Horkay Hörcher Ferenc

Az azúr mindenese

Tolnai Ottó: Költő disznózsírból

Divatba jöttek a beszélgetőkönyvek. És milyen jó, hogy így van. Bár a magukra adó művészek közül sokan nem szívesen állnak kötélnek, amikor valaki azzal keresi meg őket, hogy beszéljenek kötetlenül önmagukról, életútjukról, művészi fejlődésük állomásairól, szerencsére vannak kivételek. Legjobb kortárs íróink közül is egyre többen éreznek rá e különös keverék műfaj (írott beszélgetés) rejtett tartalékaira. Egy-két évvel ezelőtt Bodor Ádámot faggathatta Balla Zsófia, s most Tolnai Ottó Parti Nagy Lajossal folyatott beszélgetése látott napvilágot. Hogy milyen sikere van e köteteknek, azt megbízhatóan jelzi, hogy mindkettőből könyvsláger és díjazott alkotás lett (a sikerbe nyilván belejátszik az is, hogy a beszélgetőpartnerek is elsőrangú költők). Pedig Bodor Ádám és Tolnai Ottó is valószínűleg tisztában van a műfaj veszélyeivel. A legfőbb csábítást a Költő disznózsírból hátsó borítóján Esterházy Péter a következőképpen foglalja össze: "Az efféle életmű-beszélgetés veszélyes műfaj, a hiúság terepe, dics, presztízs és márványtábla." (Hogy mennyire igaza van a felkért ajánlónak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a különös helyzet, hogy míg ő a külső borítón dicséri a szerzőt, addig Tolnai a könyv lapjain mond szépeket őróla.)

Tolnai számára a beszélgető műfaj narcisztikus alapvonása talán azért nem jelent problémát, mert lírafelfogása mintha eleve az önteremtés, önalkotás programját tűzné célul maga elé. Hisz a Tolnai-jelenség lényege egy olyan alak fölvázolása, kontúrjainak óvatos kitapogatása, aki több az élő emberi lénynél – de attól (teljesen) soha el nem szakítható. "...megalkottam magamnak saját magamat. Sőt a szögletemet is. E szögletemben, akárha egy kis, privát Azúr-parton, fürdő- és nyaralóvendég vagyok." Tolnai úgy teremt mitikus távlatokat művilágán belül, hogy pusztán mindennapi – olykor kifejezetten gyászos, máskor felemelő és magasztos, egyszer romantikus, másszor kisszerű és alantas – tapasztalatait füröszti meg képzelete friss és kristálytiszta vizében, s törli végig a nyelv mindent felitató kendőjével. Ezáltal viszont – nagy szó – átlényegülni látszik, és jelentésessé válik a leghétköznapibb tárgy, a legelemibb érzés is, és az olvasó lelki szemei előtt lassan – ha másként nem, hiányként – testet ölt az elmúlt fél évszázad Jugoszláviájának életvilága, a délvidéki magyarok hétköznapjai, s egy kultúra, amely az elnyomó politika árnyékában váratlanul magasra nőtt, amíg le nem rombolta nagy hirtelen a váratlanul visszanyert szabadság.

