Alföldy Jenő
Lelki realitás és közös
ihlet
Csoóri Sándor: Futás a
ködben
Csoóri Sándor költőként,
gondolkodóként hagyományőrző és újító. Eredeti szellem,
aki a megújhodást az eredethez való hűségtől is reméli.
Egyformán ragaszkodik a személyes lelki realitásokhoz és a
"közös ihlethez". Ezek egy tőről fakadnak, s ő nem
engedi őket egymás ellen fordulni. Ahogy az ötvenes években
az (állítólagos) egyenlőségért nem mondott le az
egyéniségről, úgy a kilencvenes években, a
rendszerváltozás után a nehezen kiharcolt szabadság
kedvéért sem hanyagolta el az egy nyelven beszélők
testvériségét. Európa és az emberiség nagy
közösségteremtő folyamataiban, amelyek az ő
értelmezésében is a polgárjogok hiánytalan
érvényesítését célozzák, fenntartotta és fenntartja a
nemzeti kohézió elvét. Amelyért itt, Magyarországon –
nyomós történelmi okokból – napjainkban is külön harcot
kell megvívni. (Nem úgy, mint majd minden más európai
országban, ahol a nemzeti összetartozás és önazonosság a
legtermészetesebb dolog.) Erőink nagy részét az köti le,
hogy először be kell bizonyítanunk: ha mi jelentjük be
igényünket a nemzeti jogokra, az nem nacionalizmus, nem a
mások jogainak korlátozása. Csupán a legtermészetesebb vágy
kifejeződése arra, hogy megmaradjunk. Szeretnénk, ha unokáink
is magyarul beszélnének, és részesülnének abból a
kulturális örökségből, amelyet elődeink ránk hagytak. A Nyolcvan
huszár című film mondandója volt ez a nyolcvanas évek
elején (Csoóri a mű alkotóinak egyike volt): térden
csúszva, lappangva, lopva kell eljutnunk oda, ahol a küzdelmet
majd fölvehetjük létünkért, jogainkért. Nemcsak az
öregedés, a meggyászolt szerelmek és barátok, a múló idők
siratása és nemcsak az emberi s a természeti környezet
általános romlása, hanem ez a korlátozottság is okozza, hogy
oly sok a keserűség Csoóri új verseskönyvében, amely Futás
a ködben címmel jelent meg a 2005-ös könyvhétre.
Valahol azt olvastam egy korábbi
Csoóri-kötetről, hogy már-már dekadens szomorúság vagy
meghasonlottság uralkodik lapjain. A rossz közérzetet jól
érzékelte az írástudó, de ennek értelmezéséről én mást
gondolok. A dekadens először is nem pejoratív
minősítés. Amikor a szemlátomást válságba jutott régi
értékek helyében nem látjuk felragyogni az újakat, amikor az
egyén a felbomló közösségekben megállíthatatlannak látja
a szétszóródást, és úgy érzi, nem segíthet, akkor a
tehetetlenség fájdalma természetes reakció. A romantikusok
és a századforduló szimbolistái, a Nyugat költői voltak a
diktatúra idején a megbélyegzett "dekadensek", szemben az
ókonzervatívokkal, akik oktalan optimizmussal utánozták a
már alig létező nemesi és paraszti közösségek egykori
hangadóit. A nyugatosoknál és utódaiknál a dekadencia
elsősorban a hamis illúziók elutasítását s az érzelmek
választékosságát jelenti. Ilyen értelemben, ha
fenntartással is, elfogadhatjuk, hogy Csoóri költészetében
jelen van a dekadencia, méghozzá indokoltan. A falu
gyerekkorában és korai ifjúságában megismert közössége az
ő férfikora idejében bomlott föl, és ami annak helyén
alakul, arról még nem tudjuk pontosan, hogy micsoda. Azt
látjuk, hogy az ország jelenlegi gazdái alig törődnek a
perifériával, sőt sürgetik a folyamatot, amelyben elvesztik
gazdasági és kulturális talajukat a falun élő emberek,
különösen a határon túliak (de nem csak ők!), a régi
módon már nem tudnak élni, elhagyják a szülőföldet és
örökölt erkölcsi szokásaikat, s a városi életforma és
életnívó alantas régióiban, a kultúra legkülső peremén,
a páriák világában kapaszkodnak meg. Csoóri nem "népi
író", jóval többnek gondolom, mint hogy egy
hatvanöt-hetven évvel ezelőtti, mégoly markáns szellemi
áramlat kései követőjének próbáljam feltüntetni. A népi
írók és a népkultúra örököse, ez igaz. De eredeti és
modern költészete, valamint részvétele a kulturális és
társadalmi közéletben nem csupán arra jelölte őt, hogy egy
korábbi mozgalom élő emlékezete legyen. Stílusújító
szerepének és közéleti vállalásainak köszönhetően
kivívta a korával együtt lélegző költő és a pártokon
fölül álló, "örök ellenzéki" citoyen szerepét.
