Buda Attila
Újítás vagy hagyomány
"egy
csonk maradhat" – Tanulmányok az 1920-as évek
magyar irodalmáról
Hogy az első világháború befejezését
követő években valami megváltozott a világban, az európai
művészetekben, különösképpen pedig a szépirodalomban, azt
már Babits Mihály is észrevette és néven nevezte, elég
talán a Régen elzengtek Sappho napjai című
versére utalni. Persze mind a nyugati, mind annak részeként a
hazai kultúra már a nagy háború előtt a várakozás
állapotában volt, hiszen a XX. század első évtizedében
egyszerre kerültek immár elodázhatatlan válaszút elé a
hagyományos és avantgárd kifejezési formák – igaz,
Magyarországon Európa másik feléhez képest az irányzatokat
csak némi fogalmi eltéréssel lehetett értelmezni. Ezért
aztán nagy kérdés, bárha történelmietlennek tetszik is,
hogy a háború körülményei és következményei nélkül
vajon milyen irányba módosult volna a felfogás a hagyomány
megújító folytatása vagy a teljes elutasítás
választásának dichotómiájában. De hát történt, ami
történt, s igen jelentős alkotói közösségek döntöttek az
utóbbi mellett, ám valahogyan mindenki reagált a
visszafordíthatatlan átalakulásra, hiszen könnyen be lehet
látni: a szembenézés kikerülését is válaszként kell
értékelni. E korszak és a benne paradigmaváltásként
értékelt jelenség hazai kutatása mintegy két évtizedre megy
vissza, az e kérdéskörrel foglalkozók azonban inkább – a
különbségek felmutatásával – a XIX. századi eszméktől
és formáktól való eltérés feltárására és bemutatására
helyezték a hangsúlyt. Az "egy csonk maradhat" című
gyűjtemény szerzői ezzel ellentétben főképp a hagyományhoz
fűző kapcsolatok szemléltetésére fordítottak figyelmet,
ámde a borítóra került kép a maga brutalitásában minden
szónál kifejezőbben mutatja konzervativizmus és modernitás,
romantika és izmusok együttes folytathatatlanságát. Az
eredetileg egy konferencián elhangzott előadások
továbbfejlesztett változataiban idők játéka figyelhető meg:
olvashatók a tárgyalt időszak felől, feltárva múltját és
megelőlegezve jövőjét, de olvashatók visszanézve is,
mérlegre téve a rég- és félmúltat, megszólítva a jelent.
A tanulmányok alapvetően mű- és nem jelenségközpontúak:
vagy a múlthoz való kapcsolódási pontokra függesztik
tekintetüket, vagy a félmúlt hibás, túlhaladott
megállapításait igyekeznek megtisztítani, vagy az átmeneti
időszak műveit a jelen felől olvassák újra.
A korábbi értelmezői mellőzés után, amit
egyrészt a hatalmas életmű szinte átláthatatlan és
bizonytalan határai, másfelől egy társadalmi teleologikus
haladásirányba illeszthető eszmei mondanivaló hiánya
okozott, már egy ideje értékeinek megfelelő, fokozottabb
figyelem fordul Krúdy Gyula munkássága felé is. Fried István
kötetnyitó tanulmányában A tegnapok ködlovagjai
című kötet kapcsán a korábbi recepció részleges
kritikáját adja, fogalmak értelmi elkülönítésével,
összevetésével és pontosításával: nosztalgia,
fikcionalitás, "ködlovag"-ság interpretációjába
kritikailag bevonva hazai és külföldi értelmezőket; nem
elsőként, de nyilván nem is utolsóként állapítva meg, hogy
életrajz és életmű Krúdynál sem feleltethető meg
közvetlenül egymásnak. Szigorúra és szorosra fogott nyelvi
fogalomkészlettel él Eisemann György, aki e korszak és a XIX.
századi romantika örökségének kapcsolatáról szól,
felelevenítés és félreértés jelenségeit körüljárva.
Megállapítja, hogy nem a romantikus múlt kritikai
tagadásának igénye hozta létre az új lírai nyelvezetet,
már csak azért sem, mert az annak központi helyére került
dialogikus versbeszéd bizonyos formáit a romantikus szerzők is
alkalmazták, ily módon az átalakuló folytatás inkább
alkalmas a kapcsolat leírására, mint a megszakító
elkülönülés.
