Krakkói galambok

„boldog az igazi magyar nem lehet soha”

(Bohdan Zadura)

A galambokról, Gábor, róluk még
írnod kell, hányadik éve, hogy itt vagy,
és sehol egy galambos vers, sehol
a kurrogó tolongás, a fémszürke
tenger, a szárnysuhogás sehol. Ne hidd,
hogy ilyesmit megtehetsz. A galambok
elvarázsolt lengyel vitézek, ezért,
hogy gúnyájuk kopott, a párkányon
őrszemként ülnek, tenyerünkből etetnünk
ezért szép őket. Fejünkre is csak
azért szállnak, hogy védelmezzenek.
Te magyar vagy, ezen csak fintorogsz.
Menj a Galamb utcába, tócsák közt
kerülgetni őket. Vagy álldogálj
a bódék között a piactéren,
élvezd, hogy a tetőről arcodra
seprik a havat, meglegyintik vállad,
a hajad, élvezd, hogy vannak, hogy vagy,
neked nem lehet könnyű, te magyar vagy,
száll rád a porhó, írj erről verset, írd:

 

Egészen apró

A vizitációs nővérek kolostorának
kertjében, pár perccel este hét óra után
egy idős apáca sepri az utat, egészen
apró és egészen halk, derekán kékeszöld
kötény, lábán elnyűtt papucs, a hatalmas platán
törzse el-eltakarja őt, a középkori
kolostorfal árnyékot vet egy bogárra, bódult
virágok, bódult szótlanság, macska kerülget
egy pocsolyát, Krisztus kőszobrára rigó száll,
feketerigó üldögél a Megváltó karján

 

Mi újság Krakkóban?

(Éles Mártának)

Esténként hársak alatt üldögélek
egy középkori ház udvarán, sör és
mézlikőr mellett szelíd verseket
fordítok, a túrótortán kúpban áll
a sok-sok mazsola, a pincérlány
uramnak szólít, mosolya kedves,
körülöttem mindenki halk, egy veréb
az asztalra száll, a fecskék ma is
gyakorlatoztak a Mária-templom
körül, a sarkon ott ült rezzenetlen
a két szoborember, egy lány cilinderrel
a fején hegedült, a levegő langyos,
a város lágy, a versek szelídek