Tolnai elvileg kisebbségi író. Azért kell ezt így fogalmaznunk, mert számára az a látszólag balszerencsés tény, hogy a hivatalos magyar irodalom peremére (vagy azon túl) született, inkább előnynek bizonyult, mint hátránynak. Ha van irodalmi-kulturális jelentése annak a szóösszetételnek, hogy Tolnai Ottó, akkor az a korkívánatoknak való megfelelés helyett a függetlenség, a provincializmus ellenében a széles-látókörűség, a nemzeti öncélúsággal szemben az európai, sőt az euroatlanti távlatú gondolkodásmód szinonimája. Ez a nagyon okos tollforgató tudatosan hajt erre az ellenpontozó szerepkörre – néhol tán egy kicsit túl is játssza. Egy író, aki fest, egy író, aki gondolkodik, egy író, aki zenél – biztosíték arra, hogy ne váljék az ember a kisstílű irodalmi élet foglyává. Egy magyar író, aki román felmenőkkel, szerb rokonsággal dicsekszik; aki előbb járja végig Szarajevó, Mostar, Dubrovnik és Abbázia történelemmel átitatott utcáit, mint hogy a pesti flasztert kezdené koptatni; egy magyar író, akinek van tengere. Szabadon lélegzik, pápai vizeken kalózkodik, a zágrábi és belgrádi értelmiséggel vitázva követi a Nyugat nagy szellemi mozgásait. Egy író, aki legendás műhelyt teremt (címe szerint a platóni akadémia mintájára), ahol a magyar írók és olvasók ízelítőt kapnak abból, milyen lenne egy mai hangvételű, bátran kísérletező, "európai" rangú lap, amely az engedélyező hatóságokkal mindvégig (még betiltása után is) sikerrel venné fel a harcot, anélkül hogy elvtelen kompromisszumokat vállalna.

Nehéz egy majd négyszáz oldalas beszélgetést jellemezni, kritikailag méltatni. Tolnai anyagbősége – tapasztalatainak kimeríthetetlen tárháza és bámulatos nyelvi teremtőereje – alkalmasint könnyen beléfojthatja a recenzensbe a szót. Ezért nagy levegőt kell vennünk, mielőtt belemerülünk e hatalmas és az idő előrehaladtával egyre véresebb szóözönbe. S csak akkor van reményünk újból felbukni ebből a mindent magával sodró árból, ha kapaszkodóként magunkkal viszünk egy vezetőkötelet, melybe – ha baj van – belecsimpaszkodhatunk, és amelyet követve reményünk nyílhat rá, hogy újból a felszínre bukkanhatunk.

Ez a mentőkötél legyen számunkra az azúr motívuma: a víz és az ég kékje, a Tiszáé és az Adriáé, az a kék, ami már-már zöld – és időnként, rendre visszatérően, vérvörösbe borul. Tolnai Ottó ugyan azt állítja, leginkább a magyar irodalom urbánus hagyománya áll közel hozzá, valójában azonban természetköltő. Vagy tán pontosabb lenne így fogalmaznom: természetfilozófus. Az embert a természet részeként értelmezi, próbálja megérteni, s tapasztalatcentrikusságának forrása az, hogy leginkább a tényleges emberi természet, az ember létadottságának megismerése foglalkoztatja. "A filozófiának és az irodalomnak is ez a témája, hogy mi az ember." Tárgymániája sem független ettől a természetközeli létmódtól. Emberi lenyomatokat keres mindenütt: "Látod, gyűjtöm a tengeri kagylókkal bevont dobozokat, vásári, tengerparti emléktárgyakat is, Fiume, Velence, Abbázia felirattal" – mondja, s nyilvánvaló, miért: mert így próbálja tetten érni, megragadni, tárgyi valóságában kézbe venni, begyűjteni és megőrizni azt, ami amúgy kifolyik a keze közül, elszökik, elillan. Parti Nagy világít rá egy helyen, mi a magyarázata a tárgymániának Tolnainál: "az igazi, komoly tárgymániákusok, mint amilyen te is vagy, szóval, hogy azok számára mégsem fontosak a tárgyak... Körülrakod magad tárgyakkal, megvárod, míg ezek beléd szivárognak és beléd kövesednek, aztán odébbállsz..." Ugyanezen jelenség inverzét – egy általa félig ismert, félig teremtett alakkal kapcsolatban – maga Tolnai is leírja, arról a hokedliről beszélve, és azt a hokedlit mutogatva beszélgetőtársának, amely egy "szabóműhely egyik legfontosabb kelléke volt, ugyanis a kis női úri szabó egész életében ezen a hokedlin ült, kuporgott, fércelte, varrta a nők ruháit. Látod, itt, ezeken a keresztdeszkákon tartotta rövidke lábait legalább fél évszázadig, nézd, teljesen elkoptak, szép, különös formát kaptak." A tárgy mintegy magán hordja használóját, hokedli a szabómestert, megengedi, hogy beleköltözzön az ember élete és teste. Az igazi költészet ezeknek a tárgyaknak a drámai felmutatása – ezért "képzeleg" Tolnai "egy drámáról, ahol maga ez a hokedli a dráma. A szöveg. A cselekmény. A konfliktus. A katarzis."

