Mózsi Ferenc

Jó és rossz

1.

A felső szomszédjával a politikáról, míg az alsóval többnyire az időjárásról beszélgetett Büky Rezső. Halk szavú, kellemes megjelenésű, az ötvenedik éve felé járó férfi volt. A betegségek világéletében elkerülték, szenvedélye a munkáján kívül nem volt. Választékosan fogalmazott, s ugyanakkora figyelmet fordított az öltözködésére is, ami jó ízléséről s egyben mértéktartásáról tanúskodott. Nem élt társasági életet, ám ha úgy adódott, kellemes beszélgetőpartner volt, lett légyen szó akár könnyedebb, akár komolyabb témákról. A feleségével – azt is inkább a hétvégéken – megivott egy-egy pohárka diólikőrt, melynek színe és illata legalább akkora gyönyörűséget szerzett neki, mint amit az ízében lelt. Ünnepi alkalmakkor vagy néha a vasárnapi ebédeken vörösbort ittak, de akkor is módjával. Az illetlen szavakat – akárcsak a haszontalan olvasmányokat – kerülte, ám szabad idejében annál szívesebben időzött a kertben; füvet nyírt, öntözött, metszett, gereblyézett – mikor minek volt az ideje.

Egyszer – már benne jártak az őszben, s ők szokott helyükön, a kerítés két oldalán álltak – így szólt hozzá Gereben Mihály:

– Magának jó szeme van, Büky úr! Maga mindent pontosan lát… Művelt ember, s amellett jó beszélőkéje is van. Miért nem megy el politikusnak? Magát biztosan megválasztanák…!

Büky Rezső elnevette magát.

Gereben Mihály fröccsöntő kisiparosként kezdte, majd néhány év után valami nyugati rokonsága révén beszerzett egy korszerű szippantóautót, amivel nagy üzletet csinált.

– Komolyan beszélek! – folytatta árnyalatnyi sértődöttséggel a hangjában a szomszéd. – Tudja, hogy miféle figurák nyüzsögnek a pártok körül? S tudja, hogy milyen vastag bőr van a pofájukon? És akkor a pénzről, tudja, a mindenféle piszkos pénzekről még nem is szóltam…

Gereben Mihály azon emberek közül való volt, akiket érdekel a politika, s akik a maguk módján részt is vesznek benne. Már három pártnak is tagja volt, de sorban otthagyta valamennyit. A taggyűléseken hosszan és hangosan beszélt, és általában ugyanannyian értettek egyet mondandójával, mint ahányan lehurrogták. Gyakran adott pénzt a pártkasszába (nemritkán jelentősebb összeget is), aztán egy idő után, különösen akkor, ha valaki feldühítette, kérte, hogy fillérre számoljanak el a pénzével. A véleményét a kocsmában is fennen hangoztatta, ha a nap végeztével betért egy korsó sörre. Nem volt tekintettel arra, hogy kiféle-miféle hallja, mondta a magáét.

– Nem a magamfélének való a politika, Gereben úr… Egyébként meg ismeri jól az ezzel kapcsolatos véleményem – mondta mosolyogva Büky.

A csipkebokor mellett állt, melyen tűzpirosan égtek a fényes héjú bogyók. Egy tüske beleakadt a könyékig feltűrt ingujjába, úgyhogy óvatosan kiszabadította magát.

– Ismerem, hogy ott enné meg a fene, persze hogy ismerem! Csak nehogy megismételje itt nekem! – dörmögte a szomszéd.

Büky elmosolyodott. A szomszéd – alacsony, erős, kerek képű, pocakos ember vakítóan fehér teniszcipőben, szintén fehér rövidnadrágban s valami régebbi, csíkozott futballdresszben – most a szeme sarkából pillantott a tanárra.

– Megmondja, kire szavazott?

– Nem – válaszolta Büky.

– Na látja! – mondta Gereben Mihály. – És még azt mondja, hogy nem a magafélének való… Maga született politikus!

– Szép időnk van ma, Gereben úr! – mondta egyre mosolyogva Büky, és a mosoly, anélkül hogy annak maga tudatában lett volna, még akkor is ott volt az arcán, midőn a beszélgetés végeztével ott folytatta a munkát, ahol abbahagyta; a lehullott, megsárgult-megbarnult, zörgő leveleket húzta össze a nagy diófa alatt. A politikáról úgy vélekedett, hogy az óhatatlanul megrontja az embert, még azt is, aki a jó ügyet képviseli. „A politika szakma, Gereben úr…” – mondta egyszer. „Nem égi, hanem földi ügyekkel foglalkozik, de művelőit mégis égi mércével kell mérjük…”

Boldog volt, hogy a művészettel adatott foglalkoznia. Hittel vallotta s hirdette az óráin is, hogy az emberi nem legértékesebb s egyben egyedülálló sajátja a szép meglátásának képessége, az utána való vágyakozás. Hitte azt is, hogy a szép nem egyéb, mint az érzékelhetővé lett igaz. „Sehol olyan gyorsan nem lepleződik le a hazugság, mint a művészetben!” – mondogatta szívesen a tanítványainak. „Van-e a művészetnek funkciója?” – kérdezte egyszer az egyikük, egy pattanásos, hosszú hajú fiatalember, aki akkor szólalt meg először, pedig már hónapok óta hallgatta az előadásait. „Van-e valami funkciója, vagy a puszta gyönyörködtetés a célja?” „Persze hogy van!” – felelte, majd a katedra előtti sétáját megszakítva így folytatta: „Hogyne lenne…! Bár a gyönyörködtetés önmagában is csodálatos dolog! Gondolják csak meg…” – emelte tekintetét a többiekre. „Gondolják csak meg, hogy van-e rajtunk kívül, van-e az emberen kívül olyan lény, amelyik azért hoz létre valamit, hogy azzal a társait gyönyörködtesse, s ami sem a lét-, sem pedig a fajfenntartási ösztönnel nem hozható összefüggésbe!” Végighordozta tekintetét a társaságon, majd ismét sétálni kezdett. „A művészet tárgyától és műfajától függetlenül a dolgok lényegét mutatja. Segítségünkre van abban, hogy általa jobban megismerhessük önmagunkat s a világot, melynek – ne feledjék egy pillanatra sem! – magunk is része vagyunk. Az igazi mű a meglátás, a fölfedezés, legszívesebben azt mondanám, hogy a megvilágosodás élményét adja, s nem utolsósorban a tisztulásét.”

Csönd volt a teremben, s ezt a csöndet nem zavarták, hanem inkább meghittebbé tették a nyitott ablakon át beszüremlő májusi madárhangok. Sütött a nap, s néhány sugara utat talált a terembe is, megvilágítva a katedra s fölötte a tábla egy darabkáját.

– Az élet a harmóniát keresi – mondta ismét szembefordulva hallgatóival. – A harmóniát a dolgok helyükön léte adja, amit mondhatnánk arányosságnak is. És ahol minden a helyén van, ott az igaz jelenvalóságát tapasztalhatjuk. Hölgyeim és uraim, az igazság legalább annyira esztétikai, mint amennyire morális vagy filozófiai kategória.

– Lehetséges, hogy több igazság létezik? – szólalt meg ismét a fiatalember.

Keresztbe vetett lábbal, a padból félig kifordulva ült, s ujjai közt megállás nélkül billegtette a golyóstollát.

– Ön hogy gondolja? – nézett rá a tanár.

A fiatalembert szemlátomást meglepte, hogy kérdésére kérdést kapott válaszul. Néhány pillanatig hallgatott – ez idő alatt a toll is megpihent az ujjai között –, s csak akkor szólalt meg ismét, amikor már minden tekintet reá szegeződött.

– Nem tudom… – mondta. – Mindenesetre egyszerűbbek lennének a dolgok, ha csak egy létezne.

Valamelyik lány elkuncogta magát, s ennek nyomán halk, gondtalan derű hullámzott végig a termen.

– Engedje meg, hogy megnyugtassam – szólalt meg Büky, maga is mosolyogva. – Higgye el nekem, hogy a dolgok alapjában végtelenül egyszerűek! Sem a fény, sem pedig a forrása nem változik attól függően, hogy sugarai milyen prizmán törnek meg, hogy azok erejét szétszórjuk-e, vagy egyetlen pontban, a lobbanásig fókuszáljuk a megfelelő lencsével. A művész egyénisége, szubjektuma és természetesen és mindenekelőtt a tehetsége az a lencse, amely – hogy a hasonlatunknál maradjunk – összefogja, és ezáltal új minőségre emeli a fényt. Ez a minőség pedig nem más, mint a mű. De hadd éljek egy másik példával – folytatta rövid hallgatás után, mely időre ismét megszakította a hallgatóság előtti sétáját, majd amikor a tekintetét a padlóra irányítva ismét lépkedni kezdett, a következőket kérdezte. – Önök fiatalok. Mégis, ha most egy pillanatra magukba tekintenek, és ezt teljes őszinteséggel teszik, vajon találnak-e az életükben olyan cselekedetet, amit nem cselekednének meg újra? Tettek-e olyasvalamit, amiért lelkifurdalást éreznek?

Ekkor pillantott csak föl, s hogy kérdésének nagyobb nyomatékot adjon, szembefordult a diákokkal. Jobb kezét a zakója zsebébe mélyesztve állt előttük, és az egyre terebélyesedő s végül már szinte tapintható csöndben meg-megpihentette tekintetét egy-egy arcon, gondosan ügyelve arra, hogy egyiken se időzzön el hosszabb ideig. Elmosolyodott.

– Tegye föl a kezét az, akinek még soha, semmiért nem volt lelkifurdalása!

Kisebb mozgás támadt a padokban, néhányan lopva a másikra pillantottak, de végül senki sem emelte fel a kezét.

– Önök rendkívül szigorúak magukhoz – mondta egyre mosolyogva. – Önök túlságosan is szigorúk magukhoz, ám meglehet, hogy ez így helyes. Mert önök az imént, hölgyeim és uraim, a lényegen gondolkodtak el. Mert amikor önök azt jelezték nekem – ismétlem: tiszteletre méltó szigorúsággal –, hogy vannak olyan cselekedetek, melyek a lelkiismeretük kritikáját vonják magukra, akkor önök, ha közvetve is, de mindenképpen a létező, egyetlen és oszthatatlan igazságra irányították valamennyiünk figyelmét. Van, amikor ez az igazság napnál világosabb mindenki előtt, ám a legtöbbször, mint esetünkben is, csak közvetve, de ugyanakkor figyelmen kívül nem hagyható módon ad jelzést létezéséről. A fény egyformán világítja a tisztességes és a rossz úton járó ember arcát, de nézzék csak meg, milyen érdekes, hogy mégis valamennyien a jobbik énünket mutatjuk szívesen a fénynek, s ugyanúgy egymásnak is…!

– Szabad-e a rosszat vonzónak ábrázolni? – kérdezte a pattanásos képű fiatalember. Váratlanul szólalt meg, akkor, amikor a tanár fülében még ott csengtek saját, utolsó szavai.

– Bocsánat! – fordult feléje Büky. – Megismételné a kérdését?

– A kérdésem az, hogy szabad-e a rosszat vonzónak ábrázolni – mondta a diák, és az ujjai között egyre táncoltatva a tollát hozzátette: – És ha lehetséges, majd lenne még egy másik kérdésem is.

– Persze hogy lehetséges – mosolyodott el a tanár. – Most kívánja föltenni a második kérdését, vagy jobb’ szeretné, ha előbb megvizsgálnánk az elsőt?

– Előbb vizsgáljuk meg az elsőt! – válaszolta a diák.

Megint hallatszott egy lány halk kuncogása, de ahogy a fiatalember bosszúsan arra kapta a fejét, ismét csönd lett. Odakint változatlan kedvvel énekeltek a madarak, míg a nap sugarai észrevehetően más szögben hullottak a terembe, mint az imént; a táblának már csak egy egészen kicsi darabkáját, az ablakhoz közelebb eső sarkát világították meg, ugyanakkor a katedrát szinte teljes egészében a csóvájukba fogták.

– A kérdés, amit megfogalmazott, rendkívül fontos! Alapkérdés, és egyben alkalmas arra, hogy figyelmünket a művészi szabadság, pontosabban a művész szabadságának kérdésére irányítsa. Az imént, talán még emlékeznek rá, bátorkodtam azt állítani, hogy az igazság legalább annyira esztétikai és morális kategória, mint amennyire filozófiai. Most azt mondom, hogy a szabadság – ha valaki, akkor a művész számára mindenképpen! – erkölcsi kategória. Vannak, akik szabadságukat vágyaik kielégíthetőségével mérik, és a szabadság hiányaként élik meg, ha korog a gyomruk, ha a takaró alól kilóg a lábuk, vagy ha lyukas a cipőjük. Ezek az emberek – bizonyára önök is találkoztak már ilyenekkel – akkor érzik szabadnak magukat, ha megvásárolhatják mindazt, ideértve talán még a szerelmet is, amit megkívánnak. A klasszikus demokrácia egyik alapintézménye és értéke, a szabad véleménynyilvánítás jogának megléte vagy hiánya sem foglalkoztatja őket különösen; megelégszenek a „morgáshoz való joggal” – ahogy mondani szokták. Az egészséges többség természetesen óhajtja a tényleges demokráciát, és tisztában van az alapértékek fontosságával. Ugyanakkor, és ez természetes emberi tulajdonság – nevezhetjük a mindenkori többség megtartó bölcsességének is! –, elfogadja és gyakran keresi is a kompromisszumot a hatalom gyakorlóival, lemondva így az ideálisról az optimális javára. Végül is emberek vagyunk, hölgyeim és uraim, és akárhogyan is számolom, egy évben több a hétköznap, mint az ünnepnap.

