|
Tőzsér
Árpád
Faustus
Prágában
Molnár Albert
utolsó prágai megkísértése: hősünket itt – új Faustusként!
– főleg önmaga kísérti
Prága, 1604.
Molnár Albert Rudolf császárnak bemutatja a latin–magyar
szótárát, melyet a császár kegyesen fogad, s bécsi
professzorságot ígér a tudósnak. Az udvari tanácsosok és
papok viszont közönséges reformációra való szándékkal s
azzal vádolják Molnárt, hogy a vásártéri Faustus-ház
ördögeivel cimborál, s pápistaságra intik. – A tudóson a
vád és a kísértés súlyától kitör régi betegsége, az
eskór. Betegségében prágai vendéglátójának, Johannes
Keplernek, a csillagásznak a felesége ápolja. Molnár,
rohamoktól gyötörve, álmot lát: Faustus az elkárhozása
után azt a feladatot kapja Lucifertől, hogy tartsa Molnárt az
örök habozás állapotában. – A következőkben a
történet zárójelenetét látjuk: Molnár Albert
padlásszobájában, Kepleréknél vagyunk. Késő éjszaka van.
A színen Molnár és Kepler, látszik rajtuk, hogy régóta
beszélgetnek, vitatkoznak. Később Faustus szelleme is
megjelenik a színen.
Kepler
(mintegy a
korábban kezdett gondolatot befejezve)
Aki érezve
hisz, az tükrözi
Istent, aki
tudva: tükrözteti.
Emez már
alkotás. A férfiban
a teremtés
játszódik újra el.
Molnár
(néhány
pillanatig hallgat, a hallottakon gondolkodik)
Holnap indulok,
jó Johannesem –
Illik
megköszönnöm a fedelet,
mit
nyújtottál, és sok okos szavad.
Indulok – majdnem azt mondtam: haza,
holott a német föld, Germánia
sokkalta inkább neked a hazád,
az enyém meg máshol van, hogyha van.
Kepler
Hazád ott van, ahol gyökereid –
s mindnyájan a nőben gyökerezünk,
s a nő – nőnk, anyánk – a Földdel
rokon,
la terre, tá zem –
tanúsítja a nyelv.
Molnár
Messzire futottál, Johannesem –
Én csak hazát mondottam az előbb,
s te rá mindjárt – világegyetemet.
Kepler
A világegyetem absztrakció,
ha léted nem érintkezik vele.
S ha érintkezik: a nő a közeg,
az eszméhez a hús, a csontozat.
Ennyiben a tudomány is poézis,
a törvényig az élmények lökik.
Molnár
Lebecsülöd s túlbecsülöd a nőt,
de értelek, jobban, mint gondolod.
Egy az igényünk: valami kapocs
az Isten képlékeny végtelenében.
Te nőt mondasz, azaz természetet,
mások hazát, s megint mások egyént.
Kepler
A nő anyag, a haza eszme csak,
amaz szolgál, emezt szolgálni kell –
Te milyen "hazát" szolgálsz ezután,
holnap hová visz utad s a kocsi?,
vissza Altdorfba, vagy Bécsbe talán?
Molnár
(Megjelenik
mellette Faustus szelleme. A következő szöveget már Faustus
mondja, de Molnár hangján. Pillanatokra a két figura egymásba
tűnik, nem lehet tudni, ki beszél: Molnár vagy Faustus. Faustus
– mintegy helyeslően vagy intően – az elkövetkező
jelenetekben is mindig hasonlóképpen megjelenik,
következtében Molnár bizonytalankodni, habozni kezd, illetve
ellentmondásosat, "szabad szelleműt" mond. Faustust fizikai
valóságában csak a nézők látják, a színpadon senki sem
érzékeli, Molnár is csupán érzi a jelenlétét.)
Én egyszer már
vettem útijegyet,
mindjárt
érkezésem után: Pozsonyba!,
látni akartam a
családomat.
Felkelt Bocskai,
s elálltam utamtól.
Nem vágyok
kardok s tarackok közé,
literátus
vagyok, nem katona!
Hogyha most
Bécsbe váltanék jegyet,
lelkemben
dobolnék föl hadakat,
az önmagával
csatázó tudat
hajdúit, új Erinnüszök
hadát.
