Albert Zsuzsa
Legenda Károlyi Amyról
Csernus
Mariann, Csorba Győző, Domokos Mátyás, Lator László,
Marsall László, Steinert Ágota, Tatay Sándor és Tellér Gyula
történetei
Albert Zsuzsa: Sok kötetem van
Károlyi Amytól, szép, almazöld borítóval, de az első még
nem ilyen szép. Ez a Holdistennő című könyvecskéje,
amelyet 1957-ben dedikált nekem, még a Törökvész utcában.
Weöres Sándor feleségeként ismertem meg egy nagyon csöndes,
szelíd, kedves nőt. Akinek nem volt könnyű élete, de a
mosolyához, törik-szakad, ragaszkodott. Látszik ez a
fényképeken is a kettejük életéből készült albumban,
amelynek Steinert Ágota volt a szerkesztője. Költőfeleségnek
sosem könnyű lenni, de aki maga is költő, annak talán még
nehezebb.
Mikor Weöres Sándorról annak idején
meséltek egykori barátai, szót ejtettek Károlyi Amyról is.
Például Tatay Sándor. Hallgassunk bele az egykori felvételbe.
Tatay Sándor: Nem akármilyen nők
kerültek felszínre itt is, ott is, költőnők is, akik
kapaszkodtak, de Sanyi nem állt kötélnek. Többen is szerettek
volna férjhez menni hozzá, hát egyszer csak emberére talált
az Amyban. Nekem azért volt gyanús, mert egyszerre Amy lett
Európa legnagyobb költőnője. Elmagyarázta Sanyi, honnan
jött, meg a nyelvezete, hogy pontosan az, ahonnan ő
származott, az mégis a magyar nyelv közepe, hogy jön az
össze Amyban és miért, hosszú előadásokat tartott.
Sanyi annyira kötődött Amyhoz, hogy félt
tőle, mint a gyerek a mamájától. Aki jó ugyan, de szigorú.
Ilyen volt például, amikor Sanyinak egyszer rettenetesen fájt
a foga. Lázas volt. Nem mondta Amynak, hogy a foga fáj, Amy azt
mondta, nem tudom, mi baja, Sanyi rosszul is érezte magát,
bement, lefeküdt, nekem megmondta, hogy a foga fáj, csak nem
meri megmondani Amynak, mert elviszi a fogorvoshoz, s ez
borzasztó. Így végigszenvedte a napokat. De már előbb is,
egyszer Takáts Gyula biztatta valamiért, hogy menjél el
fogorvoshoz. Sanyi azt mondja, nem, nem jó az, minek. Takáts
Gyula azt mondja: mi lesz veled, hát tönkremegy, mi lesz a
szádban a végén! Azt mondja a Sanyi: temető!
Albert Zsuzsa: Gondolom, mindannyian
így vagyunk a velük kapcsolatos emlékeinkkel: nem tudjuk
szétválasztani őket.
Csernus Mariann: 1947-ben még Veres
Pálné gimnáziumi növendék voltam, és akkor úgy döntött
az önképzőkör, hogy meghívjuk Weöres Sándort és
feleségét egy önképzőköri ülésre, és én majd mondok
tőlük verseket. Akkor én már elég sok verset mondtam,
gimnáziumi kereteken belül, természetesen. Emlékszem, a Két
zsoltárt és a Háromrészes éneket tanultam
meg. Ezeknek a tartalma, mélysége, mondanivalója sokkal-sokkal
később derült ki számomra, de alig vártam, hogy megérkezzen
a házaspár, és én ezt a két verset elmondhassam. Sose
felejtem el, a Veres Pálné tornatermében lócákon ott ült a
diákság, a tanári kar, zuhogó eső volt. Sándor,
szokásához híven, késett, úgyhogy berobbantak a
tornaterembe, és amikor már úgy éreztük, hogy itt az ünnepi
pillanat, és valami elkezdődhet, megállt egy kicsi-kicsi
ember, hatalmas fekete szemekkel, fekete szempillával, elöl
összekulcsolt két kezével, s azt mondta: "Szeretnék
rágyújtani." Ott, a tornateremben. Ez volt az első mondata.
Hagytuk, hogy rágyújtson, és aztán végre elmondhattam a két
verset. Így kezdődött az ismeretségünk.
Albert Zsuzsa: Ilyen emlékem nekem is
van, Sanyika áll a kapuban, már ott van a kezében a
cigarettásdoboz, és kínál. Egyébként a költő feleség
nagyon sokáig a másodhegedűs szerepét töltötte be ebben a
házasságban.
Steinert Ágota: Nagyon intenzív
kapcsolat fűzte össze Weöres Sándort és Károlyi Amyt. El is
hoztam egy egészen rövid kis írást, azt hiszem, hogy ez a
legelső levél, amit Sándor valaha írt Amyhoz. Ezt a
hagyatékban találtam, Illés Árpád soraihoz van hozzáfűzve.
Károlyi Amy 1939-ben a Magyar Csillagban jelent meg először,
és Illés Árpád ott fedezte föl, és mivel úgy érezte,
rendkívül közel áll hozzá a költészete, megpróbálta a
címét megszerezni, írt neki, és megkérte, hogy küldje el a
verseit. A költeményeket meg is kapta Illés Árpád, és mivel
éppen akkor Csöngén volt, megmutatta őket Weöres Sándornak,
aki a levélhez, amit Illés Árpád írt Amykának, a
következőket fűzte hozzá: "Kedves Nyári sors! Engedje meg,
hogy a megszólítás nehézségét egyik szép verscímével
kerüljem ki. Árpi barátom olyan szíves volt, és a Maga
verseit megmutatta nekem. Nagyon tetszenek, mert nemcsak szépek,
hanem talajra épülők. Igen tetszik, ahogyan a bútorokból
felidézi az erdőt és annak kényes, boldog madarait, és ahogy
megmutatja a tárgyak honvágyát. Ma csak néhány költőnő
tud ennyire a lét mélységeihez, az igazi valósághoz
férkőzni, a férfi költők elkárhoznak az artisztikumok
útvesztőiben, vagy még rosszabb esetben a napi politika
büdösségében. Vigyázzon a tehetségére, el ne nyeljék a
napi gondok, a polgáriasság, a polgárias könnyedség, a
cukorból készült álerkölcstelenség. Legyen masszív, mint
egy aranyból készült papnő."
Domokos Mátyás: Később, már a
háború után, a Válasz második korszakában, amikor
Weöres Sándor ott versszerkesztőként működött Szabó
Lőrinccel párban, ismét találkozott Károlyi Amy verseivel,
és közölték is a Válaszban. Tulajdonképpen ez hozta meg
személyes közel kerülésüket egymáshoz.
Lator László: Én egy szóba
szeretnék belekapaszkodni. Zsuzsa mondta, hogy Amy szelíd volt.
Igen, szelíd volt, miközben rettentő szigorú tudott lenni.
Azt kell mondanom, hogy úgy bánt Weöres Sándorral, nem is
mint egy szigorú anya, hanem mint egy szigorú tanítónő. És
ez nagy szerencse volt. Legendák jártak kettejük
kapcsolatáról, és hogyha Amy nem lett volna olyan kemény,
mint amilyen volt – szerintem nagyon kemény volt; lehet, hogy
szelídség szintén volt benne, de alapjában véve és
különösen Weöres Sándorral nagyon szigorú tudott lenni –,
akkor nem ért volna az egész házasság semmit. Az irodalmi
világ úgy tartotta, és gondolom, ez így is van, hogy ha nem
jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg
harmincvalahány éves korában. Ennek olyan jelenetek voltak a
megnyilvánulási formái időnként, hogy az ember majdhogynem
elmenekült onnan. Mert – nem akarok történeteket mondani,
gondolom, Matyi majd mond – Amy volt az, aki nem engedte –
hogy világosan megmondjam, miről beszélek – Weöres Sándort
elzülleni.
Albert Zsuzsa: Ide illik, amit Csorba
Győző mesélt; ismét hallgassunk meg egy régi felvételt.
Csorba Győző: Az eleje a római
történetnek: akkor nősült ő, egy hónappal azelőtt, hogy
1947. október nem-tudom-hányadikán megérkezett Amyval. Egy
zongoraművész is ott lakott már az Akadémián, és az, mint
állítólagos bennfentes, tudta, hogy ki a Sanyi felesége.
