1956 – Ünnepelünk?

– Mikor gyűjtötte ezeket a régi lapokat? – szólít meg barátságosan a finom arcú idős hölgy. Otthonosan sétálgat a teremben, mi vendégek vagyunk a ferencesek közösségi házában. 2003. október 22-én Annamáriával, a Múzeum 1956 Emlékére alapítvány alapítójával és mindenesével kiállítást rendezünk a forradalom idején megjelent eredeti újságokból és fotókból. Reggel óta keretezünk, szegelünk, ragasztunk – késő délután már kezd megrendítővé szikárodni a látvány.

– Mikor gyűjtötte ezeket? – ismétli meg kérdését halkan az ősz asszony. Szeme mozdulatlanul tapad a Szabad Nép 1956. október 23-án megjelent számának címoldalára: Új tavaszi seregszemle. Mellette az előző napi vezércikk: Lenin Művei.

– Nem gyűjtöttem. Vásároltam a Móricz Zsigmond körtéren. 1956-ban…

– És hogy maradtak meg? – néz rám csodálkozva az asszony.

– Vigyáztam rájuk.

– Édesapám is hazahozott minden újságot – kapcsolódik a beszélgetésbe Annamária, miközben a keze meg nem áll, szorgalmasan rakosgatja elém az üres képkereteket –, de amikor 1957-ben letartóztatták, édesanyám mindent elégetett.

Kalapács, képszeg, akasztás. Megered a nyelvem.

– Nagyanyámmal éltünk kettesben. Nyugdíjas volt, én gimnazista. Nálunk nem tartottak házkutatást. És kamaszfejjel kitaláltam, hogy én gyűjtő vagyok. Ma is dobozokba rejtek minden öreg papírt. Változik a világ, megváltozik a szavak értelme. Más fénytörésben mást jelentenek a régi mondatok. Amikor 1956. október 6-án reggel elolvastam a Szabad Nép vezércikkét – Soha többé! –, lehet, hogy 1947-ben meggyilkolt apámra gondoltam, és elhittem: valóban olyan világ jön, amikor politikusok többé nem gyilkolnak politikusokat, kommunisták kommunistákat. Nem emlékszem, hogy 1958. június 17-én lapozgattam-e régi újságjaimat, elolvastam-e újra az 1956. október 6-án világba ordított kommunista fogadkozást. Őrzöm a Népszabadság aznapi számát. Egész oldalas közlemény a harmadik oldalon: Ítélet Nagy Imre és társai bűnperében.

A lap alján az utolsó két mondat: Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.

A teremben kopog a csend. Helyére kerül egy régi fotó: a törmelékkel borított Nagykörút. Kiégett orosz tank, rajta felirat: Ruszkik haza! Valaki utólag még festékkel odapingálta: Sürgősen!

– Két évig ült börtönben édesapám – emlékezik hangosan Annamária –, engem soha többé nem vettek föl az orvosi egyetemre. Meg is indokolták, írásban: Édesapja ellenforradalomban tanúsított magatartása miatt továbbtanulását nem javasoljuk.

Az utolsó keret, az utolsó újság: Új Ember, 1956. november 4. Amikor a nyomdagépek elindultak, talán még senki sem sejtette, hogy vasárnap hajnalban a bolsevik kolosszus tankjai milyen brutális kegyetlenséggel fogják eltiporni és vérbe fojtani forradalmunkat, szabadságharcunkat. 1956. november 3-án este halottainkért imádkoztunk. Másnap reggel – akinek kezébe még eljutott a katolikus hetilap – zokogva morzsolta magában a hőseinket, halottainkat, álmainkat temető szavakat.

„Imádság elesett hőseinkért – Urunk, ki láttad őket akkor az utcai sortüzek előtt s a tűzzel telt ég alatt: Te láttad szívüket is, s tudsz és lemérsz mindent, ami első eszméléseik óta megtöltötte e fiatal szívek poharát. Ismerted lelkük minden zugolyát és mindazt, ami gyermekkoruk óta történt velük azokig a pillanatokig, amikor önként odaadták életüket övéikért és minden magyarért. Kérünk, vedd majd a Te örök fényességedbe őket éppen ezekért a pillanatokért, amelyekben oly dicső önzetlenséggel meghozták életük legnagyobb áldozatát.

