Papp Endre

Az áldozatiság mint – nehezen kifejezhető – létigazság

BALLA ZSÓFIA: A HARMADIK TÖRTÉNET

Balla Zsófia legutóbbi verseskönyvének legszembetűnőbb sajátossága a hiánytudat állandó jelenléte. „Ez a lét, mely mindegyre egy marad / Fölszáll és süllyed árad és apad / Kitölti azt a medret amelybe vetették / Mégis özönlik benne az üresség” – írja a költő a Caspar Hauser-variációk I című versében. A hiány általi láttatásra számos példa akad a kötetben. Szemléletes, ahogyan az Időm, a képtelen című versben – ebben a Váli Dezső festménye ihlette „tipikusan” tárgyias opusban – a „szék eszméje” éppen a semmiből a semmibe tartó mozgásban, a láthatatlanságban válik hozzáférhetővé, ahol „az öröklétnek zsírjában tocsog a szék”. Ugyancsak ezt a léttapasztalatot hordozza Az ünnep előérzete. A szikár, fenyegetéssel telített képi világ, a téli félsötét, a fagy, a köd az elmúlás és a beteljesületlenség benyomását erősíti fel. Az ünnep ígérete „bársonyos hiánnyá”, „szünnappá” válik, s a létezés idejétől elváló, időtlen dimenzióba távolodik: „Marad örök az ünnep messze, távol. / Beteljesülni fél. Megfoszt magától. / Beváltatlan kecsegtetés, csalóka pár szó. / Isten ígérgetése, hamis váltó.” A magány, az egyedüllét, a meditáció beszédhelyzetében eluralkodik a halál fenyegetésének, kegyetlenségének, ridegségének kifejezése. A szemlélet ilyen irányú kitágítása végső soron egy egzisztenciális mélységű alapélményre enged következtetni, melyben „a félelem is távlat” lehet. A pusztulás állandósuló látványa a menedék elvesztésével, a létezés színterének elidegenedésével jár: „Szótlan rejtély már az, ami / a helyszín édessége volt” (A képernyő vak halszeme).

A fenti példákkal bemutatott alapélmény a maga összetettségében nem túlságosan bonyolult lélektani és gondolati alakzatokban kap poétikai formát a kötetben, mindenestre kettős hangulati, illetve jelentésbeli síkot alakít ki. A világ lehet pusztító és/vagy közömbös, kiválthat rettegést és/vagy állandósuló kételyt, felidézhet emocionálisan megterhelt vallomásokat, de alkalmául szolgálhat a ráció „objektív” vizsgálatának is. A lírai kifejezés ennek megfelelően szívesen helyezkedik bele a szemléleti ellentétekre kihegyezett dikcióba, használja a dialógusformát, olykor még dramatizálja is. A homogén és rendre visszatérő, variálódó motívumkészlet nem nélkülözi a klasszikus toposzokat, a tradicionális kifejezőeszközöket. Gyakori tárgyiasságokká válnak így a gyűjteményben a tenger, a hold, az út, a víz, a kő, a hajó, a vitorla, illetve számos helyzetben használja a poéta a test és lélek, a fény és sötét, a magas és mély, súlyosság és könnyűség ellentétpárokat. Több helyen viszont nyers, illúziótlan, morbid és naturalisztikus eszközökkel él. Egyéninek látszó képleleményei meghökkentőek. Két gyöngyszem közülük: „Gyermekfejek, holdas hólyagok” (Jegyzetlapok), illetve „Vödrökbe fulladt csámcsogás piroslik” (uo.). A megnyilatkozás talán legjellemzőbb formája a paradoxon, esztétikai minősége pedig a groteszk. Az „egymásba oldott kettősség” („Verweile doch!”) – általánosabbá tágítva jelentését: a különböző minőségek, princípiumok egymásba oltása –, talán ez lehet Balla Zsófia kötetének szemléleti alapelve. Nem csupán a klasszikus erudíció kategorizálási módszerei által elválasztható műfaji sajátosságok és előírások figyelmen kívül hagyásában érhető tetten ez a sajátosság – ebben nem is lenne semmi új vagy meglepő. Ezen túlmutatóan műnemi keveredésről van szó – hogy csak a Petri György emlékére készült Csöndfoltok című versfüzért említsem –, de ugyanebben a szellemben az ars poetikusan is megfogalmazott és vállalt tárgyias, objektivizáló törekvéseket mutató „újholdas” költészeti tradíció groteszkebb, antipoétikusabb, ugyanakkor vallomásosabbá, személyesebbé és élményszerűbbé tett – ha úgy tetszik: „visszalírizált” – változata is feltűnővé válhat. Éppen ezért mutatnak a versek hol tragikus, hol elégikus, hol ironikus, hol ösztövér groteszk arculatot.