Föllépett a katedrára, az asztal mögé került, és két tenyerét rátámasztva folytatta.

– Ami a kérdését illeti, fiatalember… A művész, természetesen az igazi művészről van szó, bármennyire árnyaltan láttassa is a világot, nem keresi a kompromisszumot. Olyannak láttatja a világot, amilyennek ő maga látja. Ez joga, de – megkockáztatom – kötelessége is! És most, kérem, figyeljen…! A művész szabadságának nem külső, hanem belső erők szabnak határt. Mondhatnám úgy is, hogy ugyanaz az erő, melynek létéről és természetéről az imént váltottunk szót. Az alkotó lelkiismeretéről beszélek. Ön azt kérdezi, hogy szabad-e a rosszat vonzónak ábrázolni. Erre nem felelhetek mást, mint azt, hogy nem tilos. Milyen alapon tilthatnánk meg bármit is egy öntörvényű művésznek? De kérdezze erről inkább őket magukat! Vagyis tekintse át a kultúrát, amelyet az emberiség évezredeken át örökségének tekint, és az iskoláiban, könyvtáraiban, múzeumaiban utódaira örökül hagy. A legnagyobb műgonddal, a legnagyobb árnyaltsággal és empátiával formált figura, aki a rossz oldalán mutatja föl – ha mégoly racionálisan, mégoly vonzóan is – az örök részigazságot, nos, barátom, ez a figura akár egyetlen pillanat alatt is mellékszereplővé, majdhogynem szánandó valakivé degradálódhat egy áldott állapotban lévő asszonyka befelé sugárzó mosolya alatt, s ugyanígy kerülnek a helyükre a legnagyobb művészi tehetséggel felnagyított részigazságok is. A művészet, s benne a tehetség, alapvetően életpárti, valahogy úgy, ahogyan a lelkiismeretes orvos is az, akárhányszor kell is szembesülnie a kudarc élményével. Ismét csak az arányokról van szó, barátom, hiszen a betegség nem más, mint a természetes állapotban, tehát az egészségben bekövetkezett zavar. De kérem, egyszer, ha van kedvük, számolják csak össze, hogy hány olyan nap volt eddig az életükben, amikor fájt a foguk, és ezzel szemben hány olyan, amikor nem…

Tekintetét, melyet miközben beszélt, fölváltva pihentetett meg egy-egy diák arcán, most ismét a fiatalemberre vetette.

– Nem tudom, kielégítette-e mindaz, amit válaszként próbáltam megfogalmazni. Ha igen, úgy szívesen meghallgatjuk a másik kérdését is!

– Melyik az értékesebb kép? – szólalt meg a diák, szinte abban a pillanatban, hogy a tanár elhallgatott. – Az-e, amelyik mindazt, ami bennünk rossz, mesterien, vagy az-e, amelyik mindazt, ami bennünk isteni, gyatrán ábrázolja?

Az „isteni” szó hallatán megint csak némi mozgolódás támadt a padokban, ámde mivel erről szemmel láthatóan sem a tanár, sem pedig a kérdező nem vett tudomást, pillanatokon belül ismét teljes volt a csend.

– Kérdése rokon az iménti kérdésével, azzal a különbséggel, hogy erre sokkal könnyebb válaszolnom. Önök hogyan válaszolnának? – fordult váratlanul a hallgatókhoz.

Egyszerre többen is válaszoltak, s hamarosan világossá vált, hogy valamennyien azon a véleményen vannak, hogy függetlenül mondandójától, az a kép az értékesebb, amelyik esztétikailag hiteles.

– Örülök, hogy így látják! – mondta a tanár, különös elégedettséggel a hangjában, hiszen olyan mezsgyére értek, ahol egyik legkedvesebb témáját volt alkalma megvitatni. – Volt-e már önök közül, hölgyeim és uraim, bármelyiküknek alkalma arra, hogy egy olyan képet szemlélhessen, melyen havas, téli, ezüstös-csilingelő erdő tisztásán jól fejlett szarvasbika áll, s agancsait a felhők mögül éppen előbújó hold fényében fürdeti?

A kérdésre egységesen megnyilvánuló derű volt a válasz, s voltak, akik rögtön további tippeket adtak. „Kőszirten álló várrom, ezüstös holdfényben!” – hallatszott egy fiatalember baritonja valahonnan egészen hátulról. „Ódon várkastély villámfényben, vasrácsos kerítéssel!” – kiáltotta valaki. „Tengerparton fehér lovas királyfi, a fején koronácska, előtte a nyeregben fehér ruhás hercegkisasszony!”. „Spulnit pofozgató kiscicák! Az egyik fehér, a másik koromfekete!”

– Legyen inkább pamutgombolyag…! – szólt közbe Büky Rezső.

Az asztal mögé került, s jobbjával jelezte, hogy éppen kit szeretne hallani.

– Kerek tavon úszó hófehér hattyúk!

– Kitűnő…

– Őzünő két gidáját szoptatja a tisztáson. Látjuk, hogy éppen most kapta föl a fejét valami neszre. Körben, a fák tövében hatalmas, színes gombák. Egynémelyikük pettyes!

– Csókolódzó gerlepár… – mondta egy szőke, kék szemű lány, kinek hosszú haja hullámzó fürtökben omlott a vállára. Szavait elismerő bekiáltások és itt-ott fölcsattanó taps kísérte.

Az általános jókedv lassan a tetőfokára hágott; a diákok önfeledten, egymás szavába vágva, egymást túlkiabálva álltak elő ötleteikkel.

Mosolyogva járatta rajtuk a tekintetét, majd csöndet kért.

– Kisasszony, kedves! – nézett a lányra, aki az imént a szerelmeskedő gerlepárral példálódzott. – Vállalkozna arra, hogy a lehető legegyszerűbben definiálná a giccs fogalmát?

– Mindenekelőtt azt mondhatjuk, hogy hatásvadász…

– Igaz! – mondta Büky. – Milyen egyéb megállapításokat tehetnénk még?

– Művészietlen, olcsó eszközökkel dolgozó irodalmi, képzőművészeti alkotás.

– Köszönöm, tulajdonképpen erről van szó – mondta, majd egy kecskeszakállas fiatalember felé intett, jelezve, hogy tőle várja a választ. – Mit gondol, uram, tehetünk-e valamilyen különbséget a giccskedvelők táborában?

– Nem értem a kérdést – mondta a fiatalember.

– Lehet, hogy nem fogalmaztam elég világosan… Mit gondol, mit kedvel a giccsben az, aki kedveli?

– Lássuk csak… – hunyorgott a fiatalember, s kicsit a társainak is játszva a szakállát kezdte simogatni. – Úgy vélem, hogy a szép… a szépség az, ami ezekben a képekben magával ragadja őket.

Büky Rezső mosolygott. Pontosan érzékelte a diák hangjában a csipetnyi iróniát, ám ez nem volt kedve ellen való. Bár meglehetősen határozott véleménye volt a világ dolgairól, óvakodott attól, hogy a maga meggyőződését, kikristályosodott véleményét tüntesse fel az egyedül lehetségesnek. Nemegyszer előfordult, hogy a következő szavakkal búcsúzott diákjaitól: „Ne feledjék, hogy a véleményem csupán egy a lehetséges sok közül. S bár időt álló törvényekről és azok természetéről szólok, mindennél fontosabb számomra, hogy az önök joga és képessége a szuverén gondolkodáshoz ne sérüljön!”

A padok közti folyosón felsétált egészen odáig, ahol a kecskeszakállú fiatalember ült.

– Ön, ha jól veszem ki a szavaiból, azt állítja, hogy emberünk a szépséget látja meg a giccsben. Az „ragadja magával”, hogy az ön kifejezésével éljek…

– Igen, ezeket a szavakat használtam – mondta a diák, egyre a szakállát simogatva.

– Ön tehát úgy véli, hogy ami giccs, az akár szép is lehet?

A fiatalember abbahagyta a szakálla simogatását, s úgy pillantott fel a tanárra.

– Ha csak igennel és nemmel válaszolhatnék, akkor kénytelen lennék azt felelni, hogy igen! – mondta némi töprengés után.

Büky kissé hátrébb lépett, mert úgy érezte, hogy a diákot feszélyezi a fizikai közelléte.

– Nem lehetséges, hogy emberünket inkább a szépség, azaz a harmónia utáni vágy hajtja, miközben annak, mármint a szépségnek, úgy kíván a birtokába jutni, hogy azért minimális áldozatot se hozzon? Hogy azért a legkevésbé se kelljen megküzdenie…?

– Lehetséges – mondta a fiatalember rövid gondolkodás után. – Hiszen a giccs és a szép egymást kizáró fogalmak. Egy giccs az eleve nem lehet szép!

– Ez az utolsó szava? – mosolyodott el a tanár.

– Ez! – vágta rá a diák.

Az óra hátralévő részében az élet s így a művészet összetett voltáról beszélt Büky Rezső; arról az összetettségről és sokszínűségről, aminek legnagyobb titka s egyben ajándéka az, hogy képes a végtelenben a véges, míg a végesben a végtelen élményét kínálni, s aminek legnagyobb ellensége a sematizmus. „Hála istennek, mindig lesznek dolgok, melyek rejtve maradnak előttünk!” – zárta gondolatmenetét, s már éppen azon volt, hogy megköszönve a hallgatók figyelmét, kellemes hétvégét kívánjon mindnyájuknak (péntek volt, odakint csodálatosan, már-már nyáriasan sütött a nap, s a májusi levegő és a fények a szabadság illatát hordozták), amikor a pattanásos arcú fiatalember ismét szólásra jelentkezett. Többen bosszúsan néztek rá, de ő nem zavartatta magát. Kérdése a következő volt: „Ha önt valami oknál fogva életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélnék, és ott magánzárkában lenne, és választhatna, hogy a csupasz falak között éli-e le az életét, vagy pedig megengedik, hogy képeket aggasson a falra, de az mind giccs lenne, akkor hogyan választana?”

Az óra során még egyszer sem volt akkora a csönd, mint amilyen a kérdés elhangzása után támadt. Valamennyi szempár a tanárra szegeződött, aki puha, kényelmes bőrcipőben, szürke, jól szabott szövetnadrágban, világoskék pamutingben, dohánybarna, kétgombos zakóban, lazán megkötött bordó nyakkendőben állt a katedra előtt, melyet most már szinte teljes terjedelmében – mintha csak valami díszlet lenne – megvilágítottak a napsugarak. Nézte a fiatalembert – annak kezében megint ott táncolt a toll –, s miközben nézte, hagyta, hogy egész lényében szétáradjon valami könnyű, semmi egyébhez nem fogható derű. Jó darabig nem szólalt meg, míg végül – szinte fölrezzenve – a következőket mondta: „Gratulálok a kérdéséhez! Engedje meg, hogy majd a legközelebbi találkozásunkkor térjek vissza rá. Addig hadd töprengjek a dolgon! Mindnyájuknak kellemes hétvégét kívánok!”

2.

Gyakran tett nagy sétákat a várost övező erdőkben, s bár valamennyi évszak kedves volt neki, sokakhoz hasonlóan leginkább mégis az őszi erdőt kedvelte. Meg-megállva gyönyörködött egy-egy méltóságteljes, már a puszta korával is tiszteletet parancsoló fában, mely leveleinek nagyobb részét már elhullajtván, ilyenkor csontozatának szimmetriáját is előtárta. Nem tudott betelni a nedves föld s az avar illatával, melyben egy időben vélte érezni az elmúlás és az elpusztíthatatlan élet, az örökös újrakezdés bizonyosságát. Táguló tüdővel szívta magába ezt az illatot, s közben lenyűgözte a színek gazdagsága és az a harmónia, mely a még mindig friss fűzfavesszők eleven zöldjén át a sárga, a barna, a piros és a vörös ezernyi árnyalatáig ívelt.