Ezeknek a pillanatoknak magaslatán bizonyára mind tudták, hogy meg kell halniok. De a nemzet életének és lelkének szabadsága drágább volt nekik, mint a saját életük. Odaadták azt! Kérjük, mossa le róluk a Te szent Fiadnak vére mindazt, amivel az emberi természet gyöngesége folytán valamikor is érhette őket a köznapi élet bármi apró gyarlósága. Könyörülj rajtuk – miattunk és érettünk.”

Az ősz hölgy sokáig áll a megsárgult újságlap előtt. Hallgatunk.

2003. október 23. Ünnepelünk: emlékezünk a forradalom és szabadságharc nagyszerű pillanataira. Állami ünnep: beszédet mond a kerület országgyűlési képviselője, Balsai István. Élesen, pontosan fogalmaz: a megtorlás harmincnégy évig tartott. Aki ezt elfelejti, vagy el akarja felejteni, meghamisítja a történelmet. És a történelemhamisítók nem csak a múltról szoktak önérdekükben hazugságokat állítani!

Fölzengenek Márai Sándor verssorai: Angyal, vidd meg a hírt az égből, / Mindig új élet lesz a vérből. […] Mert Csillag ég, hasad a hajnal, / Mondd meg nekik – mennyből az angyal.

1956 karácsonyán dadogva imádkoztunk.

2003. október 23-án délelőtt a ferences közösségi ház nagytermében, mint templomfalon a Stációk, körülölelnek mindannyiunkat a régi szavak, a régi mondatok… a megsárgult, szakadt hírlapok.

Mennyből az angyal: lángos csillag az égen – a múlt.

Rögtönzött beszéd, megnyitom a kiállítást. Velem szemben az első sorban ül a kerület szocialista polgármestere. Fiatal ember, nem élt 1956-ban. Mosolyog a szeme: ünnepel.

Elindítom a videofelvételt: Grósz Károly 1988. július 25-én, New Yorkban, amerikai magyarok előtt beszél. Ellentmondást nem tűrően, nyersen fogalmaz: a magyar kormány nem rehabilitálja Nagy Imrét!

Száz szempár mered rám.

– Grósz Károly mellett ott ült – próbálok halkan, felesleges indulatok nélkül beszélni – az akkori külügyminiszter-helyettes, Kovács László.
Az akkori külügyminiszter, Horn Gyula, amikor 1990 után felrótták neki ötvenhatos pufajkáját, annyit mondott: na és? Kovács László sem kért semmiért bocsánatot. És azt sem mondta soha: szégyelli magát! Szégyelli magát azért, mert ott ült 1988-ban Grósz Károly mellett, és egyetértett vele. Nem szégyellte, nem szégyelli magát azért, mert egyetértett (egyetért?) a gyilkosokkal.

Érzem, forró a levegő. Mondanám, de nem mondom: … és nem sült le az arcáról a bőr, amikor tegnap este Kaposvárott Nagy Imre szülőházánál koszorúzott annak a pártnak a nevében, amely párt jogelődje bitófára küldte elvtársukat, Nagy Imrét. Soha többé?

Elpattan bennem a húr. Ötvenhat éve halott apámra gondolok.

– Mi nem akarunk kommunistákat akasztani. De engedjék meg nekünk, hogy a múltjuktól undorodjunk! És megrendülten emlékezzünk halottainkra, hőseinkre – forradalmunkra, szabadságharcunkra.

Hirtelen ülök le, remegek.

Elpereg néhány perc. Az 1956 után hónapokig siralomházban raboskodó Fónay Jenő – akinek a kommunista keretlegények csak a bitófa tövében mondták meg: mégsem ölik meg – mellém lép, megölel.

Mennyből az angyal…

Sokan vagyunk. Csillog a szemünk. Emlékezünk.

A polgármester némán távozott. Ünnepelt.

Szigethy Gábor