Jámborné Balog Tünde

Ha lejönnek a szarvasok

Pop Simonné öltözik, mondom, amíg gyertya és gyufa után matatok a hirtelen támadt sötétben, és erre, mint egy szezámra, hatalmas csattanással megnyílik a múlt nehéz kapuja – vagy villám csap a sarki transzformátorházba? –, és nekem nincs már szükségem tűzszerszámokra. Pop Simonné öltözik, ennyi az egész. Csak ezt kell mondanom, és a fel-felvillanó hideg fényben bolondos, furcsa társaság lejt elő a sötétség boltozata alól: a V**-ben töltött esztendő szereplői. Egymás kezét fogják, mint a középkori haláltáncmetszeteken, és már semmi sem állíthatja meg őket. Lám, ott ugrándozom közöttük én is, megszeppent kislány, hajamban két nagy fehér máslival, szemem sarkában könnyel, szám csücskén mosollyal, készen arra, hogy átkeljek velük a patakon. Időtől megfeketedett, fedett fahídon taposunk, korhadt deszkák nyikorognak alattunk, és az egész tákolmány úgy imbolyog, mintha menten össze akarna roskadni. Megkönnyebbülök, mikor homályos bizonytalanságából kilépek a túlsó partra. Lassan emelkedő ösvényen kaptatunk a napsütésben, gőzölgő kalangyák sorfala között, és csak akkor torpanunk meg, amikor az út végén sárguló, csenevész kukoricás fölött meglátjuk a Csúcs fehérrel erezett, sötétkék piramisát. Nézzétek, már hó van rajta, szólal meg csodálattal apám, és a nyár végi melegben megtörli izzadó homlokát.

Anyámmal előző nap érkeztünk, másfél napi vonatozás után, és én, a síkföldi gyerek nem tudok betelni a látnivalókkal. Itt minden más, mint otthon, a táj, a házak, az emberek. Más színe van az égnek, másmilyenek a fák, a szénaboglyák, és az utcák mind lejtenek vagy emelkednek a hegyektől ölelt városkában. Némelyik olyan meredek, hogy attól félek, menten legurulok róla, ám a csíkos katrincát viselő, bocskoros asszonyok könnyű lábbal lépkednek az éles köveken, fejükön sajttal megrakott kosárral vagy savanykás tejfellel teli barna cserépkantával. Mindenütt árulnak valamit, és a házak pincegádoraiban sötétzöld héjú, vérpiros bélű, kövér görögdinnyéket kínálnak nagy szakállú, kaftános öregek. Bábeli zűrzavarban nyüzsög a nép: románok, ruszinok, zsidók, németek, magyarok rajzanak az utakon, és a nyitott ablakon behallatszik soknyelvű zsivajgásuk. Apám fából épült kis szállodában lakik, Zintz néninél, egy fekete ruhás, fehér hajú cipszer asszonynál, és vacsorázni Lax Gitelhez megyünk. Emeletes, stukkódíszes, monarchiabeli épület az étterem, ablakai fölött töredezett gipszrózsákkal, és hiába próbálgatom, nem tudom kisilabizálni cégtábláján az Ortodox kóser étkezde és autógarázs feliratot. A betűket ismerem, hosszú utazásunk alatt rendre kibetűztem az állomások nevét, ezzel a szöveggel azonban nem boldogulok.

Bent, a földig tükrös étterem egyik asztalánál feketébe öltözött, szakállas kereskedők szelik a libasültet, másikánál katonatisztek pezsgőznek, a harmadiknál mi eszünk bécsi szeletet sült krumplival, mert Lax Gitelnél akkor még minden kapható. Itt nem tudsz olyat kitalálni, amire azt mondanák: nincs, magyarázza apám, és mesélni kezdi, hogy egyszer a járásbíró osztrigát kért, fogadásból. Természetesen nem gondolta komolyan, a pincér azonban szemrebbenés nélkül felvette a rendelést, és tizenöt perc múlva megjelent egy tál gőzölgő kagylóval. Osztriga? Itt? Tényleg az volt?, ámuldozik anyám. Fogalmam sincs, tudod, hogy nem osztrigán nőttem fel, de Zsiga se, nevet apám. Látnod kellett volna, mikor szemébe nyomta a monokliját, és azt mondta a pincérnek: Vigye vissza, kéhem, csak nyehsen szehetem.

Apám nemigen evett akkor este, inkább beszélt. Telítve volt élményekkel, és vágyott rá, hogy megossza anyámmal ezt az érdekes, idegen világot, amely megbabonázta. Már majdnem egy éve távol volt tőlünk, előbb a tanfolyam miatt, azután mert megkapta a kinevezését ide, V**-re, a Máramarosi- és Radnai-havasok lábánál fekvő járási székhelyre, ahová végül búcsú nélkül utazott el, mert anyám bezárkózott előle, mikor hazajött a ruháiért. Minket átvittek nagymamáékhoz, és Anka segített neki csomagolni. Sose látom többet, anyuka, zokogta anyám, mire nagymama azt mondta, hogy nincs neked olyan szerencséd, leányom, és igaza lett. Egy hét múlva megjött az első anzix V**-ből, a fedett fahíd képével, és aztán szinte naponta érkezett képeslap vagy levél, hosszabb-rövidebb beszámolókkal, mindig nekem vagy öcsémnek címezve, a sorok között megbújó, nem nekünk szóló célzásokkal, üzenetekkel, és anyám – hiába próbálta nagymama lebeszélni – szorgalmasan válaszolgatott a mi nevünkben. Ez a levelezés újra közel hozta őket egymáshoz, ám a levél mégiscsak egy darab papiros, nem helyettesítette azt a tapintható, szinte materiális kapcsolatot, ami azonnal létrejött kettőjük között, mihelyt egymás közelébe kerültek, és azt a mélységes figyelmet se, amellyel egymás szavain csüggtek. Mindketten jó elbeszélők voltak, színes, szellemes képet tudtak festeni a leghétköznapibb dolgokról is, akkor este azonban Lax Gitelnél felülmúlták önmagukat. Anyámat földöntúlian széppé tette valami belső ragyogás, apám pedig elbűvölt mindkettőnket. Úgy bánt a hangjával, mint egy hangszerrel. Kellemes baritonja hol dallamosan zengett, hol panaszosan suttogott, és mikor magányos estéiről beszélt, amelyeket csak a ránk való emlékezés tett elviselhetővé, dorombolt, mint egy hízelkedő kandúr.

Volt miről mesélnie. Már jól ismerte a vidéket, bejárta a környező falvakat, horgászott pisztrángra a Visóba ömlő kis hegyi patakokban, vadászott szarvasra az Ünőkő felhőket pipáló csúcsa alatt, és leereszkedett a föld gyomrába is, ahol csillogó kősóból faragott, vaskos oszlopok tartották a bánya fölötti sziklabérc hatalmas tömegét.

Múlt vasárnap is kirándult, megmászott egy kisebb hegyet. Úttalan utakon, meredek facsúsztató árkokban kapaszkodott felfelé, pedig kényelmes, kitaposott ösvény is vezetett a csúcsra, de eltévedt, és a fenyvesek fölött egy réten találkozott a csimbókos szakállú, bocskoros Lajos Imre bácsival, akinek ősei százötven éve élnek a havasokban, és bár idáig minden Lajos német nőt vett feleségül, magyarnak tartja magát. Négy gyereke, egy felesége, egy tehene, három tyúkja s egy kutyája van, meséli apám, de nagyon szeretne még egy birkát is. Talán meglesz, mert mikor a román gazdák elválasztják a bárányokat, egyet ajándékba adnak valami szegény embernek, s a szomszédja neki ígérte az ideit.

Mostanában gyakran gondolok arra, hogy vajon megkapta-e a bocskoros magyar a román báránykát, s élnek-e még Lajosok arrafelé, avagy elsodorta őket is a történelem és a mai aranymosók húszezer tonna iszapja. Néha álmodom erről. Ocsmány, szürkészöld masszában vergődik Zintz néni, fehér haja és a dinnyeárusok nyúlszőr kalapja úszik a sártenger tetején, de csak másodpercekig, mert leránt mindent a mocskos örvény, a lányok csíkos katrincáját, Pop Simonné kerek melleit, és a holdat, igen, a holdat is. Végül magába szippantja Lajos Imre bácsit is a hegyről. Látom, ahogy bucskázik lefelé a lejtőn, belezuhan, és elmerül a völgyfenéken hömpölygő sárfolyóba, szeme-szája megtelik ólmos iszappal. Néhány pillanatig még látszik a két karja: egy bárányt emel az áradat fölé.

