelképek folyamatosságáról: "Az a himnusz, amely
századokon keresztül megmarad, egy nép kulturális
folytonosságát mutatja, a himnusz megváltoztatása e
folytonosság megszakítására utal."2 Kissé
egyszerűsítő ugyan ez a séma, de mégis jelzi, hogy egy ilyen
alapvető nemzeti szimbólum történetében is tükröződik
valamennyire a közép-európai népek múltjának nem egy
vonása: az állami/nemzeti identitások számos
bizonytalansága, a térségben létrejött szövetségi államok
megannyi ellentmondása. Bizonyára nagyrészt véletlen, de nem
teljesen az talán, hogy hol volt bizonytalanság a nemzeti
himnusz dolgában. Természetesen hozzá kell tenni, hogy a
nemzeti szimbólumok megválasztása, újraválasztása egy olyan
kor után lett időszerű, amelyben rendkívül nagy hatású
volt a történelmi emlékezet megváltoztatásának a
szándéka. Magától értetődőnek tetszik, hogy például
Románia 1989 után nem kívánta a Ceaułescu-kor szimbólumait
használni.
Az első csoportba tartozik – keletkezésük
sorrendjében – Lengyelország, Magyarország és Csehország
himnusza. A legrégibb közép-európai himnusz még a napóleoni
háborúk idején született, 1797-ben az itáliai lengyel
légiók indulójaként. Kultuszának nagy lendületet adtak a
XIX. századi fölkelések. A függetlenségét visszaszerzett
Lengyelországban 1927-ben kapott törvényes megerősítést. A
kommunista korszakban sem kérdőjelezték meg szerepét, bár a
költemény egyik szakaszában név szerint megemlíti a nemzet
ellenségeit, a németeket és az oroszokat (szó szerint:
muszkákat). A lengyel kollektív emlékezetben mélyen
meggyökerezett a másik fontos nemzeti jelképnek számító
ének, melyet a Szolidaritás kapcsán említettem. Az Isten,
ki Lengyelhont... (Alojzy Feli¬ski 1816-ban született
verse, melynek szövegét megváltoztatta a néphagyomány
később) az ország fölosztásának több mint egy évszázada
alatt elsősorban a templomokban – de nem csak ott – fejezte
ki a lengyelek vágyát a függetlenség iránt. Mint ismeretes,
az imádság formájában szóló ének utolsó versszaka fohász
az ország szabadságáért:"Szent oltárodnál térdre hullva
kérünk, szabad hazánkat, óh add vissza nékünk!" (Az
1860-as években született magyar fordítás szövege.) Hiába
próbálták nagy igyekezettel átformálni a hatóságok ezt a
két sort a kommunizmus alatt, mondván, hogy a Lengyel
Népköztársaság szuverén állam (valahogy így: szabad
hazánkat, óh tartsd meg minékünk), a közvélemény és a
demokratikus mozgalmak – különösen az 1981-ben bevezetett
hadiállapot idején – ragaszkodtak a hagyományos eredeti
formához. Említettem föntebb, hogy a magyar himnuszt
szerették volna "lecserélni" az 1950-es évek elején, és
igyekezték mellőzni a szöveges formáját, de Kölcsey Hymnusa
maradt a nemzeti jelkép. A csehek körében a XIX. század
második felétől egyértelmű volt a Kde domov muj (Hol
vagy, hazám) kitüntetett szerepe, az első csehszlovák állam
himnuszának lett 1918 után az első része, majd magától
értetődően 1993-tól a Cseh Köztársaság nemzeti himnusza.
Valójában a horvát és a szlovák himnusz is
ebbe az első csoportba tartozik. Annyi különbséggel, hogy a
horvát himnusz eredeti szövegén az utódok még a XIX. század
végén és a XX. század elején kisebb módosításokat tettek
(kiegészítették például a haza földrajzi szimbólumait a
tengerrel és a Drávával), illetve az első jugoszláv
államban a vers első strófája alkotta az ország himnuszának
második részét. A százados kultuszra visszatekintő nemzeti
jelkép természetesen a független Horvátország himnusza lett.