Gyakran letért a turisták által kitaposott ösvényről, arrafelé véve az útját, amerre a legsötétebbnek látta az erdőt, ahol a burjánzó aljnövényzetben a legsűrűbben álltak a fák, miket csak a szél fésült, miket csak a villámcsapások tizedeltek. Szerette ezeket a fákat, a zsengéket, a középkorúakat és a lábukat mozdíthatatlanul megvető véneket. Itt, az erdő mélyén olyan csönd honolt, hogy hallani lehetett, amint egy-egy megfáradt levél az avarra hull. Bottal a kezében járta az erdőt, s ha mérges gombát látott, leverte. A bot – mely sétája vége felé már úgy simult a tenyerébe, mintha világéletében azzal járt volna – mintegy ritmust szabott, nem csupán lépteinek, de a gondolatainak is. Ha meg-megállt, hogy hosszabban gyönyörködjön valamiben, kicsit meg is támaszkodott rajta. Egyik útja alkalmával különös találkozásban volt része. Ősz volt akkor is, s bár már hosszabb ideje szemetelt az eső, a tarka lombok alatt még száraz volt a föld, és csak valami egészen csöndes, monoton neszezés jelezte, hogy esik. A madarak egy darabig még füttyögtek, feleseltek egymásnak, aztán fokozatosan megcsöndesedtek, ami annak jele volt, hogy bármelyik pillanatban amúgy istenigazából is megnyílhatnak az ég csatornái. Úgy döntött tehát, hogy nem megy tovább, hanem fordul, és indul hazafelé. Egy darabig, mintegy búcsúzásképpen még elálldogált azon a helyen, ameddig eljutott, s a szemét lecsukva, az arcát kissé fölfelé tartva hallgatta az eső neszezését, s szívta magába a nyers illatokat, melyek sokféleségükben oly erősek voltak, hogy szinte a bőrén is érezni vélte őket. Jobb keze a maga elé bökött bot végén, bal tenyere a boton nyugvó kézfején pihent. Ahogy így állt, határtalan békét érzett magában. Végül kinyitotta a szemét, néhány mély lélegzetet vett, s már indult volna, amikor a háta mögül az avar csörgését hallotta; mintha feléje közeledett volna valaki. Megfordult, s néhány pillanat múlva – addig csak a törtetés zaját hallotta a sűrűből – tőle valamivel följebb egy embert látott kilépni az ösvényre. Föltűnően alacsony férfi volt. Rendezetlen szakálla majdnem a melle közepéig ért. Rövid, ütött-kopott, itt-ott szakadozott viharkabátja alatt élénkpiros garbót, már színét vesztett vászonnadrágot viselt. A lábán kurta, roggyant csizma – ebben tűnt el a nadrág alja –, melynek szára hátul, de oldalt is, úgy állt el gazdája lábától, mintha gumicsizma lett volna, holott nem az volt. A fején piros kötött sapka, amit mélyen, egészen a szemöldökéig behúzva viselt. Mindent egybevetve eléggé különös látványt nyújtott ahhoz, hogy ő kis ideig ne tudjon megszólalni a csodálkozástól.

– Jó napot kívánok! – mondta végül, amikor fölocsúdott első meglepetéséből.

Körülbelül olyan hangsúllyal köszöntötte az idegent, mely hangsúllyal együtt jár a kalap elegáns megemelése, de legalábbis érintése. Ám mivel a fején sem kalap, sem pedig bármiféle más fejfedő nem volt, csak egy biccentéssel s ezzel egy időben felsőtestének alig észrevehető megdöntésével kísérte szavait. Az idegen hallgatott. Mozdulatlanul állt, s félig ökölbe szoruló kezei úgy lógtak az oldala mellett, mintha valami nehéz súly húzná őket. Az arca és a tekintete, mely a vele szemközti fák sűrűjében halt el, rezdületlen volt.

Egy pillanatig az is megfordult a fejében, hogy a férfi süket. Még egyszer köszönt. Az idegen továbbra sem mozdult. Egyre szaporábban és egyre erősebben esett az eső, egy-egy testesebb csepp már a földig is utat talált magának; mintha szél támadt volna a koronák magasságában, pedig csak az eső paskolta a leveleket.

Úgy döntött, hogy magára hagyja az idegent. Még egy pillantást vetett rá, de akkor az – mintha csak kitalálta volna a szándékát – hirtelen felé kapta a fejét. Mozdulata csupán arra szolgált, hogy magára vonja a figyelmet, mert rögtön ezután groteszk mozdulatok egész sorát mutatta be; néhányszor gyors egymásutánban az álláig kapta hol a bal, hol a jobb térdét, majd miután ezt abbahagyta, s a lábai már szorosan egymás mellett pihentek, kezeit a melle magasságáig vonta, úgy, hogy a két könyöke oldalt lecsüngött. Kicsit előrehajolva úgy állt, s merevedett mozdulatlanná, mintha valami láthatatlan botra támaszkodott volna. Bükynek arra kellett gondolnia, hogy az idegen gúnyt űz belőle, hiszen ő állt valami hasonló pózban az imént, tenyerét a botja fején pihentetve. Haragot egyáltalán nem, sokkal inkább valami szánalomfélét érzett az idegen iránt, s némi kíváncsiság is ébredt benne. Mégis – s ebben a most már szakadó eső is szerepet játszott – jobbnak látta magára hagyni a különös férfiút. Útban hazafelé egy darabig még törte a fejét, hogy kiféle-miféle lehetett, de aztán másfelé kalandoztak a gondolatai, s érdekes módon később sem, egyetlenegyszer sem jutott eszébe e különös találkozás.

Szabad idejének nagy részét – a kerti munkák, illetve a ház körül való foglalatoskodás és az említett erdei kirándulások mellett – olvasással töltötte. Főként a történelmi tárgyú műveket kedvelte. Szeretett megmártózni egy-egy korban, szerette érezni ízeit, s miközben kedves foteljában ülve olvasott, s az otthon csöndjét az ódon falióra ketyegése tette még meghittebbé (a felesége családi örökségéhez tartozott az óra is, akárcsak maga a ház, s majdnem minden, ami a jólétüket megalapozta), nemegyszer megfordult a fejében, és ez valamiféle elégtétellel töltötte el, hogy valamennyi kor, a legnyájasabbtól a legvéresebbig, igényt formált arra, hogy magát az örökkévalóságban is megmutassa, s hogy erre a művészetben látott garanciát. „Ha a maga balgaságából – írta a jegyzetfüzetébe – az emberiség már csak valami lenyomat lesz a kozmosz és az idők végtelenjében, mint őstengeri fosszulátum a bányák mélyén, vagy száraz, préselt virág a napló lapjai között, akkor a művészete, a szépség utáni vágya lesz ez a lenyomat.” Az Idő kérdése is foglalkoztatta. Bár jól értette mindazokat, kik azt az ember találmányának, az elrendelt vagy rendeltetés nélküli történések könyvelésére szolgáló eszköznek tekintették, maga úgy érezte, hogy az létező valami. „Az Idő az Anyag árnyéka” – írta egyszer, majd hónapok múltán, visszalapozva a füzetében, egészen apró betűkkel a következőket jegyezte az iménti mondat fölé: „Lehet, hogy pontosan fordítva? Lehet, hogy az Anyag az Idő árnyéka?”

Szívesen forgatta a nagy történelmi személyiségek, híres vagy éppen hírhedett emberek, nagy művészek életéről szóló könyveket is. Gyakran eszébe jutott egy régi tanítványa, aki azóta sokgyermekes, boldog háziasszonyként élt, pontosabban az a vita, mely egyik óráján bontakozott ki kettejük között. A reneszánsz egyik nagy művészéről volt szó, aki – ahogy magyarázta diákjainak – testestül-lelkestül benne élt a korában, s aki bővérű, viharos diákévei, vándorlásai után ugyancsak eseménydús életpályát mondhatott magáénak. Nem pusztán festett, szobrokat készített, és zenét komponált, de a politikába is belekeveredett. Hercegek, városok, püspökök és fejedelmek halmozták el megrendeléseikkel, és keresték barátságát, majd hercegek, városok és fejedelmek nyilvánították persona non gratává, vagy tűztek vérdíjat a fejére, az egyház pedig betiltotta muzsikáját a templomok falain belül, miután megállapította, hogy „abban csalárd, az ártatlanokat megtévesztő módon az magasztaltatik föl az emberből, ami benne állati”. Volt idő, hogy képei egy részét nyilvánosan elégették, szobrait pedig fejjel lefelé lógatva tették közszemlére; aki akarta – s ebben gazdag és köztiszteletben álló polgárok jártak elöl példaadással – még az erre a célra ott tartott korbáccsal is végigvághatott rajtuk. Gerincbizsergető történetek jártak csapodárságáról; az egyszerre több fehérnéppel, közöttük férjes asszonyokkal töltött éjszakákról, harmatos szüzek elcsábításáról, fiatal fiúk megrontásáról, véget nem érő ivászatokról, ahol tolvajok, csalók, országról országra, városról városra vándorló vagy inkább menekülő szélhámosok, sorsvetők s nemritkán bérgyilkosok voltak az ivócimborái. Látták a nyeregben hátrafelé ülve lovagolni a mezőn, s eközben dorombon játszani, s ugyanígy akadt, ki eskü alatt állította, hogy amikor a Herceg egyik embere karddal lesújtott rá, a sebből nem fakadt vér, holott a penge csontig hatolt. Megint mások tanúi voltak a jelenetnek, amikor a kisfia halála miatt érzett fájdalmában (a gyerek a pestis áldozata lett) a legszörnyűbb szavakkal vonta felelősségre Istent.

„Nem tudhatjuk, hogy mindezen történetekből mi igaz és mi nem, de nem is ez a lényeg!” – magyarázta diákjainak föl s alá járkálva a katedra előtt, jól érzékelve, hogy a Mester hányatott élete legalább akkora érdeklődést kelt az ifjakban, mint a művészete. „A lényeg abban rejlik, amit ránk örökül hagyott, s ezek a képei, szobrai, egy-egy fönnmaradt dallam, naplótöredékek és levelek, miket barátainak és szerelmeinek írt. Mindabból, ami reánk maradt, a kivételes tehetségének tudatában lévő alkotó öntudata, az egek és a poklok kapuit döngető, a teljesség utáni vágyban fogant indulat és tudásszomj világlik elénk, meg a hallatlan ember- és életszeretet hatalmas máglyafénye. E máglya fényénél ismerhetjük meg mindazt, ami számunkra örök, az embert, s vele a kort, ami körülötte esetleges.” Sokáig és nagy élvezettel beszélt a Mesterről, s egy kérdésre, hogy vajon boldognak vagy inkább boldogtalannak mondható-e a Mester élete, mosolyogva, s nagyon határozottan azt válaszolta, hogy ez az élet egyértelműen boldog élet volt. „Senkit se tévesszen meg az, hogy utolsó éveiben fölhagyott az alkotással, s bevette magát a rengetegbe, s hogy a maga eszkábálta kalyibában úgy élt, mint valami remete! Megkockáztatom, hogy ezek nélkül az évek nélkül – bár a mű már készen állt, és teljes volt – maga az élet csonka lett volna.”

Ekkor tette föl a kezét a lány, s amikor szót kapott – bár ez nem volt gyakorlat az óráin –, fölállt, és úgy kezdett beszélni. A korához képest kissé testes, tiszta arcú lány volt, hosszú, hátul összefogott hajjal, az átlagosnál erősebb pofacsontokkal.

– Lehet, hogy furcsa lesz, amit mondok…

– Hallgatom!

– Ön keveset beszélt Annáról!

Meglepte a lány határozott hangja, szinte dacos tekintete, s az, ahogyan megnyomta az ön szót.

– Úgy emlékszem, említettem…

A lány hangja, tekintete nem változott.

– Éppen csak megemlítette. És akkor is csak úgy, futólag…

A diákok figyeltek.

– Úgy véli, hogy többet kellett volna róla beszélnem?

– Sokkal többet!

Meghökkentette az indulat, ami ott munkált a lány tekintetében és a szavaiban.

– Ön bizonyára úgy gondolja, hogy ha nincs Anna, akkor a Mester nem képes megteremteni mindazt, amiért máig csodáljuk…

– Igen, így gondolom – mondta a lány.

– Értem.

Kis időre megpihentette rajta a tekintetét, majd sétálni kezdett a padok előtt.

– Tehát ha nincs Anna, akkor ma nem gyönyörködünk a Jézus szamárháton című képben. Nem a miénk Aszklépiosz kakasa! És ugyanúgy nem szaladhatna át rajtunk a borzongás, látván az Istenkáromló gyermek szúrós bordáit, elfagyott lábát, rongyait, nem döbbenhetnénk meg a Haldokló uzsorás földbarna, csontsovány ujjain, s kezének mozdulatán, ahogy pénzt kínál a Nagy Kaszásnak… Így gondolja?

– Így gondolom!

– Miért nem ül le? – kérdezte mosolyogva.

A lány leült.