Senki nem tudott róla semmit. És ő, hogy mutassa a
jóltájékozottságát, megírt egy kis névjegypapíron
néhány szót, hogy "Szeretettel üdvözöljük Rómában
Weöres Sándort és feleségét – most már nem tudom, hogy
milyen nevet írt oda, mit tudom én –, Kalovec Jolánt."
Tudniillik azt hitte, hogy Sanyinak ehhez a személyhez van
köze. A szállás portáján volt egy rekeszes levéltartó,
hát betette oda. Megérkezett Sanyi, és kiszedték Amyval,
szegénnyel, az üzenetet. Amy szomorúan látta, hogy egész
másvalaki Sanyi felesége. Mindenesetre rosszulesett neki. Hát
Sanyi meg nem tehetett róla.
Az öreg Fülep Lajos már előtte tíz évig
élt Olaszországban, Firenzében főként. Nem messze az
Akadémiától volt egy kocsma, ahol abruzzói tulaj volt, és
oda jártak az abruzzóbeli emberek. Azoknak volt egy érdekes
szokásuk, hogy valaki mondott egy vagy két sor verset, akkor a
másik asztalnál folytatták. Ezt szerette hallgatni Fülep.
Elhívott minket is. Ott volt Takáts Gyula, Takács Jenő és a
felesége, aztán ott volt Amy, hát persze az öreg Fülep
Lajos, Sanyi meg én. Ültünk egy asztalnál, és akkor Sanyi
megint beszívott. Mert a sok ifjúkori szesznek az lett a
következménye, hogy nagyon könnyen berúgott. Egyszer csak
kinyílt a szája, és elkezdett beszélni. És méghozzá, noha
akkor még csak két vagy három hónapos házas volt, a
házasságáról. Ugyanis Amy igyekezett eltiltani minden
szeszféleségtől, de úgy, hogy Sanyi nem tudott ellene
védekezni, mert Amy mindig ott volt, tehát nem engedte
szabadon. S akkor kijött belőle a keserűség. Két dologra
emlékszem pontosan: az egyik, hogy azt mondja: Emlékeztek rá,
hogy én mennyire félek minden járműtől? – Mondjuk, hogy
igen, ugyanis jellegzetessége volt, hogyha mentünk az utcán,
Pécsett keskeny utcák vannak, általában lementünk az
úttestre, és ha valami autótülkölést hallott, akkor
rögtön megfogta a ruhámat, és húzott föl a járdára. –
Emlékeztek? – Mondtuk, hogy igen, igen, emlékszünk rá.
Tudjátok most, hogy vagyok? – kérdtem: Most hogy vagy? –
Most mindegyikre szeretettel nézek, mert nem tudom, hogy melyik
fog elgázolni. – Utána megint beszéltünk erről-arról,
hallgattuk a népet, akkor megint elkezdte: Emlékeztek még
Toldi Miklós történetére? – Mondtuk, persze hogy
emlékszünk. – És hogy ott a nádasban milyen kalandja volt a
farkasokkal? – Arra is emlékszünk. Azt mondja: És mit csinált
Toldi a farkasokkal? Egyiket a másikkal verte agyon. Nekem két
farkasom volt az életemben. Az egyik a szesz, a másik a nő.
Azt hittem, hogyha megnősülök, az az egyik farkas, és a
szeszt, a másik farkast agyon tudom vele ütni. És nem
sikerült – mondta. – Ezt mind ott mondta, mielőttünk és
az öreg Fülep Lajos előtt. Szegény Amy egyik csodálatból a
másikba esett, nem tudta, mit csináljon. Elmentünk
haza, és másnap, mivel hát ott volt ebéd a vendégeknek, Amy
nem jött le Sanyival, fönn maradt a szobájában, mert
szégyellt lejönni.
Az öreg Fülep törzshelye a kijárati ajtó
mellett volt. Sanyi bement a konyhába, ott megkapta azt, ami
járt neki, a kosztot, és egy tálcát vett a kezébe, és ahogy
szokott, kissé bizonytalan járással, megindult kifelé. Az
öreg Fülep pedig ott volt az ajtó mellett. Azt mondja: –
Vörös! – mert csak így hívta: Vörös! – Mit csinált
maga tegnap este! – Sanyi meg: Nem tudom, mire tetszik
gondolni, professzor úr. – Hogy viselkedett maga ott a
vendéglőben! – Akkor Sanyi csak így nézett. – A
feleségét megszégyenítette más emberek előtt. Vegye
tudomásul, hogy én magával többet egy asztal mellé nem
ülök. Mert aki így viselkedik, az nem érdemli meg! – Hát
Sanyi – ez is jellegzetessége volt, hogy egyik lábáról a
másikra állt – akkor is csak állt egyik lábáról a
másikra, míg aztán ránézett az öreg: Különben végeztem!
– Sanyi nem tudott mit csinálni, hát elment.
Különben amikor Sanyi józan volt, olyan
volt, mint egy lovag, Amyhoz is. Amikor Szicíliába utaztunk,
jött a vonaton valamilyen árus, feketét árult, vagy valami
édességet, Sanyi mindig megkérdezte Amytól, hogy mit kíván,
és ment vásárolni, és vitte oda Amyhoz. Akkor úgy
viselkedett, mint egy lovag.
Csernus Mariann: Felolvashatok valamit?
Saját könyvemből fogok felolvasni, a Csillagszóróból:
"Sokan vannak, akik Amy létét kellemetlen
beavatkozásnak tekintették Sándor életébe. Felrótták a
polgári otthon béklyóit, a finoman kihajított, soha többé
meg nem hívott ivócimborákat, mert a szűklátókörűség
csak saját behatárolt feltételeit ismeri és fogadja el
törvénynek. Ki gondolt méltatlan kritikái közben arra, hogy
e nélkül a »polgári otthon« és szerzetesi életmód
nélkül Sándor az ötvenes években, a méltánytalanság
éveiben, életmű nélkül bár, de remek ivócimborákkal
meddig húzza? Mert az italt nem bírta, bár nagyon kívánta,
és rövid idő alatt kidőlt. Ismertem a »polgári jólét«
otthonait, a törökvészit, a könyv-hátán-könyv lakást, Amy
lánykori kibombázott otthonának relikviáival, egynéhány
gyönyörű bútorral, ami nem hinném, hogy feltűnt volna
Sándornak. Mindegy volt, hogy miben él, csak egy cellányi hely
kellett neki, egy sima asztal, hogy dolgozhasson, és mindegy
volt, hogy mit eszik, mindegy volt, mit vesz fel. A zoknit,
alsót, inget ki kellett neki készíteni, a hajat megfésülni,
amolyan polgári módon."
Ez volt az Amy élete!
Steinert Ágota: Ehhez a kicsit
szigorúra formált képhez azért én szeretnék egy másik
képet is odailleszteni, nevezetesen azt, amikor Weöres Sándor
már nagyon beteg volt, kórházban feküdt, és Amy mindennap
bejárt hozzá. És volt alkalmam látni azt a végtelen
szeretetet, amivel gondozta és ápolta. Az utolsó napokban
Sándor már kómában volt – ugye, aki kómában van, arról
azt gondolják, hogy semmit nem fog fel. De Amy szeretete
feltörte még a tudatvesztés állapotát is. Amikor megfogta a
férje kezét, annak áthullámzott az arcán valami hihetetlen
megkönnyebbülés vagy valami meleg áramlat, a szerető kéz
érintésére adott ösztönös reakció! Ez a megrendítő
szeretet az embernek, a társnak szólt, mindamellett, hogy
természetesen Károlyi Amy tökéletesen tudta, hogy kicsoda
Weöres Sándor, és azért is állt mellé, hogy életművét
létrehozhassa.
Lator László: Megint csak egyetlen
mondatot hadd tegyek hozzá; úgy látszik, hogy amit Csernus
Marival mondtunk, talán félreérthető. Kettejük kapcsolata
nem egyértelműen ilyen vagy amolyan. Hogy Amy mennyire szerette
Sándort – Sanyit, ha szabad így neveznem –, abban, azt
hiszem, egyikünk sem kételkedik.