Szlovákiában 1989 után két konkurense támadt Matúška
1844-ben született himnuszának (Villámlik a Tátra
fölött). A Slovensky Národ című napilap 1992. július
7-én a Hej, szlovákok mellett tette le a voksot, és
fölvetődött a XIX. század harmadik fontos nemzeti
jelképének, Karol Kuzmány Kto za pravdu horí... (Ki az
igazságért ég el...) című ódájának himnusszá
választása. Végül az új alkotmány (az új független
szlovák állam alaptörvénye) 9. cikkelyének 4. paragrafusa
Janko Matúška versének első és második versszakát nevezi
meg himnuszként.
A második típushoz sorolható nemzeti
himnuszokról elmondható, hogy esetükben valójában a
kollektív emlékezet újjáteremtéséről van szó, szintén
egy bizonyos folytonosság helyreállításáról. Romániában
és Szlovéniában hagyományos nemzeti jelképek kapták meg a
nemzeti himnusz státusát 1989 után. A gesztus mindenképpen
jelezni kívánta a változtatás szándékát. Érdemes
föltárni, milyen motívumok voltak a szándékok mögött, mi
késztette a közvéleményt, a szellemi vagy politikai elitet,
hogy új, régi-új himnuszt válasszanak. Természetesen az sem
lehet közömbös, miért, milyen más lehetséges szövegekhez
képest választották épp az adott költeményt himnusznak.
Bizonyára nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a
körülményt, hogy rendelkezett-e önálló államisággal az
illető nép. A független Románia megszületése egy csaknem
két évtizedig tartó folyamat (1859–1878) eredménye,
Szlovénia pedig csupán a második világháború után, a
második Jugoszláviában lett a szövetségi állam
tagköztársasága. 1947-ig királyság volt Románia
államformája, és egy királyt dicsőítő költemény volt az
ország nemzeti himnusza. Azután pedig a kommunista korszakban
többször megváltoztatták a himnuszt. 1989 decemberének
forradalmi napjaiban született az új himnusz, némiképp a Marseillaise-re
emlékeztető módon, a fölkelt nép döntését szentesítette
később a politikai hatalom és a parlament. A Nemzeti
Megmentési Front 1990. január 24-én kelt dekrétumában
nyilvánította nemzeti himnusznak Andrei Murełanu 1848-ból
származó indulóját. Mozgósító erejű ének volt ez a
költemény zsarnokellenes hangütésével a december 17-én
kirobbant temesvári zavargásokban, majd az egész országra
kiterjedő forradalmi mozgalomban. A kommunista diktatúra ezt a
hosszú időn át népszerű verset nacionalista dalnak
minősítette, és tiltással-elhallgatással igyekezett
kitörölni a kollektív emlékezetből, ám az események azt
bizonyítják, nem teljes sikerrel. Ugyanakkor tanulságos
paradoxona ennek a választásnak, hogy 1989 decemberében az
elégedetlenség gyújtószikráját egy magyar református
lelkész melletti rokonszenvtüntetés jelentette a vegyes
nemzetiségű Bánságban, 1848-ban, szintén forradalmi időben
viszont épp azoknak az erdélyi román fölkelőknek lett a
harci dala Murełanu indulója, akik a korabeli magyar kormány
ellen fogtak fegyvert. Szlovéniában tulajdonképpen az utolsó
kommunista parlament döntött a nemzeti szimbólum
kérdésében, ami természetesen szervesen hozzátartozott a
függetlenségi törekvésekhez. A szlovén nép történelme
során először lépett az állami függetlenség útjára,
tehát a nemzeti jelképek kiválasztásában is volt valami a
teljesen új lapot kezdés hangulatából. Mint ismeretes, a XIX.
