Fodor Miklós
András Sándor:
Lutheránus Zen – Halál és Meghalás
Kalligram, 2004
Minden gondolkodó alkatú lény vonzódik
az értelmi disszonanciákhoz. Úgy érzi és véli, a nyelv és
az általa megnevezett világ között hasadék tátong. A
disszonancia erre a hasadékra utal. Egy-egy szó vagy
kifejezés, egy-egy gondolati rendszer amikor fénybe emeli az
általa megnevezett világdarabot és világviszonylatot,
árnyékot is vet. Ha a világ képe az ember számára
túlzottan egy-értelművé válik, ha feledi az árnyékot, a
homályban maradt lehetőségeket, elveszhet a lényegi
pluralitás. Elveszhet az a "marslakó"-igazság, hogy a
hitek nem egymás ellenségei, hanem kiegészítői, hogy a
mindenség úgy egy, hogy közben sok, és úgy sok, hogy közben
egység. András Sándor, amikor lutheránus Zen-buddhistának
vallja magát, Kelet és Nyugat feszültségterében határoz meg
egy gondolkodói és életviteli stratégiát.
"Itt állok, és másként nem tehetek" –
idézi a filozófus szerző Luther híres kijelentését. E
mondat a korabeli politika egyik legmagasabb szintje előtt
hangzott el. Nyomatékosan jelzi, hogy van olyan ihlető és
cselekvésre motiváló erő, mely az adott egyén számára
fontosabb a világban már hatalmat nyert, így ideológiává
vált hiteknél. Jelzi a mentalitást, amely passzivitásában
aktív: képvisel és vállal egy hitet, egy véleményrendszert,
egy emberi magatartást, hirdeti is, de téríteni nem akar.
A Zen azért kerül előtérbe, mert ez a
vallási-gondolkodói attitűd azt hangsúlyozza, hogy a világ
elsődlegesen nem nyelvi jelenés. A nyelv tiszte megnevezni a
gigantikus nem-nyelvi komplexumot, egészében és részleteiben.
Ám miközben ezen munkálkodik, óhatatlanul feledheti az
eredetet. Óhatatlanul beleeshet abba a tévhitbe, hogy csak az
van, amit megnevezni képes. "A mester botütése jelenti a
nem-nyelvi világ jelentkezését." És ez a botütés
valóságos figyelmeztetés. E botütésre éppen az előbb
említett emberi feledékenység miatt van szükség. András
Sándor világképe és ebből következő gondolkodása
binaritásokon nyugszik. A binaritások olyan ellentétek,
amelyek egymással feszültségben állnak, de nem harcban;
amelyek egyenrangúak, és amelyek csak egymást elismerve,
egymáshoz való viszonyaikban határozódhatnak meg. A
nem-nyelvi világot az ember a maga számára nyelviségét
használva rendezi. Ettől azonban a nem-nyelvi nem válik
nyelvivé. A nyelviség mint emberi adottság egységes
jellemzője a fajnak, mégsem egy nyelv létezik csupán. A
nyelviség több-nyelvűségként való jelentkezése annak a
lényegi vonásnak az egyik kifejeződése, amely az
egy-önmagával-azonos valaminek pluralitásban való
valósulását vallja. Az egy már eleve sokféle, a sokféle
már eleve egységbe szervesülő. "Számomra a lutheránus és
a Zen a nyelvi és a nem-nyelvi kettőssége, méghozzá úgy,
hogy mindegyikük már magában is ezt a kettősséget jelzi,
csak ellentétesen: az egyik a beszédet részesíti előnyben, a
másik a hallgatást."
András Sándor gondolkodását az jellemzi,
hogy egyszerre figyel fókuszba emelt témáira – a földi
hitekre, a "megrendült antikvitásra", az igazság és
igazságosság problematikája, az érzékelés vagy az
emlékezés folyamataira – és arra a nyelviségre, amely
által ezek kifejtésre kerülnek. Mit jelentenek a fontossá
vált szavak? Hogyan használjuk őket a köznyelvben, milyen
értelmet ad nekik egy-egy filozófus? Mi az etimológiájuk? E
kérdések állandó napirenden tartása az olvasóban is
felkelti a finom megkülönböztetéseket tevő, megfontolt
fogalmazás iránti igényt.
András Sándor kísérletet tesz arra, hogy az
emberi gondolkodás egyik legproblematikusabb fejezetét
továbbírja. E fejezet a halálról szól. Az alcím (Halál
és Meghalás) jelzi, hogy itt is a nyelviségre való
reflexió a kiindulópont. A szót – "halál" – ismerjük
és használjuk, a "meghalás" ebben a főnevesített
formában szokatlan. Valaki meghalt – ilyet mondunk. Ha azt a
folyamatot értjük meghaláson, melynek vége a halál, akkor a
haldoklásra gondolunk. A haldoklás, a haláltusa minden élő
osztályrésze. A halál is, de az sokkal problematikusabb. A
halál ugyanis egy pillanat, és vége. "A halál egy
metabolizmussal és oxigénfelvétellel önfenntartó rendszer
önfenntartó folyamatának megszakadása." A halál
tulajdonképpen küszöb, amelyen egy organizmus átlép: utána
se lény, se halál; az átlépés után már csak a részeire
szakadó tetem van. Ezért a halál önmegszüntető esemény. A
probléma abból a felismerésből származik, hogy bár egy
"én" hal meg, halála éppen azt jelenti, elvész az
"énnel szólás" lehetősége. A halál, bár az enyém, nem
lehet olyan élmény, amelyre aztán visszaemlékezem.
