Utókor (9)

Az a híd – mióta
csak eszét tudja –
az emberekre gondolt,
akik majd boldogan
átkelnek rajta szép
döndülő lépésekkel,
és a gördülő nagy
járművekre gondolt,
mikor a kerekek
átgurulnak testén,
kissé tapintatosabbra
fogva a tempót…
legvégül a boldog
folyóra gondolt,
sajnálta is talán
ezért a váratlanul jött
jó merényletért,
hogy most újra,
annyi alant örvénylő
gyászos, szürke év után,
fényes és nagyra tárt
hajcsat-traverzeivel
büszkén is akár
fölötte lovagolhat,
csak két partján
a hídfőkben
– ahol amúgy
rendesen a józan
eszét tartaná
s tartja is, s nem csak
merőben stratégiai
meggondolásból –,
szóval ott ér le
igazából nyurga lába,
de az egész statikaitényállás oly botorul
vagy félreérthetően
fogalmazódik meg,
mintha ő megvetné,
lenézné a víz ősi,
titokzatos medrét,
hol évtizedek hosszán
hevert nyomorult,
összecsuklott roncsként,
és tűnődhetett eleget
az emberi barbárság
torz „természet-rajzán”,
amitől oda jutott,
hogy medret fogott
és torlaszolt el eddig,
de most, íme, eljött
az ő diadala, pompája,
már-már zavaróan
bulváros esti fénye,
csak szerényen, szívem,
gondolta: nem sérthetem
meg a folyót, hiszen
annyiszor ezeréves
aggastyán… vén tekergő…
szívem hát szüntelen
a sodrás fölött dobog,
s ott rezonál legjobban
talpakra, kerekekre…
ahol most megtorpan
az északnyugati szél,
a jelzőzászló lobogása
összecsuklik hirtelen
és nekidől az emlékektől
baljós délutánnak…
mintha Thornton Wilder
egy hatodik élőlényt
varázsolna elő fényes
utókora igazolásául
vagy cáfolatául,
aki sértetlenül megúszta…
szárnya nőtt talán,
égbe vonták, töprenghetett
a híd, míg aztán végül
maga ment le hídba…

Utókor (10)

Marsall Lacinak barátsággal (most csak a 3x70 évről)

Képlete szerint nem
lehet vitás, tehát nem
is vitatjuk, hogy
210 éves lenne már
minek csak éppen
egyharmada
látszik-mutatkozik
Gergely-naptáros
szűkre mért látókörünkben,
mert a maradék nagyobb rész
az a tiszta tömény
nettó kétharmad idő
ott a gyökérzetben,
vagy fejtetőről nézvést
a horpadt levegőégben
lazán légtornászkodik,
bár ez nehezen megítélhető,
ahogy mondaná ő szebben:
függélyeskedik az ég
és a semmi közti sávban,
mint valami haszontalan
szikrázó villanyos dróton
az elröppenni készülő
nyárvégre jól beért,
csivites madárszavak
légiója, miből aztán…
tógás tudori madárjósok,
valamint korai rikkancsok,
jóhír-miskároló cenzorfik,
mára szépnyugdíjú trottyok,
meg ágáló, fogatlan öregek
ahogy kapualjak nagyra tárt
panoptikumából kinéznek,
majd fölérve kapitóliumos
magaslesükre sűrűn pislogják
merre, merre az egyetlen
nagyobb áthajózható
tenger, amin a császári gálya
megrakodván nem rablott,
de megszerzett tömény weöreses
színű és zamatú nedűkkel
általúszik annyi boldog
nyelvi ficánkot, hullámot
és maga tarajít hozzá
ritka pezsgető habzást…
míg a cica hunyókál
békén átaluszik Véle
egy csinos délelőttöt,
és száll álmában,
talán boldogan is,
mint háló fölött a labda,
így zabolázva már
a zenit csillagzata alatt
egy légcsavarosban
a szél cirmos szellőcskévé,
hogy bátor berepülő,
jótestvérünk, bátyánk
ama város fölött,
szűk-tág ketrecében
csodásan keringjen,
de mindig egzakt legyen,
mert M. L. úr konstansa
a jobb rómaiak szerint is
ösmerős betűverzáljaival,
ami kedvelt szám is éppen
ezer és ötven évet
kockáz ki patrícius pajzsán…
mondhatta bár okosan
korábban E. Cioran:
„a nyelv veszti el
napjaink költészetét,
az, hogy túlontúl
nagy jelentőséget
tulajdonít neki –
ez a végzetes bálványozás”
lám, mi mindent tűz nyelvhegyére
az ember, óh, szavak légiója,
vagy idejében átugrott árok,
vagy szép hívságú elő- és utókor,
megnyugvásul mondom:
ott száradtok valami kötélen