Domokos Mátyás: Éppen abban a képes
könyvben, amiről az imént szó volt, van egy furcsa,
különös, elgondolkodtató dokumentum is: Weöres Sanyi 1948-ban
Szicíliában, Cataniában egy kötelezvényt adott, amely így
szól: "Feleségemnek ezennel megígérem, és megfogadom,
önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap fél liter
bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem
berúgásig. Berúgni maximum félévente egyszer. Catania, 1948.
január 24." Alá van írva. Tanúk: Ferenczy Erzsi, Ferenczy
Béni. És miután Sándor meghalt, pár évvel később, egyszer
ott járván már a Muraközi úton, Amy elmondta, hogy bizony
sokszor előfordult az is, hogy Sándor valamilyen ürüggyel
elszabadult hazulról, bejött a városba, és dolgavégeztével
nem ment haza. Ilyenkor, késő éjszaka, éjféltájt csöngött
a telefon, fölvette: Itt Sanyi, és gyere értem. – De hol
vagy? – Nem tudom. Valahol a Rózsadombon. – Ő pedig
rendszerint fölhívta Illés Árpádot, és végigjárva a
Rózsadomb nyilvános telefonfülkéit, megpróbálták
megtalálni Sándort.
Egyébként megítélésem szerint az ő
vonzódását az alkoholhoz nem lehet azzal magyarázni, hogy
"a költők züllött, bohém emberek", és szívesen
találkoznak a szesszel, ez sokkal bonyolultabb dolog az ő
életében. Mert aki látta Sándort inni, az azt is tudja, hogy
nem élvezte az italt. Tehát hogyha azt mondja, hogy mindegy
neki, hogy milyen bútorok között élt, mit evett, evett-e
egyáltalán, majdnem azt mondanám, hogy az is mindegy volt
neki, mit iszik, mit nem iszik. Mint a kamaszok, döntögette
magába, és láthatóan nem is esett neki jól, mégis itta.
Albert Zsuzsa: A fentiek
előzményeként ismét érdemes Csorba Győző itáliai
történetei közül felidézni valamit.
Csorba Győző: Egyik nap Amy
panaszkodott, hogy Sándor eltűnt. Nem ment haza éjjel sem.
Olaszul nem tudott. Ha valakinek nekiütődött az ember, akkor
azt kellett mondani, hogy scusi, tehát bocsánat; ha az
ember keresztül akart menni egy foglalt helyen, akkor azt
kellett mondani: permesso, tehát engedj. Namost, Sanyi
ezt pont fordítva mondta. Mikor valakit hátba vágott, akkor
azt mondta, hogy permesso, de hát ez nem okozott
különös bajt neki. Mindenesetre eltűnt a Sanyi, senki nem
tudott róla semmit, vártunk.
Valamikor estefelé vagy délután megjelent,
nagyon vidáman, és elmesélte, hogy őt egyszerűen elrabolták
az olaszok, mert elkezdett velük beszélgetni, aztán látták,
hogy szereti az itókát, és elvitték magukkal. Belekeveredett
egy társaságba, nem tudta, hogy milyen társaság, vagy kik
azok, velük együtt ivott, utána kicsit pihent valahol –
mondta. Na, ekkor történt az, hogy azt a papírt aláíratták
a Ferenczyék, de ezt Sanyi nem nagyon tartotta be.
Albert Zsuzsa: Én a magam részéről
angyali szelídségűnek ismertem a két gyereket, Amykát meg
Sanyikát. Az más kérdés, hogy más szituációban olyan
kemény volt Amy, amire talán szükség is volt.
Domokos Mátyás: Ez is nagyon fontos,
mondhatnám, sorsszerű kettejük kapcsolatában, de azt hiszem,
hogy ennél lényegesebb – szellemi értelemben mindenesetre
lényegesebb –, hogy mind a ketten költők voltak. És egy
nőnek Magyarországon egy nagy költő, óriási költő
árnyékában élni olyan megpróbáltatás, amivel rendszerint
nem szoktunk számot vetni. Lászlóval együtt elmondhatjuk,
akkoriban ismertük meg őket, amikor összekerültek. És azért
ismertük Károlyi Amyt, mert Fülep Lajos, aki professzorunk
volt, szerette és becsülte Károlyi Amy verseit,
költészetét. Károlyi Amy mindig el is küldte hozzá az
újabb dolgait, és Fülep úr erre rendszerint reflektált is.
Nehezen elviselhető egy kapcsolatban, hogy én is költő
vagyok, te is költő vagy; rólad mindenki tudja, akkor is,
amikor árnyékba vagy taszítva, hogy géniusz vagy, a magyar
költészet történetének egyik legnagyobb zsenije, engem pedig
nem vesznek költőként tudomásul.
Tudok olyan kritikusról – nem mondom a
nevét, mert nem lényeges –, aki meg is mondta: Károlyi Amy
költészete az ő számára olyan, mint a fagyöngy, nincs
eredetisége. És sejtem is, miből jön, hogy sokan
egyszerűen kézlegyintéssel elintézték Károlyi Amy
költészetét, azzal, hogy egy zseni felesége, akit a zseni
miatt költőként is kénytelen számon tartani a világ. Holott
– nekem is ez a meggyőződésem – ez mélyen igazságtalan.
Ha nem hiszem is, hogy olyan mértékű eredetiség nyilvánul
meg a költészetében, amekkorára Fülep úr taksálta, akkor
is tudom, hogy valódi költő volt. Azt is tudom, vagy tudni
vélem, hogy Fülep úr miért tartotta olyan nagyra. Mert ez a
költészet tulajdonképpen filozofikus ihletésű és igényű
líra. Egyszer a Muraközi úti lakásban egy magnószalagra
mondta el nekem egyik versével kapcsolatban, amit aztán itt, a
Rádióban műsorra is tűztek, hogy őt a versírásra
rendszerint azok a különös, nehezen megnevezhető állapotok
és folyamatok ihletik, ingerlik, amiket ő tranzitállapotoknak
nevezett, az átmenetnek, az átmenet szinte megragadhatatlan
pillanatának, és ennek a pillanatnak a légkörét, sugallatát
próbálta ő versben kifejezni, tehát: metafizikai kérdésekre
igyekezett lírai válaszkísérleteket adni. Ez a törekvés
egyrészt könnyen félreérthető, másrészt pedig nagyon sok
költői veszéllyel jár énszerintem, mert nagyon könnyű
elbillenni a sejtelmeskedés, a titokzatoskodás felé. Alkalmat
adott arra, hogy aki ezt észreveszi, nagyra tartsa, de arra is,
hogy aki ezt nem érzékeli benne, olyan próbálkozásnak
lássa, ami – lényegében sokkal erőteljesebben – megvan
Weöres Sándor költészetében.
Tehát összekötöttek két egymástól
független jelenséget, s ezáltal ami Károlyi Amy
költészetében eredeti és önálló volt, Weöres Sándor
árnyékában másnak látszott.
Csernus Mariann: Amy költészete
teljesen más volt, mint a Sándoré. Ez az, ami benne szép vagy
megrendítő vagy fontos. Leéli az életét egy zseni mellett,
és tud tökéletesen más lenni mint költő. Ő a kis dolgokat
tudta csillogásba helyezni, egy-egy mondattal, egy-egy sorral.
Tehát nekem Amyban az a megrendítő és a nagyon fontos, hogy
Sándor árnyékában, Sándorral élve, Sándornak minden
csodáját és kétségbeesését elviselve teljesen mást csinál.
Gyöngyöző kis mosolyával felkacag, ahogy ő szokott, mert
még nyolcvanöt évesen is, ha fölkacagott, olyan volt, mint
egy kislány, csillogott a kék szeme.
Steinert Ágota: Hadd tegyem Károlyi
Amy szavait hozzá. Azt írja: "Mi a verseim közös
jellemzője, ami már a legkorábbiakban is feltűnik? A
valóság jelentéktelen dolgait kapcsolatba hozom a
mindenséggel, anélkül, hogy életemben leírtam volna azt a
szót: galaktika vagy kozmosz. Legyünk szerényebbek: a kicsit
szembesítem a naggyal, a halászháló csomóit a csillagokkal,
a piacot a halottas szobával, s most valóban mondjunk nagy
szavakat: az életet a halállal, és még tovább: a halált a
végtelennel."