– Nézze…! Való igaz, hogy bár a Mesternek rengeteg, hogy is mondjam… hölgyismerőse volt, Anna állt hozzá a legközelebb, aki ha kellett, pénzzel támogatta – tehette ugyebár, mert az apja még a kereskedők között is jómódúnak számított, s aztán később a férje sem akárki volt, ugyebár! –, ha kellett, bújtatta, a sebeit kötözte, mint ahogy tény az is, hogy az egyik napról a másikra megöregedett, a világ hívságaiba belefáradt s a hívságoknak hátat fordító remete fejét az ő ölébe hajtva s talán csak akkor végképp megnyugodva töltötte életének utolsó perceit. Így történt bizonyára, hiszen Anna ezt – és sok más egyebet kettejük kapcsolatáról – halála előtt fontosnak tartotta elbeszélni a lányának, aki pedig hosszú, boldog házasságban s szapora gyermekáldásban telt élete végén, amikor a halálát érezte közeledni, az ágyához hívatta Annát, legidősebb unokáját, a szelíd Alderighi báró hitvesét. Aki napokon át hosszú órákat töltvén nagyanyja halálos ágya mellett, mindent gondosan papírra vetett. Ennek köszönhetően, s ha jól emlékszem, a nevezetes lejegyzés után csak mintegy fél évszázaddal jelenhetett meg az Anna élete és szerelme című bűbájos könyvecske, az egyik Alderighi unoka gondozásában, az egyébként majdhogynem ismeretlen, ám ebben az esetben szemmel láthatóan ihletetten dolgozó Brunhardt mester fametszeteivel. Való igaz, hogy e könyvecske nélkül kevesebbet tudnánk a férfiúról, kit Anna holtáig szeretett, s kit végül márványkoporsóban helyeztetett végső nyugalomra, mint ahogy márványból faragtatta a táblát is a sír fölé, melyhez ma is elzarándokolhatnak a Mester csodálói. Ismeri a tábla szövegét? – pillantott a lányra, megszakítva sétáját.

A lány megrázta a fejét.

– Ugyanazok a szavak találhatók rajta, mint amelyek Anna elmondása szerint utolsóként hagyták el a Mester ajkát. Ismeri önök közül valaki? – pillantott végig a többieken.

Csönd volt, aztán az egyik lány bizonytalanul fölemelte a kezét.

– Nos?

– Nem vagyok benne biztos, de valami olyasmi, hogy mindent megismert, amit akart.

– Nem egészen ez, de valami hasonló – mondta, és elmosolyodott. – A táblán az áll, hogy „Szép volt, elég volt”.

Várt egy keveset, majd megkérdezte, hogy olvasta-e valaki a könyvet, s látva, hogy senki sem jelentkezik, tovább beszélt.

– Akkor nem tudhatják azt sem, hogy gyermekkorában egyszer – Anna elmondása szerint olyan tizenkét-tizenhárom éves lehetett – élve elfogyasztott tizenkét vagy tizenhárom darab éticsigát. Pontosan annyit, ahány éves akkor volt. Fogadásból tette, mert a társai, akik közül az egyik, aki – ugyancsak Annára kell hagyatkoznunk – bitón végezte mint közönséges útonálló, kétségbe vonta ez irányú bátorságát. Képzeljél csak el. Tizenkét vagy tizenhárom nyers, eleven éticsiga, amint lecsúszik a kölyök torkán…!

Kisebb zaj hullámzott végig a termen; a fiúk egy része nevetett, megjegyzések hangzottak el, a lányok azonban csöndben voltak.

– Még nem töltötte be a tizenhetedik életévét, amikor – ugyancsak cimborái körében, kik nagyobbrészt diákok, kisebbrészt jobbára ismeretlen mesterek műhelyeiben tanonckodó ifjak voltak – fogadalmat tett, hogy életében tevetejet nem iszik, s aki fogadalma ellenére mégis rajtakapná, annak jogában áll nagy nyilvánosság előtt őt az egyik fülétől életlen borotvával megszabadítani.

A zaj nőtt a teremben.

– Voltak egyházfők, akiket tisztelt, s voltak, akiket kevésbé. Egyszer megütött egy csavargót, amiért az elvett egy gyerektől egy dinnyét. Aztán megsajnálta a szerencsétlent, és egy aranyat adott neki, és utána akárhányszor látta, mindig pénzt adott neki. Előfordult az is, hogy kerestette, ha az hosszabb-rövidebb időkre eltűnt a környékről. Élete végéig lelkifurdalás gyötörte, mert annak idején oly szerencsétlenül találta el az öklével, hogy az megsüketült a bal fülére, s ami még ennél is rosszabb, meg is zavarodott kissé, aminek látható jelei is voltak. „Gyakran láttam magam is, amint a fejét rázza, mintha csak darázs repült volna a fülébe” – írja Anna, s látják, szinte szó szerint emlékszem a könyv e mondatára, ami nyilván avval magyarázható, hogy gyermekkoromban magam is ismertem ilyen embert.

Ismét szembefordult a diákokkal.

– Szerette a báránysültet, a borok közül különösen a vöröset kedvelte, s gyerek módra bolondult az édességért. Ágy helyett szívesebben aludt a padlóra vetett medvebőrön, s gyakran beszélt álmában. Többnyire értelmetlen szavakat mondott ilyenkor, s nemegyszer a veríték is kiverte egész testét.

Amikor idáig ért szavaiban, elmosolyodott.

– Tudják, egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez a… minek is mondjam… hogy ez az információ Annától való. Nem lehetséges, hogy az egyik unoka „ajándékozta” meg e tulajdonsággal nagyanyja szerelmét, akár mert félreértett valamit, akár mert – nőknél ez nem ritka – egyszerűen féltékeny lett erre a szerelemre, az egész legendára, s a maga módján így állt bosszút azért, amiért neki nem adatott meg ekkora ragaszkodás és nemzedékeken is átfénylő hűség, ami Annának megadatott?

Föllépett a katedrára, s tekintetét végighordozta a hallgatóságon.

– Nem tudhatjuk – folytatta valamivel halkabban, miközben ujjait könnyedén megtámasztotta az asztal lapján –, nem tudhatjuk, hogy a Mester miket mondott álmában, s azt sem, hogy ilyenkor kiverte-e testét a hideg veríték vagy sem. Azt viszont tudjuk – emelte meg a hangját –, hogy mit hagyott ránk örökül! Tudjuk, hogy ezen örökség nélkül valamennyien szegényebbek lennénk.

Utolsó szavait a lányhoz intézte.

– Valóban úgy gondolja, kisasszony, hogy e csodálatos kincseknek Anna nélkül ma nem lehetnénk a birtokában?

Csönd volt, hallgatott a lány is, de a tekintete, ahogy ránézett, oly különös volt, hogy egy pillanatra zavarba ejtette; feneketlenül mély volt ez a tekintet, végtelen nyugalom honolt benne, s valami furcsa szomorúság.

3.

– Jó napot, Büky úr! Mit szól, micsoda időnk van ma!

– Gyönyörű! – felelte, majd a gereblyét a talicskának támasztva még hozzátette: – Végtére is április derekán járunk!

– Igaz. Bár engem már semmi sem lep meg. Lassan az számít különösnek, ami egyébként természetes lenne! Nem így van?

Az alsó szomszédot Rátz Pálnak hívták. Magas, vékony arcú, a hatvanas éveinek elején járó mérnökember volt. A vállalatát, ahol korábban dolgozott, a rendszerváltás után privatizálták, s így az egy nyugati cég birtokába került szinte fillérekért, aztán nem sokkal rá be is zárták. Neki szerencséje volt, mert néhány munkatársával sikerült egy tervezőirodát alapítania, mely úgy-ahogy megállt a lábán. Mindhárom lánya férjnél volt már, s a hétvégeken az unokáktól volt hangos a kert.

Büky az alacsony kerítéshez sétált, és kezet rázott a mérnökkel. – Hogy vannak az unokák? – kérdezte.

Rátz Pál mosolygott.

– Épségben, egészségben valamennyien!

A Büky házaspárnak – az asszony meddősége miatt – nem voltak gyerekei.

– Hányan is vannak? Tudja, Rátz úr, egy darabig még tudtam követni, de aztán valahogy elveszítettem a fonalat.

A mérnök kihúzta magát.

– Tizenkét unokám van! – mondta sugárzó arccal.

– Ez csodálatos! S hogy van a kedvencem?

A Zoltán nevű gyerekről volt szó, aki gyakran átjött hozzá, s akivel sokat játszott, beszélgetett.

– Telefirkálja az összes füzetét. Legutóbb a számtantanárnővel gyűlt meg a baja…

– Valóban…?

– Azt mondta, hogy hagyjanak neki békét, mert ő úgyis festő lesz! Azt mondta, hogy számok igazából nincsenek is.

Büky jóízűen nevetett.

– Istenáldotta tehetség az a gyerek – mondta.

A mérnök hümmögött egy sort, majd rátért kedvenc témájára, és a globális felmelegedésről kezdett beszélni. Büky türelmesen hallgatta. A mérnök az ózonlyuk megnagyobbodásával járó veszélyekről, az üvegházhatásról, az esőerdők kiirtásáról, a világszerte egyre gyakoribb árvizekről s végül a gazdag és nagy hatalmú államok elképesztő felelőtlenségéről értekezett.

– A legszomorúbb az egészben az, hogy mi itt csak mondjuk a magunkét, s közben megy minden tovább a maga útján – mondta befejezésképpen.

Csodálatosan sütött a nap, és rigófüttytől volt hangos a környék. Az égen méltóságteljes lassúsággal néhány nagy testű felhő úszott, de lent szinte mozdulatlan volt a tiszta és kellemesen hűvös levegő. A föld nedves volt, és a dúsan sarjadó fű alatt még a kései fagy emlékét őrizte. Valahol távolabb kutya ugatott, aztán egy füttyentésre elhallgatott.

– Micsoda levegő! – mondta Büky.

– Ki tudja, meddig…?! Ha ilyen ütemben irtják a fákat, lassan búcsút mondhatunk mindennek, aminek örülni lehet…

– Csak részben osztom az aggodalmát – mondta Büky, miközben lehunyt szemmel fürdette az arcát a napfényben. – Az emberiség eddig még mindig túlélte a maga ostoba cselekedeteit…

– Irigylem a derűjét – felelte a mérnök.

Váltottak még néhány szót, aztán folytatták a munkát. Mintegy óra múltán Büky a helyére tolta a talicskát, helyére akasztotta a gereblyét. A kerti csapnál megmosta a kezét s kicsit az arcát is, majd betért a házba. Első útja a konyhába vezetett; a már gőzölgő, sistergő kukta alatt elzárta a gázt, aztán megterített magának az asztalnál. Amikor egyedül volt otthon (ez gyakran előfordult, mert a felesége egy multicég üzletkötőjeként sokat utazott), általában a konyhában evett. Felesége távollétei alkalmával – bár megengedhette volna magának, s az asszony is arra buzdította, hogy menjen étterembe – maga főzött. Kedvét lelte az előkészületekben is; a piacon hosszasan, ráérősen válogatott a zöldségek között, s ugyanígy aprólékosan kifejtette azt is, hogy miféle húsra van szüksége, és nemritkán még azt is megmutatta a hentesnek, hogy honnan kanyarítson le neki egy-egy szeletet. Magányos étkezései alkalmával nem hiányzott asztaláról a bor, és ez most sem volt másképp. A frissen főtt húsleves után jóízűen fogyasztotta el az előző napról maradt marhapörköltet a hozzá való nokedlival s az ugyancsak megmaradt salátával. Evés közben is kortyolgatott a nemes burgundiból (gazdabor volt, és a felesége egyik rokonától származott, aki szinte az egész esztendőre ellátta őket), majd miután befejezte az ebédet – lévén vasárnap –, még külön is megivott egy pohárkával. Már evés közben is meg-megakadt a szeme a szemközti falon függő háziáldáson, de most, hogy maga elé helyezte kiürített poharát, hosszan megpihentette rajta a tekintetét. A színes, hímzett abroszkán, melynek felső harmadában gerlepár csókolózott, a Házi áldás cím alatt a következőket olvashatta: „Hol hit ott szeretet / Hol szeretet ott béke / Hol béke ott áldás / Hol áldás ott Isten / Hol Isten ott szükség nincsen.”