A magyar kritikatörténet jelentős alakja
volt Schöpflin Aladár, munkássága azonban egész életében
tulajdonképpen a napi bírálathoz kötődött, hiszen
haláláig idegenkedett az elméletektől és a tudományos
összefoglalásoktól. Schiller Erzsébet, korábbi
Nyugat-kutatásainak eredményeire is építve, Schöpflin
irodalomfelfogását vizsgálja, egyfelől
szépirodalom–kritika–történetírás, másfelől
hagyomány–társadalom–kritika viszonylatrendszerében.
Rövid, ám lényegre törő írásában Hermann Zoltán a
nemzeti historizmus Horváth János által létrehozott és
képviselt álláspontja mellé tesz néhány kérdőjelet,
megmutatva ugyanakkor az elgondoláson belül érzékelhető
elmozdulást is a történetiség felé. Az 1922-ben megjelent
Petőfi-monográfiában a generációkat felnevelő,
iskolateremtő irodalomtörténész a költő halála után
kialakult népszerűsítő kultusszal egy filozofikusabb beszédmódot
képviselő alkotót állított szembe, aki, elgondolása
szerint, a világháború utáni időszak közgondolkodásában
és közízlésében központi szerepet tölthetett volna be. A
másik póluson kialakult irodalmi kánon azonban ezt
elfogadhatatlannak érezte – a tanulmány ebben a
vonatkozásban mintegy párdarabja a Schöpflin felfogását
elemző előző írásnak. Érdekes kérdés lehetne egyébként
annak feltárása, hogy e döntést vajon a
Petőfi-kötetben olvasható megállapítások és eredmények
váltották-e ki, vagy inkább azon kívül álló körülmények
okozták, s az is, hogy miként befolyásolhatták azt Horváth
Jánosnak még a világháború előtt keletkezett, az újabb
magyar irodalommal kapcsolatos állásfoglalásai. Hansági
Ágnes Zsigmondi Ferenc Jókai-életrajza nyomán azt vizsgálja,
hogy a nagy elbeszélő születésének centenáriumán készült
életrajzban az írásbeliség recepciója mellett miként
jelenik meg úttörő vállalkozásként más médiumok – a
színház és a film – recepciója. Ebben az összefüggésben
az életrajz az új századvég többközegű irodalomfelfogása
felé mutat, még akkor is, ha az irodalmi önértés a
következő legalább fél évszázadban visszakanyarodott a már
meghaladottnak látszó, a nemzetit kizárólagos középponttá
emelő elvárásokhoz. Török Lajos Babits Mihály A
gólyakalifa című regényének az eddigiektől eltérő
értelmezéséhez járul hozzá meggyőző módon, összevetve
pszichoanalízis és személyiségmegoszlás fogalmait, valamint
azok recepcióbeli megjelenését magának a regénynek a
szövegével.
Modern elméleti előfeltevések fényében
értelmez Hima Gabriella két Kosztolányi-novellát,
antropológiai vonatkozások figyelembevételével, a
textualitás mellé helyezve a performativitást, a szemantikai
metaforák mellé pedig a cselekvésmetaforákat. A tudományos
módszerek (elméletek) hatáskörének időbeli kitágítása
új szempontokkal gazdagítja a novellák értelmezését. A
szerző megállapítása szerint ugyanis a nyelv
relativizálódik a novellák terében, ha azt a kísérő
cselekvésekkel együtt szemléljük. Igen részletes, a regény
szövegéből kiinduló elemzés Bónus Tibor tanulmánya
Kosztolányi Dezső Pacsirta című regényéről, amely
egy nagyobb, Kosztolányi regényeit tárgyaló mű részlete.