Az irodalomelméleti könyvkiadás eseményei
közé tartozik napjainkban Jánosi Zoltán tanulmánykötete, a Fűszál
és mindenség (folklór és archaikum az újabb magyar
irodalomban). Az irodalomtörténész hazai és
világirodalmi példákkal szemlélteti azt a folyamatot, amely a
huszadik században szélesedett a földkerekség minden
régiójában ma is erősödő, széles sodrású áramlattá. A peremkultúrák
fölzárkózásáról van szó, amelyben a provinciális
helyzetű kulturális közösségek választott
művészegyéniségei a világirodalom élvonalába küzdik fel
magukat, népi és archaikus hagyománykincset építenek be
alapvetően modern stílusukba, s az általuk "elit"
színvonalon képviselt értékek az emberiség közkincseivé
válnak. Egy percre visszatérve a föntebb említett
dekadenciakérdésre: úgy érzem, éppen az "édes
hanyatlás" vagy akár a "nemes rothadás" és
"kifáradás" értelmében vett dekadencia ellenében
hat ez a nagy áramlat. Bartók és Kodály, Gauguin és Picasso,
Henry Moore és Brançusi éppúgy beletartozik ebbe, mint
García Márquez, Carpentier, Octavio Paz és Coetzee, itthon
Juhász Ferenc, Nagy László, a világfolklórt integráló
Tornai József, Buda Ferenc vagy éppen Weöres Sándor, Csanádi
Imre, Jánosy István és Rákos Sándor költészetének egy-egy
tartománya. Ha innen nézzük Csoóri költészetét – s
miért is ne tennénk, amikor Jánosi Zoltán Csoóri Sándor
hermeneutikai forradalma címmel autentikus állásfoglalást
tett le az asztalra –, akkor épp a túlfinomodástól és
elidegenedéstől veszélyeztetett ("dekadens") kultúrát
fölfrissítő világáramlatba tartozásának lehetünk tanúi.
Mindnyájan tudjuk, hogy a borúlátás nem
hanyatlás. A körülményeket és a bajokat szépítenénk meg
azzal, ha elítélnénk a kétségbeesés esztétikáját.
Létünk végessége és a társadalom javíthatatlansága, a
romlás tendenciái épp elég okot adnak a sötéten látásra.
Csoórinak sem valamilyen magántermészetű fájdalmak adnak
erre okot. A világfolyamatok aggasztó jelenségei is ijesztően
szaporodnak. A politikai közélet eldurvulása, az
antidemokratikus tendenciák elharapódzása, a kultúra
leértékelése és tönkretétele vagy az alantas ösztönök
kiszolgálására használt álművészet kiváltságossá
tétele éppúgy ezek közé tartozik, mint a természeti
környezet pusztítása, a falvak romlása itthon, az
elszakított területek magyarlakta vidékein és egyebütt. Nem
sajátosan magyar, hanem világjelenségről van szó.
Világjelenség, hogy az emberiség nagy többsége provinciális
körülmények között él. Azok az írók, akik ezzel a
ténnyel szembenéznek, nem provinciálisak – ellenkezőleg,
ők az antiprovinciálisak, mert ők veszik fel a harcot a
peremhelyzettel.