Vacsora után hazaindulunk Zintz nénihez – előttünk két lassú, nagy árnyék, közöttük egy ugrándozó kicsi –, és akkor a fölfelé kanyargó utca hirtelen elsötétedik. Minden fény kialszik körös-körül a lejtőkre épült városban és a völgyben is, még a házak korábban világos ablakszeme is elsötétül. Mi történt?, kérdezem. Eloltották a villanyt, válaszolja anyám, és apám komoly arccal magyarázza: Mert Pop Simonné öltözik, mondja, és a furcsa név – a villanytelep és fűrészüzem dúsgazdag tulajdonosnőjének neve – abban a minutumban befészkeli magát képzeletembe, és testet ölt, hogy aztán soha többé ne tudjak megszabadulni tőle; emléke máig kísért minden váratlan áramszünetben. Öltözik Pop Simonné, hallottam legelőször apámtól és később másoktól is V**-ben. Ezt mondja sajnálkozva a gödröcskés kezű, kövér fodrásznő, és anyám csavarókkal telerakott, még vizes fejét puha, rózsaszín törülközőbe bugyolálja; ezt mondja csúfondárosan Zsiga bácsi, aki könyvekkel zsúfolt, sötét szobájában lágytojást főz nekünk agglegény-uzsonnáján, és ezzel nyugtatgat Ileána is a koromsötét moziteremben, ahol a legelső sorban ülünk, mert félreérti anyám eligazító szavait: Első helyre vegyen jegyet, kérem.

Pop Simonné öltözik, visszhangzik fülemben a v**-i kórus, és megjelenik előttem ő maga is, kibújik ruháiból, és úgy, pucéron illegetni kezdi magát plafonig érő tükre előtt, mint a patikusné P**-ben, ahol korábban laktunk. Az esetet a mi Ankánk hallotta az állatorvosék Erkájától, akinek a gyógyszerészék Katkája pletykált a vén patikárius fiatal asszonyáról. Anka krumplipucolás közben, a konyhában tálalta ki értesüléseit. Anyám tovább kavarta a rántást, nem szólt semmit, nagymama azonban fölháborodott: Micsoda szemérmetlen perszóna az a nő, ki kéne seprűzni a faluból, csattant föl. Tudtam, kiről beszélnek, apám néha magával vitt a patikába, ahol mennyezetig érő, sötét szekrényekben csodaszép, színes üvegedények, vaskos porcelántégelyek, régi ónkannák sorakoztak, és előttük cikázott keskeny, fehér arcával, parókaszerű, loboncos fekete hajával a fiatal patikusné, akit anyám Kis Rüfkének, nagyanyám pedig A Lotyónak nevezett. Mint egy lassított némafilmen, ma is látom mozdulatait: éppen finomra tör valami darabos anyagot egy fajanszmozsárban, majd hosszú körmű, ragadozómadár-ujjaival apró súlyokat helyez a talpas ezüstmérleg egyik tálkájába, és finom, kénsárga port szór a másikba. Azután megjön a hang is a kép után, kedveskedve próbál szóra bírni, én azonban ellenállok. Nem kérek a selyemcukorból, amit pillangós fogantyújú bonbonnière-ből kínál, és hiába ígéri nekem a sztaniolpapírból tömörített, biliárdgolyó nagyságú, súlyos ezüst gömböt, megmakacsolom magam, még köszönni sem vagyok hajlandó neki.

De anyuka, ne a gyerek előtt!, szól rá anyám nagymamára, mert akkor veszi észre, hogy én is ott vagyok, és összeszorított szájjal, dühödten kotorja vödörbe a lábos megfeketedett tartalmát, a szénné égett rántást. Persze elkésett a figyelmeztetéssel, mert az illetlen kép és a hozzá tartozó szó abban a pillanatban rögzült. Nem volt nehéz elképzelni a Kis Rüfkét csupaszon, mert nagyon hasonlított arra a meztelen nőre, akit egy Goya- – én Gólyának betűztem – albumban láttam az állatorvosék szalonjának asztalán. Selymekkel letakart díványon feküdt, két karjával a feje alatt, és úgy nézett rám, mintha mulatna megbotránkozásomon.

Nagyon kíváncsi vagyok a titokzatos Pop Simonnéra, szeretném valóságosan is ismerni, de a Visó völgyében töltött esztendő alatt egyszer sem találkozunk vele. Talán nincs is Pop Simonné, gondolom néha, bár a villany makacs rendszerességgel alszik ki hetente többször is, és ez azt bizonyítja, hogy nagyon is létezik, ezért mégis tovább színezem a Kis Rüfkére mindjobban hasonlító képzeletbeli portréját. Nagy aranykarikát csippentek a fülébe, és széles karimájú, piros kalapot teszek sötéten göndörödő, makrancos frizurájára. Gyakran eszembe jut akkor is, ha nem figyelmeztet rá a hirtelen támadt sötétség, és az ő számlájára írom apám kimaradásait – biztosan Pop Simonnénál van, nem kiszálláson valamelyik hegyi faluban, amikor anyám percenként néz fel a nagy ingaóra cirádás mutatójára –, és titokzatos személyében látom nagyapa váratlan, rajtaütésszerű látogatásának okát is.

Pop Simonné?, ráncolta össze homlokát apám, mikor egyszer, évekkel a háború befejezése után kérdezősködni kezdtem felőle, Pop Simonné nem lakott V**-ben. Valami rokona vezette a fűrésztelepet, és a bevételt Bukarestbe küldözgette utána. Amárék ismerték, azt mondták, csúf, zsémbes vénasszony volt; cujkát ivott, és úgy káromkodott, mint egy kocsis, tette még hozzá, de hiába, Pop Simonné akkor már ragaszkodott tőlem kapott identitásához, és nem hagyta átfesteni a róla készült képet. Egy szavát sem hittem el apámnak.

A céda!, mondja nagyapám, mert nem látja, hogy egy fotel mögött altatom Zizit, hosszú lábú rongybabámat, és élesen metszett arcát elönti a pirosság. G**házán lakik a nővérénél, aki az állami iskolában tanít, megírta a postamesternének. Az a drágalátos férjed azért helyeztette ide magát, hogy a közelében legyen. Micsoda botrány! Majd én beszélek a fejével! Anyám arca fehér, mint az ebédlőasztalra terített damaszt, de azért kihúzza magát, és dacosan fölszegi a fejét; uramisten, mennyire hasonlít ilyenkor nagyapához! Ne tessék beleavatkozni, apuka, ez a kettőnk dolga, ezt nekünk kell elintézni, mondja remegő hangon. Nagyapa dühödten kortyolja poharából a vörösbort, és nem szól többet. Sértetten utazik el, hiába kérleli anyám, hogy maradjon, hiszen ki sem tudta pihenni a hosszú út fáradságát.

Apám aznap nem jön haza, és én csak Ileánától merem megkérdezni, hogy mit jelent az a szó, ami úgy pattant ki nagyapa szájából, mint egy ostorcsapás. Ileána összeráncolja sima homlokát, beharapja duzzadt, kissé kiforduló felső ajkát, de hiába erőlködik, szűkös magyar szókincséből hiányoznak az olyan választékos kifejezések, mint a céda. Elalvás előtt tovább töröm a fejem, és odáig jutok az etimologizálásban, hogy ez a szó ugyanazt jelenti, mint a nagymama által használt lotyó: szintén a tükör előtti meztelenkedés meghatározására szolgál.

Kialszik a villany, mégsem lesz sötét, mert a hold kerek lámpása földöntúli fénybe vonja a hegyeket és a völgy mélyén kanyargó ezüst pántlikát, a virgonc patakot. Később, mikor már ott lakunk mindannyian, nem győzöm csodálni medrében a köveket, mert a napsütéstől némelyik úgy szikrázik az átlátszó vízben, mint anyám virágforma fülbevalójának apró gyémántjai. Sokféle kavics van a fenéken: ormótlan szikladarabok alig lekoptatott élekkel, gömbölyű, nagy görgetegkövek és aprók is, mint egy gyöngysor szemei. Némelyik fehér, másikuk fekete, májszínű, sárga, rózsaszín vagy zölddel erezett, és akadnak szürkések is, melyekben parányi arany szemcsék csillámlanak. Gyors halrajok cikáznak fölöttük, áttetszően, mint a közeg, amelyben élnek, s ahogy úszkálnak, eltűnnek, majd felvillannak vöröslő uszonyukkal, sötét pettyeikkel késpenge testükön, mindig más alakzatokba rendeződve, egy eleven kaleidoszkóp szeszélyes mintáiként.