A tárgyak iránti érzék tehát a másik ember esendősége iránti érzékenység – ennek a szónak: érzékenység, kiemelt jelentősége van a szerző szótárában. Kosztolányit követve ő is épp a másik esendőségének felismerésében véli fölfedezni azt, amit költőinek nevezhetünk. Ezért olyan fontos számára a szánalom költői megnyilvánulása, ahogy az mondjuk A szegény kisgyermek panaszaiban testet ölt. Tolnai magát a balkáni betegnek nevezi, és a Balkánnal való azonosulást saját sebei kitapogatásának tekinti: "Észak-Bácska, Vajdaság, Nagy-Jugoszlávia, Balkán-félsziget, az Adria Triesztig, Duinóig... Velencéig nem más, mint az én testem, hiszen mindenütt ragadt rám valami porszem, sár, szar, azúr, én itt, ebből vétettem, én nem asszociálok, hanem sebeimre mutatok..." Ezt az idézetet talán akkor értjük helyesen, ha összeolvassuk a szülőföldjét sirató Kosztolányival: "Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska" (Ta bolna, vinska, sjetna, lijena Backa), és egy másik Kosztolányi-szöveggel: "Látjátok feleim..." A jelenlétben, a másik puszta meglétében felfénylő esettség foglalkoztatja Tolnait: "Átvérződnek. Át a legsemmisebb dolgok is. Ez az újság számomra. Lám, még a hokedli is."

Ha mélyebben meg akarjuk érteni ezt az általa érzékenységnek nevezett természeti viszonyt a világhoz és az ember léthelyzetéhez, akkor azt kell felidéznünk továbbá, amit Tolnai Bataille-ra hivatkozva bont ki: Erósz és Thanatosz hagyományos mitológiai viszonyát. De kezdjük az elején!

Megejtő szépségű "áriában" írja vagy inkább festi le Tolnai mindjárt a beszélgetés első napján legfontosabb gyermekkori emlékét, amely a költészet felé irányította. Először is: "ha arról beszélek, hogyan lettem érzékeny, akkor a Tiszát jelölném meg mint főbűnöst, hogy érzékennyé, irodalmárrá, költővé váltam. Rám szállt, ellepett, felöltöztetett volt nyúzott kisgyereket a miriád tiszavirág." Majd tovább, még intenzívebben: "Egy gyönge fájú, nyúzott gyerek, aki a Tisza közepén ereszkedik le, és egyszer csak szinte robbanásként belekerül ebbe a sziromviharba, gyönyörű tüneménybe. Ezek a sárból kikecmergő virágállatkák, ahogy följönnek és gyönyörűen repülnek, megtermékenyülnek, kibújnak a bőrükből és lepetéznek. De ránk szállnak, a fejünkre, az arcunkra, vállunkra telepednek, az ő vacogásuk, didergésük, rezgésük az alap, az a ritmus, ami engem meghatározott, ha valaki valamit ki akar hallani verseimből, ne iskolás sémákat kutasson, a tiszavirágokat tanulmányozza, mérje inkább." A tiszavirág által ellepett, Tiszában úszó gyerek tehát az őskép, az eredetmítosz hőse, az ő élménye az első megtapasztalása Erósz és Thanatosz találkozásának, egybekelésének.