Természetes, hogy Csoóri a mulandóság
érzésétől sem maradt érintetlen. Az öregedés, a fizikai
állapot romlása miatti kesergés "örök emberi" dolog. A
bölcsesség nem a jókedv és a közöny mímelésével
próbálja kivédeni az "Idősárkány" támadását, ahogy
Jékely Zoltán nevezte a mindenkit utolérő végzetet.
Dekadencia az volna, ha egy idős író a saját biológiai
órájához akarná igazítani a világ rendjét, és nem a
fiatalokéhoz. Egy nagy "életes dekadenshez" (van ilyen is),
Adyhoz hasonlóan Csoóri is átéli olykor az "ugrani már,
soha már" megfáradt rezignáltságát. De költészetük
jelentős részét mindketten a szerelem és a szépség
dicséretére szánják. Van bennük riadalom az öregedés, a
kimerülés miatt, de azt sosem állítják, hogy hátat kell
fordítani a fiatalkori, vakmerő vállalkozásaiknak, s mondjunk
le az élet édes kockázatairól, a veszélyek, a küzdés
izgalmáról és a hódítás-hódolás örömeiről. Egy idő
óta Csoóri mindenkinél erősebben figyel Ady Endrére.
Kijelentései A szerelem eposzából férfibúsulásával
szólnak. "Nem kértem semmit, mégis kaptam / nagy szemeket a
Földtől és erős / szívet is sok-sok jégveréstől. /
Összeráncolt homlokkal jegyezgettem: / hány csontos angyal
ökle / döngette mellemet és hajszolt koponyámat. // Ma már
fakó emlékem minden háború" – ez hamisítatlan
Csoóri-hang, de a vállalt szellemi rokonság Adyval ugyancsak
tagadhatatlan.
Csoóri költői kifejezésmódja a
formabontás és a formateremtés egységében alakult. Érett
formakultúra és mesterségbeli tudás birtokában pártolt a
szabad vershez – még a hatvanas évek elején, a Második
születésem korában –, újabban viszont gyakran
visszatér a szonetthez vagy a rímes-tagoló formákhoz. Ez a
visszatérés a korábbi formabontás tanulságainak
felhasználásával járt. A modern szonett nem követeli meg a
sok évszázados szabályok rigorózus betartását (a régiek is
mindig új szabályokat hoztak: Ronsard vagy Shakespeare
szonettje más, mint Petrarcáé, és József Attiláé, Szabó
Lőrincé, Weöresé is más, mint Babitsé, Tóth Árpádé). A
huszadik század szonettírói Machadótól Nerudáig éppúgy
eltértek a sorok megszokott szótagszámától és
rímelésétől, mint az újabb hazaiak közül Petri György
vagy Kalász Márton. Csoóri többre becsüli a nyelvi
pontosságot, a költői kép leleményeit, az aforisztikus,
létösszefoglaló mondatok nagy találatait, mint a poétikai
szakkönyvekben lefektetett szabályokat. Az ő szonettje (ebben
a kötetben például az Este, Esztergomban, amelyet a
vers alcímében "csonka szonettnek" nevez) el-eltér a
szótagszámláló sorképzéstől és a jambustól, mert
fontosabb neki a mondat szuggesztív retorikája, a gondolat
zenéje. A következetes összecsengést meg-megbontják a
rímtelen sorvégek, mivel ezeknél lényegesebb a kép, az
illyési "meglepetés", az így és csakis így lehet
mondani meggyőződése.
A szabad vers, a szabad képzettársítás
elvén alapuló, egymástól távoli tartományokat összerántó
kép vagy a köznapi tapasztalattól elszakadó álmok,
látomások rögzítése már itthon sem minősül
formabontásnak. Az évszázados hagyományok tárába tartozik.
A modernizmus utáni korban, amelyet a divatoktól függetlenül
is méltán nevezhetünk posztmodern kornak, a költők éppoly
szabadon kezelik a hagyományos formákat, mint a formabontás
elvéhez igazodó formátlanságot. Ez nem a megszokás, hanem a
funkcionalizmus elve alapján érvényesül az értékteremtő
költészetben. Csoóri Sándor igazi funkcionalista, ha már
valamilyen "izmus" kategóriájában gondolkozunk.