A V**-n töltött idő hiányos emlékei is egy kaleidoszkóp mustráját adják, töredékességük dacára kerek egészet alkotva a múló évek tükörfalai között, és innen, az ezredfordulóról visszanézve tökéletes benne a múlt szimmetriája. Ebben a múltban minden momentum egyformán fontos, legyen apró kavics vagy égig érő hegy, és minden személynek, eseménynek kerül ellenpontja, kiegészítő párja: az elegáns Amárnénak szegény Teréz néni, a mosónő; a fékezhetetlen Villámnak Jaszli göthös gebéi; az odautazás derűs várakozásának a visszaút nyomasztó reménytelensége. Itt elveszti jelentőségét az idő, a múlt mélyén körkörössé válik, nincs benne előtte és utána; megeshet, hogy a nagy szakállú árustól szikrázó napsütésben, nyáron vett görögdinnyét csikorgó télben, csontig ható jeges szélben visszük haza, és a kihalt utcákon a piac hangosságának emlékére ráfelel a gettó lakatlan némasága. Kóbor macska óvakodik át a sikátoron, és én Ileána meleg kezébe kapaszkodom a falakból sugárzó névtelen iszonyat ellen. Félek, súgom neki halkan, és a hideg úgy futkos hátamon, hogy alig tudom mozdítani a számat. Nem félni. Itt már nincs senki, rántja meg vállát, és vastag, húsos ajkai felhúzódnak rózsaszínű ínyéről. Ileánát, román cselédlányunkat nem rázza meg a gettó kiürítése, de anyám sírva veszi át szótlan apám kezéből Amár doktorék kék szemű sziámi macskáját, és a vacsorára sütött májból ad neki enni, ám az állat hozzá sem nyúl, csak néz a kietlen éjszakába az ablakpárkányra kucorodva, és egy óvatlan pillanatban kiszökik a nyitva felejtett ajtón. Másnap hozzák meg szétroncsolt testét a vasútállomásról: egy mozdony kerekei törték össze kis koponyáját, és szabdalták véres csíkokra kékrókaszínű, ápolt bundáját. A föld annyira fagyos, hogy apám nem tudja elásni, hatalmas máglyát rak a kertben, azon égeti el kicsiny tetemét, együtt az ébenfa nyelű kefével, amellyel sötét hajú asszonya simogatta csillogó szőrét még fényesebbre.

Amár szerette apádat, hallom anyámtól többször is, mikor a v**-i időkre emlékezik. Megmentette az életét, mondja. Valamiért azt képzelem, hogy hegymászás közben történt: apám majdnem lezuhant, és a doktor rántotta vissza a szakadék pereméről. Csak anyám halála előtt tudom meg a valóságot. Ő maga mondja el, és vézna teste harminc év után is beleborzong a régi rémületbe, ami hatalmába kerítette, mikor a szalonban rátalált élettelennek látszó apámra a kiürült rumosüveg és a letört fejű morfiumampullák mellett. Felköltöttem Ileánát, hogy fusson el Amár doktorért, az uram beteg, nagyon lázas, mondtam neki, és mikor visszaért, aludni küldtem. Amárral ketten cipeltük ki apádat a fürdőszobába, én segítettem kimosni a gyomrát, azután hajnalig itattuk feketekávéval. Amár nem jelentette az esetet, pedig sokat kockáztatott. Apád már másnap azzal fenyegetett, hogy újra megteszi, sóhajt anyám, és párnáiba süppedve tovább kalandozik a múltban. Csapong az emlékek közt, ám hiába kérdezem, miért akarta apám megölni magát, és miért zsarolta őt, úgy tesz, mintha nem hallaná, inkább az ikonarcú Amárnéról mesél. Szegénynek nem lehetett gyereke, pedig elzarándokolt a moldvai kolostorokhoz is. Kedves nő volt, úgy nézett ki, mint a Mária-ikonok az ortodox templomban. Szegény! Otthon maradhatott volna, ő nem volt zsidó, mégis elment az urával. Pedig nem is szerette. Azt mondta apádnak, mikor rábízta a macskát: ha vele voltam a jóban, maradok a rosszban is.

Ezekben a napokban V** megváltozik. Eltűnnek az utcákról, kapualjakból a hangos kereskedők, és Teréz nénit sem látom többé rozoga faháza mellett; nem görbed naphosszat gőzölgő mosóteknője fölé lúgtól vörösre mart sovány karjaival és kendője alól kilógó szürke hajával. Jaszli egy kövér román asszonyt szerez helyette, aki maga jön a mosnivalóért hétfőnként, és szombaton hozza a tiszta ruhát, de egy szót sem beszél magyarul, és nem elegyedik szóba velünk, gyerekekkel, mint Teréz néni, mikor Ileánával elvittük hozzá a szennyest.

Jaszli, a félszemű bérkocsis az egyetlen, aki visszajár ezután is. Nem tudni, hogyan, de minden reggel megjelenik Zintz néni szállodája előtt fiákerével, amelyet már csak egy ló húz, és változatlanul beszerez mindent: a jegyzőéknek húst; anyámnak cukrot, főzőcsokoládét; Zsiga bácsinak, a járásbírónak babkávét és illatos pipadohányt; Szilvia néninek pöttyös tüllt a divatos tokkalapjához. Titokzatos forrásai nem apadnak el a dolgok rosszra fordultával, csak borostás orcáiról tűnik el a derű, és egyetlen szemének pillantása lesz merev, akár a kő. Már nem azonos azzal a vidám óriással, aki érkezésünkkor barátságos vigyorral várt minket az állomáson, jiddis szavakkal fűszerezett tört magyarsággal adva elő, hogy apám kiszállt G**házára valami tífuszeset miatt, de délutánra megjön, és felragadva bőröndjeinket, terelni kezd minket kopott járműve felé. Jaszli – bal szemén fekete kötéssel, gombok nélküli román tiszti zubbonyban, csapzott szürke üstökén foszlott katonasapkával – bizarr, Rejtő Jenő-i jelenség, anyám azonban nem mutatja elképedését. Udvariasan köszönetet mond a tájékoztatásért, megdicséri a pókos lábú lovakat, és ezzel örökre belopja magát a torzonborz fiákeres szívébe.

Jaszli ettől kezdve feltétlen híve, segítsége és támasza a háború miatt akadozó beszerzésben, mert mindenhez hozzá tud jutni, mindent el tud intézni. Olcsó tűzifát hajt fel, favágót küld, ügyes mosónőt, megbízható cselédlányt kerít, és ő költöztet át minket rablóküllemű embereivel a Rózsa utcai házból a Fecske utcába. Öcsémmel a konyha folyosóra nyíló ablakában könyökölünk, és aggódva figyeljük, hogyan rámolják ki a lakást. Dübörögve járkálnak sáros bakancsukban a tegnap még fehérre súrolt deszkapadlón, és hatalmas hahotázásban törnek ki, mikor egyikük diadalmasan feje fölé emelve előhozza hosszú lábú, csupasz rongybabámat. Anyám a befőttjeit félti, de Jaszli szekrényfiókba pakolja a törékeny holmit; az ötliteres uborkásüveget pedig beleállítja egy vödörbe, és kézzel-lábbal magyaráz. Nyugodni meg, naccsága, Jaszli vigyáz, nem lesz baj semmi. Végignézzük, ahogyan a szállítómunkások kötelekkel és gurtnikkal kivonszolják a zongorát, majd az ebédlőasztalt, és tátott szájjal bámuljuk Jaszlit, aki mindenütt ott van. Egyik pillanatban még a karnisok leszerelését irányítja, a másikban már karmesterként vezényeli csapatát végig az üvegezett folyosón, le a lépcsőkön a súlyos ebédlőszekrénnyel, ám éppen mikor az udvar közepére érnek, kivágódik a katonaistálló betámasztott ajtaja, és hangos nyerítéssel eléjük perdül Villám. A rakodók egy pillanat alatt kibújnak a kötelek alól, és hanyatt-homlok menekülnek vissza a házba, sorsára hagyva a kredencet, és a veranda ablakain át nézik, hogyan táncol ágaskodva a fekete mén az üres udvaron. Szája sarkát fehér hab lepi el, fényes sörénye és farka vadul repdes, patája nyomán fémes csengéssel pattannak fel a kavicsok, és betörnek egy-egy ablakszemet. Az üvegdarabok hangos csörömpöléssel zuhannak a folyosó téglapadlójára, Ileána felvillanyozva szaladgál egy lapáttal és kisseprűvel a költöztetők harsány biztatása közben. Villám egy idő után megunja a randalírozást, és egyetlen ugrással átlendülve a léckerítés fölött, eszeveszett galoppozásba kezd a veteményeskert káposztafejei között. Hogy megszűnik a közvetlen veszély, Jaszli leóvakodik a lépcsőn, és átmegy a szomszédban székelő parancsnokságra. Pár perc múlva megjön egy katonával, aki rövid huzavona után visszaviszi a megjuhászodott lovat az istállóba. Közben futva érkezik a kertet felesben művelő ruszin asszony. Már értesült az eseményről – V**-ben villámgyorsan terjednek a hírek –, és hangos jajveszékeléssel adja a világ tudtára, mekkora veszteség érte.

Villám nem először tör ki az istállóból, a műsor már ismerős, csak a katona új, aki ezúttal lecsendesíti. A régi lovászt – egy kerek arcú, jókötésű alföldi parasztfiút – Katkónak hívják. Látszik rajta, hogy lovak közt nőtt fel, ahogy anyám mondja: vérében van az állatok szeretete. Öcsémmel órákig elnézzük munkája közben, pedig az ápolás rítusa napról napra ugyanaz, nem változik sosem. Először egyenként megjáratja a lovakat, azután ledörzsöli őket, majd fényesre keféli szőrüket, végül kifésüli farkukat és sörényüket. Néha felültet a higgadt, szürke kanca hátára, és én rajongva bámulok le rá a magasból, mint várkisasszony a lovagjára. Arról ábrándozom, hogy egyszer úgy néz majd vissza rám, mint Ileánára a postás, de ez a pillanat soha nem következik be. Katkó egyformán kedves velem és öcsémmel, udvariasan bánik velünk, ahogyan mindenki a környezetünkben, nem mutatja, hogy terhére lenne kitartó kíváncsiságunk, de valójában nem sokat törődik velünk, minden idejét kitölti a lovakkal való foglalkozás, melynek szertartása a katonai parádék előtt kibővül. Olyankor bevizezi farkukat-sörényüket, és száz vékony kis varkocsba fonja, hogy a díszszemlén dugóhúzószerű hullámokba göndörödjön. Ez nagyon hosszadalmas munka, lemegy a nap, mire minden lóval végez, de mi türelmesen várakozunk, és áhítattal figyeljük ügyes ujjainak táncát.