Ebből az első benyomásból vezethető le a Tolnai költészetén később mindjobban eluralkodó Adria-élmény. Viszonya ehhez a közeghez ugyanaz, mint a Tiszához volt a gyermeknek: "...az Adria felé tapogattam, az Adriába szerelmesedtem, az Adriát öleltem magamhoz." A tenger mint a szerelem megtestesítője, legfontosabb színhelye persze régi toposz, elég csak a Vénusz születése Botticelli által is megfestett témájára gondolni – nem véletlen, hogy olyan szimbolikus jelentőségű Tolnainál is a kagyló motívuma mint a női princípium megtestesítője. A másod- és harmadnapi beszélgetés során a szerző megejtő leírását adja a tengerparthoz kötődő ifjúságának, fiatalférfi-korának. Az egyszerűség kedvéért – s lírai prózájának alább kifejtendő festői jegyei miatt is – elegendő csak arra az itt közölt fiatalkori fényképére utalnunk, ahol Michelangelo sixtusi kápolnabeli, épp megteremtett Ádámjának pózában ül a tengerparton. Íme, a férfi!

De mégis, mintha kezdetektől ott bujkálna az örök tengerhez fűződő kapcsolatában a veszendőség. Hisz a tenger és a napfény, az azúr ragyogása nem maradhat sokáig idilli érintetlenségében. Egy megtalált, családjában a nyári homokparton fekvő Kosztolányit ábrázoló fotográfia alapján fejti ki Tolnai azt a szükségszerű viszonyt, ami a boldog pillanatok és a mulandóság, veszendőség között áll fenn. Kosztolányi pózában az etruszk élet- és halálfelfogás visszfényét látja felcsillanni, és ezáltal robbantja szét azt az idillt, amit a tengeri sziklán ülő férfi alakja révén ideiglenesen megteremtett.

Ezekkel a megfontolásokkal készíti elő a szöveg azt a pillanatot, amikor váratlanul (mint fentebb a hokedli) maga az addig háborítatlan tenger is vérezni kezd. Ez a tragikus pillanat Nagy-Jugoszlávia összeomlása, az újabb balkáni háborúk nyitánya: amikor a jugoszláv néphadsereg flottája a tengerről, a gyönyörű azúrszínű tengerről lövi Dubrovnikot. A tenger megszentségtelenítése végleg és Tolnai számára, úgy tűnik, mindörökre szétrobbantja az idill lehetőségét. A kilencvenes évek történelmi kataklizmája – melyből mi itt, Magyarországon szinte semmit sem érzékeltünk – kiveti otthonából a költőt, s a személlyel együtt egész költészetét is. Palicsba költözik, e kihalt fürdővárosba, a Homokvárba, mely a mulandóság kézzelfogható, tárgyiasult jelképe, és a tenger helyett a kiszáradt Vér-tó felé veszi napi sétáit. A kötet második fele a háború által neurotizált ember jajveszékelése, zsolozsmája, kétségbeesett kántálása. Ha igaz, márpedig Tolnai pontosan fogalmaz, hisz jó író, hogy "az ún. Nagy-Jugoszlávia azonos volt életemmel", Tito birodalmának felrobbanása saját testének s főleg saját tudatilag és érzelmileg belakott világának felrobbanását is jelenti: "azóta ritkán írok verset, amelyet ne robbantanék fel", mert "a legártatlanabb lírai kellék is életveszélyes, még abban is ott a gyújtózsinór ultraviola szála...". Valóban balkáni beteg ő azóta, és költészete brutális költészet, mint ahogy az a történelem is, amelyben él. Talán ezért nevezi tevékenységét inkább festészetnek, mint költészetnek – a vérrel inkább festeni lehet, mint írni –, hisz szétfolyik, összemaszatol mindent. E tekintetben talán jelképesnek is mondható, hogy amikor ezt a könyvet a recenzens olvasni kezdte, fönn az égben, egy repülőgép fedélzetén, a piros irón, amivel dolgozott, a légnyomáskülönbség hatására vérezni kezdett, s egy kerek vércseppet ejtett az I. fejezet (A puhaszájú ló) egyik első oldalára (a seb által kijelölt helyen a túloldalon ez a szó olvasható: Magyarkanizsa – vagyis Tolnai szülőhelyét találta el a "bomba"). Ebből a látszólag véletlenszerű eseményből csak azt a következtetést lehetett levonni akkor és ott, hogy e könyv csakugyan vérrel van átitatva, ezért olyan szívfájdító olvasmány. (Kalligram Kiadó, 2004)