Marsall László: Én egyszer
megkérdeztem Weöres Sándort, hogy mi a véleménye a felesége
költészetéről. Akkor ő azt mondta, hogy lehetne egy kicsit
eruptívabb. Én 1956 júniusában küldtem el a verseimet Ligeti
György zeneszerző tanácsára, aki kérte, hogy írjak egy
forgatókönyvet azokból az ocsmányságokból, amiket a budapesti
városban tapasztaltam. Én ezt meg is írtam. A tanácsot
követve küldtem el Weöres Sándornak a verseimet. Kaptam egy
válaszlevelet, hogy "Barátom, a Vadrózsa eszpresszóba
meghívom önt jó erős Roki sörre". Utána Amy megtoldotta
az üzenetet: Kedves ifjú költő! Én csak Bambira hívom meg
alkohol nélkül, Weöres mester alkoholtűrő, illetve nem
tűrő képessége miatt.
Tehát Weöres Sándor engem akkor ebben a kis
Vadrózsa eszpresszóban várt egy asztalnál, egy pillantással
tudtam, hogy kicsoda. Én nem ismertem előtte Weöres
költészetét, olvastam a Medúzát, meg olvastam a
Hideg van-t, meg ilyesmiket, én matematika szakra jártam,
és nem voltam eléggé iskolázott az irodalom területén.
Mielőtt Amy megérkezett, Weöres Sándor két darab Roki sört
– "jó erős Roki sört" – megrendelt, aminek a felét
gyorsan megitta, a másik felét lassan kitöltötte, miközben
én megihattam a magamét, és azt akkor itta meg, lassacskán,
mikor látta, hogy Amy közeleg.
Amikor bejáratos voltam Weöreshez,
úgyszólván kéthetenként találkoztunk, szinte már untak is.
Egyszer Amy behívott: Kér egy kávét? – Mondom, nem szeretem
a kávét. – Hál’ istennek! – mondta. Akkor előtte
nyersfordításokat csinált, valamilyen nyelvből. Az a jó
nyersfordítás – mondta ő –, amelyik szórul szóra közli
az eredetit. Én majd kikeresem az összes szinonimát – és
azokat oldalt ki is írta. Nagy szótárak voltak a kezében.
Soha be nem jött abba a kis szobába, ahol Weöresnek volt egy
íróasztala, egy dikója és két darab széke. Egyikbe a
vendég ült, a másikba ő. Más nem volt ott, a Tácsi kutyát
kivéve, de az is csak később került oda. Akkor Károlyi Amy
azt kérdezte tőlem: Hogy áll a nyelvekkel? – Mondtam neki,
hogy tanultam nyolc évig latinul, négy évig olaszul, aztán
tanultam oroszul mint gimnazista, kötelező tantárgy volt. –
Ezeket így nem lehet megtanulni gimnáziumban. Nem tud semmit.
– Kérdeztem Weöres Sándort: Te tudsz valamilyen nyelven? –
Azt mondja: Nem tudok, franciául ugyan nem lehetne eladni engem,
de a magyart kivéve egyetlen nyelven sem tudok tisztességesen
beszélni. – Ebben maradtunk akkor.
Amy különben, és hát ez az, amit már
mondtatok mindannyian itt, megmentette Weöres Sándort.
Egyszerűen az a kis történet, hogy a postás kinyitja az
ablakot, és bead egy levelet, s akkor ad neki Weöres Sándor
egy százforintost, hogy hozzon neki egy deci rumot, a többit
megtarthatja, és ezt megitta, szóval ilyesmik nyilván
előfordultak, de én nem ismertem úgy Weöres Sándort mint
alkoholista embert. Kivéve ezt az egyetlenegy esetet, de ez sem
alkoholizmus.
Csernus Mariann: Én negyven évig
ismertem, de egyszer se láttam "becsípve", sem berúgva.
Marsall László: De nem ezt akartam én
igazából elmondani, ezek kis apróságok és adalékok. Nagyon
furcsa volt nekem az, hogy Amy tulajdonképpen sose jött be abba
a szobába, ahol mi beszélgettünk. De állandó jelenléte
volt. Úgy volt távol attól a kis azilumtól, ahol Weöressel
meghúztuk magunkat, hogy tudtuk, hogy ott van.
Emlékszem, mikor egyszer lementünk sétálni, Weöres Sándor
beóvakodott, és azt mondta, hogy "Amy, kérlek szépen,
fésülj meg". Mint egy gyerek. Amy vette szépen a fésűt,
és megfésülte. S akkor vettem annyi bátorságot, hogy nagyon
szépen megkérjem, hogy A teljesség felé című
kötetét adja nekem kölcsön. Amy azt mondja: szó se lehet
róla, abból csak egy példány van. S akkor azt mondta Weöres:
"Laci biztos vissza fogja adni." Tényleg vissza is vittem.
Lator László: Azt szeretném még
hozzátenni Amy és Sanyi viszonyához, hogy az a szigor, amiről
én megátalkodottan mindig újra és újra beszélek, nemcsak
abban nyilvánult meg, hogy nem engedte csavarogni, vagy nem
tudom én mit csinálni, hanem hogy rendben tartotta az életét.
Mondjuk, Weöres Sándor alkalmatlan volt a kiadókkal való
kapcsolat tartására, ápolására, nem tudott tárgyalni, ezt
mind Amy csinálta. Vagyis én azt gondolom, hogy olyan rendet
teremtett Weöres Sándor körül, amire Weöres Sándornak
nagyon nagy szüksége volt.
Hadd említsem egy olyan... vagy két olyan
közös szenvedélyüket, ami viszont más módon tartotta össze
őket. Az egyik az állatok szeretete. Nemcsak a Tácsi, hanem
rengeteg macska is volt, én magam is részt vettem időnként
macskák ide-oda közvetítésében. Időnként egy házasság
ezen borul fel, hogy az egyik szereti a macskát, a másik meg
hisztérikusan irtózik tőle. Ők mind a ketten szerették. A
másik – ez már nem a Törökvész úti, Alsó-Törökvész
úti lakásban, hanem a Muraközi utcában – a kert.
Amy ott nem csak a házat hozta létre, a
házon belül is példás rendet tartott. Ott volt a könyvtár.
Weöres Sándornak nem volt könyvtára, a Törökvész úti
lakásban a szekrény tetején voltak a könyvek, meg egy kis
polcon.
Marsall László: A szobájában volt az
íróasztal fölötti polcon öt-hat könyv.
Lator László: A Muraköziben, ott,
abban a szép nagy házban, amit Amy teremtett meg,
kétségtelenül, ennek is, mindennek helye volt. A vendégeknek
is helyük volt, és az a kert is Amyt dicsérte. Ott én nagyon
sokat üldögéltem velük, akkor már bejött Amy, vagy ha úgy
tetszik, kijött a kertbe, és mind a kettejükre érvényes
volt, hogy jól érzik magukat ebben a közegben. Vagyis Amy
ezzel a szigorával egyszersmind meghitt környezet teremtésére
is alkalmas volt.
Albert Zsuzsa: Mindannyian tudjuk, hogy
szüksége volt rá Weöres Sándornak, mégis, amikor Sanyika
már nem élt, és beszélgettünk erről, azt mondta Amy:
Sokszor gondolok arra, szabad volt-e ezt nekem megtenni. Hasznos
volt Sándornak? Valóban?
Steinert Ágota: Verset is írt erről.
Albert Zsuzsa: Szóval nem volt ő
magában olyan biztos mindig, lelkiismeretességére és
érzékenységére vall, hogy nem minden küzdelem nélkül
vállalta ezt a nagyon nehéz sorsot. Hallgassatok meg egy
hangfelvételt, hogyan beszélt ő erről.