században első számú szlovén nemzeti jelképnek Simon Jenko
harcias indulója (Naprej, zastava slave! – Előre,
szlávság zászlaja!) számított, majd ennek a költeménynek
az első versszaka képezte az első délszláv állam
himnuszának harmadik részét. A szlovén képviselők és
mögöttük a szellemi élet jelentős része nemcsak azért
választotta 1990-ben mégis Prešeren híres Pohárköszöntőjét,
mert a költőnek meghatározó szerepe volt az önálló
szlovén nyelvi standard kialakításában, és mert
személyében a nemzet költőjét tisztelik, hanem azért is,
mert ebben a XIX. századi "Fiatal Európa" szellemiségét
képviselő költeményben fontos érték a jószomszédság és
az egyetemes szabadság. Ezzel együtt voltak ellenzői is ennek
a választásnak, hiszen a második világháború szlovén
partizánjai körében jelentős volt a kultusza, és a titói
államban az "egész szláv világ" említését a versben
szívesen magyarázták Jugoszlávia-víziónak.
Bizonyára összefügg a nemzeti identitás
nyitott kérdéseivel, a köztes európai térség nemzetállami
dilemmáival, hogy a nemzeti himnusz kiválasztásának kérdése
némely esetben a legutóbbi időkig nem jutott nyugvópontra.
Persze nem érdemes a nyugat-európai nemzetté válás és
különösen az ott a második világháború után rögződött
szemlélet kritériumaival szembesíteni az itteni fejlődést.
Föltételezésem szerint a mi térségünkben a modern nemzet
alakulási folyamata nem fejeződött be a XX. században. A
kommunista korszakról sem lehet elmondani, hogy valamiképpen
zárójelbe tette vagy befagyasztotta volna a nemzetté válás
folyamatát. A második világháború befejezésének
másnapján kezdődött etnikai tisztogatások (Jugoszláviában,
Csehszlovákiában és Lengyelországban érintették a
legnagyobb tömegeket) célja, csakúgy, mint a kommunista kor
homogenizálási törekvéseinek, a "tiszta",
egynemzetiségű állam volt. Később ezt akarta megvalósítani
a totalitarizmus hatékony eszközeivel Zsivkov Bulgáriában és
Ceaułescu Romániában.
Bulgáriában 1947-ig a törökellenes
felszabadító háborúkból származó Sumi Marica (Zúg
a Marica) című induló – Ivan Vazov költeménnyé dolgozta
át 1912-ben – volt az ország himnusza. A kommunizmus alatt a
hivatalos ideológia szellemében írtak új himnuszokat. A Zúg
a Marica első számú konkurense egy olyan költemény lett,
melynek első változata szintén a XIX. század utolsó
évtizedeiben született (Cvetan Radoszlavov Gorda Sztara
Planina – Büszke Balkán-hegység című verse), de
módosították szövegét a hivatalos kívánalmaknak
megfelelően, 1964 után ez lett az ország himnusza.1989 után
Bulgáriában is napirendre került a himnusz kérdése,
számosan a Zúg a Marica mellett érveltek, de végül a Büszke
Balkán-hegység, melyet a refrén népszerű sorai alapján
csak Mila rodino (Kedves hazám)-ként tartanak számon,
lett nemzeti/állami jelkép, természetesen elhagyván belőle
az ideológiai sallangokat. Ugyanakkor a Zúg a Marica
szintén jelentős szerepet játszik a bolgár identitás
kifejezőjeként.