Értékrendjében a modern művészet újításvágya a
hagyományos nemzeti értékek képviseletével párosult, s
ennek megfelelően kerültek előtérbe költészetében a
hagyományos formák vagy ezek allúziói. Versszerkezeteit akkor
is arányosság és harmonikus tagolás jellemzi, ha a szabad
formák megengednék a lazaságot. Sőt, úgy érzem, a külső
kötetlenség még nagyobb fokú ökonomikusságra készteti,
mint ha zárt formákat használna. Csoóri formaművész, de nem
úgy, ahogy ezt a Kosztolányi- vagy Weöres-típusú költők
jellemzéséül gyakorta mondogatjuk (rájuk a formatradíció is
ihletőn hatott), hanem olyan értelemben, hogy a forma
készségesen és természetesen idomul a költői szándékhoz
– az ihlet mintegy túlszárnyal a bevett szokásokon. Nem a
látomás alkalmazkodik a Petrarca, Ronsard vagy Shakespeare
által megszentelt konvencióhoz, hanem előbbre való számára
– hadd éljek itt a nagy szabadvers-író, Füst Milán
szavaival –, hogy a látomás és indulat
eredetisége határozza meg a formát. Nem azt az irányzatot
követi tehát, ami Kassák óta tartja magát költészetünkben
– amely szerint a modern vers nem tűri a külső
kötöttséget, bevett ritmusformát, rímet, strófaszerkezetet.
Csoóri az értékek klasszikus rendjéhez
igazodik. Középen a személyiség napja, mely vonzáskörében
tartja és megvilágítja a költői galaktikát. Körülötte a
bolygók régóta kialakult rendszere: a szerelem, a
szülőföld, a családi eredet, az ezerarcú természet, a
művészvilág a példaképekkel, barátokkal és
vetélytársakkal. A körforgást idézi a történelmi múlt is,
eleven hagyományaival és szűnni nem akaró
fantomfájdalmaival, a szabadságért vívott küzdelem
győzelmeiből való kifosztottság tudatával. Állócsillag
égboltján az elemi tisztesség, az ösztönösen is, tudatosan
is követett erkölcsi világrend. Klasszikus rendet említettem
a Csoóri által képviselt eszmékben, amelyek ciklusképző
következetességgel térnek vissza köteteiben, s aligha
túloztam: ezek megtalálhatók Kölcsey Parainesisében
csakúgy, mint Ady versciklusaiban. Szülőföld, szerelem,
magyarság, emberiség, barátság, becsület, létharc,
elmúlás, hivatás, művészet... Kölcseyvel mondva: "egytől
egyig egészítő részei" poézisének.
Az emberi értékek rendjében a tűzre
vigyázni, hogy ki ne aludjon, s az égő fáklyát elöl
hordozni ugyanaz, mint teljes biztonsággal üzemeltetni az
atommáglyát. Ne higgyük hát avíttságoknak a felsoroltakat.