Károlyi Amy: Kicsit talán nem jól
esett, vagy többet foglalkoztam vele, mint kellett volna, most
már olyan mindegy, és most már nem is bánt a dolog
egyáltalán. Amikor férjhez mentem Sanyihoz, az valahogy az
irodalmi életnek nem tetszett. Ariel meg Puck ne házasodjon
meg, ugyan ki az, aki őt elkanyarta, ilyen hangulat volt. Az
irodalmi élet – amivel különben nem tartottam
összeköttetést, még egy előszobát életemben nem láttam,
ahol az ember ül, hogy a műveit ajánlja –, tehát ez az
ismeretlen irodalmi élet valahogy nem volt elragadtatva, hogy
Sándor nem közülük vett el valakit. Egyszer egy nagyon
jóindulatú, kedves íróember, akit a felesége
sokszor nyaggatott pénzért, azt mondta nekem egész komolyan:
aztán arra ügyeljen, Sándornak ne kelljen sok pénzt keresnie.
Ettől az embertől ezt elfogadtam, mert valóban
jóindulatú, kedves valaki volt.
Nagyon sokszor gondoltam erre, nulláról
indultunk mi el, nem volt semmink, viszont hogy Sándor ilyen
"ej uh nyem"-munkákat, gályarab-munkákat végezzen, abba
egyáltalában nem egyeztem bele. Nem! Akármi pénzért, és
hogyha zsákba töltik az aranyt – nem töltötték zsákba, de
hogyha töltötték volna –, akkor sem!
Domokos Mátyás: Talán 1950
júniusában elmentünk Latorral, megbeszélt időpontban, este
hétre vagy nyolcra mentünk, becsöngettünk, és akkor Amy
kiszólt, hogy Sándor még nincs itthon, várják meg kint.
Vártunk ott a ház előtt, tudniillik rosszat sejtett, hogy mit
akarunk mi. Megjött Sándor, nem is mentegetőzött, bementünk,
bevitt bennünket, akkor is abba a kis szobába, el akartunk már
menni, de ő csak marasztalt minket. Nem értettük, de
maradtunk. Amy nem jött be, majd Sándor néha kiment,
kinézett, s egyszer csak azt mondja: most mehetünk. És akkor
bekiáltott a szobába: Bókuska! Lekísérem a fiúkat! Nagyon
gyorsan elindult lefele a lépcsőn, és amikor kiértünk az
előkertbe, Amy szegény úgy hálóingben, mint egy Júlia az
erkélyről, utánunk kiáltott: "Remélem, fiúk, lesz
magukban annyi tisztesség, hogy hazahozzák Sándort!"
Kiderült, hogy miért mondja ezt, ugyanis a Vadrózsába
mentünk, meghívott bennünket. Egy sváb csapos volt ottan, aki
mint törzsvendéget köszöntötte Sándort – Alászolgája,
Weöres úr! –, és borzalmas pálinkát adott; ittunk, és
akkor is láttam, hogy hörpintgeti le az italt.
Csernus Mariann: Egyszer, a Psyché
után elmentünk vagy a Vadrózsába vacsorázni, vagy a
Fészekbe, négyen, mert hiszen ők ketten voltak, én is ketten
voltam. Akkor Amy engedélyezett a négynek hét deci bort –
hét deci bort oszszunk el négyfelé, nem nagy mennyiség –,
de mikor Sándor odáig vetemedett volna, hogy a keze fellibbent,
akkor Amy mosolyogva lefogta, és a pincért elhessentette, mint
egy legyet.
Domokos Mátyás: Abban az időben,
amikor Fodor Bandival Baschnál laktunk mint albérlők, Basch
rendezett egy nagy vendégséget. Fényes vendégkoszorú volt
ott jelen. És tea. Külön volt egy üvegben legalább két deci
rum. Sándor mint egy kígyóbűvölő nézte a rumot, és egy
adott pillanatban, mikor már megitta a teát, villámgyorsan
teleöntötte a csészéjét a rummal, és megitta. Egy
szemvillanás alatt. De ez még semmi. Lekísértük a
Városmajor 48-ból a vendégeket a Moszkva térre. Ott volt
akkor a Budavár étterem vagy vendéglő, aminek volt egy
csapszék része. S elkezdődött egy általános búcsúzkodás;
azalatt Sándor beugrott a csapszékbe, kétszer kiállta a sort
a pultig, ahol megvette a blokkot, és visszaért a végére a
körbúcsúzkodásnak.
Albert Zsuzsa: Amy nem volt ott?
Domokos Mátyás: Nem tudta megfogni.
Villámgyorsan, mint egy manó, eltűnt.
Marsall László: Hát ez volt
Strasbourgban is, elmondták Nagy Paliék. Végigutazták
Európát, akkor Strassburgban van egy fogadás. – Mikor
érünk már oda? – kérdezi mindig Weöres Sándor. –
Mindjárt már, Sanyikám, már csak hat ilyen kanyar meg nem
tudom micsoda, s abban a pillanatban kiugrott az autóból. –
Ez az? – Igen, itt van a fogadás. – Viharos sebességgel
bement, s mire beértek, rohant föl a lépcsőn. Volt egy terem,
ahol mértek italokat, mire fölértek, már bevágott
kettőt-hármat.
Albert Zsuzsa: Ez azért nem volt túl
korán. Ez már a Kádár-korszak vége felé lehetett.
Steinert Ágota: Hát én azt gondolom,
hogy az Illés Árpád baráti körében kezdett ez kialakulni,
és folytatódott.
Albert Zsuzsa: Arról volt szó, hogy
Amy megfékezte.
Steinert Ágota: Mondjuk úgy, hogy
fékezte – a meg nélkül.
Csernus Mariann: Mikor az életéről
beszéltünk, mondtam is neki: Amy, az életed főműve Sándor
volt.
Steinert Ágota: Tudta is!
Csernus Mariann: Tudta. De én úgy
gondoltam, te jó Isten, ezt a szemtelenséget kimondani, mi
lesz a retorzió erre? De nem, fölvillant a kék szeme, s azt
mondta: igen-igen, amikor kiseprűztem innen az államot, az
ivócimborákat, a hölgykoszorút, igen-igen, az életem
főműve Sándor volt. Seprűvel a kezemben élni! – mondta az
Amy, szó szerint. – És ez egy jelképes seprű is, és egy
valóságos seprű is.
Steinert Ágota: Ezt tudta akkor is,
amikor hozzáment Sándorhoz, feladatot vállalt.
Albert Zsuzsa: Hogy mikor kezdtem
Weöres Sándorékhoz járni, azt nem tudom, 1957-től már
biztosan jártam, ők hívták fel a figyelmemet, hogy van két
ifjú ember, Marsall László és Tellér Gyula, akik járnak
hozzájuk, és milyen jó lenne nekem is meg nekik is, ha a
Rádióban tudnám őket foglalkoztatni. Sőt, azt is mondták,
hogy Tellér Gyulánál szoktak összejönni fiatal költők, és
minthogy nekik is mutogattam a verseimet, gondolták, inkább
átpasszolnak. Ott találkoztam Tellér Gyulával. Te hogyan
kerültél Weöresékkel kapcsolatba?
Tellér Gyula: Valamikor 1956 nyarán
döntöttem úgy, hogy elviszem a verseimet megmutatni
Weöresnek. Weöresről pedig, hogy egyáltalán ilyen költő
van, és hogy milyen izgalmas, nagyon különös módon szereztem
tudomást. Amikor 1953 nyarán Böhönyén katonáskodtam mint a
Pedagógiai Főiskola magyar szakos hallgatója, akkor az egyik
diáktársamnál volt egy Weöres-versgyűjtemény, méghozzá
kézzel írva. Igen érdekesnek tartottam ezt a dolgot, és úgy
gondoltam, hogy Weöres olyan ember, aki mérvadó az én
számomra. Tulajdonképpen Illyéshez is vagy Szabó Lőrinchez,
Kassákhoz is akarhattam volna menni, csakhogy valamilyen okból
mégis Weöres győzött.