Egy napon, amikor szüleink kirándulnak Szilvia néniékkel és Zsiga bácsival a borvízforrásokban bővelkedő szomszéd völgybe, ráveszem Ileánát, hogy hajamat a lovak sörényéhez hasonlóan sok ágba fonja be. A szoros copfocskák húzzák, feszítik fejbőrömet, de hősiesen tűröm a szenvedést. Látom, Katkó téged is kiondolált, mondja anyám, mikor megpillantja egzotikus frizurámat, és azonnal fésűt ragad. Mint kincstári ló a parádén, csak a csótár hiányzik rólad, csúfolódik apám, és anyám elneveti magát. Még mindketten derűsek, még nem járt itt nagyapa, akinek váratlan látogatása után megváltozik minden. Apám megjegyzését dicséretnek veszem, és kedvtelve nézegetem kibodorított fejemet a szalon aranyozott napraforgókkal keretezett tükrében. Arra gondolok, hogy ha levetkőznék, egészen olyan lennék dugóhúzószerű fürtjeimmel, mint Pop Simonné, a Kis Rüfke vagy az a másik pucér nő a Gólyás-könyvben, de mégsem teszem meg, mert nagyon hideg van, a szalon máriaüveges ajtajú, cirádás öntöttvas kályhájába csak akkor gyújtanak be, ha vendég jön. Így hát ruhástul forgok egészen addig, míg csak el nem mosódik tükörképem, és alig várom, hogy Katkónak is megmutathassam magam, de hiába várok. Aznap nem jön a jóképű lovász, és másnap, harmadnap sem. Mogorva, öreg káplár eteti helyette a lovakat, nem lehet vele szót érteni. Katkó hiányát anyám is észreveszi, és azt mondja, biztosan kivezényelték a frontra szegényt. Nem tudom pontosan, mi az a front, de úgy gondolom, Katkót oda vitték, ahol Sztrogoff Mihály története játszódik, és ahol majdnem mindig tél van. Napokig bánkódom utána, és a lovakra rá se nézek többet. Szívfájdalmamra valóságos gyógyír a költözés okozta felfordulás, és csak akkor szomorodom el újra, mikor felkapaszkodunk Jaszli stráfkocsikaravánjának utolsó járművére. Kényelmesen, ponyvával letakart ágyneműbáláknak támaszkodva ülünk egy nagy, kockás esernyő alatt; öcsém a lovakat figyeli, anyám a vödörben csörömpölő uborkásüveget, én pedig kitartóan integetek az utánunk bámuló töpörödött ruszin asszonynak, aki a Villám által megkímélt káposztafejek felszedését függeszti fel, hogy megnézze az útra kelő kocsisort. Gesztusom nem neki szól, Katkót képzelem helyére a szitáló esőben, nekidűlve a kapufélfának. Még akkor is lobogtatom kis, virágos zsebkendőmet, amikor ráfordulunk a felfelé kanyarodó útra, és a mosolygó katona ködalakját eltakarja előlem Zintz néni szállodája.

Katkót sose látjuk többé, ám egyszer még hallat magáról. Talán egy évvel a háború után Zsiga bácsi hosszú levélben számol be apámnak a v**-i barátok, ismerősök további sorsáról, részletesen leírva, hogy kit hová vetett a történelem forgószele, és Katkónak is szentel néhány sort: Emlékszel még arra a lovászfiúra, az udvarotokban tartott katonalovak istápolójára? B. törzsorvos barátunk most jött haza hadifogságból, és ő említette, hogy ez a Patkós nevű katona hősi halált halt. Golyót kapott a szívébe. Elszomorodom a hírtől, és elképzelem Katkót a halála előtti pillanatban. Végtelen hómezőn rohan, alacsonyan csüngő, sötéten gomolygó felhők alatt, és eldől, mint egy kuglibáb, amikor a Kis Rüfke nagy, fényes ezüstgolyója szíven találja.

Hosszú, folyton emelkedő kövesút visz a Fecske utcai házig, amelynek látványa annyira lenyűgöz, hogy egy időre felülírja Katkó képét. Fent a völgy fölött, magasan a hegyoldalban áll sárgásfehér terméskövekből rakva, manzárdtetővel, saroktornyán cifra bádogkupola. Ezzel és faoszlopos teraszával valóságos kastélynak tűnik, körös-körül száz és száz almafa glédába állított regimentje őrzi. Öcsém ujjongva fedezi fel kertjében a kis, kerek tavat, ne menj oda, kisfiam, még beleesel, hidegtől lúdbőröző vizén keskeny fahíd ível át, közepén sziget fehér kérgű nyírfából ácsolt filagóriával, benne asztal és padok. Nyáron itt ebédelünk majd, hessenti el anyám ujjongó öröme a közelítő telet. Lampionos vendégséget tervez a kertbe és a tágas teraszra, amelynek faragott oszlopait üvegszemű, kitömött szarvasfejek ékesítik. Öcsém azonnal megpróbál felmászni hozzájuk, a deszkakorlát kifűrészelt mintáit használva lépcsőnek, de anyám lekergeti. Az hiányzik, hogy lepotyogj innen, mondja, és felnéz a trófeákra. Pillantása körbejár a szarvasokon, arcáról lefagy a mosolygás, elkomolyodik. Szent ég! Ezek néznek minket, szólal meg tétován, és összébb húzza magán a kabátot. Hideg szél fuvint át a csupasz ágak között, panaszos sóhajtás söpör végig a teraszon, és fölöttünk felsírnak a lámpaernyő összekoccanó üveggyöngyei.

A Fecske utcai ház román gazdája a bécsi döntés hírére családostul a tengerpartra költözött, apám egy constançai címre küldi havonta a busás bérleti díjat. Anyám megborzong, ha eszébe jut az ismeretlen tulajdonos, bűntudat gyötri, amiért kibéreltük a villáját, betolakodónak érzi magát. Elátkozott minket, mondja, mikor eljövünk V**-ről, biztosan elátkozott, mikor el kellett szakadnia az otthonától.

Anyám Erdélyben töltötte gyermekkorát, és korán megtanulta, hogy milyen érzés elhagyni házat és hazát. Tizenhárom éves sem volt, amikor szülei idegenekre bízva vonatra tették, és elküldték a Dél-Alföld egyik nagy parasztvárosába, kántor nagyapjához, ahová – magukat és ingóságaikat vagonba zsúfolva – hamarosan nekik is követni kellett; a trianoni szerződés elűzte őket is. Anyám épp hogy serdülni kezdett, amikor kiszakították világából, nagyszüleim javakorabeli emberek. Új hazájukat soha nem szerették meg, nem tudtak megbékélni egyhangúságával, a porral, a száraz télre tavasz nélkül beköszöntő aszályos nyarakkal, az illatos hegyi rétek után a kiégett füvű, kopár legelőkkel, és csillapíthatatlan vágy gyötörte őket a fenyvesek fanyar illata, a havasok éles levegője után, halálig. Nagyapám, aki gombát sütött kövön egyetlen leányának a rengetegben, és vadmacskára, őzre, szarvasra vadászott, ideát legföllebb ha nyulat lőtt néha a tarlón. Nagyanyám tárkonyt, csombort és lestyánt nevelt cserépben a konyhaablakban, hogy el ne felejtse a hazai ízeket, anyám pedig gyerekeibe plántálta át a honvágyát, hogy bennük lombosodjon tovább, s hetedíziglen megmaradjon.

Hiába, Penelopénak születtem, mondja anyám p**-i barátnőjének, az állatorvos feleségének apám elköltözése után. Egy földet és egy férfit tudok szeretni, teszi hozzá fanyar félmosolylyal, és középső ujjának begyével kitöröl valami fényeset a szeme sarkából. Az a némber is csak egyet tud: disznót csinálni a férfiakból, mondja Szépelli dühösen, és részvevően átkarolja anyámat. Ne búsulj, lelkem, nem érdemli meg az a gazember, hogy sírj utána.

Anyám V**-ben hónapokig eufóriában él, hiszen egyszerre kapja vissza apámat és Erdélyt, és amikor kiderül az áltatás, akkor sem akar eljönni onnan. Elég neki, ha kinéz az ablakon, elég, ha beleszippant a levegőbe, megújul tőle. Bármeddig képes elmerülni a házunkat körülbástyázó hegyek látványában vagy a Visó átlátszó, kristálytiszta vizének csobogásában. Nézzétek, versenyt fut a téllel az életéért. Olyan gyorsan folyik, hogy ne tudjon befagyni.