S ez a had
amannál jobban riaszt –
Miért mennék
akkor hát Bécsbe, mondd?
Kepler
Kérdem én is!
Az ilyen "belviszály"
céltalan harc,
elpocsékolt inak.
Jól döntesz,
ha Wolf Unvertzagt kegyét,
a bécsi
állást nem fogadod el!
Molnár
Úgy
döntöttem, nem döntök: maradok
természetemben,
amelyben születtem,
melyben alkatom
szellem, öntudat lett,
s magam egyén,
a mindenkori két
út között a
lehető harmadik.
Holnap Altdorf
vár rám, visszamegyek,
mint az inga,
amely mást nem tehet,
de lelkem itt
marad közöttetek,
belső
szabadságban, a harmadik
úton, melyen
járni Prága okított.
(Faustus el.)
Kepler
Bene! Bár e "belső
Prága" talán
tebenned él csak, s a való kicsit más
–
Igaz, a szellem, lényege szerint,
nem tarack s nem ármány, mégis: mi
gyakran
kényszerül ármányra, fegyverre, hadra!
–
Indulásod előtt találkozunk.
Mindjárt hajnalodik, jó éjszakát!
(El.)
Molnár
Jó éjszakát! Legyen álmod könyű,
gondjainknak terhét hagyd itt nekem!
(Az ablakhoz lép, kinyitja.)
Töprengek kételyek sötét ködében,
s nappalnak hazudom az éjszakát!
Döntöttem, hogy nem döntök...! – Lám,
kimondtam
megint a szót, az elkötelezőt
(bár egy erő a számban megcsavarta) –
(Lassan az asztalhoz ül, kinéz az
ablakon.
Faustus szelleme ismét
megjelenik.)
Töpreng a sötét, virradjon-e már?,
és latol az elme, érdemes-e
virradni?, nem jobb-e a nagy, nyugalmas,
osztatlan éjszaka, melyben a tárgyat
még nem választja el a fény a
tárgytól,
s az embert önmagától tudata?
Molnár Albert!, tudósnak mondanak,
vess most számot magaddal, életeddel:
ki vagy?, mit ér, amit eddig tanultál?
Mit ér a teológia s a jog,
s mit ér a bölcselet, ha te, magadról
nem tudhatsz meg semmit sem általuk?
A tudás – a jó s rossz pólusai
helyett – kétséges pántokra akasztja
a lélek üvegét, s az megvakul,
mint tükör az elfelejtett falon.
Áll az ember a keresztutakon,
s míg ott bogár s egér elboldogul,
ő jobb s bal lábát sem ismeri föl.
Pozsony vagy Bécs? Amott kard, itt
kereszt!
Rág az eszme, mint a csontban a szú,
bomlik, ami bomlani nem kiván.
Mi különbség állam s egyház között?
Az egyénből mindkettő közt csinál,
kísérti torral, fényes városokkal,
de önmagán túlra, álságba, hegyre,
sivatagba, téves térbe viszi –
Mentsük lelkünket, az egyént: magunkat,
hová az Úr a terekből kiszállt!
Bomolj, világ, én elhagylak, bomolj!
Bomolj meg, és föl, az elemeidre:
már láttam, mi küzd a tereiden
(nem eszme, hiszen az, ha nem epével
teli torok süvölti, pára csak!),
nem érdekel bérelhető tudás,
s arany sem, ha én magam sár vagyok;
s a nő?, a nő!, nos, az majd megtalál,
hogyha úgy talál meg, mint... mint
rabot,
s nem reszket vállalni áldozatot.
Bomolj, világ!, láttam szerkezeted,
vagy véltem látni, bomlott óra volt,
mit bomlott órás vaskóval javított,
s megrettent, ha az óra is ütött;
véltem látni dühödt rúgóidat,
s csalót, ki ganéjjal kenegetett –
annyi már az ütköző érdek a
tengelyeidben, hogy csak ütközet
billentheti meg a tárcsáidat –
Az új század felhúz vagy összetör:
én lelkem szigetére vonulok,
hol az égből maradt még tán darab –
Bomolj, világ! – S fald fel önmagadat!
Részlet egy készülő drámai
költeményből.