El is mentem valamikor egy júliusi vagy
augusztusi napon Sanyikáékhoz – az Írószövetségben
derítettem ki, hogy hol laknak, alig akarták megadni a
címüket. Becsöngettem, s akkor résnyire kinyílott az ajtó,
és a résen egy szemüveg és mögötte egy fél női fej jelent
meg – elég nagy női fej –, és éneklő hangon kérdezte:
Ki az? ki keresi? – Mondtam, hogy Weöres Sándort keresem. –
Milyen ügyben? – Mondtam, verseket hoztam, és szeretném, ha
elbírálnák. S akkor bentről, a szobából Sanyika hasonlóan
muzsikáló, éneklő hangján: Amyka, vedd el a fiatalember
verseit, és mondd, hogy menjen le a Vadrózsába, majd
utánamegyünk. Aztán Amyka ezt újra elmondta nekem, s akkor
benyújtottam a résen a paksaméta verset, lementem a
Vadrózsába. Akkor lehetett kapni Rejtő Jenő Láthatatlan
légió című kis kötetecskéjét, amit az utcán jövet
megvettem, Csernus Tibor illusztrációival, és beültem ott a
szomszéd eszpresszó kerthelyiségébe. Dögmeleg volt, ott
olvasgattam a könyvet, amikor aztán lejött Sanyika meg Amyka,
elkezdődött egy beszélgetés, aztán fölhívtak, és ott
folytatódott náluk. Nagyon meg voltam illetődve, ugyanakkor
azt kell mondanom, hogy végtelenül kedvesek voltak mind a
ketten. Végtelenül kedvesek, tulajdonképpen az
elfogódottságot és a feszültséget leszámítva az első
pillanattól kezdve otthon éreztem magam náluk. És azt kell
mondanom, hogy az első pillanattól kezdve Amyka felől bizonyos
szeretet áramlását éreztem, és ebben sohasem történt
fogyatkozás.
Mindjárt az első beszélgetés: amikor
látták, hogy milyen formakészséggel írom a verseimet, Amyka
az után faggatózott, hogy voltak-e a családban művészek.
Namost, hát elég sokan voltak, én akkor talán nem is tudtam
mindenkiről, de kezdtem elsorolni. Hogy ennek volt-e valami
jelentősége vagy nem, vagy ez csak egy olyan kedves
érdeklődés volt, nem derült ki. Arra emlékszem, hogy 1956
zűrzavaros napjaiban és körülbelül ’57 első felében
hetente kétszer-háromszor is jártam Sanyikához, ő maga
szívesen látott, hívott is, telefonon bejelentkeztem előtte
mindig, vagy előre megbeszéltük, hogy mikor jöjjek
legközelebb. Igazi költői kiképzést vezetett ott Sanyika,
méghozzá úgy, hogy a legfrissebb verseit odaadta, és amikor a
következő alkalommal mentem, ezekről a versekről
vitatkoztunk. Nekem a középiskolás meg hát a főiskolás
versélményeim voltak alapvetően a fejemben, és egy csomó
dologban nem fogtam föl rögtön, hogy milyen struktúrákkal
játszadozik Sanyi, és hogy tulajdonképpen mi a pláne abban,
ahogyan ő írja a dolgait. De nagy kiképzést kaptam, és azt
is hozzá kell tennem, hogy ez a kiképzés nem szorítkozott a
versírás módozataira, hanem hát tudjuk, hogy Sanyikának
nagyon sajátos misztikus életfilozófiája és világképe
volt, és ennek az életfilozófiának, misztikus világképnek
is megismerkedtem egy-egy mozzanatával, egy-egy elemével.
Namost, Amyka két fontos dologban jelent meg
előttem ezeken a találkozásokon. Egyrészt oroszlánként
védelmezte Sanyika alkotóerőit és energiáit, hozzáteszem
sietve, Sanyikával szemben is! Ugye, Sanyika szeretett volna
szétszóródni, elvegyülni a világban, Amyka sarkantyúzgatta
szépen, hogy dolgozzon, hogy ne alkoholizáljon, a legenda
szerint időnként bezárta a szobába, és addig nem engedte ki,
amíg bizonyos fordításokat meg nem csinált. Hogy ez igaz
volt-e vagy sem, azt nem tudom. Sok legenda szövődött Sanyika
köré.
Minden alkalommal, amikor meglátogattam
Weörest, a konyhán keresztül egy egészen kis méretű
cselédszobácskába lehetett jutni a rózsadombi lakásukban.
Ebben a kis cselédszobácskában volt egy ócska, lehet, hogy
összehajtogatott vaságy vagy valami ilyesféle, ezen szeretett
kucorogni Sanyika; volt egy kis borzalmas, de nagyon kedves korcs
kutyácskája, akit Tákónak nevezett Sanyika, Tácsinak
becézett, az ott ült a lábánál, de fönt az ágyon
természetesen, Sanyika a kutya fülét gyömöszölgette
beszélgetés közben. Volt egy iciri-piciri kis asztalkaféle
meg egy szék, én a széken ültem, és Amyka megjelent mindig,
és nagyon kedvesen egy csésze teát vagy kávét odarakott, és
két-három szem kekszet. Ami ugye énnekem, mint még kései
kamaszkoromat élő fiatalembernek, aki a világ minden
élelmiszerét el bírta pusztítni lendületből, elég
abszurdnak tűnt, és ráadásul még abszurdabbnak, hogy Sanyika
láthatólag ehhez hozzá is volt szokva, mert még meg is
felezte a kis kekszet, és akkor egy fél kekszet majszolgatott.
Azt, hogy Amyka a költészet dolgában
eléggé otthon volt, több alkalommal is módom volt
megfigyelni. Bár hozzá kell tennem, hogy – utólag, a mostani
eszemmel értékelve a helyzetet – Amyka valószínűleg jobb
sorsra érdemes költőnő volt, akit azonban Sanyika ragyogása
elhomályosított, vagy legalábbis nem engedte a fényét
látszani és érvényesülni.
Steinert Ágota: Van olyan költő, mint
Weöres Sándor, akire illik a latin mondás: poeta nascitur. Ő
par excellence az a költő volt, aki költőnek született.
Ha beszélgetett vele az ember, megdöbbentette, milyen páratlan
asszociációi támadnak, és a legegyszerűbb és a
legköznapibb dolgokról is mi minden jut az eszébe. Amy
költészete énszerintem nem ilyen. Az övé egy felépített,
kimunkált, bizonyos értelemben elsajátított és műveltségi
anyagra épülő költészet, de ez nem azt jelenti, hogy nem
volt eredendő költői tehetsége. Igazságtalannak tartanám
azt, hogy ha Sándorral akár csak egy pillanatig is párhuzamba
állítanánk, mert nem lehet a magyar költészet egyik
legnagyobbikához hasonlítani, nemcsak őt, hanem mást
sem. Ez méltánytalan.
Lator László: Én is azt gondolom,
hogy Weöres Sándor született költő volt, kivételesen nagy
költő.
Domokos Mátyás: Burokban született.
Lator László: Valami olyat tudott ő,
ahogy a német romantika képzelte el a költőt, akinek
anyanyelve hároméves korától kezdve az, amit az emberiség
valaha tudott, de elfelejtett. De azért az se igaz, hogy Weöres
Sándor csak született költő. Roppant művelt volt,
csak ezt igyekezett titkolni. Weöres Sándor szerette
megjátszani a hülyét, ha szabad így mondanom, az idétlent,
aki ott jön-megy, tesz-vesz, forgolódik, és nem tud semmit,
közben mindent tudott. Elég elolvasni a tizenöt éves korában
írott leveleit, hogy mit tudott a világirodalomról,
festészetről.
Marsall László: Mondok erre egy
példázatot. Egyszer Weöres Sándor azt mondja nekem, hogy
"Tegnap megjelent az ablakomban Vénusz. És aztán egy darabig
ott tündöklött, és..." – mondom, és mi történt? –
azt mondja: "Azt mondta, hogy sokat cigarettázom." Namost,
hogy ez ugratás-e, vagy valóban így van, azt nem tudom.
Domokos Mátyás: De ha Amyról
beszélünk, nehéz elválasztani ezt a két embert egymástól,
már csak azért is, mert életükben, sorsukban, sőt költői
sorsukban is minden ellentét és drámai feszültség ellenére
összetartoztak, összefonódtak. És miközben nyilván
láthatatlanul vívta a maga belső költői szabadságharcát
Amy, mindenestül vállalta Weöres Sándort. Nekem
emblematikusan szép bizonysága ennek a vállalásnak az, hogy
amíg Sándor élt, és együtt voltak, addig ő Károlyi Amy
volt, nem tudom, hogy megfigyelték-e, de Sándor halála után
már mindig azt mondta, hogy Weöres Sándorné.