Akkor se, ha ősrégi fogalmakat állít előtérbe a jókor
összetalálkozó ízlés és közérdek. Amikor Csoóri ezt
írja: "Váratlanul egy sas szállt le elém. / Honfoglaló
madár? Vele kell hazajutnom? / Csakhát a lábaim kialudt
fáklyák voltak. / Ha mozdítottam őket, porlani kezdtek" –
akkor az ősi magyar mitológiatöredékek képanyagával fejezi
ki, hogy milyen szerepet jelölt ki neki "sors, hivatás,
alkalom", amikor költővé lett, és ideje fogytával miként
tekint vissza korábbi önmagára. A lemondás hangulatában,
sebeket, sérüléseket leltározva is a rá bízott értékek
nagyságára utal. A válsághelyzet nem kioltja, hanem
fölerősíti az értékeket. Ismét Adyra hivatkozom: az utolsó
csók a legédesebb, s legjobban az elmúlóhoz, az
elveszíthetőhöz ragaszkodunk. Az emlékezés fájdalma nem
tompítja, hanem erősíti az értéktudatot. "Az élet addig
volt csak élet, / míg kihívó volt, titkos, bátor, / szerette
a téli regéket / s nem irtózott még önmagától" – írja
Csoóri. Én-felfogása a jézusi legendárium képeiben,
utalásaiban is kifejezésre jut: "csak néznék előre
szilajul, / mint eszelős próféták vagy eszelős szüzek, /
akik szemükkel sakkban tartják / mindig a messzeséget, // és
várják, hogy az örvénylő, fényes mélységekből /
röppenjenek ki aprócska kezek, / mint régen, / amikor még a
csecsemőket Isten küldte a Földre." (Én, a kőszobor)
Nem valamilyen magánmitológiát szövöget
magának, amelyre kényelmesebben hajthatná le harcokban és
kudarcokban elfáradt fejét. A legendás képek a Németh
László-féle üdvösségfogalom megfelelőiként, metaforikusan
illeszkednek verseibe. Az önmagával is, ellenfeleivel szemben
is kíméletlen groteszkek jelzik, hogy a küzdelem még tart,
habár a hős vesztésre áll. Nagypénteki aggodalom
című versében írja: "Lehet, hogy edzett vértanúként
régi / sebeinkbe csak most halunk bele? / Azt hallom: lesz ecet
és szivacs bőven – / de harmadnapon vajon föltámadunk-e?"
– írja tele kételyekkel és bizonytalansággal, de nem mondva
le az Adyhoz és József Attilához, Pilinszkyhez és Nagy
Lászlóhoz hű, messianisztikus képzetekről. A
közönségesség kivédhetetlenül eluralkodik a modern életen,
s a nemes hamleti szándéknak szinte törvényszerűen el kell
buknia. Még jó, ha jön egy kívülálló, de erkölcsileg nem
közömbös Fortinbras, aki majd igazságot szolgáltat az
elbukottnak. A küzdelem katartikus tehát, és remélhető, hogy
lesznek, akik megkísérlik a folytatást. A verseknek sok a
megszólítottja, a költő számos jelt ad arról, hogy igényli
a szövetségeseket, a barátokat és az ifjú szívek
nyitottságát. Nincs szó itt bezárkózásról. Magány, ha
van, inkább a meggyászolt és visszasírt egykori társak
hiányából fakad. Az istenülés gesztusai is távol állnak
tőle – a zarathusztrai kiválasztottság olykori jelzéseit
legföljebb az alantasságoktól elzárkózó szándéka hívja
elő. Azt hittem című versében különösen megragadott
ez a metaforával kombinált hasonlat (amely különben jellemző
eszköze): "Volt fönt a hegyen egy elgazosodott katonasír /
egy meghasadt szikladarab, / mintha zarándok anyaszív volna".
Lehetett az a katona német, kozák vagy magyar – ember volt. A
fiát sirató anya gondolata a legtisztább részvétet és
emberséget sugározza. De Trianon sajátosan magyar
tragédiáját is kevesen gyászolják oly mélyen a
"gyógyíthatatlan fájdalmak népe" nevében, mint ő, aki
nem zárja ki a humanitás fogalomköréből saját nemzetét.
Ha most megint megkérdezné őt a nyolc éve
halott Bertha Bulcsu egy interjúban, hogy szokott-e álmodni,
versei alapján azt is válaszolhatná: gyakran álmodik egy
legényes búcsútáncról, mint aki "az élet pompájával és
pünkösdjeivel" szeretne találkozni egy nagy tavaszodásban,
hogy még egyszer "valami őrültséget" kövessen el.
"Elképzelem, hogy táncolok / tág mezőn, öregesen, / ahogy
eső utáni réten / venyige-lábú gólyák." Ilyen
pillanataiban a legvédtelenebb és legkiszolgáltatottabb ez az
erős lélek. A növekvő hiányok közepett a teljességet
siratja megrendítően, hasonlíthatatlan érzelmi kultúrával. (Nap
Kiadó, 2005)