A jugoszláv utódállamokban – Szlovéniát
és Horvátországot kivéve – mindenütt gondot jelentett,
hogy mi legyen a nemzeti himnusz. Elvileg az 1974-es, a
tagköztársaságoknak nagy önállóságot nyújtó szövetségi
alkotmány utat nyitott a külön szimbolika megteremtésére, de
Szerbiának, Montenegrónak, Macedóniának,
Bosznia-Hercegovinának nem volt könnyű élni ezzel a
lehetőséggel. A szerb állam – Romániához hasonlóan – a
XIX. század második felében tudta elismertetni
szuverenitását a nemzetközi közösséggel. Nemzeti jelképe
szintén egy úgynevezett dinasztikus himnusz lett, Jovan đorđevi´
Boze pravde (Az igazság Istene – 1882) című verse. A
jugoszláv szövetségi köztársaság keretében Szerbiában
sajátos nemzeti jelképként kultiválták a Drinai induló
című, az első világháború idejéből származó katonadalt,
mely a második világháború partizánhadseregében is igen
népszerű volt. Így lett azután a királyhimnusz
vetélytársa. A legutóbbi időkig Jugoszlávia szövetségi
himnusza a Hej, szlávok című költemény (Samo
Tomášik költeményének délszláv változatai 1848-ban
születtek) volt. Macedóniának jugoszláv
tagköztársaságként nem volt saját nemzeti himnusza.1991
után Vlado Maleski Denes nad Makedonija (Ma
Macedónia fölött) című költeménye vált az ország
himnuszává. Bosznia-Hercegovinában a nemzeti jelképek
dolgában nem született megállapodás. 1995-ben a kormány
pályázatot írt ki himnusz írására, melyet Dino Merlin
(Dervishalidovi´) popénekes nyert meg egy népdal dallamára
és versformájára készített himnuszával (Jedna si jedina
– Te vagy az egyetlen haza). Az ország jelenlegi zászlaját
és nemzeti színeit 1998 februárjában az Európai Unió
javaslatai alapján alakították ki. Az 1995-ös himnuszt azzal
az érvvel vetették el, hogy Bosznia szerb és horvát nemzeti
közössége nem tud vele azonosulni. Végül 1999 februárjában
az ország parlamentje Dušan Sesti´ Intermezzo című
zenei kompozícióját – szöveg nélkül – fogadta el
himnusznak.
Hogy hol vannak pontosan Közép-Európa keleti
határai, nehéz megmondani. Ukrajna az átmeneti övezethez
tartozik, Közép- és Kelet-Európa közé. Nemzeti himnuszuk
meghatározásának története nagyon hasonlít a föntebb
bemutatott példákhoz. Az ukrán népnek sem a XIX., sem a XX.
században nem volt saját állama, talán az 1917 és 1920
közötti Ukrán Köztársaságot lehet függetlenségi
kísérletnek tekinteni. Akkor a XIX. század egyik nemzeti
jelképét választották himnusznak, Csubinszkij Scse ne
vmerla Ukrajina (Nem halt meg még Ukrajna – 1862) című
költeményét. 1989-ben a költő sírjánál énekelte el egy
népi kórus a verset, a szabad Ukrajna iránti vágy jelent meg
benne. Amikor 1991-ben kikiáltották Ukrajna függetlenségét,
ismét Csubinszkij versét ismerték el nemzeti himnusznak. De a
törvényhozás nem döntött a himnusz dolgában. 1992. január
15-én Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának elnökségi ülésén
úgy határoztak, hogy Verbickij zenéje a nemzeti himnusz, és
három költemény számít nemzeti jelképnek: Sevcsenko Zapovit
(Hitvallás), Csubinszkij Nem halt meg még Ukrajna és
Ivan Franko Örök forradalmár című verse.
Nehéz volna megmondani, hogy befejeződött-e
a nemzeti himnuszok története térségünkben. Úgy tetszik,
ahol nagy történelmi hagyománya van az illető himnusznak,
jelentős kultusszal, ott ragaszkodnak hozzá. De nyilvánvaló,
hogy a nemzeti identitást és reprezentációját sem
tekinthetjük egyszer s mindenkorra adottnak és
megváltoztathatatlannak. Mindig akadhat politikus vagy szellemi
ember, aki a változások prófétájának hiszi magát, és új
nemzeti jelképet óhajt, mint 2004-ben Michal Kováy, Szlovákia
volt köztársasági elnöke. Hogy javaslatát milyen egyhangú
és határozott elutasítás fogadta, talán azt jelzi, mennyire
fontosnak tartják az Európai Unió új polgárai saját
nemzetük jelképeit.