Baán Tibor

Marsall László: Holnapután?

Széphalom Könyvműhely, 2005

Marsall László hetvenedik életévén túl is megmaradt a költészet garabonciásának, aki Kierkegaard szavaival "önmagát folytonosságban választja, és így önmagát sokféleképpen meghatározott feladatként birtokolja". Ez a fajta alkati meghatározottság magyarázza, hogy Marsall lírája következetesen ellenáll a klasszicizálódás kísértésének, jóllehet a versvilága mögött munkáló világkép a Vízjelek (1970) című első kötete óta változatlanul érvényes, mi több: működőképes, mint, teszem azt, a másodfokú egyenlet megoldóképlete. S hogy miképp kerül ide a matematika, a humán irányban tájékozódó bölcsészek "réme"? Nem véletlenül. Marsall, miközben Weöres Sándor intelmeit követve elsajátította a vers zenei formálásának csínját-bínját, egyszersmind könnyed szökkenéssel túl is lépett a hagyományos verselés kötöttségein, mikor költészetét valósággal beoltotta a matematika szellemével. Természetesen ez a szellem, hasonlóan más szellemekhez, nem könnyen definiálható. Annyi azért minden további nélkül megállapítható róla, hogy sajátos gondolkodásmódot jelent. A költőt – mint ezt maga nyilatkozta Pósa Zoltánnak (Magyar Napló, 2003/12.) – a lehetőségek rendszere érdekli, "ami olyan tartomány, ahol az ember számára elképzelhető számtalan lehetőség közül valamelyik bekövetkezik". Ebben az összefüggésben az én (vagy Marsall László karinthys kifejezését használva: "énke") a lehetőségek kombinációjából adódó kiszolgáltatottságát ugyanúgy érzékeli, mint a kombinációk kozmikus gazdagságát. Lényegében ez a fajta létmegélés, amely a személyiséget mint világfüggvényt határozza meg, kilépést jelent az én börtönéből. Az én nemcsak az énben rejtőzik, hanem a kozmikus törvényt működtető legközönségesebb hétköznapi folyamatokban, abban a megvalósulási mezőben, ahol a lehetőségek percről percre, óráról órára változnak. Marsall a létezésnek ezt a zajtalan precizitással működő rendszerét, eltérően mesterétől, Weöres Sándortól, nem az ősi mítoszok mozdulatlan s ily módon örökké aktuális ősképeivel fejezi ki: a tudatába áramló világfolyamot mint az én időbe vetett létezésének egyenletét vizsgálja. Ez a magyarázata annak, hogy költészete, miképp a csillagrobbanás utáni anyaghalmaz, egyre újabb és újabb alakváltozáson megy keresztül. Hogy miféléken, arról sokat elárul a költő legújabb verskötete, a Holnapután?.

Marsall László őszikéinek ez a gyűjteménye, ha mutatja is az egyre nehezebben működő test kifáradásának bizonyos jeleit, az öregedéssel együtt járó létaggodalmat, mégis imponálóan gazdag, öntörvényű, merészen szókimondó, bizonyos hangfekvésekben pajzánul erotikus költészet. A hét ciklust és egy záróverset tartalmazó kötet egyik legfontosabb, mindenesetre legaktuálisabb verscsoportja a Tőzsér Árpád-i helyzetértékelésre rájátszó, kötetnyitó Hotel "Mittel-Európa" körül helyezkedik el. Marsall az utóbbi ötven év néhány történésének képeiből – "Váratlan repedés hasítja / a történés szövetét / s a nemzeti zászlóból kivágattatik / az idegen hatalom / kalászos csillagos címere", majd később: "A szabadsággal telő tüdő / sírjukból kiszippantja / a Pilvax kávéház ifjait is / Petőfi Kossuth aurája / világol szívben és téreken" – jut el a kiábrándító jelenhez. Így: "A csonkaországban itt / Sem a helytartók sem a megalázottak / Nem nézhetnek / A Napba nem a földre / Egymás szemébe soha többé ugyanúgy / Mint annakelőtte." Az elhasadt idő című vers Marsall politikai-etikai állásfoglalása. Ilyenfajta direkt megnyilvánulásokra a költő csak kivételesen nehéz történelmi időkben vállalkozik, talán azért, mert pontosan tudja, hogy az emberi természet rendkívül nehezen változik. A lélek mélységeibe vetett alapkésztetések a szép eszmék ellenére újra meg újra felszínre törnek. "Zsarnokok ülnek alattvalói ölben / homályos közös levéltárban / felváltva olvassák az egyetlen / megmaradt fia-könyv egyetlenegy lapjáról / a Halotti Beszédet" (Szélküszöb).