A körforgás létszemléleti modellje létparadoxonok megalkotását hozza magával. A nemlét–lét, az örök–tünékeny, a korpusz–anima stb. kettősségekre épülő, logikailag a kölcsönös feltételezettséget elváró, invariációs fogalompárok olyan értelmezési cirkulusok áramába kapcsolják a versek többségét, ahol korlátozottá válik az egyértelműség – mégsem vész el nyomtalanul. Először azonban fordítsuk tekintetünket a paradox létszemléleti formák felé! A rózsa című versben a tárgy figyelése, illetve a látvány „kibontása” vezet el a maga analógiájában – mondhatni: allegóriájában – a mulandó mögötti változatlan lényegiség megsejtéséig, oly módon, hogy az örökhöz, az általánoshoz való hozzáférés eszközéül megőrződik a különös egyszerisége, hiszen „mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?”. A Most innen kétfelé című, Tandori Dezsőnek ajánlott versben némi elmozdulás történik az előző megfogalmazáshoz képest, mivel az önszemlélet paradoxona úgy ölt nyelvi köntöst, hogy az azonosság éppen az idegenségben válik megragadhatóvá – „Száz nem-én tükröz földre-égre / szórva szét. Így őrzi meg éned, / s közben egyetlen árnyalakba éget” –, mégis, a záró szintagma a halálban (árnyéklétben) rögzíti a változatlan azonosságot. Legszemléletesebb kifejezése a fenti tapasztalatnak A tárgy kötetzáró helyzetbe illesztett önértelmező szövege. Ez a T. S. Eliot verselméletéből ismert, a korrelatív viszonyra, az érzés, a sejtelem tárgyi megfelelésének megtalálására, létrehozására hajazó alkotói vallomás is a kiválasztott tárgyra irányuló megkülönböztetett figyelemben, az „elemien fontosra” emlékeztető rávonatkozásban véli megtalálni a versbeli kifejezés gondolati magját. Lényege: az „önmagába való visszatérés eszméje” mint a világ lényegi mozgatójának és alapelvének felismerése. A különös – például az emberi egzisztencia – az általános hordozója, megjelenési formája. Tehát nincs fejlődés: a születéstől az elmúlásig tartó történés lényegét tekintve csak egy mögötte álló örök önazonosság – „A tárgy mögött egy másik tárgy dereng” (Csöndfoltok. IX A történet mögött) – tükrözője. Vagyis – továbbfűzve a logikai láncot – a lét valódi alanya nem lehet azonos az emberrel, ő csak részesedik belőle: „Forgó idők szubsztanciája az eleven test” (Azután). Mögötte magasodik az Isten alakja – és mégsem a szentsége. Balla Zsófia verseiben nem vagy csak áttételesen, átértelmezetten lehet szó szakralitásról, pontosabban az ehhez a fogalomhoz társuló áhítatról vagy alázatról. Sokkal inkább beszélhetünk a szkepszissel való viaskodás, a keresés és mérlegelés olykor taszítóan nyerssé és illúziótlanná tett magatartásáról: „mert az igazság, az sose dőlhet, akár az okádék” (Csöndfoltok. VI Visszahozni). (Bár ez utóbbi sajátosságot egy ideilleszkedő önértelmező szólamában álarcként, rejtőzködésként leplezi le a megnyilatkozó!) Tragikus kiszolgáltatottság a halállal szemben (Mészöly Miklós délelőttje) éppúgy hangot kaphat, mint a naturalizmusra emlékeztető morbiditás – „hullabűz, több löketben” – Petri, a vállalt mester emléke kapcsán.