Miután többször is elolvasta a szöveget, elmosolyodott. A házzal s az ingóságokkal együtt a háziáldás is felesége tulajdonát képezte. Azon mosolygott, hogy annyi év után sem tudta pontosan a szöveget. Most elhatározta, hogy megtanulja! Hangosan olvasta a sorokat, majd becsukta a szemét, és úgy mondta el a versikét. Amikor odáig jutott, hogy „hol béke ott Isten”, akkor megállt, mert érezte, hogy valamit elrontott. Kinyitotta a szemét, és látta, hogy a „béke” után nem Isten, hanem az „áldás” szó következik. Ekkor értette meg, hogy annyi év után miért nem ragadt meg ez a néhány sor az emlékezetében. Azt tartotta volna logikusnak – ahogyan lehunyt szemmel is mondta –, hogy a „béke” és az „Isten” szavak egy sorban említtessenek, s Isten után rögtön az „áldás” következzék, mert hiszen az Istentől fakad. Miután ezt tisztázta magában, többet nem is foglalkozott a szöveggel, hanem elmosogatott, s már indult a szobájába a kedvenc könyveihez, de ahogy áthaladt az előszobán, tekintete megakadt azon a képen, ami mindig is ott volt, s melynek kapcsán a következő párbeszéd zajlott le közte és az asszony között, amikor az először vezette körbe az immáron közös otthonban: „Apám kedvenc képe, s azért hagyta itt nekem, mert kislány koromban órákig tudtam bámulni. Tudom, hogy giccs, de nem tehetjük meg, különösen most nem, hogy nekünk adta a házat, hogy egyszerűen megszabadulunk tőle!” Tavasz volt akkor is, és kéz a kézben álltak a meglehetősen nagyméretű kép előtt. „Nem lehet kitalálni valamit…?” Az asszony megrázta a fejét. Csönd telepedett közéjük, s mindketten a képet nézték, melynek közepében jól fejlett szarvasbika állott, jellegzetes módon fölvetett fejjel s nyitott szájjal, hogy szinte hallani lehetett a bőgését, s ahogy patáit a földnek feszítve állott a tisztás közepén, pompás agancsai fölött világított a telihold, melynek fénye ezüsttel vonta be az őszi erdő fáit s magát a pompás hímet; a fény végigcsorgott az agancsokon, s lobot vetett a kikerekedett barna szemeken, hogy aztán végigfolyva a mellső patákon, végül tócsába gyűljön a füvön.

Most, hogy annyi év után egyedül állt szemben a képpel (máskor úgy ment el előtte, hogy észre sem vette), különös érzés lepte meg. Mintha ismerős lett volna a tisztás, s külön-külön a fák is, melyek – ahogy a magasba törtek a holdfényben – egyszerre voltak félelmetesek s ugyanakkor hívogatóak; mintha a bőrén érezte volna a késő őszi erdő éjszakai hidegét s tüdejében nyers illatait, miközben a szarvas tekintete egy mérhetetlenül rövid és titkos pillanatra az övével találkozott. Föleszmélve megrázta a fejét, s folytatta útját a szobájába, ahol papucsba bújt, majd elfoglalta helyét a fotelban, és olvasni kezdett. Néhány oldal után azonban becsukta a könyvet. Most is váratlanul idéződött föl benne a jelenet, tisztán és élesen. Az emlék évtizedekig nem adott jelt létéről, ám az utóbbi hónapokban gyakori vendége volt. „Ez micsoda?” Fölnézett, és a tanár arcát látta, ami természetellenesen nagynak tűnt, amint föléje tornyosult. „Ez a festményem” – hallotta a saját hangját, és ezzel egy időben látta a vékony csuklót, a gyermekujjakat, saját kezét, ami előbb ösztönösen, mintegy óvólag a rajzlap fölé rebbent, hogy aztán utat adva a tanár tekintetének végül a pad szélén pihenjen meg. Érezte a vízfesték illatát, aztán megcsapta a tanár orrából, szájából áradó erős dohányszag. „Ez festmény?” Nem válaszolt. A képet nézte, melyen oly elmélyülten dolgozott, hogy el is felejtette, hol van, s amit éppen csak befejezett. „Hozzád beszélek!” Tudta, hogy a tanár nem szereti. Mindig ideges lett, amikor a rajzait nézte. „Mit ábrázol ez a kép?” Nem válaszolt. Suta, makacs csönd támadt benne, és érezte, hogy a füle égni kezd. A rajzlapot nézte egyre, melyen a hatalmas ég, a hatalmas víz és a földnek egy keskeny sávja szinte összeolvadtak, piros, sárga, kék, zöld és lila színeik egybemosódtak, s bár a nap nem látszott, a kép mégis egyszerre világított a hajnal, a dél és az alkony színeivel. „Magához beszélek, művész úr!” Ekkor szólalt meg, a maga számára is váratlanul. „Az a címe, hogy Jó és rossz!” Inkább érezte, semmint látta, hogy a tanár hátrahőköl. „Nocsak… – hallotta később –, és méltóztatna elárulni, hogy hol van a jó, és hol van a rossz? Talán itt?” A tanár ceruzája otromba kérdőjelet rajzolt a kép felső részébe. „Vagy talán itt…?” Valamivel lejjebb újabb, az előbbinél is nagyobb kérdőjel jelent meg a rajzlapon, amit hamarosan követett a harmadik is. Nem válaszolt, s még akkor sem szólalt meg, amikor a férfi megrázta a vállát. Egyik pillanatról a másikra tengermély nyugalom szállta meg, ami értelmetlen, távoli zajjá, morajjá szűrte a külvilág hangjait.

A jelenbe az ódon falióra hangja vezette vissza. Bármennyire halk és ismerős volt e neszezés, amit többnyire észre sem vett, most mégis úgy érezte, hogy az nemcsak a dobhártyáját találja meg, de ott rezonál a legfinomabb, legtitkosabb idegszálain is. Tekintete a számlapra tévedt, s a következő pillanatban összerezzent; gongszó hangzott, s azzal szinte egy időben kivágódott a díszes kis ládika ajtaja, s előugrott belőle a kakukk, hogy a ki s be vágódó ajtó zajával és ceremóniájával háromszor is világgá kiáltsa az idő múlását.

4.

Másnap fáradtan, rosszkedvűen s a szokásosnál valamivel később ébredt. Álomfoszlányok kavarogtak a fejében, színek, hangok és történések mozaikjai, melyeket képtelen volt egységes egésszé összerakni. Reggelire pirítóst és lágytojást akart készíteni, de csak akkor vette észre, hogy a kenyérből már csupán a sarka maradt meg. Lemondott tehát a lágytojásos reggeliről. Szelt magának egy darabka sajtot, s miközben rágcsálta (nem ült asztalhoz, s a fejében még mindig a helyüket keresték a zűrzavaros álom darabjai), a háziáldás fölött csókolózó gerlepárt bámulta. Ivott egy pohár tejet, és érezte, hogy az már kezd savanyodni.

Az órái sem úgy sikerültek, mint ahogyan szerette volna, ráadásul történt valami, ami fölkavarta, majd az egész hétre mintegy tartósította a nyugtalanságát, összekuszálta a gondolatait, érzéseit; az is megfordult a fejében, hogy a sors játszik vele különös játékot. A dolog úgy kezdődött, hogy az óra vége felé (a mítoszok keletkezése és természetrajza volt a téma) az egyik diák szót kért, s ha kicsit körülményesen is, de emlékeztette arra, hogy még mindig adósa egy régebben föltett kérdésére adandó válasszal. „Valóban?” – nézett a fiatalemberre. Először semmire sem emlékezett, ám akkor tekintete megakadt a diák ujjai közt táncoló golyóstollon, s rögtön eszébe jutott a kérdés.

– A giccsről beszélgettünk, ha jól emlékszem…

A diák bólintott, ő pedig a szemét lehunyva folytatta.

– A kérdése az volt, hogy ha engem valamiért életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélnének, s ezt az időt végig egy magáncellában kellene töltenem, amit soha nem hagyhatok el, de ugyanakkor választási lehetőségem lenne, hogy a cella falaira számtalan képet aggathatok, de csak giccseket, vagy pedig életem végéig bámulhatnám a csupasz falakat, akkor mit választanék… Így szólt a kérdés? – pillantott szavai végeztével a diákra.

– Igen, ez volt a kérdésem, tanár úr!

– Ha jól emlékszem, megdicsértem a kérdést, és azt mondtam, hogy majd visszatérek rá.

A diák hallgatott.

– Nos… – folytatta, mert ebben a hallgatásban bizonyos kritikát érzett –, meg kell mondjam, hogy azóta sem lettem okosabb. A kérdése alapkérdés, szándékosan sarkított, s így szinte provokálja a határozott „igen” vagy „nem” választ.

– Hogyan döntene, tanár úr? – kérdezte a diák.

Meglepte a hang, ami változatlanul tisztelettudó, ám ugyanakkor rendkívül határozott volt.

– Ragaszkodik ahhoz, hogy most rögtön válaszoljak?

A fiatalember ujjai közt kis időre abbahagyta táncát a toll, míg egyik szemöldöke szinte a homloka közepéig szaladt.

– Természetesen nem – felelte némi idő múltán.

Büky Rezső ideges lett, s ez az órákon addig soha nem tapasztalt idegesség megijesztette. A hallgatók is érzékelték arcának, hangjának szokatlan rezdüléseit, mozdulatainak idegenségét.

– Rendben van! – mondta végül – Ha annyira ragaszkodik hozzá, hogy most válaszoljak, hát kérem, semmi akadálya…

– Bocsánat – emelte föl a kezét a fiatalember –, itt valami félreértés van. Én nem mondtam azt, hogy a tanár úr most válaszoljon!

Nyugodtan, határozottan beszélt, de a tekintetében dac és némi csodálkozás látszott.

Büky Rezsőben ugyanaz az ijedelem támadt, mint ami az imént is. Megköszörülte a torkát (ez sem volt szokása!), aztán a diák szemébe nézett.

– Elnézését kérem…! – mondta. Bal kezének hüvelyk- és mutatóujja közé csippentette az orrnyergét, úgy, hogy az ujjak jótékony melegét a szemgolyóin is érezte. Így állt egy darabig, majd a kezét leengedve előbb körbefuttatta tekintetét a hallgatóságon, s csak azután nézett ismét a fiatalemberre. – Azt hiszem – mondta –, azt hiszem, hogy a képek mellett döntenék.

Zsongás támadt a teremben, ami csak akkor ült el, amikor megkérdezte a fiatalembert, hogy adott esetben ő hogyan döntene.

– Akkor inkább a csupasz falak! – mondta a diák.

– Biztos ebben?

– Egészen biztos!

Büky elpirult, s rögtön ezután arra gondolt, hogy pirulását a diákok is látják.

– Megkérhetem, hogy indokolja meg nekünk a döntését?

– Nagyon szívesen! – mondta a fiatalember, majd váratlanul azt kérdezte, hogy álljon-e fel.

Hallgatott, hiszen mindenki tudta, hogy semmi jelentőséget nem tulajdonít annak, hogy az óráin ülve vagy állva fejtik-e ki véleményüket a diákok. A fiatalember fölállt, s ahogyan ezt tette, s ahogy félig a társai felé fordult, amíg beszélt, abban volt némi keresettség.

– A dolog roppant egyszerű – mondta, majd megemelte a hangját. – Nem kívánnám életem minden pillanatát hazugságoktól övezve eltölteni!

– Nagy a szád! – törte meg a kijelentést követő csöndet egy női hang, mely valahonnan hátulról, az utolsó padok felől érkezett.

– Inkább a szám legyen nagy, semmint a seggem! – replikázott szinte azonnal a fiatalember, s szavait egyrészről hangos derű és ováció, másrészről azonban pfujolás követte.

Büky fölemelte a kezét, s már nyitotta volna a száját, de a diák megelőzte.

– Bocsánat, tanár úr! – mondta most már egész testével feléje fordulva. – Elnézést kérek! Egyszerűen arról van szó, hogy fölmegy bennem a pumpa, ha kotkodácsolást hallok, amikor komoly dolgokról van szó.

Utolsó szavait most még hangosabb ováció, illetve nemtetszés-nyilvánítás követte.

A tanár mindkét keze a magasban volt, majd amikor megnyugodtak a kedélyek, ismét a fiatalemberhez fordult.

– Miféle hazugságokra gondolt?

– A giccsre! – válaszolta a diák. – A képekre, amiket életem végéig bámulhatnék. Inkább dögöljek meg…!

Most másfajta, egységes halk derű hullámzott végig a termen.

– Ön szerint tehát a giccs mindenekelőtt hazugság…

– Igen. Mindenekelőtt hazugság.

– Értem… – mondta rövid hallgatás után, aztán tovább kérdezett. – Ön szerint mi benne a hazugság? Az-e, amit mond, vagy az-e, ahogyan mondja? A választott témára, illetve a megjelenítés módjára, az alkalmazott eszközökre gondolok… – tette hozzá magyarázólag.

A fiatalember elmosolyodott.

– A giccs attól giccs, hogy giccs, tanár úr! Az ember ránéz, és látja… Az ember olvassa, és tudja – mondta, majd mintegy figyelmeztetőleg fölemelte a tollát, amit a tanár önkéntelenül is követett a tekintetével. – Ha igaz, hogy a remekmű minden részében, a legkisebb porcikájában is remekmű, akkor a giccs minden ízében-porcikájában giccs. És főleg hazugság!

Ekkor egy lány kért szót, és azt kérdezte a társától, hogy mi a véleménye a háziáldásról.

– Nem tudom, mi az – mondta a fiatalember.

A lány elpirult. Innen-onnan halk nevetés hallatszott.

– Nem tudom, mi ebben a nevetséges?! – csattant fel a lány olyan indulattal, hogy azonnal csönd támadt.