Középpontjában a címszereplő nevének és alakjának
diszkrepanciája áll, amit a szülőkhöz fűződő kétoldalú
kapcsolat feltárásával illusztrál, s az érzések és
motivációk nyelvi megformálásának vizsgálatával kínál
fogódzókat a regény szereplőinek és cselekedeteinek
értelmezéséhez. Szintén Kosztolányival, de a lírikussal
foglalkozik Bednanics Gábor, az átmenetiség és az erre
válaszoló recepció összefüggésében vizsgálva az 1928-ban
megjelent Meztelenül című kötetet, s tárja fel annak
a hagyományban gyökerező, de a késő modernség által is
újraolvasható elemeit. A tanulmány írójának
megközelítésmódja üdvözlendően kritikus, például akkor,
amikor megemlíti az irodalomtörténet-írás egyik szakmai
vakságát, a különbségek (törések) túlhangsúlyozását
és a hagyomány(elemek) továbbélésének, valamint
átalakulásának bagatellizálását. Bertha Zoltán az
irodalomtudományi diskurzusban kevesebbszer felbukkanó Tamási
Áron első regényét, a Szűzmáriás királyfit veszi
vizsgálat alá. Elemzésének gondolatmenete érdekes, néprajzi
és mitológiai megközelítése összhangban áll a regény
nyelvével és tartalmi jegyeivel. Ugyanakkor, mint első
regénynek, átmenetisége legfeljebb a későbbi életmű
egésze felől ítélhető meg, illetve törés és
hagyománymegőrzés kortársi (regényírói) jelenségeivel
egybevetve; ez a tanulmánygyűjtemény egészén átvonuló
szempont itt kissé kifejtetlen maradt. Jákfalvi Magdolnának az
avantgárd színházzal és dramaturgiával foglakozó,
leíró-ismertető írása inkább összefoglaló és nem
problémafeltáró jellegű, ám a színháznak mint század
eleji, egyre jelentősebbé váló médiumnak antropológiai
nézőpontból végrehajtott, a mozgó és a beszélő testre
koncentráló elemzése mégis új szempontok felvetésével
jár. Lávaszerűen feléledő (és elhaló) befogadói
közösség emblematikus olvasmányának, Szabó Dezső Az
elsodort falu című regényének modern, nem a romantika
eszményei és követelményei szerinti értelmezését tűzi ki
célul Horváth Csaba. Megközelítésmódja, a regénynek a
vállalt, az elutasított és a teremtett hagyomány szerinti
tárgyalása igen termékeny, s ennek eredményeképpen tárul
fel a lényegi ellentmondás: mivel az író regényét az
általa megtagadott hagyomány nyelvén építi fel, hiteles
ugyan az elszakadásban, de erőtlen az űrt kitöltő értékek
kiválasztásában; amit megtartana, attól – idegennek érezve
– éppen megszabadulni igyekszik. Meggyőzően érzékelteti
Szabó Gábor is egy Füst Milán-novella elemzése során, hogy
a nyelv miként válik az értés segítőjévé és néha
gátolójává. A Nevetők című elbeszélés váza, a
hely, az idő és a világirodalom néhány más művével való
egybeolvasás ezért az utóbbi miatt inkább egy kudarcba
fulladt olvasási kísérlet lenyomatává lesz. Érdekes
probléma vizsgálatára vállalkozik Viniczay Zsuzsanna, mivel
Füst Milán egy, eddig kevés figyelemre méltatott
költeményét, a Magyar könyörgést teszi filológiai
elemzés tárgyává. Ez a vers ugyanis, ahogyan szerzője
megállapítja, párbeszédet kezdeményezett a húszas években
létező, ám napjainkra már az irodalomértés kánonján
kívülre szorult művekkel, ámde a költő által konstruált
és rekonstruált szöveg maga is változván az újraközlések
során, a beszélő személye és a cím értelmezése csak a
vers filológiai történetének ismeretében válhat teljessé.
Kár, hogy maguk a változatok nem kaphattak teret teljes
szöveggel ebben a közlésben. E tanulmány kapcsán azonban el
kell gondolkodni azon, hogy vajon a kánonon kívüli létezés
nem kánon-e maga is. Hiszen mintegy másfél évtizede annak,
hogy immár manifeszt módon újból két – önmagukban
mellékkánonokból egységesülő – vonulat létezik az
irodalomértésben egymás mellett, s jövőbeli viszonyuk éppen
úgy megengedi az egyensúlyra jutást, mint valamelyik
irányzatnak a másik fölébe kerekedését. Avagy lehetséges-e
a fő szempontokra figyelő, oktalan háborúskodás nélküli
elviselése a különbözésnek, netalán a józan
előremenekülés következtében egy mindkettőt meghaladó,
értékszempontok alapján kölcsönösen respektálható kánon
kialakulása?
Szigeti Lajos Sándor tanulmányának, amely
Sipos Domokos erdélyi prózaíró munkásságával foglalkozik,
kettős előfeltevése van. Először az, hogy a korszak
kutatását ki kell terjeszteni az ekkor már határon kívül
élő alkotókra és műveikre is, másfelől pedig az a
nyilvánvaló tény, hogy a modern megjelenhet a hagyomány
talaján is. Bizonyíték erre a szinte már teljesen elfeledett
szerző társadalmi kérdések iránt érzékeny, expresszív
prózája, amelynek tartalmi és nyelvi jegyeit ábrázolásmód,
téma- és tárgyválasztás, illetve motívumkincs
szempontjából a tanulmányíró részletesen vizsgálja,
egybevetve a kevés számú recepció megállapításaival. A
gyűjtemény talán legkompaktabb és legegységesebb
értekezését Dobos István írta, aki Példázat és
emlékezés címmel Móricz Zsigmond önéletrajzi regényét
teszi vizsgálat tárgyává. Móriczcal ugyanaz esett meg, ami
József Attilával: az elmúlt évtizedek legtöbb
interpretációja műveiknek éppen azokat a vonásait mellőzte,
más jellemzők javára, amelyek az ezredforduló olvasóihoz is szólhat(ná)nak.