De térjünk még vissza egy pillanatig A tárgyhoz! Minden bizonnyal az egymásra vonatkozás, a viszony univerzális axiómaként való felismerése állhat a mögött a poétikai fogás mögött, amely a szellemit a materiálissal, az alanyiságot a tárgyiassággal, a vallomást az objektivitással keresztezi, és paradox nyelvi formákban kísérli meg mondandójának szemantikai fixálását egy filozófiai természetű horizonton. Ennek az eljárásnak három mozzanatára érdemes odafigyelni. Először is a – minden bizonnyal Rilke ösztönzését is hordozó – angyaltémában. Az angyal – mint az tulajdonképpen sztereotípiaként is elkönyvelhető – itt is a köztes lét képviselőjeként, az égi és a földi szférák közötti közvetítőként jelenik meg. Nem meglepő talán a fenti bemutatás olvastán, hogy e mediális lény is „csupa remek hiány, kéjes közöny”, sőt, „botrány az angyal”, mert felfoghatatlan és parancsoló a némasága (Angyalnak lenni). Ő az, aki „eltakar és láttat”, s aki tudhatja, milyen az Isten. Az alany mintha éppen a távolságot fejezné ki a vágyott bizonyosságtól, sokkal kevésbé a közvetítettséget. Éppen ezért az istenélmény ebben a vonatkozásban leginkább „tiszta szomorúság”. Második lépésben figyelmet kell fordítani Balla Zsófia szinte misztikus mélységű természetélményére. Az apró létezőkkel, a természet kicsiny „alkotóelemeivel” is megközelíthető a transzcendens, sőt, a versek tanúsága szerint eredményesebben is! „Tapasztalja magát velük a létező”, írja a szerző a Tavasz Edenkobenben című opusában, ők az „élő idő”. Az Eső és szivárványban már-már panteisztikus áhítat elégikus hangja csendül fel. Ebben az összefüggésben minden teremtmény „az istenség levált darabjává” magasztosul, általuk a feltételezhető törvény a természetben szemlélhető. Valószínűleg ott van minde mögött – mint szemléleti és poétikai tradíció – a goethei természetmisztika öröksége.

A harmadik mozzanat pedig nem más, mint a teremtmények szenvedése, az ember áldozatiságának előtérbe állítása. A pusztulás valódisága és fájdalmas igazsága sajátos módon azonban nem marad meg az egyetemesség elvont általánosításában, hanem konkrét történelmi tényhez kapcsolódik, ezáltal az univerzális jelképpé válik. Az előbbi mondat talán váratlanul hat, hiszen megszokottabb retorikai fogás az egyediből, a konkrétból általánosítani, a nagyobb összefüggések irányába haladni, mint fordítva. Balla Zsófia költészetét inkább jellemzi a filozofikus elvontság, a stilizált absztrahálás, mint az élményi megragadás, a konkrét referenciális vonatkozás, jóllehet természetesen erre is akad példa. Ebben az esetben mégis arról van szó, hogy e poézis belső logikájától eltérően nem a különösben veszi észre az általánost, hanem pontosan fordítva. A pusztulás egyetemes léttapasztalata – mint végső elvonatkoztatás és kiterjesztés – a holokausztban találja meg emblematikus történelmi eseményét. Nem történik expressis verbis azonosítás, azonban a szó- és motívumhasználat – például: „Sivalkodó vonat láthatárán ott ég az ég tovább”; vagy: „Az ókori regék s a Biblia után e pusztítás füstjeit látod szent írásnak”, illetve: „A tíz törzs elveszett örökre Babilonban s a többi lágerekben” stb. – kevés kétséget hagy a fenti eredeztetés felől, de legalábbis megengedi azt. Három vers tartozik mindenekelőtt ebbe a tematikai csoportba: a Kettős apokrif, az Ég és föld, valamint A harmadik történet. (Idesorolható érintőlegesen még az időfelfogás azon sajátossága, amely a múlt hatalmasra nagyításáról, determináló erejéről vagy egyenesen a halál időélménnyé tágításáról tanúskodik: „túléltem rég a halálom” [Arany dal]. A költő a pusztulással, az áldozatisággal való azonosulásban jelöl ki egy olyan magatartásformát, amely teljes mértékben kiszolgáltatott a múlt morális parancsának, annak hű követője. Álljon itt két idézet az erkölcsi imperatívusz súlyának és komolyságának megvilágítására: „Ők mérik súlyodat, akik megsemmisültek”, valamint „Te sem menekülhetsz, hiába vagy utód” (ez utóbbi második személy az önmegszólításban valójában a beszélővel azonos). A második citátum arra figyelmeztet, hogy az áldozatiság a jelen horizontjában is az a léthelyzet, sőt, az emberi lét – mint már arról volt szó – örökhöz viszonyuló másodlagosságának megélhető létigazsága, amely nemcsak transzcendentális távlatot nyújt – „Csak róluk, mindegyre róluk beszél velem az Isten” –, hanem a múlt szenvedéseivel való „beszédes” azonosulást mintha elő is írná, normává emelné: „Gyanús minden utókor. A csend is csupán gyanús mellékútja a tagadásnak”.