Később is azt mondogatja, hogy ott kellett volna maradni. Fel kellett volna költözni egy eldugott pásztorkalyibába, fel, a Csúcs közelébe, úgy, ahogyan apám ajánlotta Amáréknak, s ahogyan ő is tervezte az utolsó napokban. Csak gyerekkoromban voltam olyan boldog, mint ott, hallom tőle gyakran a háború után, majd elboruló arccal hozzáteszi: és soha, sehol nem voltam olyan boldogtalan.

Őszre eltűnik anyám arcáról a májusi derű, amelyet apámmal való kibékülése hozott. Túl kicsi voltam; sem örömének, sem bánatának nem értettem okát, nem is töprengtem rajta, elfogadtam, mint az időjárás változásait, és csak fél évszázaddal később – amikor rajtam kívül már senki sem élt a szereplők közül – kezdtem el kutatni, hogy mi történt V**-ben. Mintha egy nagyrészt megsemmisült puzzle darabkáit rakosgatnám, a valóságot rőfnyi képzelettel toldozgatva, úgy kellett összepászítanom a régi história eseményeit annak idején fel sem fogott mozzanatok emlékcafataiból, anyám elejtett szavaiból, háztartási könyvének tételeiből, homályos amatőr képekből és azokból a levéltöredékekből, amelyek elkerülték apám cenzúráját.

Amíg anyám mind áttetszőbbé válva fekszik egyre tágasabbá váló ágyában, lebegve álom és ébrenlét határán, apám naphosszat ül a kisszobában, és iratokkal, fényképekkel körülvéve utazik élete lerombolt tájain. Cigarettára gyújt, vörösbort iszik, a levelek kihullanak kezéből, egyre több boríték, képeslap, régi fotográfia borítja körülötte a padlót. Előbb dagadó bokájáig ér a papírhalom, azután a térdéig, derekáig, már a mellét szorongatják az átkozott papírok, beleakadnak szürke szakállába, még mindig dús, fehér szálaktól mákos, sötét hajába, szájáig ér a tömérdek emlék, levegő után kapkod, végül elmerül közöttük fuldokolva, és zuhanni kezd. A falak kinyílnak körülötte, és a szél, amit esésével kavar, felröppent mindent. Levelek lebegnek a levegőben, ameddig ellát az ég kék kupolája alatt, fényképek százai úsznak el csodálkozó szeme előtt. Utánuk kapna, de huss, elröppennek. Hiszen ezek galambok, motyogja földet érve, az én galambjaim. Ámulva néz utánuk, míg el nem tűnnek az alkonyi ég bíbor felhői mögött. Kutyaugatás hallik, békák brekegnek, vacsoraszag úszik a levegőben. Fehéren tekergőzik talpa alá az ösvény, göröngy omlik, kavics csikordul. Egyik keze a nadrágzsebben, másikban a kopott orvosi táskát, Krecsák doktor örökségét lóbálja. Nem siet, tudja, hogy a vén méregkeverőnek semmi baja, csak az ifiasszony unatkozik egyedül, nem sejtve, milyen könnyű átlátni gyerekes praktikáin. Lotyó, mondják a háta mögött, pedig csupáncsak unatkozó kislány, aki ott keres játékszert magának, ahol lehet. A hold vérvörösen kel föl a patikusék háza fölött, a kutyák elnémulnak, valami zúgás támad, egyre erősödő, messziről valaki kiabál. A zaj közeledik, már érti a szót is, az ő nevét kiáltozza egy ismerős asszonyhang. Közben eltűnt a patikusék háza, helyén felvidéki állomásépület, ő maga katonaruhában, bénultan áll. Reszket a zubbonyban, nagyon hideg van, szakad a hó. Mozdulna, de nem megy, mintha ólomból lennének lábai. Ekkor fekete prémekbe bugyolált nő lép ki a váróterem ajtaján, sápadt kis arca körül fekete hajlobonccal. Kígyóbőr táskáját a melléhez szorítva szalad át a peronon, s az ő nevét kiáltja. Kiér a zöldre festett faoszlopok tartotta féltető alól, ám hiába fut, alig közeledik. Még akkor is túl messze van, amikor megérkeznek a repülők, még mindig elválasztja őket a sínektől összeszabdalt, széles pálya. Feküdj le, feküdj, üvölti valaki, talán ő maga?, mert üres az állomás. A nő, mintha nem hallotta volna, nem áll meg, és végre ő is elindul felé. Alig karnyújtásnyira vannak egymástól, már-már karjába kapná, amikor földhöz vágja valami hatalmas erő. Nem tudja, meddig fekszik öntudatlanul, talán egy percig, talán egy örökkévalóságig, egyszer azonban kinyitja a szemét, feltápászkodik, kábultan szétnéz. Körülötte senki és semmi. Nincsenek sínek, nincsenek vagonok, nincs állomás. Ameddig ellát, törmelék borít mindent, lába előtt füstölögve ég a kígyóbőrtáska – jól ismeri, ő vette ajándékba –, a lángokban összezsugorodva, pattogva vedli le pikkelymintás bőrét.

Nem, mondja, nem, és lesöpri magáról a fényképeket, a leveleket, tántorogva feláll, és bizonytalan léptekkel elindul a másik szoba felé. Belöki az ajtót, mielőtt azonban odamenne ágyában kiáltozó anyámhoz, nehézkesen lehajol, kinyitja a cserépkályha ajtaját, bedobja a kezében szorongatott vaskos füzetet, és megpróbálja meggyújtani. Tucatnyi gyufaszállal kísérletezik, mire a lángok belekapnak, ám a szorosan összefűzött lapok sokáig ellenállnak a tűznek, bár többször is közéjük turkál a görbe nyelű piszkavassal.

Anyám már elhallgatott. Csendben van, túlságosan is csendben, tágra nyílt szemének üres pillantása az ajtóra tapad, mintha várna valakit. Apám lehajol hozzá, megérinti a csuklóját, azután odabotorkál az asztalhoz a kistükörért, de hiába, nem párásodik be anyám leheletétől. Apám egy ideig – egy percig? egy óráig? – nézi anyám kicsire zsugorodott testét, azután a kékre festett faládikából, melyben értékeiket tartja, elővesz két régi ezüst ötpengőst. Lefogja anyám szemhéját, és ráteszi a súlyos érméket, amelyek tündökölve verik vissza a villanykörte fényét: a fényes pénzek egy ismeretlen rítus papnőjének maszkjává változtatják anyám arcát.

Később apám felöltözik. Amíg a vállfák között keresgél, meglátja apósa kígyófejű sétabotját a szekrény aljában. Arra támaszkodva és fájós lábait lassan emelgetve, sántikálva lép ki a hársfaillatú, langyos júniusi éjszakába, magára hagyva feleségét a halállal.

Gyerekkoromban sokszor láttam anyámat a bőrbe kötött, könyv formájú füzetbe írni. Ez a naplóm, mondta, égessétek el, ha meghalok. Szinte minden este ír a naplóba, kiadásait bejegyzi egy másik füzetbe, és folytatásos, hosszú leveleket körmöl apai nagyanyámnak, aki rendszeresen küld V**-be csomagot; krumplival, zöldségfélékkel, liszttel megpakolt nagy, kerek vesszőkosarakat, tetejükön kör alakúra szabott zsákdarabbal, amelyeket vékony spárgával varr hozzá a kosár pereméhez. A cím kis, kilyukasztott fatáblákra kerül, tintaceruzával, anyám ezeket is visszaküldi az üres kosarakkal és a zsákdarabokkal együtt. Nagyanyátok takarékos asszony, nem dobhatom ki ezeket a vackokat, mondja nem minden él nélkül, mégis szorgalmasan írja anyósának tudósításait a hétköznapok eseményeiről: apám jövés-menéseiről, az időjárásról, a pékkel kenyérsütés ügyében folytatott tárgyalásokról, cselédmizériákról, Villám randalírozásáról és rólunk, akikben vigasztalást talál. Pedig nem vagyunk mintagyerekek. Öcsém olyan, mint egy kis szarka, minden fényes tárgyat elemel, legyen az gyűszű, gyűrű vagy olló, kedvenc játékai azonban a kulcsok, és ha megkaparint egyet, szemfényvesztő módon pillanatok alatt úgy eltünteti, hogy sohase kerül elő többet. Egyszer engem is rábeszél, hogy vegyem le a konyhaszekrény tetejéről Ileána ládájának kulcsát, mert ő még túl kicsi ahhoz, hogy fölmásszon. Én sem vagyok sokkal nagyobb, a hokedlire rá kell állítanom a sámlit, hogy elérjem. Nehezen találom meg a kulcsot a kredenc magas pereme mögött, és nem egyszerű kinyitni a zárat sem, de megéri, mert a láda tele van kincsekkel: ezüstpénzekből fűzött nyakláncra, gyönyörű brosstűre bukkanunk benne, akkora piros kővel, mint egy mogyoró, és a postás fényképére, hátán írással, amit sajnos nem tudok elolvasni, mert még csak a nyomtatott betűket ismerem. Egy papírzacskóban megleljük Ileána szépítőszereit: szagosszappant, kölnivizet, kis tégelyben égővörös szájfestéket, kerek dobozban rózsaszínű púdert pamaccsal és arcpirosító papirost. Rögvest hozzálátok, hogy kifessem öcsémet és a sikertől felbuzdulva magamat is. Bőségesen használom a szagosvizet is, aminek szerintem sokkal jobb szaga van, mint anyám molinószenk nevű parfümjének, és vállamra terítek egy virágos, tarka selyemkendőt. Ha most Katkó látna, jut eszembe a lovász, azonban nem sokáig ábrándozhatok, mert öcsém türelmetlenül nógat, hogy mutassuk meg magunkat. Anyámat íróasztala mellett találjuk, arcát kezébe temetve ül, és sokáig nem vesz észre minket, csak mikor öcsém ráncigálni kezdi a szoknyáját, akkor fordul felénk. Jesszusom, csapja össze a kezét: mit műveltetek magatokkal?, szörnyülködik, de végül elneveti magát. Arcáról eltűnnek a felhők, és haragot tettetve szid bennünket, majd sokáig csutakol a fürdőszobában, míg minden festéket sikerül eltüntetni rólunk. Ez az epizód egy kis időre kiemeli letargiájából. Humoros levelet ír az esetről anyósának, és este a vacsoránál vidáman számol be arról, hogy micsoda maskarát csináltunk magunkból. Apám szemlátomást örül az enyhülésnek, bár ő is úgy tesz, mintha mérgelődne, evés után elzavar minket az asztaltól, és mikor Ileána hazaér – moziban volt a postással –, bocsánatot kell kérnünk, amiért hozzányúltunk a holmijához. Ileána nem haragszik, boldogan teszi el a kártérítésként kapott pénzt, többszörösét kenceficéi értékének. Anyám beírja az aznapi kiadások végére: Ileána pacsuli, és az összeg mellé egy kis szívet rajzol, benne apám és az ő nevének kicifrázott kezdőbetűivel.