Lator László: Amy tájékozódni is
segítette Weöres Sándort. Neki két nyelvterülete volt, a
német meg az angol, és ezeket az irodalmakat, költészeteket
nagyon jól ismerte. Weöres Sándor viszont nem tudott, vagy
csak így-úgy tudott nyelveket, ámbár írt németül verseket,
nyilván rosszakat, de egy kiváló német költő azt mondta
rá, hogy hibátlan német versek.
Steinert Ágota: Sőt, franciául is
írt.
Lator László: Én hallottam tőle
Jeszenyin orosz szövegeit felolvasni. Vagyis ő részben nem
tudott, részben megjátszotta, hogy nem tud nyelveket, de valami
furcsa képesség volt benne: egy ismeretlen nyelvből is sok
mindent megértett. De némely költőkhöz bizonyosan Amy
vezette el Weöres Sándort. Nagyon sok költőt közösen
fordítottak, olyan is volt, hogy egy verset ketten együtt
fordítottak.
Amy tulajdonképpen csupa kis verset írt.
Rövid verseket. Persze vannak kivételek, ott van A harmadik
ház, az hosszú vers. De neki igazából nem ez illett a
természetéhez. Hanem az, hogy maga körül – és ez, akár
azt is mondhatnám, női tulajdonság – észrevette a kis
dolgokat, és azokból valahogy meg tudta, ahogy Matyi mondta,
azt a "tranzitállapotot" teremteni. Felemelte azt a
kis dolgot, és felemelkedett az a kicsi vers. Vagyis én azt
gondolom, hogy Amy költészete, összehasonlítva a Weöres
Sándoréval, intimebb, bensőségesebb, érzelmibb.
Steinert Ágota: Rendkívül szerette az
élet perifériájára került embereket, a szegényeket,
betegeket, mindazokat, akiknek valami bajuk volt. Ez aktív
részvét is volt, de nemcsak a költészetében fogalmazódott
meg, tudom, hogy nagyon sokszor segített is másokon.
Tellér Gyula: Én nagyon szerettem
volna egyetemre járni; idővel kimúlt belőlem ez a vágy, de
mondjuk, a hatvanas években mindenféleképpen. Sanyika révén
Kardos Tibor fordítást adott a Janus Pannonius-kötetbe. Egy
Galeotto Marzióhoz szóló versecskét, amelyikben Janus
Pannonius panaszkodik, hogy míg a többiek mennek vadászni meg
mulatozni, piálni, ez volt a pentameteres refrén, hogy "Én
pedig itt egyedül bújom a grammatikát!" vagy "Én pedig
itt egyedül grammatikát magolok!" Kardos Tiborral
megbeszéltük a verseket, mindent, ott volt Sanyika is, Amyka
is, ez is egy kerthelyiséges jelenet volt, és Amyka
tudta, hogy én szeretnék egyetemre menni. Kértem is őt, hogy
ha valahol tud nekem ebben a dologban segíteni, tegye meg. Nagy
meglepetésemre a Kardos Tibor professzor úrral folytatott
beszélgetés közben Amyka előrukkolt. Méghozzá a következő
szöveggel – ma is emlékszem szinte szóról szóra arra, amit
mondott –: "Hát Tiborkám, egy hirtelenszőke, nagyon
tehetséges fiatalember minden vágya az, hogy egyetemre
járhasson." Ez a hirtelenszőke fiatalember ott ült, és
fülig vörösödött éppen. "Nem tudnál-e ebben
segíteni?" Azt kell mondanom, hogy Kardos Tibor kapásból
elutasította a dolgot. Pedig ott ült, tudta, hogy rólam van
szó, és láthatta – abból, ahogyan például én az ő latin
ejtését megbíráltam, mert az ő latin ejtésében nem voltak
világosak a rövid és a hosszú magánhangzók, és ennek
következtében a disztichonba nem illett bele az a skandálás,
ahogyan Kardos Tibor skandált –, láthatta Kardos Tibor, hogy
én diák létemre konyítok, vagy frissen végzett tanár
létemre – bocsánat – konyítok valamit ezekhez. Kapásból
elutasította, Amyka pedig utólag még vigasztalt is engem.
Egy másik jelenet van előttem – 1957–58
körül lehetett –: Sanyikáék vettek valahol a Rózsadombon
egy telket. Talán nem is a Rózsadomb volt ez, már egy kicsit
hátrébb.
Albert Zsuzsa: Ez a Muraközi utcai,
nem?
Tellér Gyula: Talán Muraközi utca –
ahol nem volt semmi, csak egy lejtős telek. És eléggé vad
rét volt rajta. Jó nyár volt, és akkor elmentünk megnézni a
Sanyikáék telkét. Mert ott valakivel találkoztak Sanyikáék,
gondolom, talán valami építész vagy nem tudom micsoda
lehetett. Kimentünk a telekre, ültünk ott hárman, Sanyika –
olyan furcsán szerette csipegetni és fogni a tárgyakat, furcsa
kéztartással – piszkálgatta akkor ott a virágokat,
kitépett valami növényt, és megkérdezte Amykától:
"Amyka, ez gólyacsőr?" Én meg ott ültem, akár
úgy is el lehetett képzelni, hogy most itt van egy házaspár,
és itt van a gyerekük velük. Volt ilyen hangulata az
egésznek.
Volt egy pillanat, amikor kiváltságos
helyzetem megrendült Weöreséknél, méghozzá úgy rendült
meg, hogy egyszerre csak elkezdtek mások is özönleni hozzá.
Társaságok alakultak ki, és nagy beszélgetések. Amyka már
nem szervezett nekem magánbeszélgetéseket Sanyikával, hanem
mindig egy ilyen nagy társasággal együtt jelentem meg, és
ebben az Amyka Sanyi-védő munkálatait vélem felfedezni.
Utólag megértettem ezt az egész dolgot, de őszintén
megmondom, hogy nem esett túlságosan jól. Ez körülbelül
egybeesett azzal a másik folyamattal, hogy én Sanyika gondolati
hatása alól tudatosan is elkezdtem kihúzódni, nagyon erős
hatása volt Sanyikának, és ez a két dolog együttesen is oda
vezetett, hogy meglazult a kapcsolatunk, aztán én nem is
jártam már többet hozzájuk.
De azért Sanyika időnként fölhívott engem,
és az olyan műfordításait, amelyeket nem volt már kedve
elvégezni, rám lőcsölte, én természetesen örömmel
elfogadtam, és ha a kiadó ebbe beleegyezett, akkor meg is csináltam.
Még egy esetre emlékszem, ami mutatja, hogy végül is semmi se
változott, csak a kapcsolat lazult meg. Én az Árpád
Gimnáziumtól nem messze lakom. Sanyika és Amyka valamilyen
önképzőköri meghívásra látogatást tett az Árpád
Gimnáziumban, és ott beszélgettek. Én régi diákja voltam a
gimnáziumnak, meg kapcsolatot tartottam a tantestülettel,
fölmerült valahogy a nevem, hát erre odatelefonáltak nekem,
hogy itt van Sanyika, Amyka, menjek oda. Persze szívesen
odamentem, és nagyon kellemes beszélgetés alakult ki megint.
Bementem Sanyikával és Amykával a diákokhoz is, ott ültem,
nagyon figyelemre méltó volt, hogy Sanyika mondott verseket,
vagy olvastak föl tőle talán, meg ő is mondott. És aztán
Amyka. A vers címére, amit Amyka olvasott föl, már nem
emlékszem, de talán az volt, hogy A kosár. És a
verssorok szavainak a mozgatásával olyasféle hatást
igyekezett elérni, mint ahogyan a kosárfonó a fűzvesszőket
egymás elé, egymás mögé kanyarítgatva befonja, a végén
körbeérnek a vesszők, és kijön belőle a kosár. Ez nagyon
ügyesen és nagyon szépen meg volt modellezve, és Amyka,
amikor elolvasta a verset, egy kicsit magyarázni is kezdte, de
nem kellett sokat magyarázni, nagy sikere volt a gyerekek
között, és a különös, furcsa beszédmódja, neki is, meg
Sanyikának is, tulajdonképpen még jól is jött. Mert a
gyerekek számára ez a hétköznapi stílusból és
beszélgetésből kiemelte az egész eseményt, és annak, hogy
Amyka is szeretett kicsit affektálva beszélni, nagyon jó
hatása volt, lehetett látni, hogy a gyerekek megértik,
élvezik, és tényleg élmény a számukra, hogy a legjobb
költészettel találkoznak.