– Kérem, folytassa! – mondta Büky.

A lány – továbbra is a fiatalemberhez intézve szavait – elmondta, hogy a háziáldás nagyon sok házban, lakásban megtalálható. „Többnyire a konyhában akasztják ki a falra” – mondta. „Magát a szöveget eredetileg színes hímzéssel vitték föl a vászonra. Ez azonban egyre ritkább, mint ahogy a vászon maga is eltűnőben van. A szöveg fölött és oldalt is gyakori a díszítés, eredetileg ez is színes hímzéssel készült. A leggyakoribb motívumok például a csókolódzó gerlepár, egymás felé hajló tulipánok, satöbbi… Van, aki tányérra festi a szöveget és a díszítést is.”

– Hattyúk, őzikék nincsenek? – kérdezte rezzenetlen arccal a fiatalember.

A lány nem zavartatta magát.

– A lényeg az, hogy a külső, tehát a megjelenítési forma, az eszközök giccsesek, de a tartalom tiszta és főleg igaz. Te pedig azt mondtad, hogy a giccs mindenekelőtt hazug!

Míg hallgatta őket, Bükynek a reggeli jelenet jutott eszébe, ahogy kezében a pohár savanyú tejjel áll az asztal előtt a hatalmas konyhában, és bámulja a hímzett szöveg fölött turbékoló gerlepárt.

– Halljuk a szöveget! – biccentett a fiatalember.

A lány egy pillanatig habozott, majd az arcán alig látható pírral mondani kezdte: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás…”

Tisztán csengett a hangja, s egyre erősebben. Büky még akkor is hallani vélte – ott dobolt a fülében és egész bensőjében –, amikor az órái végeztével már hazafelé tartott. Valaki ráköszönt, de nem vette észre. Magányos, kövér esőcseppeket hordott a szeszélyesen elülő, majd újra és újra föltámadó szél, egy-egy csepp az arcát, a homlokát érte. Odafönt alakjukat pillanatról pillanatra változtató felhők közt bujkált a nap, és ha időről időre fölbukkant, a közelgő nyár fényeit bocsátotta a kertvárosra.

– Jó napot, szomszéd uram!

Szinte észre sem vette, hogy már otthon jár. Kertjének mélyéből már messziről integetve Gereben Mihály sietett felé: rikító, piros-sárga szabadidőruha volt rajta, ami még mackósabbá tette a mozgását, kerek fején esetlenül meredt előre a tengerkék baseballsapka. Mögötte sziszegő, csattogó gépek, egy teherautó és kék overallban munkások. – Látja, elkezdődött! – mondta, amikor kint a kerítés előtt kezet fogtak.

– Látom – felelte Büky.

Csak ekkor jutott el a füléig a gépek és a sürgő-forgó emberek hangja.

– Valami baj van? – nézett rá a szeme sarkából Gereben Mihály.

Válaszul megrázta a fejét, és kényszeredetten elmosolyodott. Talán három hete említette a szomszédja, hogy valami szökőkutat csináltat a kertjében.

– A szökőkút, ugyebár… – próbált meg valamivel barátságosabb hangot megütni.

Gereben Mihály leemelte a fejéről a baseballsapkát, egyszer-kétszer megcsapkodta vele a tenyerét, majd ugyanolyan komótosan visszahelyezte a fejére, de úgy, hogy az ellenzője most hátrafelé állt.

– Vízesés is lesz… – mondta, s mintha csak valami üzleti ajánlatot tett volna, úgy nézett szigorúan a tanár szemébe –, nem nagy, de azért vízesés! Lesz körülötte egy kis tavacska is – tette hozzá.

A kert felé fordult, s puszta udvariasságból vele fordult Büky is. Nézték a markológépet, amint ágaskodik, s döccenve, csörömpölve lecsap a földre.

– Még a hétvége előtt megérkeznek a törpék is – mondta Gereben Mihály.

Büky előbb gépiesen rábólintott a szomszéd szavaira, s csak azután kapta felé a fejét.

– Miféle törpék?!

A majdhogynem riadt hangra és mozdulatra megrebbent Gereben Mihály szempillája, de a tekintetét továbbra sem vette le a dohogó, minden ízében rázkódó markológépről. A föld útját követte, amint az kis, szaggatott ívet leírva előbb a teherautó fölé érkezett, hogy onnan aztán a szétnyíló vas állkapcsok közül a platóra zuhanjon. Csak akkor pillantott a tanárra, amikor már az utolsó földcsomók, kisebb-nagyobb kövek, kavicsok is kiperegtek a vasfogak közül.

– Kerti törpék – mondta. – Apró kis szigetek lesznek a tóban, azokon állnak majd.

Büky szótlanul bámult a kerek szemekbe, melyek kékjének legmélyén mintha valami dacfélét látott volna. „Törpék…!” – mondta végül inkább magának, s az arcán kényszeredett mosoly suhant át. Hirtelen az jutott az eszébe, hogy elfelejtett kenyeret venni. „Hétvégére már minden a helyén lesz!” – hallotta Gereben Mihály hangját. „Valóban?” A szomszéd bólintott. „Remek kis csapat ez!” – intett a munkások felé. „Persze meg is kapják a pénzüket. Mindennek megvan az ára. Nem így van…?!” Utolsó szavainál a tanárra pillantott, de előtte még fordított egyet a sapkáján, úgy, hogy annak ellenzője most megint előre meredt. „Pontosan!” – felelte Büky. Rövid és tétova hallgatás után váratlanul és kissé esetlenül (ennek az első pillanattól a tudatában volt) a kezét nyújtotta.

– Hát akkor… További jó munkát!

Amint belépett a konyhába, először az asztalon felejtett tejen akadt meg a tekintete, a tejen, ami már reggel is savanykás volt egy kicsit. Megitta a maradékot, majd azon töprengett, hogy készítsen-e magának valami ebédet. Nem tudott dönteni. Rendkívüli alapossággal elmosta a tejespoharát, majd a nedves ronggyal ugyanolyan alaposan letisztogatta az asztalt, melyen néhány száraz kenyérmorzsát fedezett fel. A tejeszacskót a szemetesvödörbe dobta.

Odakintről – bár az ablakok csukva voltak – beszüremlett a gépek zaja, s emberi hangfoszlányok is eljutottak a füléig. Miután felmosta a konyhát, bement a szobájába. Itt – nem számítva a falióra ketyegését – tökéletes csönd vette körül. (A háznak ez a frontja az alsó szomszéd, a mérnök házára nézett.) Fölhúzta a redőnyöket, s jó darabig bámult kifelé az ablakon. Később beágyazott (ezen a reggelen, szokásától eltérően, mindent szanaszét hagyott maga után, amikor elment hazulról), s hanyatt dőlt az ágyon. Két karját összekulcsolta a tarkója alatt, s úgy bámulta a plafont, mely patyolatfehéren meredt vissza rá. Egy idő után lehunyta a szemét, s akkor réges-rég elfeledettnek hitt emlékek, képek és hangok törtek rá oly erővel, hogy belerándult a szemhéja. Egy kislány sápadt, vékonyka arca villant elébe, s hallotta a hangját is. „Az enyém?” Az iskola udvarának végében, a fűzfa alatt álltak. Mindketten nyolcévesek voltak. „A tiéd!” A lány elvette a virágot. Valami gyöngyvirág volt. Az előző szünetben fedezte föl a kerítés tövében, és az egész órán gyűjtötte a bátorságot, hogy majd odaadja a lánynak. „Van szaga?” A lány az orrához emelte a virágot. „Nincs – felelte nagy komolyan. – Ezeknek nincs szaguk!” A szomorúfűz mint valami mesebeli palota óvta őket a többiek tekintetétől. „Nem baj!” A földig hajló ágak között csak itt-ott talált sugárnyi ösvényt a napfény, és egy eltévedt darázs döngése vastag függönyt vont a kinti zajok útjába. „Örülsz neki?” Az iskolacsengő bántóan éles hangja egy idő után szaggatottá vált; a telefon szólalt meg az íróasztalon. Csak a sokadik csöngésre emelte föl a kagylót. Egy darabig hallgatta a tisztán artikuláló, rendkívül választékosan fogalmazó férfit (valamelyik telefontársaság ügynöke volt), aztán közölte vele, hogy semmiféle új szolgáltatásra sem tartanak igényt. „Minden jó úgy, ahogyan eddig volt! – mondta. – Tökéletesen elégedettek vagyunk.” Az ügynök lélegzetvételnyi hallgatás után szólalt meg ismét. „Higgye el, Büky úr, az ajánlatunk rendkívül kedvező! Nem muszáj most rögtön döntenie, Büky úr! Postázunk önnek egy tájékoztatót, amit kényelmesen tanulmányozhat a kedves feleségével. Magánemberként is mondhatom, Büky úr, hogy ez egy minden eddigit felülmúlóan kedvező csomag!” Ahogy hallgatta az idegen férfit, szokatlan indulat kerítette hatalmába. Megemelte a hangját. „Megismétlem! Minden marad úgy, ahogy eddig volt! – mondta. – Azt pedig bízza rám, uram, hogy mikor és hogyan döntök. Diplomás ember vagyok!”

Letette a kagylót, s miközben fülében még ott csöngtek saját szavai, néhány céltalan lépést tett a mélyen süppedő szőnyegen, hogy aztán az ablaknál kössön ki. Nézte a szélben hullámzó orgonabokrokat, s lassan szánni kezdte azt az idegen embert, akivel az imént türelmetlen volt. Megint eszébe jutott, hogy nincs otthon kenyér, s hirtelen éhesnek érezte magát. Valami meleg ételt kívánt, s először arra gondolt, hogy főz magának egy babgulyást (a kamrában egymás mellett lógtak a füstölt sonkák és kolbászok, és ezek is mind a sógorától voltak, akitől a bort is kapták), de aztán eszébe jutott, hogy annak túl soká tart az elkészítése. Úgy döntött tehát, hogy ha már úgyis el kell mennie kenyérért és tejért (az sem volt otthon), akkor benéz valami vendéglőbe, és már azt is tudta, hogy melyikbe. Erdei sétái alkalmával – pontosabban azok előtt és után – ott, ahol a város széle felé már erősen megritkultak a házak, mindig elhaladt egy vendéglő előtt, ahonnan télen-nyáron jó illatok csaptak ki. A vendéglőbe, bár annak nevét is érdekesnek találta (Fogadó az Árva Gulyához), még soha nem tért be. Pénzt vett magához, és elindult. Már jó darabját megtette az ismerős útnak, amikor megtorpant; olyasvalamit látott, amit annakelőtte még soha. Éppen a feje fölött – egymáshoz valószínűtlen közelségben – három felhőréteget látott, melyek mindegyike más és más irányban mozgott. Egészen pontosan: a középső – ez volt a legsötétebb, de egyben a legkisebb – mozdulatlannak látszott, míg a másik kettő egymással ellentétes irányban száguldott. A felső alapvetően világos volt, de fényét némi narancssárga oldotta. Az alsó meghatározó színe a szürke volt, itt-ott azonban egészen sötétre váltott. Ez a felhő volt a leggyorsabb: hasa a fák, a régimódi villanypóznák tetejét horzsolta, s rohantában kisebb-nagyobb darabokat vesztett a testéből, melyek előbb cafatokként lógtak a törzsön, hogy aztán onnan végképp lefoszolva önállóan folytassák száguldásukat egészen a teljes megsemmisülésig. Percekig tartott a jelenség, s ő élvezte minden pillanatát. Mintha csak varázsütésre elektromossággal töltődött volna föl, az ereiben megpezsdült a vér, mellkasának tág süllyedésével és emelkedésével a feje is kitisztult, s az a fajta nyugalom áradt szét benne, mely mindig megtalálta, amikor a természet valamely csodájával magára maradt.

A vendéglő félig étterem, félig kocsma volt egy kisebb és egy nagyobb helyiséggel, csapospulttal, lengőajtós konyhával. A kisebbik, hátsó helyiség szolgált étteremként; a négyszemélyes asztalokon színes, kockás terítő étlappal, virággal, sóval, borssal, paprikával, kis ecetes- és kecsaposüveggel.

A két ablakkal szemközti fal mellett zöld színű, míves cserépkályha. A kályhától nem messze hímzett terítővel letakart cimbalom állott.

– Jó napot kívánok! – köszönt a pincérnő, amikor odalépett az asztalához. – Mivel szolgálhatok?

Kedves, csinos teremtés volt.

– Szívem szerint egy jó babgulyást ettem volna, de látom, az nem szerepel az étlapon.

– Azzal sajnos valóban nem szolgálhatok, de tudom ajánlani a gulyáslevesünket. Nagyon finom!

– Rendben van – pillantott a lányra, majd tovább böngészte az étlapot. – Szívesen ennék egy jó pacalt…

– Az a specialitásunk! – mondta a lány mosolyogva. – Hozhatok valami italt?

– Csapolt sörük van?

– Természetesen! Drehert, Kaisert vagy Tuborgot parancsol?