Végezetül – a kötet leíró értelmezése után – következzék néhány értékelő szó. Nos, számos tényező akadályozza, hogy A harmadik történet verseit jelentős lírai eseményként lehessen köszönteni. Bár rögtön utalni kell arra, hogy léteznek olyan magyarázatok, divatos szóval: olvasatok, melyek a költő műveit a maguk olvasási stratégiája alapján elismerik, méltatják, mi több, nagyra tartják. Az alábbiakban néhány momentumra – a gondolat nyelvi formába öntésében jelentkező disszonanciákra – hívom fel csupán a figyelmet, melyek számomra többnyire élvezhetetlenné teszik e költészetet. Nézzük mindjárt a szokatlan, romantikus hangulatú, archaizáló szóalkotásokat és szintagmatikus kapcsolatokat! Nem kell sokat keresgélni utánuk: égtűz, mellkasba zárt tüzes üzenet, tengeridő, téranyag, felfénylettem, űrsötét stb. Az efféle szóhasználat gyakran anakronisztikusan vagy hangulatilag-stilisztikailag idegen testként ékelődik a versek gondolati tartalmakat előtérbe állító szövegeibe (leginkább e helyeken használja őket a költő). Önvallomásaiból tudható, hogy versei zeneiségét Balla Zsófia mennyire fontosnak tartja. Ez a vonás határozottan érezhető is, azonban gyakran zavaró a dalformára való redukálás, a leegyszerűsített ritmizálásra való törekvés, a túlzott rímhalmozás. Ízlésem gyakran berzenkedik az igénytelennek ható, már-már triviális rímeltetés miatt. Miről beszélek? A ragrímről, az infinitívuszok összecsengetéséről, a „keszeg”–„lebeg”–„remek” mintájára alkotott sorvégződésekről, a „morálbicepsszel”–„égi jellel”-féle megoldásokról. S a Csöndfoltok. II Nem védi más című versben vajon azért „forr” az ember „megszédülve” (mily különös emberi cselekvés/történés…), hogy a „sodor” rímhívó szó megtalálhassa párját? Az pedig, hogy „Most végakaratában is élsz, és / most minekünk jár a zenélés…” (Csöndfoltok. X Búcsúzás), már annyira rossz, hogy szinte már jó. Kifogásolható továbbá az a fajta retorikusság, nem is oly kevésszer hangzatos szónokiasság, amely gyakran didaktikus banalitásokba torkollik – lásd: „Az angyal meghal, / ha nem hagyjuk szeretni. // Az ember meghal, ha nem érti, hogyan akarják szeretni.” (Angyalnak lenni); máshol, mintha csak a Sturm und Drang korának egzaltáltságát (ironikusan?) idézné fel, messzire hangzó kérdést vet papírra: „Milyen erő tört élni bennem, / hogy a nemlétből felfénylettem?” (Azután) Hogy mennyire tudatosan használt költői eszköz az esetlegesen deformáltnak, netán ironikusnak szánt – bár nem annak ható – megidézés? Én nem látom funkcióját… Ugyancsak értetlenkedve olvasom a következőket: „A métermagas ól ablaklyukán / néha zöld fű libeg, máskor a hó” (Caspar Hauser-variációk II) – ablakban libegő hó: nem képzavar ez? De nem folytatom a hibajegyzéket. Talán ennyi példa is elég, hogy összegzésként megállapíthassam: a bölcselet – s bizony időnként inkább a bölcselkedés – rímbe szedése – nemegyszer rímbe törése – nem Balla Zsófia e kötetében találta meg halhatatlan formáját. (Jelenkor, 2002)