Mi történik az emberrel, amikor meghal? Mi
lesz vele halála után? Ki az a valaki, aki a halál eseménye
után belőle tovább létezik? Mit mond a halálról szóló
elképzelés az embernek – önmagáról? A történelem során
időrendben három nagy választípus alakult ki. Az első az
archaikus máslét fogalma, a második a klasszikus alvilág,
a harmadik a keresztény menny és pokol. Az archaikus
fogalom számunkra alig érthető, de nem azért, mert távoli,
hanem mert a mai individuumfogalom akkor még ismeretlen volt. Az
archaikum típusokban, illetve szerepekben gondolkodott. A név
nem egy individuum neve volt, hanem egy kozmikus-társas
szerepé/típusé. "Szürke Farkas" a máslétből
ideszületett, tehát a csecsemőt is így nevezték. Az adott
ember a típusnak egyfajta megjelenési formáját és
életútját élte; legközelebb másfajta megjelenési formát
öltött – de mindegyik megjelenési forma egyként "Szürke
Farkas" volt. A típus a máslétben is magában hordozta a
sokféle megjelenés lehetőségét. Az egyes megjelenési
formák egyediségükkel együtt utaltak a közös típusra. Bár
meghalt az egyén, nem semmisült meg, nem lett vége:
visszatért elődjéhez. Ebben az örök körforgásban a halál
nem tűnt végtelenül nyugtalanító eseménynek. Az alvilág
elképzelése döntő változást jelez. Az alvilágban a meghalt
ember ugyanaz az egyedi valaki, aki az életben is volt.
Akhilleusz marad Akhilleusz, nem olvad vissza az őt életre
hívó típusba. Ezzel függ össze az a gondolat, hogy a halál
utáni lét csökkent értékű az élethez képest. (Az
archaikus felfogás szerint épp fordított a helyzet.) A
csökkent értékű halálban-való-lét tagadásaként születik
meg az egyediségében örökké élő ember fogalma és vágya:
a halhatatlan, aki nem hal meg (Héraklész). Az alvilágból
nincs visszatérés. Ez tragikus helyzet a máslét fogalmához
képest; bár ott sem az egyén tért vissza, hanem a típus, de
az egyén visszatéréséhez nem is kapcsolódott vágy. A
kereszténység a maga feltámadáshitével ezen a tragikus
lélekállapoton old. Van visszatérés, ha nem is mindenkinek.
András Sándor meglátása szerint a halálról való
gondolkodás gyökeres átalakulása mögött a modern kori
individualitásfogalom létrejötte sejthető. A klaszszikus és
a keresztény válasz erre az újonnan megjelenő, alapvető
gondra született kísérletként értelmezhető.
András Sándor, amikor nem történeti
szempontból kérdez, a jelenséget – a dolgot magát –
vizsgálja. Halál- és individuumfelfogás szorosan
összetartozik. Ha elemezzük a kérdést, miképpen él az
egyén, arra is választ kapunk, mi lesz vele halála után. Az
egyén egyszerre egy és sok. Önmaga és mások számára
egyaránt. Önmaga számára más és más különböző
életkorszakaiban, gyökeresen eltérő élethelyzeteiben, más
és más emberi kapcsolatai terén. Az embernek van külső és
belső világa. Önképe saját belső világában létezik:
gondoljunk az emlékképekre, de gondolhatunk a vágyképekre
vagy az előítéletekre is. Ez a sok mind mégis ugyanaz a
valaki. De még ennél is tovább kell menni: egy individuum nem
csak önmaga számára van. Létezik mások elméjében is. Egy
elmében is sokféleképpen, ráadásul nem csak egy elmében.
András Sándor szerint nem mondható helyesen, hogy valaki
másokban él: az elmekép nem mondható elevennek abban
az értelemben, miként az élőlény. Bár bizonyos
"virtuális" aktivitás jellemzi, hiszen amikor valaki
eszünkbe jut, vagy álmodunk róla, nem mi vagyunk aktívak,
hanem annak a valakinek a memóriánkban rögzült nyoma:
"engramja".
A halott ember nem él, de létezik a fenti
értelemben, amennyiben ő az is, akiként másokban nyomot
hagyott. Elveszítette az "énnel szólás" lehetőségét,
hiszen ha olykor valakinek az álmában saját nevében szól is,
ez már nem az ő énje, nem őhozzá tartozik, hiszen nincs
már, akihez tartozzon. András Sándor válasza szerény és
józan: arra szorítkozik, ami mindenki számára – legyen
bármilyen hite – evidencia lehet. E válasznak lehetnek
megfontolásra érdemes konzekvenciái arra nézvést, milyen
életet éljen az egyén a halála előtt, ha azt akarja, halála
után hosszú és hatékony létezés adasson a róla alkotott
elmeképeknek. Szerintem erre kétféle válasz adódik, egy jó
és egy rossz szándékú. A jó azt mondja: "élj olyan
életet, hogy az utódok hosszú ideig táplálkozhassanak
mindabból, amit létrehoztál, élj olyan életet, hogy a
kulturális memória tartsa fontosnak emléked megőrzését."
A rossz azt mondja: "élj sokkoló életet, legyél olyan
emlék, aki nem hagy nyugodni, aki riasztó álmokat küld:
legyél visszajáró kísértet." Egy elméleti rendszer
természetesen nem adhat egyértelmű választ, bár az
elméletet megalkotó egyén – műve által is – sugallhat
lehetséges és érdemes választásokat.