Apám jó munkát végzett, egész fejezeteket tüntetett el közös életükből. Szerencsére a háztartási könyvekre nem gyanakodott, pedig azok sok titkot megőriztek. Anyám, akár a kódexmásoló apácák, mestere volt a glosszázásnak, és elég rápillantanom egy-egy rövidke bejegyzésére, hogy felidéződjenek a V**-ben töltött esztendő epizódjai. 1943. november tizedikén például marhafartő, velős csont, borjútüdő, tejszín és vörösbor beszerzése szerepel a kiadások oszlopában, mellettük a margón ez áll: apuka jön 6-kor.

Délelőtt anyám tüzet rakat az ebédlőben, ő maga szidolozza ki a nagy kredencen álló ezüsttálakat és karos gyertyatartókat, maga törölgeti le a port, igazítja el a függönyök ráncait, azután dúdolva kezd a főzéshez, és boltba szalajtja Ileánát. Alig várja, hogy megmutathassa apjának a Fecske utcai házat, ahol végre méltó környezetbe kerültek anyjától és nagyanyjától örökölt szép, régi bútorai. Nem sejti, hogy az öreg meg se kóstolja majd a vacsorát, kedvence, a tüdőstáskaleves a tányérban hűl ki, akárcsak a zöldségkoszorú közepén pompázó főtt marhahúsdarab. Nagyapám csak a bort issza meg, és két pohár között, egy nyelintésnyi idő alatt lerombolja leánya nagy igyekezettel újjáépített életét. Este, mielőtt Ileána lefektet minket, bemegyünk az ebédlőbe elköszönni. Dermesztő légkör fogad, hiába pattognak testes fahasábok, hiába ont meleget a terebélyes cserépkályha, a szó megáll a levegőben. Anyám és nagyapa a hosszú ebédlőasztal két végén egyenes háttal ül a nehéz bőrszékeken. Soha nem voltam még temetésen, ezért nem tudhatom, hogy a gyertyákkal pazarul kivilágított, fényes, fehér damaszttal leterített, nagy ebédlőasztal olyan, mint egy katafalk, és az a két egymásra annyira hasonlító ember: a vén, konok székely – ahogy apám nevezte – meg a lánya tort ül. Az elárult szerelem torát.

Anyám az éjszaka nagyobbik felét hajlított lábú kis íróasztala mellett virrasztja át, bekarikázza a háztartási könyvébe délután beírt dátumot, és reszketeg vonásokkal írja mellé: Meddig versz még, Istenem? Hajnalig várja apámat, aki azonban nem jön meg másnap sem, és amikor végre beállít, kolosszális méretű hófúvással indokolja a késést. Hatalmas torlaszok tették járhatatlanná a V**-be vezető utat, nem tudott autóbusszal jönni, vonattal utazta körbe a vidéket, magyarázkodik, de amikor meglátja anyám arcát, legyint egyet, és elhallgat. Megint korán ágyba küldenek minket, Ileána váratlanul kimenőt kap, és mikor az éjszaka közepén felriadok, hangokat hallok a hálószobából. Rémülten ébredek, mert rosszat álmodom, egy fehér arcú boszorkány nyújtogatja felém ragadozómadár-karmú kezét, és hiába próbálok elrepülni előle. Néhány karcsapás után utolér, elkapja a bokámat, és húzni kezd lefelé.

Kibújok a meleg ágyból, mezítláb osonok a keskeny fénycsík felé, ami az ajtó alját jelzi, és már fogom a kilincset, amikor meghallom apám fojtott hangját: Osztoznod kell, különben egészen elveszítesz, mondja, s erre anyám elcsukló zokogása a válasz. Megtorpanok. Sejtem, hogy nagy baj van, és jobbnak látom, ha nem megyek be hozzájuk, bár nem értem, hogy mit jelentenek apám szavai. Gyorsan visszafekszem, fejemre húzom a paplant, és a hallottakat elraktározom a felnőttek többi érthetetlen megnyilatkozása, a céda és a lotyó mellé, akárcsak azt a későbbi veszekedést, amelyik valami megtartásról, illetve elvevésről szól.

Októberben költözünk a Fecske utcába. Ez a széle V**-nek, a városka alattunk terül el, és ahol kertünk végződik, ott kezdődnek a fenyvesek. Fölöttük már hó borítja a hegyet, lent vastag köd üli meg a völgyet, csak a háztetők állnak ki belőle, és a román fatemplom hagymakupolás, zsindelyes tornya. A ház mögötti almáskertben az előző bérlő leszüretelt minden gyümölcsöt, és el is vitte magával a termést, a fagyot hozó északi szelek lecsupálták a leveleket, meg-megújuló rohamuktól nekilódul a fehérre meszelt törzsű fák ágainak agancserdeje, mintha száz meg száz szarvas járna körbe körülöttünk minden éjszaka, egyre szorosabb gyűrűbe fogva otthonunkat. Éjszakánként sikoltozva fúj bele a felszél az öblös kéményekbe, és a faágak hegye az ablakok üvegét karistolja.

Nagyapa érkezését távirat tudatja. Anyám elküldi Ileánát Jaszliért, akit megkér, hogy menjen ki apja elé az állomásra. Sovány, alacsony ember a tanár úr, olyan az orra, mint az enyém, csak neki bajusza is van, ilyen szép, nagy, ni, utánozza anyám a bajuszpödrés férfias mozdulatát, és mulatságos mímelésétől Jaszli szája a füléig szalad. A hallban állnak, az akvárium előtt. Jaszli a közeledő télre való tekintettel kopott, feketére szalonnásodott bekeccsel egészíti ki korábbi viseletét, ormótlan bakancsai csúf sárnyomokat hagynak a hall fényesre vikszolt parkettáján. Anyám földig érő pongyolája az akkori idők divatja szerint kétféle anyagból van kombinálva, lefelé bővülő tűzpiros szoknyáján és ujjain fekete-fehér virágok kacskaringóznak, fölsőrésze fényes, fekete lamé. Az alacsonyan járó őszi nap kóbor sugarai beszöknek az ablakon, felcsillantják anyám felemelt kezén a gyűrű kövét, megvillantják az akvárium zöldes vizében cikázó halak áttetsző testét, végül ugráló fénybetűkkel olvashatatlan üzeneteket írnak a még mindig mészszagú, hófehér falakra.

Az akvárium anyám játéka, ő maga építi fel a költözés után, kezdve a vasváz befestésétől és az üveglapok begittelésétől a homok átmosásáig, míg kristálytiszta nem lesz fölötte a víz. Apám csatos tetejű befőttesüvegben halakat és vízinövényeket hoz neki a városból. Színes xyphophorusok, szivárványosan csillogó guppik lebegnek a karcsú levelű vallisneriák és rókafarkszerűen lompos borzhínárok között, az üveg fenekén tornyos házú bíborcsigák csúszkálnak lomhán. Anyám zegzugos barlangrendszert, többemeletes labirintust épít számukra az akvárium alján. Megbabonázva bámulom hosszú ujjait, amelyek éppolyan kecsesen és ügyesen rakosgatják a színes köveket, ahogyan tűt-cérnát és stoppolófát fognak, vagy csirkéket trancsíroznak, hajszálpontosan az ízületeknél vágva szét combot és szárnyat, vagy nyomnak szépséges habrózsákat születésnapi tortám rózsaszín cukormázas tetejére. Bal keze középső ujján ovális, halványlila ametisztkő szikrázik, jobb keze gyűrűsujján széles aranykarika. Az ametisztgyűrűt tésztagyúrás vagy takarítás közben néha leveszi, és később, mikor már nem megy rá köszvénytől megbogosodott, munkától megvastagodott ujjára, elteszi a nikkelezett fecskendősdobozba, amelyben az aranymedált és a türkiz nyakláncot, keresztanyja ajándékát tartja, jegygyűrűjétől azonban csak a halála előtti napon válik meg. Nem akarom, hogy eltemessék velem, vagy kilopják a koporsómból, mondja a kezem után nyúlva erőtlen ujjaival.