– Legyen Kaiser!

Az idejét sem tudta, hogy mikor ivott utoljára sört, ám amikor belépett a vendéglőbe, majdnem mindenkinek a kezében söröskorsót látott. Aztán rájött arra is, hogy azért rendelt éppen Kaisert, mert a városban gyakran megakadt a szeme az óriási hirdetőtáblákon.

Miután végzett a pacallal, ami – akárcsak a leves – igazán a szája íze szerint való volt, kért még egy korsó sört. Miközben iszogatta, tekintetét – anélkül, hogy ezt észrevehették volna – meg-megpihentette a vendégeken. Az ablak mellett, a tőle számított második asztalnál nagyhangú németek ültek; ettek, ittak, jókat nevettek, s ha újabb és újabb sört rendeltek, leplezetlenül méregették a felszolgálólányt. A kályha melletti sarokasztalnál magányos férfi ült, és pálinkát iszogatott. Ötven-ötvenöt éves lehetett, maradék, vörösre festett haját – mintha csak ellensúlyozni kívánta volna a teljesen tar fejtető látványát – kétoldalt és a tarkóján hosszúra növesztve viselte. Vékony arcán alig voltak ráncok, ám bőre mégis a petyhüdtség látszatát keltette, és a színe is természetellenesnek tűnt; mintha a férfi púdert használt volna. A vézna vállakon lehetetlen színű, a rózsaszínből pirosba játszó, egygombos zakó lötyögött, s hasonló színű volt a nadrágja is, ami a fehér cérnazokni és a csausárga papucscipő fölött látni engedte a vékony, szinte lisztfehér lábszár egy darabját. A férfi előtt valami noteszféle hevert, rajta vastag, aranyszínű toll.

– Művész! – mondta halkan a pincérnő, amikor a számlát rendezték, s észrevette az érdeklődést, amit vendége a különös figura iránt tanúsított.

– Valóban?

– Költő! – mondta a lány.

A férfi meghallotta vagy inkább megérezte, hogy róla beszélnek, mert rájuk irányította a tekintetét, ami alapvetően közömbösnek tűnt, s csak a keskenyen nyíló, sárgás szemek legsarkában látszott valami gyanakvó kíváncsiság. Csak egészen rövid ideig nézte őket, aztán visszafordította a fejét, és rezzenéstelen arccal bámult el az asztala fölött.

– Ilyenkor gondolkodik… – mondta csöndesen a lány.

– Csakugyan?

– Igen – suttogta a pincérnő. – Ilyenkor megszűnik számára létezni a világ. Ilyenkor minden megszűnik a számára. Ilyenkor a gondolatait rostálja, és csak akkor vet papírra néhány szót, amikor már minden letisztult. Van, amikor egyetlen szót sem ír le. De az sem elvesztegetett idő…!

– Értem. Ez a látszólagos semmittevés szerves része az alkotói folyamatnak.

A lány bólintott.

– Pontosan úgy, ahogy mondani tetszik!

– Olyasvalami ez, mint mondjuk a gyöngyhalászat…

A lány szeme fölragyogott.

– Ahogy mondani tetszik!

– Hányszor, de hányszor… – folytatta Büky, miközben eltette a pénztárcáját –, hányszor, de hányszor kell alászállnia a halásznak, míg végül olyan kagylóval merülhet fel, melynek hűs öle igazgyöngyöt rejt. S mindeközben a lélegzetét a szó szoros értelmében visszafogva mennyi, de mennyi veszéllyel kell dacolnia! – Csak ekkor pillantott föl. – Az emberben óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy megéri-e. Maga hogy gondolja, kisasszony?

A lány a szemével jelezte, hogy a vendég, akiről beszélnek, ismét őket nézi, s – miközben megigazgatta az abroszt – csak annyit mondott, hogy „mindennek megvan a maga ára”.

– Térjen be hozzánk máskor is! – mondta mosolyogva, amikor a vendége fölállt az asztaltól.

– Lehet, hogy úgy lesz! – felelte Büky. – Az ember nehezen áll ellen az ilyen szíves invitálásnak.

Kifelé menet még futó pillantást vetett a rózsaszín öltönyös férfira, s amíg kiért az étteremből, végig a hátában érezte a tekintetét. Odakint elült a szél, s nehéz, esőszagú volt a levegő. Az égbolt, ameddig csak a szem ellátott, szürke volt. Lassan, sétálva tette meg a hazáig vezető utat, s egy idő után fölfigyelt a csöndre; érezhetően közeledett az este, s a csönd szinte természetellenesnek tűnt.

Gereben Mihály kertjében idegenül, magányukba merülve álltak a gépek, a frissen ásott, hatalmas gödör oldalában itt-ott elvágott gyökerek világítottak. Amikor becsukta maga mögött a ház ajtaját, megmerevedett egy pillanatra; ekkor jutott eszébe, hogy a kenyérről és a tejről is megfeledkezett.

5.

A hét közepén fölhívta a felesége. Valami lehetetlen nevű dán városkából beszélt, s azt kérdezte tőle, hogy nem baj-e, ha a tervezettel ellentétben nem másnap érkezik (Büky asztali naptárán e dátum be volt karikázva), hanem csak öt nap múlva. Elmondása szerint a nagyfőnök személyesen kérte, hogy a hazatérés helyett egyenesen utazzon Brüsszelbe, és ő is vegyen részt egy, a cégük számára rendkívül kedvező lehetőségekkel kecsegtető tárgyalássorozaton. „Ez mindenképpen a bizalom jele! – mondta az asszony. – Azt mondja a nagyfőnök, hogy az élre ugorhatunk a régióban, s hogy a személyemmel kapcsolatban stratégiai döntést fontolgat. Biztos, hogy nem baj, hogy csak később érkezem?” „Biztos” – felelte. Végül azt kérdezte az asszony, hogy (itt megint kimondta a városka nevét) megkapta-e már a lapot. „Még nem” – felelte. Miután elbúcsúztak, egy darabig még tartogatta a kezében a kagylót, s csak aztán tette vissza a helyére. A naptárban bekarikázta az új dátumot, majd visszaült a könyvéhez, de hamarosan tapasztalnia kellett, hogy rendre elkalandoznak a gondolatai. Kiment a házból, s egy darabig nézte a szomszéd udvarán dolgozó munkásokat. Már készen volt a medence, melynek csempézett alján elszórtan, de egymástól nagyjából egyforma távolságban szintén csempével díszített betontuskók álltak. Gondolkodott, hogy vajon mi lehet a funkciójuk, s egy idő után arra a következtetésre jutott (miután megszámolta, s látta, hogy pontosan hét van belőlük, már biztos volt következtetése helyességében), hogy azok a szomszéd által említett törpéknek készültek.

A hét hátralévő néhány napján – az óráiról jövet-menet – mindig szánt néhány percet arra, hogy figyelje, miként közeledik az utolsó simítások ideje. Szombaton már víz állott a medencében, és elfoglalták helyüket a törpék is. A munkálatok utolsó fázisában Gereben Mihály végig ott volt a munkások körében; hangos szóval dicsért és korholt, és szemlátomást nagy tekintélynek örvendett. „Aranyos, remek fickók ezek! – kiáltott át egyszer a kerítésen, amikor magán érezte a tanár tekintetét. – Aranyos fickók ezek, egytől egyig mind azok!”

Vasárnap volt, és késő délutánra járt már, amikor némi hezitálás után úgy döntött, hogy ismét ellátogat a vendéglőbe. Amikor az ivóból belépett az étterembe, megtorpant. Már odakintről is hallotta a muzsikaszót, a zajt, a hangos beszédet, ami most – akárcsak az erős ételszag – hirtelen körülfogta. Minden asztal foglalt volt, a cserépkályha mellett cigányok zenéltek. A teremben dohányfüst gomolygott. Még egyszer körbepillantott, s már kifordult volna, amikor észrevette, hogy valaki integet neki. A férfi egyedül volt, és éppen annál az asztalnál ült, ahol alig egy hete ő költötte el az ebédjét. Tanácstalanul nézett az idegenre, mígnem az fölállt, és a székeket kerülgetve hozzásietett.

– Látom, helyet keres, uram! Szívesen meghívom önt az asztalomhoz. Látja, egyedül vagyok, jut hely magának is. Az ökör iszik magában! Nem igaz?

A szájából italszag csapott ki. Sötét, kitűnő szövetből szabott öltönyt viselt, a bordó nyakkendő alatt kigombolt fehér ing szabadon hagyta a nyakát.

– Bocsásson meg…! – mondta Büky – Ön igazán kedves, de azt hiszem, nem ismerjük egymást… Vagy tévedek?

A férfi elnevette magát.

– Figyeljen ide! – mondta az órájára pillantva. – Pontosan három órája annak, hogy megszületett a fiam. Mindene megvan, egészséges, stramm kölyök. Az én nevem pedig Bak János!

A tanár elmosolyodott. Elfogadta a felé nyújtott kezet, bemutatkozott, és gratulált a gyerek születéséhez.

A közeli asztaloktól néhányan feléjük fordultak.

– Jöjjön! – fogta meg a karját a férfi.

Miután helyet foglaltak az asztalnál, megkérdezte a vendégétől, hogy mit iszik. Nagy volt a zaj, az egyik asztalnál valaki énekelni kezdett, úgyhogy alig értették egymás szavát. Büky azt mondta, hogy vacsorázni jött. „Egy jó pacalt ennék!” – mondta. „Remek! – bólintott Bak János. – Mit iszik hozzá?” „Csapolt Kaisert” – felelete Büky.

Bak János magához intette a felszolgálót. Testes, idősebb, gondosan kozmetikázott asszony volt, a nyakán vastag aranylánc, a csuklóján arany karperec. A férfi két pacalt, két korsó sört és két barackot rendelt. „Úgy illik, hogy legyen aperitif is! – mondta. – Hogy néz az ki? Pacal, aperitif nélkül…?!” Jót nevetett, és rácsapott a tanár vállára.

A teremben egyre többen énekeltek, majd hirtelen újfajta zaj támadt; két társaság tolta össze az asztalát, hogy együtt szórakozzanak tovább. Középkorúak voltak valamennyien, férfiak, nők vegyesen.

A pincérnő (mint később megtudták, a tulajdonos elvált felesége volt) kihozta a pálinkát és a sört. Bak János a kezébe fogta a pálinkáspoharat, fölállt, és megvárta, amíg föláll a vendége is.

– A fiamra! – mondta, s Büky látta, hogy könny csillan a szemében.

Ahogy visszaültek, a férfi rögtön rendelt még két pálinkát. Büky megpróbálta elhárítani a második kört, de tulajdonképpen jólesett neki az ital, mint ahogy egyre inkább megszokta a jókedvű zsivajgást is. Miközben a pacalt ették, s hosszan kortyolgattak hozzá a gyöngyöző sörből, a férfi hosszan s hangosan (egy-két szavát még így is elnyomta az ének és a muzsikaszó) beszélt az életéről és a világról, ami – ahogyan fogalmazott – „mától egy másik, teljesen új és gyönyörű arcát mutatja”! Nagy szavakat használt, és azokat legalább olyan széles mozdulatokkal kísérte. Kérdéseket tett föl, melyeket azon nyomban meg is válaszolt. Néhányszor, attól függően, hogy éppen evett-e vagy ivott, hirtelen letette a korsót vagy az evőeszközt, rámosolygott az asztaltársára, majd átölelte, és egyben magához húzta a vállát, hogy aztán a homlokát is a homlokához illessze. Büky ismerte ezt a mozdulatot, s bár először zavarta ennek bumfordisága és minden kedvessége ellenére is erőszakos volta, a későbbiekben már nem feszítette meg a testét. Érezte, hogy szeretet árad felé; hagyta, hogy homloka a másikéval találkozzon. „Hogy miért lettem cukrász? – pillantott föl a söréből Bak János. – Hát ez jó történet, nagyon jó történet, de úgy igaz, komám, ahogy most elmondom neked…” Nevetett egy sort, a fejét csóválta, s úgy folytatta. „Bak János azért lett cukrász, pontosabban cukrászmester, mert harmadikos korában a tanára, hogy a jóisten áldja meg minden lépését, szóval a tanára harmadikos korában lehülyézte. Bak János meg azt mondta magában, hogy úgy is jó! Otthagyta a gimnáziumot, és cukrásznak tanult. És Bak János nem szégyelli, hogy jól megy neki, mert dolgozik, mint az állat! És a cukrászmesternek ma három óra tizenöt perckor egészséges fiúgyermeke született!”