A fenti idézetekből kitűnik, hogy Marsall az emberi lét távlataiban gondolkodik. A politika mint a szabadság elosztásának, az élet berendezésének napi gyakorlata meglehetősen borongós ég alatt zajlik. Történelmünk szemhatárát vizsgálva szimbolikus erejű, a történelmi eszme mozgását kifejező képes beszédet (ilyen a "szabadsággal telő tüdő", amely "sírjukból kiszippantja a kávéház ifjait is"), gondolati műveleteket kifejező szentenciákat (utalok itt a nép ölében ülő zsarnokokra) használ. Ezek a hétköznapi beszéd logikájából következő, Kassák által is kedvelt közlésfajták (metaforák s nem utolsósorban metonímiák) épp csak felöltöztetik a költő mondanivalóját, aki határozottan törekszik sokfelé ágazó mondandójának közérthető kifejezésére. Ugyanezt szolgálja, hogy Marsall epikolírikus verseiben a prózaíró álruháját ölti magára. Olyasféle narrátorként beszél, mint aki egy banális történetet kíván közölni. Csakhogy ez a történet világmagyarázattá terebélyesül. Marsall ugyanis a közölt élethelyzetet mint forrásban lévő szituációt ábrázolja, vagyis olyan tények és történések által meghatározott rendszerként, amelynek elemei éppen most nyerik el végső jelentésüket; de talán ennél is fontosabb annak érzékeltetése, hogy a tények kombinálása mintegy magában rejti másfajta létsíkok, valóságmintázatok létezését. Jó példa erre a korábbi művekből ismert költő alteregó feltűnése a kisKluzsinszky a XXI. századi Áruházban című versben. A "vastag, álomtalan alvásból" ébredő hős (születési éve 2046) első útja a tükörhöz vezet: "Ugrom, hogy a tükörben / lássam képemet, pillanatig – alacsonyka vagyok? / vagy a tükör mászott magasabbra? Mindegy, rohanok / a legközelebbi Cummings.Co.Marketingbe, / az azték piramis alakú, lépcsőzetesen képzett, / üveges küllemű maxi-Árudába..." Marsall iróniája a gőzhengerként nyomuló, éntelenítő, álvágyakat gerjesztő, pillanatbuborékokat fújó, az emberi méreteket meghaladó gólem-globalizmusnak szól. De érdemes eltöprengeni azon a jelképes mozdulaton is, amivel a hős belenéz a tükörbe, ellenőrzi magát. Vajon létezik-e még? Ugyanaz, aki tegnap volt, vagy már valaki más? Van abban valami kafkai, hogy az én úgy véli, összement, s ha nem, akkor a tükör mászott magasabbra. Az én és a tükör, miképp a turbósított világ, szüntelen mozgásban van, elveszett minden viszonyítási lehetőség.

Marsall új könyvének további ciklusaiban (Monológok alkonyodáskor, Agráriák, Álcák és maskarák, Balsors-etűdök, Ördög-gödrő, Társaim az idők teljességében) továbbra is az idő és a létezés összefüggéseit vizsgálja. A költő közben önmaga létére is reflektál, mégpedig a tőle megszokott módon "tömény-keserű" vagy éppen "merengős-borongós" iróniával. A versek – mint valami döcögős úton közlekedő hintók, szekerek – nem kínálnak sima utazást. Az olvasásba révedő minduntalan felijed, meglepődik, szinte zsigeri kapcsolatba kerül a szöveggel. A múlt rekvizitumai (a vers-én léte mint fóliánsba dugott "ördögbojtos vékony könyvjelző" [Vékony könyvjelző], Strauss keringője mint "bárhányadik volt és eljövendő / Világháború üdítő habfürdője", "Fausztusz Doktor árnyképe tatárok nyilaival átlőve" [Trilógia/1]) nemcsak e líra vizuális fantáziájáról adnak képet, hanem az öregedés metafizikai kalandjáról is, amelyben a világ körvonalai valósággal remegni látszanak. A múlt eseményei összeérnek a jelennel. Egymásban tükröződnek. A lírai én, a megkerült, az elveszített, az általános alany névtelen mezébe öltöztetett, felpillant a Napra. A létezés "Napkaland". Spirituális egyesülés a kozmosszal. Innen nézve, vagyis onnan, ahonnan egykor a "Negyvenegy öregek", a lét új értelmezési tartományt kínál a szemlélőnek. A szemlélő pozíciójából ugyanis másképpen látszik a lét. Izgése és mozgása megállapodni látszik. "Valahol egy ájult ember éledezik. / Karósorokat lát és ketreceket, / zárkákat köröskörül. / Még kívül van, mintha volna / ide-odahaza-sehol" (Trilógia/III).