A mai feldolgozások csak erőfeszítések árán tudják
meghaladni a közelmúlt értelmezéseit; József Attila
esetében könnyebben, Móricz esetében nehezebben. Ebből a
szempontból szokatlanul üdítő újdonság szembesülni a
nyelvi reprezentáció és az életrajzi diskurzus
ellentmondásaival, nyomon követni, ahogyan Móricz, miközben a
hozzátartozói múltját elbeszélő módján komponálja meg,
egyben saját magát is alkotja, s családtörténetét mint egy
példázatot, a középosztállyal (anyai rokonsága) szemben
érzett idegenkedése magyarázataként is hozza létre. Egy
másik érdekes megfigyelés kép és képmás viszonyára
vonatkozik, arra, hogy az önéletrajzi regényben
tulajdonképpen a saját élet másodlagos szerepet játszik, ami
az önértelmezés lezáratlanságára utal, s a narrátorban ad
absurdum egy másképpen megírható önéletrajzi regényt
is implikál(hat). Szitár Katalin kiemeli tanulmányában, hogy
Németh László saját prózaírói útkeresése kezdetén a
hagyományt egyben életfeladatként is értelmezte. Ezt a
törekvést Halász Gábornak és Szerb Antalnak a regény
megújulására vonatkozó gondolataival, illetve Kerényi
Károlynak hasonló ókortudományi törekvésével összevetve
találja meg azt az értelmezési hátteret, amelynek
segítségével a Télemakhosz című elbeszélésnek és
az Irgalom című regénynek elsősorban nyelvi elemekből
kibontható sajátosságai alapján, részletes
szövegelemzéssel támasztja alá és mutatja be Németh
László antropológiai nézőpontját, vagyis azt, hogy az ember
csak a fájdalom révén ismerhető meg. Kovács Béla Lóránt
tanulmánya Pilinszky János és Szabó Lőrinc verseinek egyes
poétikai jellemzőivel bizonyítja, hogy az ötvenes évekre a
magyar költészetben az első világháború után megjelent
dialogikus versbeszéd elhalt, ami egyben az e kötet
tanulmányai által körüljárt paradigma lezárulását is
jelentette a magyar irodalom számára e központi műfajban.
Kérdés, de ezt már a recenzens teszi hozzá, hogy vajon az
epikában hol és hogyan érhető tetten a tárgyalt, átmeneti
időszakban kialakult korábbi felfogás változása vagy
eltűnése. Részben erre válaszol a kötetet záró, Szilágyi
Zsófia által jegyzett tanulmány, amely a Kosztolányi Dezső
művei között kiemelkedő szerephez jutott Esti Kornél-elbeszéléseket
vizsgálja, a ciklus műfaji problémái, valamint a recepció
és az újraolvashatóság, újrafolytathatóság szempontjai
alapján, Császár István, illetve Garaczi László néhány
műve azonos prózapoétikai sajátosságainak
figyelembevételével. Mindemellett az Esti Kornál névvel
fémjelezhető szövegkorpusz tartalma mint textológiai
probléma, valamint az egyes fejezetek közötti kapcsolat
feltárása azt érzékelteti, itt egy elmélyülő, filológiai
alapú Kosztolányi-kutatás pillanatnyi állásával
találkozhat az olvasó, amely megközelítésre igen nagy
szükség van az életmű olvashatóságának sokféle
problémája, főleg a megbízható szövegkiadások hiánya
miatt.
Nyilvánvaló, hogy egy konferencián
elhangzott, majd a gyűjteményes megjelenéshez kiegészített,
pontosított és stilizált tanulmányoktól nem lehet számon
kérni egy-egy felvetett kérdés alapos és átfogó
körüljárását. Nem is ez a feladatuk, az itt található
írások inkább olvasás és gondolkodás közben születtek,
nem szintetizáló, hanem problémafelvető jelleggel. Ám éppen
ebben rejlik gondolati frissességük, ami persze nem okvetlenül
azok kiérleltségét jelenti. Nagy erény viszont a kötet
egészén végigvonuló kritikai hangvétel, ami minden,
önmagára és eredményeire valamit is adó szakmai közösség
igénye kell hogy legyen, mivel a szembenézés mindennemű
kutatás és feldolgozás elengedhetetlen követelménye, sőt
záloga. (Ráció Kiadó, 2004)