Egy napon lent, a terasz alatti, gyümölcstárolásra berendezett szuterénban almát találunk, egyetlenegy ráncos bőrű jonatánt 1944 kora tavaszán, amikor még magasan áll a hó a ház északi oldalán, de a dél felőli kecskefűzbokrok barkái már feslenek a napsütésben. Aznap, ebéd után anyám a talált almát is meghámozza a kamrából kihozott három deliciusszal. Négyfelé vágja mindegyiket, de csak hárman vagyunk, az apámnak járó negyedik negyedet könnyes szemmel harmadolja el közöttünk, és a kígyózó héjat felteszi a vaskályha tetejére. Sült alma békés illata tölti be a szobát, s amikor öcsém elszundikál az álmosító melegben, kezdetét veszi a délutáni szertartás. Mehetsz, lányikám, mondja anyám, és én áthozom a hideg szalonból a Szent Péter esernyőjét. Az elefántcsont táblájú kötet díszkiadás az 1900-as évek elejéről, helye a zongora zöld filctakaróján van, két vaskos ezüst gyertyatartó között. Anyám fejezetenként olvassa, és gyakran csak a szürkület vet véget az élvezetnek. Mikszáth világa nem idegen számomra. Helyszínein otthon vagyok, szereplőit jól ismerem. V** utcáin lépten-nyomon találkozni Müncz bácsikkal, még foltozott esernyőjük is akad; P**-ben volt Anka szolgálónk, aki lángszínű selyempántlikát font a kenderszöszke varkocsába, Adameczné az utca túloldalán sötétlő boltajtó mögött tüsténkedett; Wibra Gyuri Katkó vonásait viseli, és ugyan ki más lehetne Veronka, mint én magam.

Alkonyatkor, mikor anyám szeme előtt elmosódnak a betűk a sűrűsödő homályban, még egy darabig üldögélünk a világító rostélyú kályha mellett, és hallgatjuk a tuskók pattogását. Nem tudjuk, hogy a mi világunk most éli utolsó perceit. A háború forgószele messzinek tűnik a Fecske utcától, a vaskályha mellett, akár a ciklon közepében, szélcsend honol. Apámat ugyan már karácsonykor behívták, de mi, gyerekek észre sem vesszük hiányát. Télen kéthetenként hazajár; dominózik, malmot és halmát játszik velünk – nyilván azért, hogy ne kelljen szemrehányó tekintetű anyámmal beszélgetnie –, és kivisz minket szánkózni a kertbe, ahol a méteres hóban állandóan felborulunk. Nagy, kövér hóembert építünk, kesztyűnk, sapkánk elázik, ujjainkba beleüt a hideg, és odabent percekig kell dörzsölgeti kezünket, mire átmelegszik újra. Másnap reggel azonban hiába futunk az ablakhoz, hogy köszöntsük a hóembert, csak hűlt helyét látjuk, egy szürkés kupacot, körben a letaposott hóval, amelyet mintha paták ezrei döngöltek volna simára. Apám beteget jelent, itthon marad néhány napig. Anyám arca kisimul kis időre, bár apám esténként magával viszi a hálószobába hosszú csövű vadászpuskáját, és éjszakára nyitva marad a gyerekszoba ajtaja. Az orvvadászokat, akik a hegygerinc túloldaláról jöttek, úttalan utakon, a szarvasok után, egy hét múlva fogják el a csendőrök. Apám aznap utazik vissza G**házára a századához, látja, amikor megbilincselve viszik őket M**-be, a megyeszékhelyre. Igazi martalócok, mondja később, megnyugtató, hogy megtalálták őket.

Némelykor, ha apám itthon van, vendégek jönnek vacsorára: Lala bácsi Szilvia nénivel és Zsiga bácsi, a járásbíró, akit nem így hívnak, eredetileg Gyula a neve. Zsiga bácsi agglegény, tömött, gesztenyeszínű bajusszal, és akkora rajongással szívében a helyes kis Szilvia néni iránt, hogy még előttem sem tudja leplezni. Ő V**-ben apám legjobb barátja, és falaz is neki, ha a szükség úgy hozza. Negyvennégy őszén, amikor mi már P**-ről is elfutunk a közelgő orosz front elől, apám pedig Csehországban jár a vasutasszázaddal, ő menekíti el G**házáról, és viszi Pestre a kis tanító nénit, ahogyan egy sebtében írott üzenetben olvasható, amelyet apám papírjai között találtam. A patikusné azonban nem várja meg az ostromot, nem marad a fővárosban, mindenre elszántan utazik tovább; vonaton, szekéren, alkalmi autókon megy apám után. Azt kívánom, bár utolérte volna! Akkor nem állna közöttünk fantomként még ma is, panaszolja anyám a háború után Szépellinek.

Ha vendégeket vár, anyám egész nap süt-főz Ileánával. Ilyenkor korán kapunk vacsorát a konyhában, és mielőtt lefektetnének, beszökünk az ebédlőbe, ahol vastag, sárgásfehér viaszgyertyák – Jaszli szerzeményei – égnek a karos gyertyatartókban, és imbolygó fényük szeszélyesen táncol az aranyszélű tányérokon, dédanyám monogramos ezüstkanalain, a hattyúformára hajtogatott, hófehér damasztszalvétákon. Anyám Ileánát küldi keresésünkre, mi azonban elbújunk a dohányszínű plüssfüggönyök mögé, és az ablak hideg üvegéhez nyomva orrunkat, kileskelünk a teraszra, ahol a gyöngyernyős lámpa ingatag világánál meg-megmozdulnak a szarvasok. Szemhéjuk idegesen rebben merev üvegszemükön, orrlyukaik kitágulnak, szájuk nyílni kezd, és öcsém rémülten menekül vissza a függönyön belüli világ biztonságos menedékébe: Ileána, ne menj el, itt vagyunk!, kiabálja, és én futok utána, mert érzem hátamon a szarvasok átható tekintetét.

Néha, mikor éjszaka felébredek, nyitott szemmel, moccanás nélkül fekszem a sötétben, és arra gondolok, amit Ileána mesélt. Fent, a havasokban azt mondják a vének, hogy ha baj közeleg, valami nagy veszedelem, a szarvasok lejönnek a hegyekből, az Ünőkő alatti erdőkből, bemerészkednek a falvakba, agancsukkal megkocogtatják az ablakokat, patájukkal dörömbölnek az ajtókon, s jaj az éjszaka magányosan kódorgó emberfiának. Agyonszurkálják, halálra tapossák, akivel összetalálkoznak.

Mozdulatlanul, lélegzetemet visszafojtva fekszem a paplan alatt, és messziről, nagyon messziről hallgatom hangos szívverésemet. Szerencsére nem sokáig, mert egy óra hamarosan ütni kezd. V**-ben anyám óráival van teli a ház; álló- és faliórával, fából készült, lábakon állóval, régimódi ezüstszobrocskákkal díszítettel, üvegbura alatt ketyegővel, faragott ingaórával, nagy, blondelrámás festmény mögött rejtőzködővel, ütővel, zenélővel, kakukkossal. Van kecses, aranycirádás, porcelánba foglalt rokokó óránk a szalonban, és van embermagasságú, ósdi, falusi kronométerünk a gyerekszobában. Fölül kerek, alatta kiszélesedő vállú, derékban karcsúsodó, lejjebb kikerekedő csípőjű a szekrénye, és úgy áll a sarokban, mint egy kendőjébe burkolózó asszonyság, terebélyes vidéki dajka. Éjszaka, amikor a tárgyak életre kelve megváltoztatják alakjukat, még nagyobbnak tűnik, és egyre közeledik, de nem félek tőle; szinte várom, hogy odaérjen hozzám sötét ölében fészkelő titkával: az idővel, amiről annyit beszélnek a felnőttek, de aminek múlását én észre sem veszem.

Olykor Amárék is eljönnek. A zömök, mogorva arcú doktor megsimogatja fejünket, sima hajú felesége pedig lehajolva hozzánk, arcon csókolja előbb öcsémet, azután engem. Mindig hoznak cukorkát ajándékba, megkérdezik, hogy vagyunk, és mi jólnevelten válaszolunk. Amárékat mindenki kedveli V**-ben. A deportálások idején apám megszervezi, hogy Mihály, a ruszin egészségőr felvigye őket a hegyekbe, ahol aztán bottal üthetnék a nyomukat, de nem fogadják el. Mindenkinek megvan a végzete, az ember nem bújhat el a sorsa elől, mondja a doktor, és felesége rábólint.