Csernus Mariann: Egy mondatot csak...
Beugrott nekem egy kép. Az unokahúgát nagyon jól ismerem,
Károlyi Alicé-t. Az ember az utolsó másodpercig valahol,
amikor már minden szétment, őrzi azt, ami benne a legfontosabb
volt. Tehát az unokahúga mesélte, ez már halála előtt
néhány nappal történt, rettenetes hőség, negyven fok
Budapesten, és Amynak vettek egy kék színű kis sortot, hogy
kiüljön végre az erkélyre. Amy, aki akkor már nagyon régen
nem kommunikált senkivel, talán csak magában Sándorral néha,
ült kinn, s egyszer csak ránézett erre a kis kék
halásznadrágra, felkacagott, ahogy ő szokott, s azt mondta:
Nahát, ez pont olyan színű, mint a szemem! Most is, ahogy ezt
mondom, bőgnöm kell, mert nekem ebben az egész Amy benne van.
Kilencven-egynéhány évesen is, ahogy elment közülünk, mert
ez előtte volt egy-két nappal.
Albert Zsuzsa: Sokat jártál hozzájuk,
amikor a Psychére készültél.
Csernus Mariann: Rengeteget. Aztán
amikor vidékre mentem a Psychével, ők is jöttek velem.
Anyám és a lányom mellett életem két legfontosabb embere
volt. Köszönöm az életnek ezt az ajándékot, Sándort és
Amyt, hogy ilyen közelről és ennyi ideig ismerhettem őket.
Tellér Gyula: Amyka igen művelt és
nyelveket tudó, jó műfordító is volt, ez akkor derült ki,
amikor Sanyikától kaptam ugyancsak ilyen uraságtól levetett
fordítanivalókat, valamilyen angol antológiába, elvittem
nekik a fordítást, nézegették, próbálgatták a dikcióját,
tehát nagyon komolyan foglalkoztak azzal, hogy én mit
produkáltam. Az egyik versben volt valami ilyen, hogy: the
last twist of the degger vagy the last twist of the knife
– tehát a kés utolsó megfordítása. Én azt a twistet
– rosszul egyébként – döfésnek fordítottam, és akkor
Amyka ott nagyon szemléletesen az asztalon lévő kezével,
mintha egy kés nyele volna a markában, fordított, csavart
egyet rajta, hogy a twist, az azt a mozdulatot
jelenti, és hát bizony ezt a mozdulatot jelentette, úgyhogy
lehetett látni, hogy Amyka jelentős ismeretekkel rendelkezik
nyelv, fordítás, pontosság, kifejezőerő dolgában, ez ugye
jellegzetes, hogy valaki el tudja játszani a szavakat.
Albert Zsuzsa: Steinert Ágota volt
Károlyi Amy majd minden kötetének a szerkesztője.
Steinert Ágota: Tizennyolc kötete
jelent meg Amynak, és abból tizenkettőt én szerkesztettem.
Ezek csak a verseskötetek.
Albert Zsuzsa: Milyen állomásait
látod ennek a költészetnek te, aki évtizedek során nemcsak
tanúja voltál, de aktív gondozója is, Amy halála után pedig
rád lett bízva a hagyaték gondozása?
Steinert Ágota: Az rettentő súlyos
és nehéz helyzet, hogy valakinek csak nagyon későn jelenik
meg az első verseskötete: 1947-ben, a Szegezzetek a
földhöz csillagok. A kötet megjelenésekor Amy, ha jól
számolom, harmincnyolc éves volt. Így indulni nem
könnyű. Utána jöttek az ötvenes évek, amikor, ugye,
mindnyájan tudjuk, hogy mi történt, még Weöres Sándor is
csak műfordításokkal lehetett jelen az irodalmi életben. Amy
következő munkája a Holdistennő című kötet, amit
1957-ben adtak ki, amikor már negyvennyolc éves volt, és csak
attól kezdve nyílt alkalma és lehetősége arra, hogy a
verseit publikálhassa. Nagyon érdekes dolog, hogy milyen
rengeteg verse maradt a hagyatékában korai, fiatal
éveiből. Nem is azt mondanám, hogy ezek zsengék, mert
ugyanolyan színvonalúak, mint a Szegezzetek a földhöz
csillagok darabjai, inkább megjelenés híján elvetélt
alkotások, amiket belső érése során szükségszerűen
meghaladott. Amikor végre megjelenhetett, már nagyon tudatosan
válogatott, sok mindent félretett, mert nagyon igényes volt
önmagával szemben, akármit nem akart kiadni a kezéből.
1957-től, hogy úgy mondjam, fölfelé ívelt a pályája, mert
végre "levegőhöz" jutott. Azt gondolom ugyanis, hogy
minden embernek szüksége van lehetőségekre is, nem csak
tehetségre.
Domokos Mátyás: Amikor ő rátalált
Emily Dickinsonra, és erről beszélt Fülep Lajosnak, akit
mentorának tekintett, Fülep nagyon biztatta őt, hogy igenis
foglalkozzék vele, fordítson belőle minél többet. De valahol
olvastam Fülep úr egy levelét, amiben nagyon bölcs
figyelmeztetéseket is fűzött ehhez, hogy vigyázzon, mert
Emily Dickinson költészetének a fordítása közben
nemkívánatos költői irányokba lehet elcsúszni, éppen
azért, mert ha nem sikerül érzékeltetni, hogy a
kicsiségekben is mindig többről van szó, akkor
meghamisítódik az egész.
Azt hiszem, hogy az ő Emily Dickinsonhoz való
vonzódásában talán a saját sorsa is közrejátszott olyan
értelemben, hogy egy befalazott költőnőt tolmácsol, akit a
maga igazi mivoltában nem ismerhetett meg a világ, és Károlyi
Amyban megvolt ez az érzés.
Albert Zsuzsa: Nézegettem ezt a képes
könyvet, próbáltam végigkísérni vele Amyt: nagyon
szép kislány volt. Ugye? Aztán egyetemista korában mintha
valami tragikus dolog történt volna vele, amitől valaki verset
kezd írni. Az ő költőlétének volt családi előzménye is,
az édesanyja zongoraművész – lehetett volna, de férjhez
ment, és született három gyereke; az édesapja, ha jól tudom,
Óbuda polgármestere volt egy időben. Elgondolkodtató, ahogy a
képeken megjelenik egy élet, például az, hogy egy ilyen
ábrándos kislány, amilyen ő volt, valamitől valahogy mássá
válik. Kamaszkori trauma? Nekem Amy azt is elmondta, milyen
szomorú dolog, hogy nem lett gyereke. És ha ő tett volna
ellene, akkor most az rettenetes lenne. De nem lehetett. Talán
ezért volt Sanyika nemcsak a férje, hanem a gyereke is.
Steinert Ágota: Amikor meghalt Weöres
Sándor, ez ismét nehéz helyzetbe sodorta. Nem is kell
magyarázni, mit jelent az, amikor valaki a társát elveszíti,
de ezen túlmenően is, férje halálával egyfajta irodalmi
biztonságot, védettséget is elveszített. Beszéltünk arról,
hogy milyen nehéz volt egy zseni árnyékában költőnek lenni,
de arról nem, hogy bizonyos fokig védelmet, megszólalási
lehetőséget is nyújtott Károlyi Amynak Weöres Sándor léte.
Halála után – kivéve a veszteség szörnyű élményét
megfogalmazó, döbbenetes erejű és szépségű verseit –
szükségszerű, hogy egyre inkább töredékes sorokat, kisebb
jelentőségű műveket írt, de ezekben is nagyon sok szép
kép, részlet van. Mégis, azt gondolom, hogyha az egész
pályáját áttekintjük, akkor azt a lehetőséget, amit
magában hordott, végül is meg tudta valósítani.
Elhangzott két részben,
2004. július 23-án és augusztus 20-án a Magyar Rádióban.