Bratka László
Mint
szamár a hegytetőn
Egyszer egy végeérhetetlen, poros úton
tép az autójával Stirlitz, mint a hülye, és mobiltelefonál.
Nem valami szabályos ez így, tiltakozna is ellene a nagy orosz nyicsevóra
felvett álcázó német pedantériája, de olyan
végeérhetetlen és poros ez az út, hogy nemhogy a pedantéria,
de talán még az Isten se figyeli, mi történik rajta.
Végez a telefonálással, amelynek során a
csúnyácska, ám a legnagyobb hadititkokhoz közel álló Fräulein
Göbbelsszel beszélt meg pásztorórát. Eltenné a mobilt, de
eszébe jut, hogy ezek szerint az ugyancsak ma estére a
csinosabb, ám csak a csicsedli kis hadititkokhoz közel álló Fräulein
Ribbentroppal tervezett pásztorórát le kell mondania.
Bepötyögi a Fräulein számát,
bájcsevegéssel nekifut, közben azon spekulál, milyen
hantával álljon elő, hogy miért marad el a pásztoróra.
Kihúzza hüvelyéből acélos tekintetét, körülnéz, és hopp!,
meg is van. Éppen vasúti sínt keresztez az út, Stirlitz
ráhajt a sínre, megáll rajta az autóval, amire az
illetéktelen, veszélyes jelenlétet érzékelő
vasútbiztonsági automata – amely még ott is figyel a
hosszú, poros úton, ahol az Isten nem – a veszélyre
figyelmeztetve búgni kezd, mégpedig pontosan olyan hangon, mint
az aknamezőt jelző égi hang. Stirlitznek ötlete támad, és
ezt mondja a telefonba:
– Drágám, éppen itt vagyok egy aknamező
közepén, hallod a búgást, biztos reggelig is eltart, mire
kievickélek ebből az aknalabirintusból, úgyhogy nem
találkozhatunk.
Bontja a vonalat, és látja, hogy vonat
közeledik feléje. Indítani akar, de nincs gyújtás, ott áll
a sínen a kocsi, többszöri kísérlet után sem indul. Ki nem
szállhat Stirlitz, el sem futhat, mert a kocsiban ott van egy
többmázsás, frissen ellopott hadititok, és azután, hogy az
autót elgázolja a vonat, megtalálják, és a hadititok után
őt is felgöngyölítenék. Tehát mindenképpen ki kell vinni a
kocsit a csapdából.
Nézi a közeledő vonatot, nem tud indítani,
a kocsit nem hagyhatja el. Jól benne van a slamasztikában.
Hanem, mint tudjuk, ahol a legnagyobb a
szükség, ott a legközelebb a segítség...
A segítséget az jelenti Stirlitznek, hogy
felébred, mert mindez csak álmában történt vele.
Felébred Stirlitz, aki egy végeérhetetlen,
poros úton tép az autójával, mint a hülye, közben mobiltelefonál,
és lám, még aludt is. Jó sok szabálytalanságot
összehozott; tiltakozna is ellenük a nagy orosz nyicsevóra
felvett álcázó német pedantériája, de olyan
végeérhetetlen és poros ez az út, hogy nemhogy a pedantéria,
de talán még az Isten se figyeli, mi történik itt.
Éppen a csúnyácska, deszkasovány –
reciprok ütött az apjára – Fräulein Göringgel beszéli meg
az esti pásztorórát. Bontja a vonalat, és eszébe jut, hogy a
csinos, ám csak a csicsedli kis hadititkok... Fräulein Ribbentrop...
pásztoróra... lemondani. Kibiztosítja acélos tekintetét...
meglát egy átjárót, és így szól magában: "Eh, az ember
még a maga – bár álmában őt ért – kárán sem tanul,
hisz az esetek kilencvenkilenc százalékában erősebbek nála a
helyeztek: nem is tudni, hogyan megy előre, vagy legalábbis
változik trendek szerint olyan gyorsan a világ." Azzal
ráhajt a sínre, a jelzés bakapcs, és:
– Drágám, éppen itt vagyok egy aknamező
közepén, hallod a vészbúgást, reggelig is eltart, mire
kievickélek ebből a labirintusból, úgyhogy nem
találkozhatunk.
Bontja a vonalat, és látja, hogy vonat...
Indítana... nix gyújtás, ott áll a kocsi, többszöri
kísérlet... sem... Slamasztika. Ki sem, el sem...
többmázsás, frissen ellopott hadititok... és azután, felgöngy...
És most hogyan tovább? Helyzetem megegyezik a
sarkutazóéval, aki elérte az Északi-sarkot. Egész életében
oda vágyott; "Északra, északra, előre, kibontakoztatni a
történetet!" – ez a parancs elnyomott benne minden más
hangot. És most ott áll, északra nem mehet tovább, délre meg
minek. Állok, mint szamár a hegytetőn, ezzel a befejezhetetlen
történettel.