Amárnénak nagy babagyűjteménye van, a hálószobában tartja őket, oda visz be egyszer magával, amikor anyám a doktor rendelőjében van. Apám a szalonjukban ül, sötét, faragott bútorok között, ujjaival ütemesen dobol a fényesre politúrozott kisasztalon, és konyakot iszik egy bordó kristálypohárból. Én ezalatt egyenként kézbe veszem a babákat. Mindenféle van közöttük: porcelán-, papírmasé, kaucsuk- és rongybaba. Számolgatom őket, azután belezavarodva feladom, és elhiszem Amár néninek, hogy több mint százan ülnek a falat beborító polcokon. Mindenféle népek viseletét hordják, egyiken ráismerek a v**-i román asszonyok piros csíkos katrincájára, másikon a p**-i tót lányok rózsaszín brokátszoknyájára, és valahonnan azt is tudom, hogy a fekete alapra hímzett, színes virágos kötényt matyó babák hordják. Mégsem ezek tetszenek a legjobban, nem is az ápolónő- vagy a menyasszonybaba, hanem a kerek arcú, fehér főkötős pólyás. Ez aludni is tud, és ha ringatni kezdem, megszólal. Furcsa, nyöszörgő hangot hallat, mintha azt mondaná: ma-ma. Boldogan öltöztetem, pelenkázom, dajkálom, csak Amár néni furcsa, sóvár pillantása zavar egy kicsit, le nem veszi a szemét rólam. Nagyon sokáig játszom aznap délután, és mikor visszamegyünk a szalonba, apám előtt majdnem üres a csiszolt dugójú üveg. Anyám még nincs ott, és amikor végre előkerül, alig tud járni, Amár támogatja be. Rettenetesen sápadt, szeme körül sötét, lilás árnyékokkal. Minden rendben, de jobb lenne, ha a nagyságos asszony itt maradna holnapig, van egy kellemes vendégszobánk, mondja a doktor, anyám azonban hallani sem akar róla, így azután mindhárman hazamegyünk Jaszli fiákerén. Nagyon élvezem az utazást, szívesen fiákereznék mindennap, anyám azonban minden döccenőnél felszisszen, és ha lehet, még sápadtabb, mint Amáréknál. Otthon azonnal ágyba fekszik, és napokig nem kel föl. Cseppeket kap és injekciókat, Amár naponta kétszer átjön hozzá, és apám sem megy kiszállásra egy ideig.

Emlékszel? Öcséd szerelmes volt Amárnéba, néz rám anyám, akiből hovatovább már csak a szeme marad, annyira elfogy az ágyhozkötöttség kényszerű évei alatt. Persze, és azt mondta, elveszi feleségül, ha megnő, mondom, de válaszom már nem jut el hozzá, elfeledkezik rólam, és amíg áttetsző kezének körmeit vágom, beveszi magát a rengetegbe, amelynek múlt a neve, és ahonnan egyre nehezebb visszacsalogatni. V**-ben jár újra, és még mindig az öcsémet emlegeti a kulccsal, kedvenc játékszerével. A kulcs, mindig eldugta a kulcsot . Emlékszel? Nem tudtam ebédet főzni a Rózsa utcában, mert eljátszotta a fáskamra kulcsát. Ó, a kulcs!, mondja megváltozott hangon, és ráncos arca kipirul az emlékezéstől: Zárd kulcsra az ajtót, kedvesem! Befejezem a manikűrözést, felültetem, és megfésülöm még mindig dús, sötétszőkéből hamuszínre váltó haját, felrázom párnáit, és visszafektetem súlytalan testét. Csukott szemmel, felhúzott térdekkel pihen, két karja keresztben a mellén. Azt gondolom, elaludt, de váratlanul megszólal. Most az egyszer nem veszti el a fonalat, ott folytatja, ahol az előbb abbahagyta: Azért a Fecske utcában is bezártam néha az ajtót, pedig az a ribanc megeskette, hogy nem lesz többet köze hozzám. Ha nem megyek el Amárhoz, kiderült volna, hogy megszegte az ígéretét.

Éjjel az órák zenéje betölti a házat; negyedet, felet és háromnegyedet ütnek, azután felhangzik az egész órát jelző dallam. Nem egyforma időt mérnek – egyik késik, másik siet –, egymás után szólalnak meg, mint egy kánon szólamai, és hosszú percekig tart a hangverseny.

Néha anyám éjszakai zongorázásának hangjaira ébredek. Gyakran megteszi – ha apám későn vagy egyáltalán nem jön haza –, hogy átmegy a szalonba, meggyújtja a hosszú, fekete zongorán álló gyertyát, és csak úgy, kotta nélkül elkezd játszani. Nyáron, a Rózsa utcában hajnalig is eltartott a koncert, de a Fecske utcai télben hiába csavarja maga köré a vastag, piros-zöld kockás gyapjútakarót, hamar átfázik a fűtetlen szobában, ujjai elgémberednek, s ha abba kell hagynia a játékot, hozzám vagy öcsémhez bújik az ágyba egy kis melegségért.

Hideg, nagyon hideg az a tél, és a késlekedő tavasz sem hoz enyhülést. Bár észrevehetően hosszabbodnak a nappalok, még mindig jégpáncél borítja a kerti tavat; alatta, mélyen az iszapba bújva alusznak az apám által tavaly nyáron, odaköltözésünk előtt telepített pontyok, és anyám húzza-halasztja a csomagolást. Nem akarja otthagyni V**-t, nem akar visszajönni az Alföldre nagyanyáimhoz, hiába küldözgeti apám sürgető leveleit a Felvidékről, egyiket a másik után. Játszik a gondolattal, hogy felvisz minket egy pásztorkunyhóba, fel a hegyekbe, ahova meghívták Mihály, a ruszin egészségőr esküvőjére. Ott fent mindig tiszta és párás a levegő, a mindennapos eső után előbújó nap szépséges vadvirágokat nevel, aprókat, de illatosakat. Oda nem jön utánunk a háború, ott nem ér utol minket, ott szerinte nem eshet bántódásunk. Végre hazatértem, és most menjek el?, kérdezgeti, de nem vár válaszra.

Végül mégiscsak győz a józan ész, mert génjeibe kódolva megőrződött a régi tudás. Agyában naponta felhangzik a vészcsengő, madéfalvi nagyanyja öröksége: Jobb elfutni, mint elpusztulni, leányom.

Ő maga is megélt már egy kiűzetést, tudja, hogy eljött a pillanat. Csomagoláshoz lát, de az esze máshol jár válogatás közben. Valamennyi stoppolni való harisnya és zokni bekerül a pakkba, az épek azonban ott maradnak a szekrényben. Nyári holmit sem csomagol, azt tervezi, ha rendeződnek a dolgok, visszajövünk. A szögletes vesszőkosarak utazásra készen sorakoznak a hallban, ám kétszer egymás után elalusszuk a vonatindulást: anyám nem ébred föl a vekker csörgésére. Mind a kétszer azt álmodja, hogy Brassóba utazik. Utazás hátramaradást jelent, fejti meg az álmokat, és harmadnapra odarendeli ébresztőnek Jaszlit, aki addig dörömböl a nehéz tölgyfaajtón, míg anyám felébred verejtékes álmából. Hiába tiltakozunk, kirángat bennünket az ágyból. Kapkodva öltözteti nyafogó öcsémet, engem türelmetlenül siettet, a nappaliban égve felejti a villanyt. Ileána oltja el egy hét múlva, tudjuk meg Mihály tört magyarsággal írott, későbbi leveléből.

Aznap elérjük a vonatot. Jaszli fuvaroz ki számtalan csomagunkkal a vasútállomásra, és a ködös, kőszénfüstös virradatban segít felpakolni kosarakat, bőröndöket, gyerekeket. Anyám kifizeti a fuvart, borravalót ad, majd fellép a vonatlépcsőre. Indításra vár a mozdonyvezető, a forgalmista emelni kezdi palacsintasütő formájú tárcsáját, a kalauz ajkához illeszti a sípot, de hirtelen mindnyájan megdermednek – akár Csipkerózsika udvaroncai, akik megdelejezett úrnőjükkel egyazon pillanatban alusznak el –, mert anyám váratlanul visszalép a földre. Jaszli egy spanyol nagyúrhoz illő grandezzával lekapja gyűrött sapkáját, és mélyen meghajolva megcsókolja a felé nyújtott kezet. Anyám szeme könnyes, amikor belép a fülkébe, és mi az ablakon kihajolva addig integetünk a mozdulatlanul, leengedett karokkal álló, toprongyos öregembernek, amíg egészen kicsire zsugorodva el nem tűnik előlünk az állomással és a patakvölgyben elterülő városkával együtt.

Nézzétek!, kiáltja ekkor öcsém, és mi döbbenten bámulunk fel a ködfüggöny egyre szélesedő résén kibukkanó Csúcsra. Hóborította szikláiról rőtbarna folyam hömpölyög alá: véget nem érő sorokban lefelé vonulnak a szarvasok.