Az emlékek tükörjátéka, mely magában foglalja a pályatársakkal való verses üzenetváltás alkalmait a klasszikusoktól napjainkig (Balassi Bálint, Szkhárosi Horváth András, Fazekas Mihály, Ady Endre, Csoóri Sándor, Tóth Bálint, Ágh István, Nagy Gáspár), valamiféle teljesedést ígér. Találkozást az elmúlást cáfoló titokkal, hiszen "a halál csak lesipuskás / darabidőre badar hagymáz / s tűnő képzet a pusztulás" (Agráriák). Marsall verseiben időről időre megváltoznak az arányok. A létezőket övező tárgyvilág óriásra nő, vagy éppen összezsugorodik. Ez a fajta költői-geometriai művelet ismerős ugyan a költő Szerelem alfapont (1977) című kötetéből, mégis, mennyire másként hat ezúttal. "A burgonya-hámozó kése megtorpan egy nagyobbacska / Krumpli-dudor előtt, s a »hámozzam-levágjam?« té- / továzás pillanatában a félig lefosztott héjú dagad- / ni kezd, mintha szétfeszíteni igyekezne a konyha / ajtaját, a lakás falait, hogy görbül a kés lapja, / fogója törik, már akkora, mint erozió-koptatta / kiskorú tönk-hegység..." (Kettős átváltozás) A nagyításnak ez a művelete minden hétköznapisága ellenére is komoly üzenetet hordoz. Az idő fenyegetését, amint átgázol életünkön: "Botoznak az öregecskék" (Igric-gajd).

Mindennek tudásában a költő a humor éltető melegével gyógyítgatja a létezés hidegét. Ezzel nemcsak arra célzok, hogy Marsall miképpen közlekedik a fenséges és a hétköznapi közt, hanem arra is, hogy a hétköznap eseményeiben (halmazaiban) éri tetten a valószínűségek mozgását. Keletkezést és elmúlást. Egy olyasfajta ént rajzol így elénk, aki merő változás. Itt van és nincs itt. Az én mint az események, tények szerepét játszó molekulák rezgése. S mégis, ezt az elvont időélményt Marsallnak sikerül megérzékítenie. Nem utolsósorban az érzékszervi tapasztalás felidézésével. Mi több, az életből ellesett beszédfordulatok versbe applikálásával. Az emelkedettséget jótékonyan ellenpontozó, életszagú, néha egyenesen vaskos humorral, jópofa "bemondással", beleértve az elkeseredést kifejező káromkodást (A haldokló Balassi Bálint utolsó szavai). Mindezek a különböző nyelvi rétegeket mozgósító beszédhelyzetek gazdag összetettségben hatnak a kötetzáró El nem mondott zsoltár elé című versösszegzésben.

A jellegzetes stíluskeverés végeredménye a személyiség tudatát leképező időélmény. Marsall az életidő múlásához, öregedéséhez tudatos öniróniával viszonyul: "Mielőtt az agyam zsugorodva magába roskadna, / és hasam dinynyéje meglőrincesedne, s venyigévé / aszna a lábam szára, és ülepem ráncosodna –" Ebben a látszólagos "tiszteletlenségben" nemcsak a népi bölcsesség létezési stratégiájára ismerhetünk, hanem az avantgárd merészségére is, amivel átlépte a konvenciókat. A stílushumor gazdagon tenyésző vegetációja azonban ne tévesszen meg senkit. Marsall mélységes felelősséggel viseltetik létezésünk lehetősége iránt. Verseivel gondolkodásunk bezápulása, manipulálása ellen érvel. Láthatatlan, ám mégis létező zárakat nyit, utakat tár a "Teljesség felé". Hisz a kozmikus Értelemben, mely létezésünk "napkalandját" figyelmezi.