Büky először érezte úgy, hogy mennie kellene. Bár végig udvariasan figyelt a másikra, s egy-egy szóra, mondatra, amit nem értett pontosan, még rá is kérdezett, egyre kevésbé kötötték le a másik szavai. A szemét csípte a füst, a feje elnehezült a több korsó sörtől és a pálinkától. Figyelmeztető jel volt számára az is, hogy amikor másodszor ment ki a vécére, akkor az első lépésénél, ahogy fölállt az asztaltól, megingott kicsit. Már készen voltak benne a szavak, melyekkel – anélkül, hogy a másikat megsértené – távozási szándékát kívánta közölni, amikor bazsalyogva, bal kezében a mellére szorított kopott hegedűjével, jobbjában a combja mellé eresztett vonóval hozzájuk lépett a cigány. A cukrászmester fölállt, homlokon csókolta, s neki is elmondta, hogy fia született. „Nincs is annál szebb! – mondta egyre hajlongva a cigány. – Éltesse őt soká a Jóisten! Őt, meg az apját is, meg a drága famíliát!” A szemével jelzett a cimbalmosnak meg a brácsásnak, aztán hosszú, ünnepi tust húzott. Bak János egyik dalt a másik után rendelte; jobbjával átkarolta a tanár vállát, baljával pedig a prímást dirigálta.

Egy idő után Büky azon kapta magát, hogy előbb halkan, szinte szégyenlősen, de később egyre fölszabadultabban és egyre hangosabban vele énekel ő is. Maga is meglepődött azon, hogy szinte mindegyik dal szövegét ismeri. Teli torokból fújta a magyar nótákat (a sógora soha nem tudta rávenni, hogy vele énekeljen, s egy ízben tömény giccsnek minősítette a műfajt), s egy-egy fordulatban, hasonlatban addig ismeretlen örömmel fedezte föl az élet valamely nagy igazságát, s ezekre a kezével, a tenyér és az ujjak finom játékával, valamint hangjának kieresztésével vagy éppen visszafogásával hívta föl a cukrászmester és a cigány figyelmét. Már nem csípte a szemét a füst, testének minden porcikájában könnyűséget érzett, az unicum pedig (már annál tartottak, és azt itta a banda is) szinte egyik pillanatról a másikra, mintegy varázsütésre kitisztította a fejét. Utolsónak távoztak az étteremből. A cigányok eltűntek, mint a kámfor, az arany karpereces asszony és a csaposlegény már a székeket rakosgatták az asztalokra. A cukrász taxit rendelt, és fölajánlotta, hogy hazaviszi, de ő azt felelte, hogy nem messze lakik, s hogy szeretne járni egyet „a kerek, csillagos ég alatt”. Csillagok azonban nem voltak; fekete volt az ég, a levegő csípősen hűvös, s a föl-föltámadó szél valami sötét műanyag zsákot sodort a lábához. Miután a taxi fordult egyet, s hosszan dudálva elhúzott mellette (Bak János még kiáltott neki valamit a hátsó ablakból, amit nem értett), hogy aztán a stoplámpák egyre halványuló fényét is elnyelje az éjszaka – hazafelé vette az útját. Néhány lépés megtétele után azonban megingott, s egy villanyoszlopba kellett kapaszkodnia, hogy el ne essen. „Baj van…” – mondta. A hirtelen rászakadó csöndben, az éjszakai hidegben egyik pillanatról a másikra tört ki rajta a részegség. „Baj van!” – mondta még egyszer, majd hirtelen nevethetnékje támadt, de ekkor még inkább elveszítette az egyensúlyát, úgyhogy immáron két kézzel kellett kapaszkodnia a póznába. Így állt egy darabig, majd amikor úgy érezte, hogy valamennyire sikerült összeszednie magát, ismét elindult. Dülöngélve haladt a koromsötét éjszakában (a lámpák többsége nem égett), s jobbára csak arra ügyelt, hogy ne vágódjon végig az úton. Léptei hol rövidebbre, hol egészen hosszúra sikerültek, s volt úgy is, hogy az egyensúlyát már-már teljesen elveszítvén szinte futólépésben tett meg jó néhány métert. Karjai a levegőt kaszálták, s a hirtelen irányváltásoktól, mozdulatoktól fölkavarodott a gyomra, de – ha gyötrelmesen is – mindannyiszor sikerült úrrá lennie hányingerén. Később erős vizelési ingere támadt, s miután homlokát egy fa törzsének támasztva elvégezte a dolgát, látnia és éreznie kellett, hogy az egyik nadrágszára csurom víz. Ekkor erős szégyenérzet tört rá, és egyben valami riadalom. „Szépen állunk…!” – ismételte meg többször, de alig ismert a saját hangjára; a hangok bugyborékolva törtek elő a torkából, és miután nagy nehezen elhagyták a szájüreget – mintha csak visszakívánkoznának –, megtapadtak az ajkakon. Csak arra gondolt, hogy minél előbb haza kell érnie, de a sietségtől még koordinálatlanabb lett a mozgása. Hirtelen reflektorfény vágott a szemébe, azután fékcsikorgást hallott, majd egy nő szitkozódását. Visszaevickélt a járdára, és megbicsakló térdekkel, időnként önmaga tengelye körül majdhogynem megperdülve haladt tovább, úgy, hogy legbiztosabb támaszát a kerítések jelentették. A tenyere, az ujjai vizesek voltak, elszíneződtek a rozsdától, és az egyikből vér szivárgott. Egyszer csak ismerős kapu előtt találta magát: a saját háza előtt állt. Két kézzel kapaszkodott a kilincsbe, majd lenyomta, s a lendülettől szinte a kert közepéig penderült. „Megérkeztünk…” – mondta, és valami nevetésféle hagyta el a száját. Különös, ismeretlen fények játszottak a kertben, s terítettek mesebeli szőnyeget egészen a ház faláig. A föltámadó szélben csengettyűszó hallatszott. Imbolyogva fordult a hang irányába, s a kerítés túloldalán, a más és más színbe boruló orgonabokrok fölött testes, önmagába visszahulló vízsugár csúcsát látta. Ismét hallotta a csengettyűszót, s a hívó hangra megindult a kerítés felé. A hang és a fények Gereben Mihály kertjéből érkeztek. Ahogy odaért, és erősen kapaszkodva megtámasztotta állát a kerítés tetején – csuda világ tárult elébe. Díszkivilágításban pompázott a szökőkút, s az időről időre más és más színre váltó fényből bőven jutott a törpéknek is, akik a vízben, pontosabban egy-egy szigetecskén álltak. Már jól hallotta a felszökő, majd aláhulló víz zubogását, s miközben tekintetét rabul ejtette a színek kavalkádja, áthevült arcára permetet hordott a szél. A vastag felhők mögül hosszú idő után először bújt elő a hold, hogy rövid bukdácsolás után sejtelmes fénybe borítsa a környéket, s ezüstösen csillanjon meg a fenyők csúcsán, az ereszeken, a vaskapukon. „Bravó!” – mondta, ahogy a holdról ismét a fényárban úszó tavacskára vetette a tekintetét. A törpéket vette számba, de hiába kezdte újra meg újra, rendre elvétette a számolást. Nevetni kezdett, de úgy, hogy az egész teste rázkódott bele. Az újabb csengettyűszóra elcsöndesedett. A csengettyű egy őzsuta nyakában lógott. Az őzike a tavacska partján állt, s a mellső lábait esetlen bájjal szétvetve éppen ivásra hajtotta a fejét. Az egyre erősebb hullámokban érkező szél ismét belekapott a harangocskába, s fölkavarta a víz tükrét is. „Lássuk!” – mondta hangosan, szinte kiáltva Büky. Átmászott, pontosabban áthemperedett a kerítésen, s ahogy föltápászkodott (erősen megütötte az oldalát, de nem érzett fájdalmat), s két talpát erősen megvetette a földön, csak derékból ingott meg, míg a különös világot bámulta. Most már az ő ruháján, ingén, fényes cipőjén és nyitott, elnyíló ujjakkal előretartott tenyerén is ott játszottak a fények, a pirostól a zöldön át egészen a narancssárgáig, s elkenődtek az arcán, az elnyíló ajkakon, s megvillantak a szembogarak legközepében. Jó darabig állt így, meg-megbillenő felsőtesttel, majd az égnek csavarta a nyakát, hogy lássa, ott van-e még a hold. „Tökéletes!” – mondta. A hold ereje teljében volt, s mintha csak karnyújtásnyira lett volna tőle. „Tökéletes!” – mondta még egyszer, s valami furcsa, csuklásszerű nevetés szakadt föl benne, ám szinte ugyanabban a pillanatban vad, keserű ízekkel telt meg a szája. Visszanyelte a folyadékot, de az újra és újra felszökött. Most csak nagyon nehezen tudta leküzdeni a hányingerét. Még jobban szétvetette a lábát, de erősen imbolygott, s a keze egyszer a földet érintette. Amikor a gyomra megnyugodott, különös hűvösséget, szinte üveges tisztaságot érzett a fejében, s ezzel egy időben ura lett a testének is. Csönd támadt benne, hatalmas csönd, mely mögött végtelen űr húzódott meg, ami, mint valami láthatatlan örvény, hosszú pillanatokra magához rántotta a szívdobbanását, elnyelte éveit és emlékeit, hogy aztán egyetlen lökésszerű dobbanással okádjon vissza mindent olyan erővel, hogy a koponya falai szinte megrepedtek bele.

Megtántorodott. Ismét hallotta és érezte maga körül a szelet, mely időközben úgy fölerősödött, hogy a nadrágszárát a combjához, a lábikrájához tapasztotta, és a zakója ujjaiban (ezek úgy lobogtak, mint valami madárijesztő karjai) fölszaladva utat talált egészen a hónaljáig. Most már robajlásnak hallotta a szökőkútból visszazuhanó víz hangját; megnyalta ajkait, melyekre egyre bővebben hordta a permetet a szél, s miközben arcán egyre ott táncoltak a fények, maga is megindult a színekben tobzódó víz felé. Tántorogva haladt, mígnem megbotlott valamiben, s arccal előre a sekély vízbe vágódott. (Gereben Mihály tudta, hogy a szökőkút a tavacskával akkor igazán festői, ha körben patinás, fehér, itt-ott likacsos valódi szikladarabkák szegélyezik.) Zuhantában még egy törpe jámbor mosolyát látta, aztán homloka a vízbe s alatta az egyik lépcsőfok élébe vágódott. Rögtön tudta, hogy nagy baj van. Az ütésre a hófehérnél is fehérebben izzó fényesség villámlott föl a szemében; ez a villanás belülről borította fénybe a koponyát, hogy aztán végigszáguldva a gerincvelőn a partra lógó lábak s az egész test egyetlen rándulásában enyésszen el. E végső rándulás előtt a fej az iszonyattól és a rémülettől (mintha csak a márványról pattant volna vissza) tátott szájjal és szemekkel még fölcsapott a vízből, ám rögtön vissza is zuhant. „Ennek annyi!” – mondta Szende. „Na ne hülyéskedj!” – mondta Szundi. „Nem hülyéskedek… Gyere, és nézd meg magad, ha nem hiszed!”

Az őzike feltartott fejjel figyelt, a szelíd barna szemekben valami furcsa szomorúság látszott.

„Ennek megítélését talán bízzuk Tudorra…!” – szólalt meg Hapci is. (A holdnak már csak a felső karéja ragyogott, az alsót vastag, komor felhő takarta.) Tudor a homlokát ráncolta, és nem sietett a válasszal. „Nos… – mondta némi vizsgálódás után –, felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy a barátunk minden kétséget kizáróan halott.”

– Nem! – kiáltotta Büky, és elámult azon, hogy hangot nem hall, s csupán néhány buborék emelkedik föl tágra meredt szemei előtt.

– Pofa be! – rikkantotta el magát Morgó. Volt valami a hangjában, ami kuncogásra bírta a társaságot, ám Tudor szavára megcsöndesedtek.

– Uraim! – mondta Tudor az egyik szemöldökét fölvonva. – Kérem, uraim, viselkedjenek!

A holttestet másnap kora reggel munkába menet fedezte fel Gereben Mihály, és azonnal értesítette a rendőrséget. A vizsgálat során megállapítottak, hogy a halál közvetlen oka fulladás, ami a koponya homlokrészét ért rendkívül erős ütést követő s szinte azonnal fellépő eszméletvesztés után, az éjjel egy órától egy óra harminc percig terjedő időszakban állt be. Idegenkezűségre vagy éppen önkezűségre utaló nyomokra sem a helyszínen, sem a boncolás során nem bukkantak, és a holttest vérében kimutatott nagy mennyiségű alkohol is amellett szólt, hogy baleset történt.

Az elhunytnak – a megkérdezettek egybehangzó véleménye szerint – haragosai nem voltak.

A temetés (ezen néhány tanítvány és öregdiák is megjelent) után három hónappal Gereben Mihály feleségül vette özvegy Büky Rezsőné született Barsi Dianát. Kapcsolatuk már több éve tartott, ám erről kettejükön kívül senki sem tudott. Az asszony új otthonába költözött, a megüresedett házat pedig – miután alaposan meghányták-vetették a dolgot – tisztességes összegért eladták, úgyhogy az a Kaiser & Boschowitz Ingatlanértékesítő és Közvetítő Iroda tulajdonába került.